Billie Eilish - When the party's over

December 18. csütörtök

A titokzatos fiú felbukkanását követő nap ismét kimentem iskola után a játszótérre. Kíváncsi voltam mi szél hozta erre az ilyenkor teljesen elhagyatott helyre. Az oldalamat egész éjszaka furdalta a kíváncsiság, nem igazán tudtam magam kipihenni sem, ráadásul ott volt még az a fránya biológia dolgozat is, aminek az eredményét holnap kapjuk meg. Így történt hát, hogy álmatlan forgolódásom végén gondolkodni kezdtem, a gondolataim pedig erre a helyre hoztak és a fiúhoz, aki meglátásom szerint ismét eljött, ugyanis mikor felpillantottam megláttam, ahogyan a jeges kapunál állt, éppenséggel engem figyelve. Azonban meglátta, hogy nézem így gyorsan elkapva a fejét, leült a múltkori helyére. Néha-néha felpillantottam a telefonomból - amin gondolatelterelés gyanánt videók mentek – és felé pislantottam. Látszólag ő is nagyon el volt foglalva valamivel, így eszembe sem jutott odamenni és esetlegesen zavarni. Mivel már a végtagjaim is kezdtek átfagyni és tanulnom is kellett volna, ezért fogtam magamat és hazafelé indultam, eltervezve, hogy holnap is kijövök, csak kicsit később, na nem mintha érdekelne ez a fiú, sőt kifejezetten hidegen hagy, semmi érdekes nincs benne.

– Megjöttem! – kiabáltam egyet otthon, és megszabadítottam a lábam a bundás csizmámtól. Dideregve mentem be a szobámba, és bebújtam a meleg takaró alá. Fogalmam sem volt, mennyi ideje fekhettem ott, de a húgom eszeveszett tempóban rontott be az ajtómon.

– Molnár Evelin! – akadt ki, én pedig fáradtan sóhajtottam egyet.

– Mi van? – fordultam át a másik oldalamra.

– Azonnal számolj be mindenről, ami kint azon a csöves játszón történt! – szólt úgy, mintha leginkább egy vallatáson lennék, bár ki tudja, Sári szerint lehet az volt.

– Mi az, hogy mindenről? Kint ültem egy padon és telefonoztam – néztem rá furcsa arckifejezéssel, magamban mégis egy kisebb szívroham futott végig rajtam, nehogy megtudja, ez már a második alkalom volt.

– Én pont nem úgy láttam – vonogatta fel-le szépen ívelt szemöldökét.

– Először is mi az, hogy tudod? Kémkedsz utánam, vagy mi bajod van? Másodszor, miért nézel ki úgy, mintha most házasodnék? Sári, kimentem egy padra, mert kimerített az itthoni dolgok gondolata – próbáltam meg érvelni, de a húgom ilyen szempontból bizony nem kispályás, szóval csak reménykedhettem, hogy hisz nekem.

– És akkor az a fiú? A felhők odaköpték vagy mi? – tudakolta gyanúsan és leült mellém.

– Honnan tudjam? Miért kéne mindenkinek az életét tudnom, mikor, mit csinál? – hisztiztem mérgesen.

– Mi? – zavarodott össze és megrázta a fejét. – Miről beszélsz? Nem kell tudnod senki életét. Az igazat megvallva csak beszélgetni szerettem volna– arckifejezése sokkal lágyabb lett, szinte majdnem bedőltem neki, de aztán eszembe jutott, hogy mit csinált régen és ez valószínűleg azóta sem változott.

– Nem kell a sajnálatod Sári, sosem kellett – emeltem rá a tekintetem csalódottan. Döbbenten nézett rám, én pedig próbáltam tartani a szigorú arckifejezésem, de megtörtem, amit hónapok óta tartogattam, most kijött belőlem, keserves zokogásban törtem ki és apró magzatpózba estem. Minden probléma arcon csapott, képtelen voltam kimutatni másoknak az érzelmeimet, valahogy az egész nem vonzott. Egész életemben zárkóznom kellett ettől, nem várt lépésbe botlottam.

–Nem sajnállak – közölte kíméletlenül. – Szeretnék egy igaz barátot – vette halkabbra hangját, szinte már-már suttogott.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan. Itt voltam, egész életedben, itt volt a lehetőség, de te egyszer sem éltél vele, most pedig, amikor valószínűleg valami problémád akadt és csak a segítségemre van szükséged, hirtelen eszedbe jutok – csapzott fejjel pattantam fel az ágyamról, és heves mozdulatokkal magyaráztam a sírástól kipirosodott arccal.

– MI?! Mindvégig melletted lettem volna, ha nem taszítasz el magadtól és nem élsz tovább antiszociális életet! Nézz magadba, amikor ilyeneket mondasz, mert most valójában a te hibád az, hogy magadra maradtál! Nem tudod kezelni az érzelmeidet, mint anya, csak te ahelyett, hogy össze-vissza csapongsz, inkább magad köré húzol egy áthatolhatatlan falat!! – állt fel ő is, és kiabálva közölt velem mindent... Ami valójában az igazságot rejtette, de magamnak sem lettem volna képes beismerni, nemhogy hangosan.

– Miért... Miért mondod ezt? – pillantottam fel könnyes szemekkel. A szavai szörnyen fájtak.

– Mert ideje volt valakinek felébreszteni! Ev, nem normális, amit magaddal művelsz! – közölte szomorkásan.

– Mégis mit művelek magammal, ami annyira kiakasztó? – tettem csipőre a kezem idegesen.

– Depresszió, a tanulásba folytod magad, meg se szólalsz szinte, ha pedig mégis, tök keserű pofákat vágsz – húzta el a száját. Nem tudtam válaszolni rá, túlontúl mérges voltam és féltem, hogy dühömben olyat mondok, amit nem gondolok komolyan. Mereven bámultam magam elé, majd a húgom, látva, hogy nem fogok megszólalni folytatta. – Én csak segíteni szeretnék. Nem értem miért nem lehetünk jóba, mikor egyikünknek sincs senkije – győzködött.

– Szerinted képes lennék benned megbízni? És mi az, hogy nincs senkid? Te vagy a sztár a sulidban, nem? – engedtem a csábításnak, és mégis megszólaltam.

– Miért? Mit tettem, hogy nem tudnál? A lányok utálnak, a fiúk pedig semmi mást nem akarnak tőlem, mint a kinézetemet. Attól függ kinél számítok annak – bigyesztette le a száját.

– Sosem voltam ilyennek részese... Sajnálom, nem tudtam, hogy neked is ilyen nehéz – mondtam és nem törődve azzal, hogy éppen egy veszekedést próbálunk nyugtatni, odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. Mindenféle beszólás nélkül ő is szorosan átkarolt, és boldogan hajtotta fejét a vállamra. Az öröm egy pillanatra átjárt és élveztem, hogy végre az életemben élvezem a létezésem és talán kialakul egy jó dolog, amire örökké emlékezhetek, és ami talán végig kísér az életemen.

Sárival sokáig beszélgettünk még mindenféléről. Átrágtuk, hogy mi történt velünk korábban és miért nem voltunk különösebben szoros viszonyban. Szerencsére a játszóteres dologról nem kérdezgetett ismét, bár elterveztem, hogy beavatom, még nem készültem fel rá.

– Köszönöm! – hálálkodtam, mikor kifelé vette az irányt.

– Én köszönöm, hogy tisztázni is tudtunk valamit, nem értem mi mozgatott meg bennem bármit is, hogy ezt megtegyem – nevetett fel, és jó volt látni ezt az őszinte kacagást.

– Nem lényeges, minden rendben, ez a fontos – mosolyogtam.

– Ne kiabáld el! – figyelmeztett. – Különben igen, most végre talán valami összeállt – eresztett meg egy lágy arckifejezést, és jó éjszakát kívánva halkan becsukta maga után az ajtót. Tele energiával pattantam fel, és léptem a szekrényemhez, hogy kikészítsem a holnapi ruhámat. Egy bő, kék farmert választottam, fehér hosszúujjúval, ami elegánsan fog simulni a felsőtestemre, mikor majd holnap magamra öltöm. A fehérneműimet is hozzácsapva az íróasztalomnál lévő székre helyeztem, majd a jegyzeteimről elkapva a tekintetem – ezzel elterelve a gondolataimat arról, hogy ma nem igazán tanultam – gyorsan kézbe vettem a pizsamámat. A vízsugár alá álltam, miután a húgom végzett, és szokás szerint kihasználtam az egyedültöltött időt – na nem mintha mostanában sokat beszélgettem volna, leszámítva a mai napot – és gondolkodtam a napjaimon. Mert valahogy úgy érzem, hogy talán most az egyszer a boldogság felé terelődök.

❄️

Sziasztok!

Nos, megérkeztem az újabb fejezettel... Hát nem állítom, hogy az írás terén most minden zökkenőmentesen megy, de a kész fejezeteket próbálom feltölteni folyamatosan!

A történethez fűzve: Evelin és Sári kapcsolata végre egy lágyabb, sokkal erősebb szakasznak vág neki, amit remélem ti is értékeltek💞

Ha tetszett ez a rész is hálás lennék egy csillagért, kommentért🥺💞

Találkozunk a következő fejezetnél❄️

N