Lassan három nap telt el, de még senki nem írt az oldalon nekem. Kezdek aggódni, talán nem bíznak bennem eléggé. A laptoppal az ölemben ülök az undorító sárga kanapén, amit Tony vett nekem a laborjába. Ez is egyfajta együttlét, nem beszélünk, de érezzük, hogy ott van a másik. Mióta Bruce eltűnt, olyan magányosnak tűnik Stark.

–Senki sem keresett... – jegyzem meg, mire a Vasaló értetlenkedve pillant fel rám.

–Kell nekik egy kis idő, most veszélyes felvállalni azt, hogy valaki mutáns. Főleg... – itt elharapja a mondatot, és inkább újra a páncélra néz. Kíváncsian teszem le a gépet, és  a lábaimat a földre előre dőlve. 

–Főleg? Mi történt? – állok fel, és sétálok Tonyhoz. Az asztalra tenyerelek, úgy nézve a szemeibe mélyen.

–Létrejött egy új börtön, kifejezetten a mutánsoknak, egy nyakörvet tesznek rájuk, ami elveszi az erejüket – magyarázza nekem, mire morranok egyet. 

–Remek, komolyan, és gondolom segítettél is nekik megcsinálni, igaz? 

–Az egyezmény miatt, igen tettem pár javaslatot, de nem tudtam, hogy erre kell – megrázom a fejemet idegesen, és veszek egy mély levegőt. 

–Értem, és ha használom az erőmet, én is oda kerülök? – teszem fel a költői kérdést. 

–Ha olyat teszel lehet, nem tudom, épp ezért Aby, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget, rendben? 

–Mondjuk, mint te? Vagyis, ne építsek egy olyan börtönt, ahova téged zárhatnak? Ahol elvehetik az erődet? – szinte kiabálok. Nem tudom miért vagyok ideges... vagyis de, tudom, egy ideje hanyagolva érzem magam, és most ez is? Segített megtervezni egy olyan helyet, ahová engem zárhatnak, vagy az olyanokat, mint én. Szerződés ide, vagy oda... 

–Mondjuk ne engedd el az anyám gyilkosát... – mondja idegesen, de nem kiabál, és ez jobban kiakaszt. 

–Nem tudta mit csinál... 

–Egy gyilkos Aby 

–Akkor az apám is az? – ezen megakad, vesz egy mély levegőt, és elém sétál. Idegesen engedem le a kezeimet, amiket ő finoman vesz a kezébe.

–Sajnálom, igazad van... – mondja, ez egy szokásos, már nem akar veszekedni velem, így rám hagyja a dolgot mondata. Szájához emeli a kezeim, és ad rá egy finom kis csókot. 

–Nem csinálok semmi hülyeséget, rendben? – fogadom el a békejobbot. 

–Köszönöm–hajol hozzám, és csókol meg finoman. Lehunyom a szemeim. Olyan régen éreztem őt. Egy ideje a munkába temetkezett, ahogy én is. Nem voltunk kettesben, mindig volt velünk valaki, ő aludni sem nagyon alszik egy ideje. 

–Tudod mit akarok most? – karolom át a nyakát, mosolyogva. 

–Mit? – néz a szemeimbe mélyen, mire csak jobban elpirulok. 

–El akarok menni a mi házunkba, ahol csak mi vagyunk kettesben, le akarok zuhanyozni veled, majd rendelni valami szar kaját, és utána veled aludni. Mit szólsz? – kérdezem megsimogatva a mellkasát. 

–Jó lenne, de segítenem kell pár biztonsági rendszert feldobni... – sóhajtva engedem el, szememet forgatva el is lépek tőle. 

–Rendben, én elmentem, akkor jó munkát – magamhoz veszem a laptopot. Felmegyek a lépcsőn, egyenesen a szobánkba. Itt van minden holmink, semmit sem vittünk át a házba, amit Tony vett nekünk. Nem haladt előre a kapcsolatunk, az eljegyzés óta. És igazából, én sem nagyon hajszolom, hogy bármi is legyen. 

Az emeleten leülök a kanapéra, törökülésben, a laptopot az ölebe helyezve. Az oldalon nincs senki bejelentkezve csak én. Senki sem keres fel engem, hogy segítsek neki az erejével kapcsolatban. Sóhajtva hunyom le a szemeimet. Kezdem haszontalannak érezni magam. Ultron alatt, és a Mandarin alatt hasznosnak éreztem magam. Harcolhattam, szembe szállhattam a gonosszal, de most... most nincs konkrét gonosz, most csak olyan emberek vannak, akik félnek, akik nem tudják mi is történik pontosan. Akik rettegnek azoktól, akik egy kicsit mások. Egy sípoló hang jelzi, hogy valaki üzenetet írt nekem. 

Minos

Kedves Jégmadár. Sok időbe tellett, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy írjak neked. És még most sem tudom, mit is kéne írnom. Teljesen átlagosnak nézek ki, és az is vagyok. Én vagyok a kívülálló fiú, aki folyton folyvást bőrdzsekiben van, alig beszél, és valamiért a lányok imádják. Én vagyok, aki bár nem hisz Istenben, mégis az anyja kedvéért minden este imádkozik étkezés előtt, és minden vasárnap a templomban próbál nem elaludni. Én vagyok, aki próbál tökéletes testvér lenni, aki szereti a húgát, még ha az néha egy idegesítő is. Én vagyok, aki bár hátul ül a teremben Irodalom órán, de minden szóra odafigyel. És szörnyeteg is vagyok. Talán tíz éves lehettem, mikor az erőm először jött elő. Egy kutyát kergettem, és mikor ráléptem az árnyékára, minta lefagyott volna. Azóta tudom, mi is vagyok. Egy mutáns, aki az árnyékokat képes irányítani. És én most nem tudom mi tévő legyek... félek az erőmtől, félek, hogy valaki megtudja, és bezárnak, félek, hogy valakit bántani fogok.

Akaratlanul is elmosolyodom, mikor a végére érek. Hát nem hiába kezdtem ebbe bele, tudok valakin segíteni. Veszek egy mély levegőt, és neki is kezdek megfogalmazni a válaszlevelet. Minos... az az hozzám jár Irodalomra. Peter osztályába, lehet, hogy Caleb az...tudom, hogy mutáns, de nem tudtam, hogy ez lenne az ereje. A hasamra simítok. Mostanában folyton éhes vagyok, és pár kiló fel is szaladt rám. Remek, nem elég, hogy már nem vagyok a Jégmadár, de el is hízok. Felállok a laptoppal a kezemben. A konyhában leteszem a pultra, és veszek egy mély levegőt. Valamit ennem kell, de valami egészségeset, mostanában nem is főzök. Elhagytam magam egy picit. Az asztallapon kezdek ujjaimmal dobolni. Mit írjak?

Jégmadár

Minos, nem vagy szörnyeteg! Mutáns vagy, ahogy én is, de szörny, na az sosem leszel. Az erőd, lehet ajándék, vagy átok, attól függ, honnan nézed, és hogy megtanulod-e használni. Én meg tudom neked tanítani, mindent meg tudok neked tanítani amit csak tudok. de bíznod kell bennem.

Amint leírom, és elküldöm kinyitom a hűtőt. Egyből megcsap a régi kínai illata. Eltakarom az orromat, és becsapom az ajtót. Inkább eszem valami kekszet. Amint leveszem a már félig üres dobozt, megcsap, valami ismeretlen érzés. Mintha egy meleg vasat markoltam volna meg. A tenyerem ég, a bőröm izzik. Elejtem a sütit, a mellkasomhoz szorítom a kezemet. Lihegve nézem a földön heverő sós négyzeteket. A szívem vadul ver, ezt nem hiszem el... Rody... Rody evett belőle előttem. De mi a franc? Mintha az emlékeit láttam volna, de ez lehetetlen. Ez egy tárgy, nem egy ember. Letérdelve kezdem összeszedni a szemeket. 

–Minden rendben? – hallom meg Vízió hangját magam mögül. 

–Mi? Igen persze, csak elejtettem, ennyi – törlöm meg egy picit az arcomat, és veszek egy mély levegőt. –Wanda hogy van? – nézek rá kérdőn, mire látom rajta a döbbenetet. –Nyugalom, nekem Steve mondta el, Tony nem tudja, vagyis tuti, hogy sejti...-jegyzem meg mosolyogva. 

–Jól van, ahhoz képest... – mondja és mellém térdelve kezdi összeszedni a kekszet. 

–Hiányoznak... – mondom halkan. 

–Nekem is... – suttogja vissza.