Honeyfox and Pop mage - Let her go

December 22. hétfő

A szokásos korán kelés ezúttal feltűnően pörgősre sikeredett. Felvettem egy átlagos hétköznapi ruhát, ugyanis az ofőnk kitalálta miért is ne lehetnének megtartva az órák, majd utána megtartjuk az osztálykarácsonyt. Így hát tegnap éjszakába nyúlóan próbáltam „falni" a sorokat a füzetből, és az utolsó simításokat is elvégeztem a kiselőadáshoz.

-Kész a reggeli! – Kiabált anya a konyhából, akivel tegnap valamennyire rendeződött a viszonyom és mint kiderült neki is voltak bőven gondjai azzal, hogy egyedül él, így minket is nehezebb eltartani.

- Jóreggelt. – Álltam elé mosolygósan és nyomtam egy puszit az arcára.

- Mi történt, ami ennyire hatással van rád? – Nézett rám féloldalasan, másik kezével pedig egy kiflit vajazott.

- Pasizik!! – Szökkent mellénk Sári vigyorogva, amitől kedvem támadt neki egy pofont adni.

- Olyan hülye vagy! – Akadtam ki mire elfutott előlem én pedig utána eredtem, ezekben a pillanatokban bármennyire is vagyok gyerekes nem érdekel. Ezeket ki kell élvezni amíg megteheted nem?

- Lehet, de így szeretsz nem? – Torpant meg egy pillanatra kifulladva, de még mindig szélesre húzva mindkét oldalán száját.

- Hát persze. – Forgattam meg szemeimet mosolyogva.

A suliban persze a szokásos őrült hangzavar volt, amit általában bírok mert legalább nem gondolok másra, de ma különösen az egekbe vitte az idegeimet így a fülhallgatómat a fülembe helyezve elindítottam a lejátszási listámat.

-Evelinn! – Bökte meg a vállam Eszti az egyik osztálytársam, akivel az eddigi idők alatt aligha beszéltem pár mondatot hónaponként. – Bocsi, csak az ofő üzeni, hogy beszélne veled. – Mosolygott kedvesen, amit viszonoztam neki.

- Rendben, köszi, hogy szóltál. – Háláltam meg majd felálltam és az ajtóhoz léptem mire utánam kapott.

- Mehetek veled? – Kérdezte, mire kétkedve bólintottam és így már ketten tettük ki a lábunkat a csendes folyosóra.

- Egyébként miért is jöttél velem? – Vontam fel a szemöldököm. – Nem azért, de érted.

- Persze megértem. – Nevetett. – Elég furcsa lehet. Őszintén nem tudom, de jó társaságnak tűnsz és tűntél is, csak tudod... Azért kívülről megrémíted az embereket... Így külsőleg. – Nézett rám tartva a reakciómtól. Döbbenten fogadtam egy vallomás féle dolgot. Soha nem gondoltam bele, hogy én esetleg ijesztő vagyok, visszataszító vagy ehhez fajta.

- Húha! Ezt az életbe nem gondoltam volna, de ha tényleg így van akkor valamit tennem kéne. Vagy nem tudom. – Bizonytalanodtam el. – Minek? – Kérdeztem inkább magamtól mintsem tőle.

- Tudod, értem, hogy te ezt megszoktad meg neked így jó, de a változás nem árt, akár még jól is elsülhet. – Magyarázta kedvesen.

- Ez azért most döbbenetes volt nekem ugye tudod? – Nevetettem fel. – Érted egy ismerősöm, akit amúgy alig ismerek közli velem, hogy amúgy tök para vagyok. – Kuncogtam.

- Jajj, tudod, hogy nem úgy értettem na. – Vigyorgott mostmár ő is. A tanárihoz érve bekopogtunk majd vártunk, hogy reményeink szerint kilépjen az ofőnk.

- Sziasztok lányok, téged már vártalak. – Mosolyodott el, amitől inkább megijedtem, megnyugvás helyett.

- Öhmm, esetleg lehet tudni miről lenne szó? – Próbáltam óvatosan kérdezősködni.

- Szeretnénk, ha te segítenél megrendezni egy előadást, viszont már csak pár nap lenne hátra így gyorsan kéne a válaszod. – Mesélte kedvesen.

- Öhmm... Persze, milyen előadás? – Kérdeztem a pulcsim ujját birizgálva.

- Egy jó kis koncert féleségről. – Húzott elő egy kis lapot majd a kezembe nyomta. – Pár iskolás alakított egy bandát, hogy így mondjam. – Pironkodott.

- Á, értem. De miért én segítsek? – Visszakoztam kicsit.

- Év elején kitöltettünk veletek egy ilyen tesztet hasonló témakörben, eszembe jutott és előszedve megnéztem a válaszokat.

- Óóó, izé. Oké vagyis rendben, köszönöm! Szerintem elvállalom. – Dadogtam összevissza mire sikerült egy normális választ kinyögnöm. Miután a tanárunk elköszönt tőlünk a folyosóra már csend telepedett, ami csak egy dolgot jelenthetett. Becsöngettek. Vagyis spuri az órára, ami fogalmam sem volt, hogy mi. A tanár nem fújta fel a késés dolgot, mivelhogy egy aprócskát megemlítettük, hogy kivel voltunk.

Suli után Eszti elkísért a vonatig, sőt mint kiderült ő is ugyanazzal megy haza, csak ezek szerint elég sokszor elkerültük egymást.

-Te tudod már mit veszel fel este? – Kérdezte amikor helyet foglaltunk egy teljesen más helyen, mint ahova szoktam ülni.

- Nem... Azon is gondolkodtam, hogy ezt most kihagyom inkább. – Vontam vállat, ez az egész felhajtás nem nagyon izgatott, legalább otthon azt csinálhattam volna, amit szeretnék.

- Ne viccelj!! Muszáj eljönnöd, nagy buli lesz, higyj nekem! – Kérlelt és még a kezemet is rángatni kezdte hozzá.

- Nem is tudomm... - Húztam a számat, bármennyire is furcsa volt, hogy Eszti hirtelen rám akaszkodott, valahogy jó érzéssel töltött el, hogy valaki foglalkozik velem, és szeretné, ha jól érezném magam.

- Hát jó, majd gondold át. – Mosolygott kedvesen. – És tudod ki lehetne öltözni kicsikét. – Kacsintgatott.

- Óóó, hát akkor máris igent mondok. – Nevettem fel.

- Haha, de most komolyan, szerintem ne hagyd ki. – Komolyodott meg egy pillanat alatt, ami megjegyzem kissé ijesztőre sikeredett.

- Meggondolom. – Ígértem meg pont akkor amikor a vonat csikorogva lefékezett a pályaudvaron. Bólintott jelezvén, hogy vette a lapot.

- Te merre? – Szólalt meg a lehelete pedig a fagyos levegőben kis köröket alkotott.

- Egyenesen át a buszmegállóhoz. – Mutattam az adott irányba.

- Oksi, én erre. – Bökött a másik utca fele.

- Öhmm, meg vagy nekem instán, vagy valahol? – Kérdeztem elővéve a telefonom.

- Én követlek. – Mutatta felém a saját készülékét.

- Oksi, kész. Majd írok, hogy mit veszek fel, ha nem baj. – Mondtam halkan, remélve, hogy meglepődik.

- Aaaaa, tudtaaamm!! Okos csajszi! Na de akkor inkább majd hívj fel. – Paskolgatta meg a fejem. – Vaaagy, gyere át hozzánk! – Vetette fel az ötletet ugrándozva.

- Megkérdezem anyát. – Húzódott széles mosolyra a szám. – Mármint úgy érted, hogy most? – Lepődtem meg amikor még mindig várakozásteljesen nézett rám.

- Ahaa! – Vigyorgott ezerrel. Eszti ötletébe végül vonakodva, de beleegyeztem. Kristófot sem szerettem volna zaklatni, de úgy éreztem fel kéne hívnom a holnappal kapcsolatban. Így hát a barátnőmet – Ha nevezhetem annak – kicsit arrébb küldve vártam, hogy felvegye a vonal másik végén.

- Szia! – Mondtam ki nagy levegőt véve, mikor beleszólt az érdes mégis megnyugvást jelentő hangja.

- Mizu? – Ásított.

- Jajj, basszus. Felkeltettelek? – Ment fel a pulzusom egy pillanat alatt.

- Dehogy! Mármint igen, de nem baj. – Hallottam ahogy megmozdul a takaró jellegzetes hangja pedig arrébb csúszik a matracon.

- Okké. – Húztam el a szó közepét. – Szóval...Csak öhhm, izé, annyi, hogy holnap akkor? – Kérdeztem erősen ráncolva a homlokom egy ujjammal pedig az egyik kósza hajtincsemet csavargattam.

- Jaa, igen. Van egy kávézó a közelben, néha járok oda. Az neked jó?

- Persze, tökéletes! – Pirultam el, bár ő ezt nem láthatta.

- Mondjuk, ha eléd megyek? Mész holnap valahova? – Érdeklődött miközben tányérok csörömpölése hallatszott a háttérben.

- Oo, oksi. Otthon leszek ha a húgom nem talál ki valamit, a címem pedig tudod ugye? – Juttattam eszébe, hogy volt ott egy kínos esetünk.

- Igen, tudom. – Mondta tökéletesen komoly hangon, de valahogy mégis kiéreztem a mosolygását. – Négyre odamegyek. – Tette hozzá.

- Oké!

- Majd hívlak. – Közölte, amitől akkorát dobbant a szívem, hogy talán még ő is hallotta. – Akkor szia Hópehely. – Köszönt el egy igen új beceneven amitől a szemöldököm felszaladt az egekbe.

- Meg se kérdezem ez honnan jött. – Kacagtam fel. – Holnap találkozunk, szia. – Fejeztem be a nevetést majd azzal a lendülettel ki is nyomtam a hívást.

- Ki volt? – Somolygott és karon ragadva húzni kezdett.

- Csak egy barát. – Legyintettem de azért magamban hozzátettem, hogy „mi van, ha lassan ez megváltozik? Mi történne?" De természetesen ezekről a gondolataimról hallgattam.

-Hahóó! Megjöttünk! – Kiabált körbe Eszti de válasz nélkül maradt. – Mindegy, még dolgoznak, szóóval, milyen rucira gondoltál? – Vonogatta a szemöldökét.

- Auu... - Jött ki egy kócos hajú fiú, aki kísértetiesen hasonlított Kristófra, na de amikor felemelte a fejét a szemébe lógó tincseit pedig kisöpörte úgy csapott arcon a felismerés, hogy kis híján beleszédültem.

- Kristóf?! – Csúszott ki a számon döbbenten.

- Hópehely?? – Lepődött meg de a mosoly az arcán ragadt.

- Mivann?? Ti ismeritek egymást? – Társult a döbbent arcúak csoportjához Eszti is.

- Öhmm, nem, vagyis... Izé, csak összefutottunk, tudod. – Hadonásztam a kezemmel összevissza.

- Igen. – Jött a – Ezek szerint bátyja, vagyis remélem – válasza.

- Aham, hát erről inkább nem akarok tudni. – Nevetett fel. – Menjünk, gyere. – Rángatott magával, hiába szúrta ki a szemem a hátát jelezve, hogy álljon már meg.

- Nem kellett volna valamit mondani neki? – Tördeltem az ujjaimat mikor beértünk a szobájába, ami megjegyzem rohadt jól nézett ki.

- Mégis mit? Vele beszéltél ugye? – Nézett rám, mire csak biccentettem egyet. – Volt egy lány, vagyis pár napja, akitől oda meg vissza van, de életembe nem gondoltam volna, hogy az te vagy. – Rázta a fejét kínosan nevetve.

- Egyrészt, honnan veszed, hogy én vagyok? Másodszor ugye nem haragszol? – Hajtottam le a fejem.

- Evelinnek hívják, de nem gondoltam, hogy a való életbe is van ilyen, na! Dehogy haragszom csajszii! Örülök neki, hogy egy ilyen aranyos lány van mellette drágám. – Fogta meg mindkét kezem és szorosan megölelt. – Na de nem érünk rá érzelgősködni, készülődnünk kell. – Tapsolt párat az orrom előtt, mire feleszméltem.

- Ehhez mit szólsz? – Emelt ki a szekrény alsó fiókjából egy halványkék egyberuhát.

- Nem lenne kicsit sok egy osztálykarácsonyra? – Méregettem az egyébként gyönyörű ruhadarabot. A nyakánál elegáns kivágás díszítette, körülbelül a térdemig érhetett, az egész egy bordázott mintából állt, a vállaimat pedig szabadon hagyta alatta pedig még egy réteg simult az alsó anyagra. Mikor pedig magamra öltöttem, hát mit mondjak, elégedett voltam a tükörképemmel, leginkább a ruhától voltam elájulva természetesen.

- Uramisten, de gyönyörű vagy! – Ámult el a barátnőm mire belepirultam a bókba.

- Neemmm, nem iss... - Hessegettem el a bókokat.

- Óó, dehogynem. Na gyere csak ide. – Hívott magához, egy szájfénnyel a kezében. Eszti seperc alatt kisminkelt mindkettőnket. A hajamat szimplán átfésültem míg a lány bebodorította így göndör, de annál inkább elegáns loknik simogatták a hátát. Mikor egy bő óra múlva elhagytuk a helyiséget Kristófot a kanapén telefonozva találtuk. Az érkezésünkre felemelte a fejét ajkai pedig látványosan elváltak egymástól.

- Aztakur... Khm, nagyon csinosak vagytok. – Fogta vissza magát mire aprót kuncogtam.

- Köszönöm uram. – Pukedliztem egyet vigyorogva. A fiú húga kicsit sem feltűnően az előszobába ment cipőthúzni így kettesben maradtunk.

- Gyönyörű vagy. – Lépett oda hozzám mindkét kezemet megfogva és szemeimbe nézett, amik magával ragadták enyémeimet is a szívem pedig hevesen dobogott.

❄️

Sziasztok drágáim!

Az Újév első napjára érkeztem is gyorsan a fejezettel.

Hú, hát próbáltam az egész sztorit megcsavarni, és remélem sikerült és kellően meglepődtetek és utána lelkesen olvastátok végig az egészet.💞

Remélem nem okoztam csalódást ezzel a nagy csavarral és, hogy azért így is elfogadható lett.❄️

Ha tetszett hálás lennék egy csillagért vagy kommentért.🥺💞

Pihenjetek sokat és egyetek lencsét!🤭

N