Natasha:

A hajnali nap halovány fénye ijesztő árnyakat fest a szóba enyhe kék falaira. A digitális óra világító zöld számai szerint három perc múlva hat. Sóhajtva fordulok a másik oldalamra, kezem Maria már kissé domborodó hasára simítom. A finom selyem pizsama anyagát felhúzom, és végig simítok a puha bőrön. Bár a babánk, még nem tud rúgni, de akkor is jó érzés tudni, hogy valahol ott mélyen dobog egy apró kis szív.

- Korán fent vagy... - hallom meg a rekedtes és karcos hangját. Haja legyezőként terül el az enyhé vörös lepedőn.

- Te is... - mondom és közelebb kúszom hozzá. Kezem dereka köre fonom, fejemet a nyakába fúrom. Édes illata betölti minden porcikám, megnyugtat, ellazít, úgy érzem, itthon vagyok.

- Ühm, Steve ma jön át, segít a gyerekszoba kifestésében. - Hajamba suttogja a szavakat, majd felém fordul, és ajkaimra csókol.

- De...azt se tudjuk, hogy milyen nemű lesz - mormogom, de nem húzódom el tőle.

- Világos, szinte már fehér-zöld lesz - mondja mosolyogva, óvatosan ül fel, kezeit hasára teszi, és mintha nem tudná, mit szeretne, körbe pillant.

- Fiús... - ülök fel, és bújok otthoni szőrmés papucsomba, ezt még Budapesten szereztem be, egy verses kötettel együtt, már elég megviselt mindkettő, de nincs szívem lecserélni a puha lábbelit.

- Mert két anya mellett nem jön jól, egy kis pasis dolog? - néz rám értetlenül. Mosolyogva megvonom a vállam, és a konyhába vonulok. A szekrényben való hosszas kutatás után, sem találok rendes kávét, így inkább feladom a harcot és telefonomért nyúlok.

"Hozz kávét! ~N"

Ha már úgy is feljön Clint, hasznos is lehet. Persze mindenben segít, de néha jó lenne egyedül lenni.

- Natasha, tudod, mit ennék szívesen? - kérdi kissé gyerekes hangon Hill, míg a szennyes kosárral végig sétál a nappalin.

- Na, mit? - pillantok rá kíváncsian egy percre, majd a hűtő felé fordulva kezdek valami innivalót keresni. Végül a narancslé mellett teszem le voksom. Üvegből iszom pár nagy kortyot, bár tudom, hogy ezt Hill utálja.

-Szardellás pizzát, csoki fagyival - mondja határozott hangon, már a fürdőből.

- Rendelek pizzát... - vágom rá, mivel semmi kedvem a hisztit hallgatni. Az üveget a szürke pultra helyezem, és a már jól ismert számot ütöm be telefonomba.

***

- Megjött apuci - nyit be Clint boldogan -kopogás nélkül persze... - és leteszi elém a fekete italt amit kértem. Pontosan tudja, hogy iszom, így nagyot kortyolok az isteni italból. Érzem, ahogy a meleg folyadék végig áramlik a nyelő csövemen, most ez a világ legjobb érzése.

- Apuci? - pillantok fel rá gúnyos mosollyal arcomon..

- Apuci - ül le velem szemben, sóhajtva, szemei kutakodón merednek rám egy perci, ami egy évnek tűnik mindent látó pillantása alatt.

- Mi a baj Nat? - kérdi, lejjebb véve a hangját. Csücsörítve nézek a padlóra, majd végig az üres nappalin végül rá.

- Semmi csak, fáradt vagyok - vonom meg vállam nemtörődöm stílusban, bár ez hazugság, ami nem meglepő.

- Rendben - dől hátra, nem bolygatva a dolgot tovább. Csend ereszkedik ránk, de nem érzem kínosnak. A kapitány kopogására Maria nyit ajtót, már teljesen hétköznapi ruhákban. Egy gyors ölelés után a Steve is a körünkbe ül az asztalhoz. Egy fehér ing, és halványkék nadrágot vett fel, ami tökéletesen megy a szeméhez.

- Üdv kap - néz rá Barton mosolyogva.

- Clint - biccent a szőke egy féloldalas mosollyal, amelyen látszik,hogy nem őszinte.

- Még mindig Tonyn rágódsz? Pepper szerint él.

- Él, és Aby is, és ki tudja, hol vannak - mondja Steve kifakadva, majd sóhajt.

- Mindkettőnek van esze, rendben lesznek - vágok közbe én is.

- Remélem, igazad van - mondja Rogers, egy hálás pillantással jutalmazza Mariat, aki elé tesz egy bögre teát. Feleségemen... jövőbeli feleségemen rózsaszín mini ruha van, amihez egyáltalán nem illik a lila otthoni zoknija.

- Hé, mi lenne, ha itt karácsonyoznátok fiúk? - kérdi a menyasszonyom, míg ölembe csusszan. Kezeim automatikusan fogja át derekát, és ölelem szorosan.

- Nem akarok zava...-kezdené a kapitány szokás szerint, de bele vágok.

- Nem zavarsz Steve! Clint is itt tölti...

- Akkor köszönöm, szívesen itt tölteném - mondja végül egy szelíd mosollyal. Tudom jól, hogy ha egyedül lenne, és a múlton rágódna, így legalább kicsit elfelejtheti Buckyt.

- Hívjuk át Bannert is? - kérdi Hill. Némán bólintok, míg a vállára hajtom a fejem. Rogers lehúzza maradék teáját, és feláll.

- Akkor, miben segíthetek?

- Festeni, Barton, te is gyere - áll fel a kismama, és indul el a kis szobába, amit a babának szánunk.

***

A fele szoba már zöldes árnyalatban pompázik, ahogy az én jobb combom, és bal arcom. Barton vicces kedvében volt, de ő sem úszta meg, mivel neki az arcán van egy szép x . A Kapitány kimaradt a mi mini harcunkból, de így is sikerült zöld melírt tennie hajába. Az ablak előtt állva nézek ki a nyüzsgő városra, ami már rég kiheverte Loki és a Hydra ámok futását... mintha nem is lett volna, talán nem is volt, csak egy borzalmas álom volt, mellyel magam kínzom majdnem minden este. Régen nem volt mit vesztenem, régen nem volt Maria, vagy Nataniel... avagy Natalia... attól függ... de most, mindent elveszthetek. Ezekre a gondolatokra önkéntelenül nézek boldog barátaimra. Clint törökülésben festi a fal alsó részét, míg Steve egy szelíd mosollyal a plafont. Hill egy tálca limonádéval kezében sétál be, széles mosollyal, és csillogó szemekkel néz rám.

De minden szép egyszer véget ér, abban az illúzióban élni, hogy minden tökéletes marad, gyerekes dolog. Az élet nem lehet csak jó vagy rossz... a kerék mindig fordul... de nem mindig a legjobb percben. Maria egy szempillantás alatt botlik meg, és esik a padlóra fájdalmasan nyögve. A tálcán levő poharak hangosan törnek millió darabra. Rogers ocsúdik fel először. Az ügynök nő mellé térdel, Maria széles mellkasának dől, hasára szorított kezekkel. Ahogy rám néz... a pánik és a félelem leírhatatlan keveréke tükröződik arcáról. Kiejtem kezemből az ecsetet, ami tompán koppan a fa padlón. Fordult a kerék....

Aby:

Harley anyjának ruhái kissé nagyok rám, de kényelmesek. Egy harisnyát kaptam a farmerom alá, és vagy három pulcsit, amiből az alsó finom szőrmés is. Na, meg egy sárga kabátot. Tudom, így nem kéne fáznom, de még is vacogom, ahogy átvágunk a havas úton. A kis faluban, minden ház szürke, gondolom, hogy ne olvadjon be annyira a fehér tájba. Az ablakokból csak elvétve szűrődik ki némi fény, még szerencse, hogy az utcai lámpák erős fényt biztosítanak. A Madár már teljesen feltöltött, a piciny ezüst karikák finoman melegítenek engem, gondolom, érzi, hogy a test hőm túl alacsony. A szám így is lila, az arcom kicsípte a szél, és le sem tudom venni a szemem Tonyról. Kicipzárazott fekete kabátban sétál!!! Hogy nem fázik? Talán a vastag kötött pulcsin keresztül is enyhe fényt adó reaktor az oka? Ahogy baktat a két beszélgető, talán inkább civakodó fiú után, agyam végig az eddig történtek körül forog.

Minden teljesen normális volt, már leszámítva azt, hogy az erőm miatt nem érthetek senkihez hozzá. És a robbantások... ha nem érik el Happyt, lehet, itt se lennénk. Nem. Ez így nem igaz, akkor nem lennénk itt, ha az az újságíró pasi nem nyomja Stark képébe a telefonját, hogy kérdéseket tegyen fel. Akkor nem mondja el a címét... és akkor felkészülve jövünk ide. Vagyis, én akkor is itt lennék? Kért volna segítséget pont tőlem? Miért van ennyi kérdés a fejemben, amiket nem merek félteni... félek, a válasz rosszabb lenne, mint maga a kétely.

- Tony... - torpanok meg, ezzel őket is megállásra késztetve. Értetlen, vegyes aggodalommal néz rám a megszólított férfi.

- Igen? - erőltet egy mosolyt arcára, olyat, amivel a sajtó tájékoztatón szokta átverni a kamerákat. De ahhoz, hogy engem megtévesszen, ez már rég kevés.

- Ki az a Maya Hansen? - kérdezem a számtalan kérdéseim egyikét. Döbbenten néz rám, szája kissé elnyílik, látszik nem erre a kérdésre számított. - Nem mondtad honnan ismered, sem azt miért jött pont akkor hozzád, amikor a rakéták becsapódtak?!

- Igen, ez igaz, ő egy botanikus... - feleli, hangját elnyeli a fagyos szél, így alig ér el hozzám. Szeme csillog, és arca merev, túl merev.

- Hazudsz...- mondom halkan, de magabiztosan.

- Aby...- kezdi, és lép felém egyet, automatikusan hátrálok egyet hátra. - Nem lényeges, hogy ki ő... - mondja végül.

- Akkor igazán elmondhatnád, ahelyett, hogy pont most titkolózol! Talán a Mandarin embere - mondom idegesen toporogva. A friss hó megadóan ropog a talpam alatt. Minden tönkre ment, egyik napról a másikra lettem megint halott... Pedig jól haladtam, az erőm a kesztyű miatt nem jön elő, már le tudom nyomni Sammet közelharcban, és a Kapitány ellen is eredménnyel tudok küzdeni. Erre jön a robbanás, a Mandarin, és minden oda.

- Maya egy botanikus kertet gondozz... - mondja, megint, hangjából tisztán ki tudom venni az elnyomott dühöt.

- És honnan ismered? - feszegetem tovább a témát, és a határokat.

- Lefeküdtem vele - néz szemeimbe, állkapcsa megfeszül. Döbbenten pislogom párat, Tony megfordul, és megindul megint. Csendben követem, magam elé bámulva. Hallottam pletykákat Tony életéről... de nem hittem volna soha, mióta ismerem, hogy igazak lehetnek. Harley két ház között húzódó üres részre visz minket. A régen ott álló házból már csak két fal maradék áll, és középen egy kráter.

- Ez az - mutat körbe a szőke fiú.

- Öten haltak meg akkor - meséli tovább a kisfiú, míg szomorú arccal, és szemekkel nézi a falakon lévő ijesztő árnyakat. Körbe sétálva simítok végig az egyik fekete árnyon. A kesztyűn keresztül is érzem a belőle áradó hatalmas fájdalmat, félelmet, és döbbenetet. Arcom fájdalmas fintorba torzul, testem nem reagál semmire, csak az érzelmek tömkelegét érzem. Nem tudom, hol kezdődöm én, és hol az árnyék. Tony elkapja a kezem, és elrántja a faltól. Mély levegőt veszek, észre se vettem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetem.

- De csak négy árnyék van - jegyzi meg a Vasember, az arcom figyelve. Biccentek egyet, hogy jelezzem, jól vagyok. Még ha ez nem teljesen igaz.

- Azt mondják, az árnyak az áldozatok lelke, ami felszállt a mennybe. A bomba készítője nem juthat oda, ezért van csak négy árny - magyarázza Harl míg a kráter szélére ül, minél kisebbre összehúzva magát, látszik rajta, hogy rosszul érinti ez a hely. Tony követi példáját, és horkant egyet hitetlenül.

- Te ezt el is hiszed? - kérdi cinikusan, az égnek emelt tekintettel, a szőke csak megvonja a vállát, és megtörli az orrát.

- Tudod, mire emlékeztet ez a lyuk? - kérdi Harley pár perccel később visszanyerve töretlen jó kedvét, és energiáját. A falnak dőlve nézek a távolba elmerengve.

- Nem, de úgy is elmondod - támasztja egyik kezébe állát Stark, látszik rajta nem nagyon köti le a dolog, és gondolatai máshol járnak.

- A New Yorki féreg lyukra! - emeli fel a kezeit, szélesen gesztikulálva. Tony mintha megfagyott volna, légzése egy percre lelassul, majd kapkodni kezdi a levegőt. Erre már én is oda kapom tekintettem ijedten.

- Ezt direkt csináltad! - mondja vádlón, hangja elcsuklik, teste megmerevedik, majd remegni kezd. Lábra pattan, és botladozva indul meg ki a robbanás helyszínéről. - Mondtam, hogy pánik rohamaim vannak - lihegi, menet közben leveszi kabátját, hagyva, hogy a hóba hulljon. Gondolkodás nélkül sietek utána, menet közbe kezembe veszem a bélelt anyagot. Kezeivel átkarol egy oszlopot, és lecsúszik a földre. Mellé érve, egyik kezem határa simítom, a kabátot a mellettem álló Harl kezébe dobom. A teste szinte lángol, még a ruha anyagán keresztül is érzem. Mellkasa vadul emelkedik és süllyed, de mintha a levegő fél úton elakadna, és így nem jutna el tüdejébe. Körbenézek kétségbe esve a magatehetetlenség megőrjít. A fehér hóba markolok, és nyomom finoman arcába. Úgy tűnik, jól esik neki, mert ő is végig húz az arcán, mindkét kezével egy kis havat, a maradékot pedig a szőke fiúhoz vágja.

- Ez a te hibád - lihegi, és újra a régi. Elmosolyodom megnyugodva, testem ellazul, Harley is megenged magának egy gyerekes vigyort, amint látja nincs semmi komolyabb baj.

- A bomba készítőnek, él valami rokona? - kérdi Vasas, amint összeszedi magát, és feláll. Én is lábra kecmergem, megvárom, míg Tony újra a kabátba bújik.

- Igen, az anyja - bólint Harley. Összébb húzom magamon a sárga anyagon. Egyik kezemmel átkarolom Harley vállát, közelebb vonva magamhoz.

- És hol van? - kérdem lepillantva rá.

- Ahol mindig - mutat a szemben lévő kocsmára. Egy elégedett mosollyal nézek Starkra, mire ő értetlenül pillant le rám

- Remek, úgy is jössz egy itallal! - jelentem ki.

- Tényleg? - kérdi őszinte döbbenettel. Bólintok egyet magabiztosan. - Miért?

- Mert, miattad vagyunk ilyen szar helyzetben - jelentem ki, elengedve Harlt.

- Tényleg? - vonja fel szemöldökét, kezeit összefonja maga előtt.

- Ki adta meg az otthoni címet a sajtónak, jaaah... nem is, te egy rohadt terrorista szervezetnek adtad ki! - csattanok fel, most minden elfojtott dühöm, fájdalmam egyszerre szabadul fel. Tényleg nem látja be, hogy most ő a hibás?

- Akkor miért maradtál itt? - teszi fel a logikus kérdést Tony... logikus de én mégse tudom a választ, simán haza repülhetnék, és elbújhatnék minden baj elől Sam szárnyai mögé. Én mégis itt fagyoskodom.

- Mert meg akarlak védeni - mondom ki az igazat, hangom elnyeli az erős szél, de Stark valahogy így is meghallotta.

- Nem kell engem meg védeni - mondja a fejét rázva hitetlen mosollyal. Harley közben az egyik padról takarítja le a havat, hogy rá tudjon ülni.

- A páncélod nélkül meg kell... - csúszik ki a számon meggondolatlanul. De ahogy kimondom, meg is bánom, Tony arcán egy fájdalmas fintor suhan át, de alig egy másodperc múlva, már a régi önmaga újra.

- Menj haza Aby! - jelenti ki, hátat fordít nekem, vesz egy mély levegőt, és elindul újra. Harl először rám, majd a vasasra néz, ezt megismétli párszor, majd elindul ő is. Értetlenül, dühösen és magányosan állok a hóesésben. Dühös vagyok saját magamra... Megbántottam a férfit, aki megmentette az életemet... nem is egyszer. Szinte érzem, ahogy egy fal emelkedik közém, és a már-már legjobb barátommá vált férfi közé, és ezt a falat... nem tudom se megkerülni, se széttörni... tehetetlenül dőlök az egyik ház falának, és csúszom le a földre. A mellkasom fáj, a hideg a csontomig hatol.. .és most veszem észre, hogy a fázás az a testi reakció, ami által a legjobban érzed, hogy élsz... de ilyenkor érzed a halált is leginkább közel magadhoz.