– Jarvis, Tony tudja, hogy jövök? – kérdezem kissé bizonytalanul, hiszen amit mondtam neki, nem volt szép, több mint valószínű egy életre megutált engem...

– Értesítettem őt... – kezdi a mesterséges intelligencia, de mintha csak valami rossz jönne utána, elhallgat.

– És...? – kérdezem, azért is. Tudni akarom, menyire haragszik rám a Vasaló.

– Azzal viccelt, hogyha maga repül... akkor sosem fog odaérni – mondja a gépies hang. Arcom fájdalmas grimaszba torzul, és csak most tudatosul bennem, hogy egy ideje repülök, de semmi félelmet nem érzek. Talán végre kinőttem ezt az idióta fóbiát? Vagy csak annyira segíteni akarok, hogy már ez sem érdekel? Akárhogy is, Stark téved, oda fogok érni, és hasznos leszek. Ahogy ezt elhatározom, egy hatalmas villa tűnik fel előttem. Tényleg ez lenne a Mandarin főhadiszállása? Valahogy nem ezt vártam egy terrorista szervezettől. Leszállók a kertben, és körbepillantok. Két kifeküdt őr, és arrébb még kettő, az a Tony beelőzött. Sietős léptekkel indulok el az ajtóhoz, de a látvány, ami odabent fogad, lesokkol. Félhomály, félmeztelen nők, és hatalmas rendetlenség. A levegőben alkohol szaga keveredik édes parfümével és hányáséval. Egy percre lehunyom szemem, hogy vissza nyeljem gyomrom tartalmát, és, hogy időt hagyjak magamnak megszokni a bűzt. Amint ez sikerül újra magabiztos léptekkel indulok el, az emeleti lépcsőn egy öltönyös férfi döbbenten néz rám. De aztán vállat von és tovább halad. Ez a ruhám miatt azt hitte, hogy én is egy fizetett nő vagyok? A korlátba kapaszkodva támaszkodom meg. Erre az információra még a térdem is megcsuklott. De ez most lényegtelen, meg kell találnom Tonyt. Most ez a legfontosabb, és az, hogy kiiktassuk a Mandarint, akik mindent tönkre tettek. Happy komában van miattuk, Kate keze talán örökre beteg marad, és annyi embert öltek meg a robbantásaikkal... Ahogy felérek, megpillantom Huntert, és mellette egy ismeretlen férfit. A nyitott ajtóban, állnak, előttük egy székben ott ül ő... a Mandarin feje. Szó nélkül sétálok be, és állok meg a páncél mögött.

–. .. nem tudtam, hogy tényleg emberek halnak meg... – védekezik a szakállas férfi – ... becsaptak engem is, segíteni akarok! – jelenti ki végül.

– Az mondtad, van egy hajód – hallom meg Tony komoly hangját.

– Neked is volt... de most hallott vagy... elméletileg – jegyzem meg, hogy felhívjam magamra figyelmét.

– Abs... – döbben meg, és fordul hátra. Feltolom a fejemen a maszkot mosolyogva.

– Bocsánat, hogy eddig tartott visszatérnem – mondom halkan. Erre Tony is elmosolyodik, majd sóhajt egy drámait.

– Mindig késel – mondja epésen, és ebből az egy mondatából és a hangjából tudom, hogy ő is arra gondol, mint én. Jó látni a másikat épen és egészségesen.

– Bocsánat, hogy megzavarom ezt a drámai pillanatot, de dolgunk van – szól közbe vigyorogva az idegen férfi.

– Igazad van, Roddy – mondja Tony, és a szakállas kis gonoszra pillant. – Merre van a hajód?

***

A fehér hajó fedélzetén boldogan dőlők el az egyik fotelben, így sikerül egy nagyon kicsavart pózt felvennem. Igaz, Pietro mellett egész kényelmesen és mélyen aludtam, de úgy érzem, hogy lelkileg nem tudtam magam kipihenni. Tony felveszi a fejpántot, amivel Huntert tudja irányitani, és beáll egy kisebb szobába.

– Honnan ismered Tonyt? – pillant rám Roddy érdeklődve. Egy percre elgondolkozom, majd veszek egy mély levegőt.

– Az kissé bonyolult, de a keresztapám belevitt a bosszúállós dologba, és egész jóban lettem vele – foglalom össze, és nézek rá kérdőn. Ő csak hümmög egyet, és elfordul, látszik rajta, hogy aggódik, és meg tudom érteni, ha igaz az, amit elmondtak, Aldrich Killian tényleg veszélyes alak lehet. Ez kis félelemmel áraszt el, de hamar megnyugszom, mivel magam fölött megpillantom Huntert. Mk 42-eske, aki előttem lett tökéletes... Tony még egy tökéletes páncélja. Ahogy nézem, úgy oszlik el minden kételyem. De aztán eszembe jut valami, az erőm. Kezemre pillantok, amin még mindig ott van a kesztyű. Vajon egész életemben rajtam lesz? Soha többé nem érhetek emberekhez? Akaratlanul kúszik, tudatomba egyre több kérdés melyekre nem kaphatok választ... még nem, itt nem. Mire megint égre emelem tekintetem, a páncél nincs sehol, de valahonnan folytot sikítás hallatszik. Szóval ezért nincs a közelben Hunter, biztos az embereket menti. Megmenteni mindenkit, ez a dolgunk, de minket mégis ki ment meg? Ki menti meg a Kapitányt, aki bár tagadja, nagyon magányosnak érzi magát? Ki menti meg Tonyt, akinek rohamai vannak? Ki menti meg Brucét saját magától? Ezekből a depis gondolataimból az ránt vissza, ahogy az őrmester kinyitja az ajtót, ami mögött Tony bujkál.

– Kész vagy? – kérdi, és szemeiből kiolvasható, hogy ő már készen áll a harcra. Harc? Küzdelem? Mik a jó szó arra, amire készülünk?

– Naná! – vigyorodik, el Tony majd rám pillant érdeklődve. Hatalmas szemekkel nézek vissza rá. Egy pillanatra lehunyom őket, és kifújom a levegőt. Mikor újra rájuk emelem tekintetemet, már nincsen bene kétely. Eddig kétségeim voltak... nem, nem is... inkább félelmeim ...ha védekeztem, rettegtem, nehogy megsebezzenek ..tartottam a fájdalomtól...ha meg akartam menteni valakit, tartottam, nehogy baja essen...és elveszítsem.... és mikor támadtam, aggódtam, hogy valakit megsebzek...és fájdalmat okozzak...
De már nem félek, ha védekezem, akkor nem hagyom, hogy megsebezzenek, ha megvédek valakit, nem hagyom, hogy baja legyen...ha támadok, megsebzem az ellenfelem, mert én vagy a Jégmadár!

***

A kikötő féleség, ahová érkeztünk a sötétségben, amit az eltűnő nap hagyott maga után, egy horror film forgatási helyszínére emlékeztett. Lehunyom a szemem, ahogy Toncy mellett állok, és elmosolyodom.

– Hé... boldog karácsonyt... – suttogom, mire magamon érzem döbbent pillantását.

– Neked is – búgja vissza rakettes hangon. Olyan közel áll hozzám, hogy a kezünk majdnem összeér. Még sem fogom meg, semmi értelme nem lenne kesztyűben... de különös, még úgy is, hogy rajtam van a fekete selyem anyag, érzem Stark bosszúvágyát. Kómába juttatták Happyt, megkínozták Peppert, és el is rabolták. Én, Aldrich Killian helyében menekülnék, vagy legalább megírnám a végrendeletem.

– Induljunk! – jelenti ki Roddy, és kibiztosítja fegyverét. Én is kezembe veszem kicsi baltám, és megszorítom.

– Csapassuk! – indulok el. Tony és James lelövik a két őrt, majd egy vaskonténer mögé rejtőzünk.

– Látom az elnököt! – jelenti ki Rhodes. Stark mérlegel egy ideig.

– Oké, Roddy, te intézd az elnököt, én megkeresem Killiant. Emmett, tiéd Pepper, mentsd meg! – néz rám kérlelően, de fel sem fogom... Emmett... komolyan Emmettnek nevezett? Mikor a mondat többi részét is felfogom, biccentek.

– Rendben – mondom egyszerre Jamie-vel, majd egyből el is iramodok. Egyik dobozhoz a másik után. Észrevétlenül. Amint elég közel érek, megbújva várom a megfelelő pillanatot. Két őr áll komoly arccal pásztázva a sötétséget. Bár ez a lámpák gyér fénye miatt inkább már félhomály, de a lényeg, hogy a Madár fekete anyaga tökéletesen beleolvad ebbe, és hál' isten sötét hajam is. Ami kivételesen egész normálisan áll. De komolyan képes vagyok a hajamon agyalni ilyenkor? Szedd össze magad Abigél Rose Emmett!!! Koncentrálj!!! Lendületesen lépek ki és a férfit fejbe verem, persze csak a balta életlen részével. Megfordulok előtte, és a másikat, aki egy nő egyszerűen orron könyökölöm, és rohanok is tovább. Pepper, most ő a legfontosabb. Egy ajtón berontva megint két férfi néz velem farkas szemet, de nem hagyok időt a reagálásra. Mindkettőt lelövöm a kesztyűvel. Szóval volt értelme az edzésnek, ez remek hír. A lépcsőt kettesével szedve rohanok egyenesen előre. Csoda senki nem jön velem szembe. Ez kezd kissé gyanús lenni. Ahogy felérek, megpillantom Peppert. Szóval a maszkba ültetett térkép helyes volt. Tony tényleg egy zseni...

– Áhh... a Jégmadár, innen közelebbről alacsonyabb, mint hittem – hallok meg egy undorítóan tenyérbe mászó hangot.

– Szóval te lennél Aldrich Killian? – kérdem, amint a szék megfordul, és szembe tudok nézni egy acélos kék írisszel.

– Talált és süllyedt, nem erre számítottál? – kérdi, míg az asztalra támaszkodva feláll, és kikerülve azt neki dől háttal. Pepper egy ágyféléhez van kötve, csak ez függőleges.

– Hát, ahogy Tony átvert, egy luzert vártam, de te nem tűnsz, annak – erre megkeményednek vonásai, és szemében különös fény villan.

– Szemtelen kislány – morogja, ahogy keze megfeszül a lakozott falapon. Megeresztek egy vigyort, és kezem előre kinyújtva pont rámutatok a baltámmal.

– Ez a kislány fog téged megölni – mondom magabiztos hangon, és most először érzem azt, hogy tényleg ölni akarok. A lábdobogásokra a szőke elmosolyodik, és Potts elé lép.

– Engem nem te érdekelsz – jelenti ki, és Peppert kicsatolva egy szempillantás alatt távozik az ablakon a síkitó nőt magával rántva. Épp utánuk indulnék, mikor az ajtón egy hatalmas ember lép be. Fenyegetően morog rám, és nekem akaratlanul összeszorul a gyomrom. Nyelek egyet, és hátrálni kezdek a két métert is meghaladó férfi elől. Kigyúrt, és arcán még tetoválás is van. Tipikusan az a pasi, aki ha szembe jön veled, átmész az utca túl oldalára. De nem! Nem hátrálok meg! Megszorítom a fegyverem, és neki rohanok. A férfi egyetlen mozdulattal a falnak taszít, de nem adom fel. A fájdalmat elnyomom magamban és újra támadásnak lendülök, és most sikerül mellkasába állítanom a baltámat. Egy percig a lélegzete is elakad, majd köhögni kezd. Habos vér buggyan ki száján, megrogyva hátra esik. Baltám kihúzom belőle, végig nézve rajta. Szóval tényleg nincs legyőzhetetlen ellenség? Ez valahol megnyugtat. Kiugrom magam is az ablakon, de ami kint fogad, attól bennem akad a levegő. Minden lángol, Tony páncélból páncélba ugrál, de Aldrich mindig kettévágja azokat. Nem látom Peppert, de Jamest igen, aki két lángoló emberrel harcol. Miről maradtam le, míg a drága óriásommal harcoltam? A korláthoz rohanva ugrom át azon, így a földre érkezve nézek fel a harcoló vasalóra. Mikor megindulnék felé, hírtelen felhangzik bennem apu mély hangja.

– Sok féle harc van Hercegnőm, tudnod kell, melyik miért zajlik... mert ha nem tudod, és bele avatkozol, többet árthatsz, mint használsz.

Sosem értettem pontosan mire gondol, de most világossá válik... Ez a harc, Tony Stark büszkeségéről, szól, már nem csak a bosszúról. Lehunyom a szemem, és remegő testtel, fogom vissza magam. Nem segíthetek, most nem. Ez most Tony harca, és talán az életét megmenthetném, de a büszkesége örökre elveszne. Mikor Tony és a szőke a földön landolnak, felkapom fejem, és rájuk nézek. Killian szó szerint a tűzből sétál ki lángolva, és vörös szemekkel. Rám emeli tekintetét, és elmosolyodik.

–Talán rossz nőt öltem meg? – indul el felém, ahogy a vasaló is, de mivel messzebb van, esélytelen, hogy előbb hozzám érjen, hiába fut. Amint Aldrich elém ér, lenéz rám, és én lefagyok. A belőle áradó gyűlölet, és az ölni akarás lebénít.

A kezem, nem mozdul...

A lábam, mintha ólom lenne...

Minden levegő vétel... fáj...

– Szóval nem vicceltek az erőddel kapcsolatban – vigyorodik el őrülten. Elkapja a kezem, csuklómon lévő karperecet leégeti mire egy fájdalmas nyögést engedek meg a szúró fájdalomra. A kezemről így eltűnik a madár anyaga. – Lássuk ez, hogy tetszik! – pillant a mögötte álló Tonyra, aki csak most ért ide hozzánk.

– Mire... – kezdi, de a másik a szavába vág.

– Megnézzük, ha átéli azt, amit én miattad, utána is kedvelni fog-e – érinti kezét sajátomhoz. Mintha egy lökés lenne, hirtelen minden érzelme belém áramlik. Sikítva rogyok meg. Nem bírok mozdulni, a csontjaim égnek, a bőröm egyszerre szorít, és olvad le rólam. A torkom kiszárad, és szúr. A tüdőm összeszorul, nem jut el hozzá az oxigén, hiába kapkodom a levegőt, egyre kevesebb levegőt kapok. Érzem, amit ő... a fájdalmat, hogy mindenki kineveti, és lenézi, a kétségbe esést, hogy nem lesz senki, aki támogatná a cégét és a legrosszabb a reményt, hogy Tonyt érdekli, a hatalmas Tony Starkot. Ilyen sokáig még sosem „használtam az erőm" de ahelyett, hogy a fájdalom enyhülne, egyre elviselhetetlenebb lesz. A fejem széthasad és a levegőhiány miatt egyre jobban szédülök. Stark elrántja mellőlem a szőkét, de hiába. Térdre esem, majd eldőlök. Az egész világ homályos lesz, és tompa. A hangok, nem érnek el hozzám. Egy burokban érem magam, ami egyre csak sötétül, és sötétül. Hírtelen feltűnik Pepper, de nem tudom biztosan, nem látok jól. A fájdalomtól egész testem bizsereg. Meleg könnyek folynak le arcomon. Mikor kezdtem el sírni?

Aldrich elém tántorodik, mély levegőt veszek, és megfogom a bokáját. Fájdalmat akarok neki okozni, azt akarom, érezze, amit én. Kezem halványan izzani kezd, testemből pedig lassan távozik a fájdalom. Ezzel egyidőben Killian üvöltve rogy térdre. Értetlenül nézek rá, majd arra a lövedékre, ami eltalálja a fejét, így oldalra dől. Tony megragadva karom, és felrántva kezd húzni. A robbanás keltette szél kissé előrelök minket, így a földön kötünk ki. Nyögve emelem térdelek fel, és nézek a gomolygó füstre.

– Jól vagy? – kérdi Tony rám pillantva. Pislogás nélkül, kissé üres szemekkel bámulok magam elé. A fájdalomból csak tompa fájdalom és bizsergés maradt Egyik kezemmel fejem tetejére tolom a maszkot egy nagy levegőt véve. A levegő puskaportól terhes, amit furán elég édesnek érzek.

– Mit... mit tettem? – kérdem, szemeim a csupasz kezemre emelve. Mi történt itt, Aldrich Killian miért esett össze az érintésem miatt? Stark kezembe csúsztatja sajátját, és megszorítja azt. Tányér nagyságú szemekkel nézek összefont ujjainkra. Egyáltalán nem fáj... kellemes melegség jár át. Érzem azt, ahogy Tony most elégedett. Feláll, engem is felrántva. Roddy, és Pepper közben elénk sétálnak. Elrántom a kezem a Vasalóéból, és zavartan túrok tincseim közé.

– Vége van – mondja Pepper felnézve a robotokra. Egy páncél kesztyű van egyik kezén, és csak egy sport melltartót és cicanadrágot visel. Tony is felnéz, majd a csuklóját szája elé emeli.

– Jarvis, lásunk egy kis tűzijátékot – mondja, mire a páncélok egyesével kezdenek felrobbanni, szép színes szikrákat hagyva maguk után. Csillogó szemekkel bámulok az égre kissé eltátott szájjal.

– Gyönyörű... – suttogom. Mire Tony hümmög egyet elégedetten. Mély levegőt veszek, kissé közelebb húzódva Tonyhoz.

Épp mikor megfognám a kezét, Pepper vetődik karjai közé, a barna hajú egyből szorosan magához öleli. Döbbenten lépkedem kissé arrébb. Mintha valami össze tört volna bennem, de mire is számítottam, hogy majd engem választ? Igen, tényleg erre vártam...