Billie Eilish - No time to die

December 17. szerda

– Evelin!! – hallottam meg mélyről anyám vékony hangját. Kómásan átfordultam a hasamra és kisöpörtem a szemembe lógó, gesztenyebarna tincseimet. Szépen lassan megerőltettem magam és kinyitottam a szemem, tekintetem pedig a telefonom képernyőjére tévedt, amire kétszer koppintottam, így pedig elém tárult, hány óra van, hogy az egyetlen szülőm, aki a házban tartózkodik miért kiabál velem ilyen korán.

– Miiii?? Hét óra öt perc?!! Miért nem ébresztett fel senki? – keltem ki idegbeteg módon a meleg paplan alól. A hideg levegő azonnal megcsapta az arcomat, és az ablakra nézve vettem észre, hogy tárva- nyitva áll az egész. Gyorsan megfogtam mindkét kilincsét, és becsuktam, nehogy még jobban áthűtse a szobát. Villám gyorsan magamra öltöttem egy fehér, vastag kötött pulcsit és egy fekete farmert. A vonatról már lemondtam, hiszen öt percem lenne kiérni, hogy elérjem. A fiókom legmélyéről előkaptam a fésűmet, majd gyors mozdulatokkal összefontam a hajam. Beraktam a fülembe a piros gömb fülbevalóm, és a fürdőszobába mentem fogat mosni. A tükörbe pillantva ellenőriztem, hogy nem maradtam-e fogkrémes, majd az ajtón kilépve a konyhába mentem. Az asztalra egy péksütis papírzacskó volt téve, így belekukkantottam, elégedetten vettem tudomásul, hogy benne van a vajas crossiant, amit tegnap külön mondtam anyának, hogy ne felejtse el. Beleharaptam a finomságba és azonnal szétáradt bennem a jóleső érzés, hogy a kedvenc ételemhez jutottam.

– Mit művelsz? – szólított meg valaki hátulról, én pedig sarkon pördülve szembe találtam magamat az ideges képet vágó húgommal.

– Eszem, ha nem vetted volna észre – mutattam a reggelimre.

– De miért az enyémet? – akadékoskodott tovább.

– Mi az, hogy miért a tiédet? – háborodtam fel.

– Anyának tegnap szóltam, hogy mára ilyet vegyen nekem – bosszankodva amolyan „megint nem lesz egy normális reggelem" sóhajjal.

– Rá van írva a zacskóra, hogy Sári – fújtatott, mint akinek csődbe ment a napja egy hiba miatt. Pillantásomat az említett tárgyra futtattam és igazat adva neki kelletlenül bólintottam, majd az enyémhez nyúlva kivettem egy ugyanolyat belőle és az övébe helyeztem.

– Ez neked olyan nagy dolog lett volna? – vontam fel a szemöldököm, tudva a válaszát.

– Az enyém teljes kiörlésű volt! Utállak, tönkre teszed a mindennapjaim!! – kiabált egy rohadt crossiant miatt.

– Hogy te mekkora egy hisztikirálynő vagy! – néztem rá szánalommal a hangomban, majd felkapva a táskámat és az ennivalómat, otthagytam. Mivel az első órát tehetetlenül lekéstem, ezért ráérősen húztam fel a csizmám cipzárját, majd ugyanezzel a tempóval a kabátomét is.

A házat elhagyva szembesültem azzal is, hogy bizony az éjjel több mint öt centiméter hó esett, ami tekintve az évek alatt hullott adagot, igencsak sok. A friss hó ropogott a cipőm alatt és mély nyomot hagyott mindenki után, aki arra járt. Mivel jólesett a fagyos levegő, nem ültem fel az éppen érkező buszra, inkább sétálva tettem meg a pályaudvarig a maradék utat. Velem egyidősek a vonatra várva már nem igazán akadtak, hiszen lekésték volna a tanítást, de hát vannak olyan szétszórtak, mint például én. Hogy őszinte legyek valahogy így utólag mégsem bántam, hogy elaludtam, bár anya igazán felkelthetett volna, nem tudok rá haragudni, jobb így. Nem kell hallgatnom a történelem „izgalmas" rejtelmeit, amit a legunalmasabb tanár tart az egész iskolában. A biológiára viszont rendesen felkészültem, tényleg kéne az ötös és az egyik legkeményebb tanárnál ez igencsak nívós munka. A szerelvény zakatolva futott be az udvarra felkavarva a hideg levegőt. Elfoglaltam a szinte már saját magamnak mondott ülésemet és most kivételesen nem hallgattam a zenét, helyette hallgattam a csendet, élveztem, hogy nem volt senki, aki üvöltözött volna, jobban belegondolva emberek sem igazán voltak. A gondolataimba merülve bámultam az összekulcsolt kezeimet, amik az ölemben pihentek.

– Jó reggelt! Elnézést a késésért – hajtottam le a fejem a hatás kedvéért.

– Esetleg megtudhatnám az okát amiért nem képes időben beérni a kötelességére? – akadékoskodott.

– Elaludtam – és reméltem, hogy itt lezártuk a témát és nem kérdezi meg, miért. Ezt utálom a tanárokban, mindig, mindenhol számonkérték, miért késtem, miért nem voltam iskolában tegnap. Semmi közük hozzá, ők csak tudomásul veszik és beírják a késést. Hátra vonszoltam magamat a padomhoz, amiben egyedül ülök, mivel pont páratlanul vagyunk, harmincheten. Szünetben elővettem pékárut, amit magammal hoztam és a többieket nézegetve eszegettem. Amióta idejárok, nem igazán váltottam szót senkivel. Akik kívülről látnak, biztos azt mondanák, hogy csendes és nyugodt természet vagyok, mit ne mondjak óriásit tévednek. Bár eddig nem sok olyan ember volt, akiben megtaláltam a kölcsönös bizalmat, az a kevés is mind tudna rólam valamilyen pozitív dolgot mondani. Mert ők akkor tényleg ismertek.

Az utolsó óránk biológia volt. A dolgozat ideje, a legkeményebb tanárnál. Próbáltam még az utolsó percekben is magamba meríteni néhány információt, de a tanár ezt eléggé ellehetetlenítette mikor kikapta a kezemből és a tanári asztalra dobta. Szomorúan vettem tudomásul, hogy semmim nem maradt csak a tegnap betanultakra hagyatkozhatok.

– Jó munkát kívánok, óra végéig dolgozhatnak – mondta, miután kiosztotta a lapokat. A sajátomat a kezembe véve szemléltem meg az első feladatot, a négy oldalból. Megpróbáltam mindent kitölteni, azonban az egyiknél egészen váratlan kérdéssel találtam szemben magamat. Olyannal, ami nemhogy a füzetbe nem volt benne, még csak órán sem hangzott el, egyszer sem. Elgondolkoztam, hogy esetleg lehetséges-e, hogy egyszer nem figyeltem volna, de valószínűtlennek tartottam, ez az egyetlen tantárgy, aminél komolyan minden percem arra szánom, hogy ott legyek az órán. A tesztek keménysége miatt sajnos ez elmaradhatatlan. Viszont hiába törtem a fejem, semmi nem jutott eszembe, ami akár ehhez kapcsolódó lett volna, így szomorúan vettem tudomásul, hogy ezt sajnos ki kell hagynom. Szoríthatok az ötösért keményen. Negyvenöt perc leteltekor mindenki beadta a kitöltött – néhányaknál igencsak hiányos – lapokat. A szekrényemhez siettem, és kikaptam belőle a kabátomat, amit azonnal magamra is öltöttem, míg a sálam és a sapkám a kezemben lógott. Mikor felszálltam a vonatra, ami velem együtt meglódult hazafele, első utam nem a lakáshoz, hanem egy békés, hó fedte játszótérre vitt. Kényelmesen elhelyezkedtem egy padon és elővettem a könyvemet azzal a szándékkal, hogy kicsit kikapcsolódom. Bár a hideg minden ruhadarabom alá bekúszott, nem zavart és csak azért is kint maradtam. Tíz oldal elolvasása után eszméltem fel, hogy a kapuval bekerített helyre bizony más is betévedt. Egy velem körülbelül egy idős fiú lehetett, fekete kabátban. Egy pillanatra tekintete végig táncolt rajtam majd, mint aki tudomásul vette egy kettővel arrébb lévő helyre ült le. Sötétszőke tincsei kuszán meredeztek az ég fele, mogyoróbarna szemében pedig messziről is észrevehetőek voltak a vegyes érzelmei. Nyilván nem állt szándékomban tolakodni, de furdalt a kíváncsiság, hogy ki is ő és mit csinál itt.

❄️

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy tegnap nem érkezett fejezet de egyszerűen nem tudtam/nem volt erőm kitenni, így ma érkezett el hozzátok a második.

A második fejezetben történik meg a találkozás. Nagyon izgatott vagyok a véleményekre, hogy szerintetek mi történik majd ezután, ki mit gondol?

Ha ez a fejezet is elnyerte a tetszésed hálás lennék egy csillagért🥺💞

A közeljövőben érkezem a kövivel!❄️

N