Megszólalt a vekker természetesen a leghangosabbra állítva, hogy felébredjek. Én majdnem megsüketültem de sikerült ki nyomni. Ki másztam az ágyamból és a gigászi kupira néztem ami a szobám át festése miatt volt ott. Végre nem egy répa sárga szobám volt hanem kék és fehér, a két kedvenc színem. Boldogan végig tekintettem a szobán majd rájöttem hogy el is kéne majd pakolni. Én azt gondoltam:
"Áá. Ez úgy is a jövő zenéje!"-majd elkezdtem készülődni.
Ritkaság egy ilyen nap, ugyanis ma sikerült az első riasztásomra felkelnem, így kivételesen ki is tudtam választani az aznapi ruhámat. Csak egy gond volt. Fogalmam sem volt mit akartam ezen a napon viselni.
Megálltam ruhásszekrényem előtt, és mély gondolkodóba estem.
"Nyugi Holly. Kivételesen nem csak kikapod az első dolgot ami a kezedbe akad a szekrényedből, úgyhogy ma a jobbik formádat kéne hoznod."
Ez volt a gondolat menetem ahogy végig néztem a ruháimat a szoba méretű szekrényemből. Igaz nem voltak anyagi gondjai a szüleimnek, ezért is volt nagy választékom ruhák terén, de én sosem szerettem ezzel hencegni.
Nagy nehezen, de eldöntöttem, aznapi öltözékem. Végül egy barna, és zöld, mintás kötött pulcsi, és egy pár bő farmer mellett döntöttem, mellette még találtam, egy nagyon cuki zöld békás baretett is amiről teljesen megfeledkeztem, még a nyáron vettem Páriszban mikor ott nyaraltunk. De mivel már ősz volt, ezért végre feltudtam venni.
Párizsba nem csak nyaralni mentünk ám, ugyanis Damien, a barátom, akivel már 5 hónapja járunk is ott lakik, és őt mentem meglátogatni a nyáron, igazából tőle kaptam ezt a barettet is.
Átöltözés után, megálltam, hogy megnézzem magam a tükörben, és úgy éreztem, hogy hiányzik még valami, így kikerestem a szekrényemből, egy vastag, sötét barna övet, aminek egy hatalmas ezüst színű csattja volt, még a kézfejemnél is nagyobb. Ezzel, már sokkal készebbnek éreztem az öltözékemet, így gyorsan össze fogtam a vörös-szőke hajamat a szokásos frizurába amibe mindig teszem (egy oldal coff a jobb oldalon), majd feltettem, a békás barettet a fejemre, és elindultam a lépcsőn lefelé a konyhába, reggelizni. Tojás illata árasztotta el a konyhát, a reggelim mellett pedig egy cetli várt, de a szüleimet sehol sem találtam.
"Holly.
Apádnak, és nekem, ma korán bekellett mennünk dolgozni, de csináltam reggelit. Délutan találkozunk.
-Szeretlek, Anya"-olvastam végig az üzenetet szeretett szüleimtől.
Nagyon szeretem a szüleimet, csak sajnos, sokat dolgoznak, így kicsit keveset tudunk együtt lenni, de büszke vagyok rájuk. Anyám, Isabella White, a Dignity Health kórházban dolgozik belgyógyász szakorvos ként, és apám meg Elijah White, menő újságíró, és hírszerző. Elijah, bár nem igazán az újság írás részén dolgozik, de az NBC híreknek ő a hírszerzője. Ha valami történt LA-ben, arról apám már tud, és éppen a helyszínen van fotózni.
Megettem, a reggelit amit anyám készített, majd neki álltam össze pakolni az iskola táskám, ami egy régi külsejű bőr oldal táska volt. Általában nem szoktam késésben lenni az iskolába, még akkor sem, ha elalszok (olyankor csak némileg gyorsabban, kell össze készülnöm), de mégis csak kényelmesebb volt, ma úgy össze készülnöm, hogy tudtam, nem sürget az idő.

Iskolába sétálva, mindig imádtam gondolkodni, ezért is szerettem egyedül be sétalni, minden reggel. Hogy elmélkedjek mi lesz velem a jövőben, vagy, hogy végig bontsam magamban a Békaház új részét, amit az előző este láttam. De aznap nem voltam egyedül a sétám alatt, valaki követett. Úgy gondoltam, megpróbálom lerázni az illetőt, azzal, hogy mellék utcákból ugrálok ki-be. Már majdnem az iskolánál voltam, mikor már úgy éreztem, hogy leráztam. Szerencsémre, a kapunál várt rám, egyik barátnőm, Ivy. Ivy egy sötét bőrű barnás szőke hajú lány, aki mindig is imádott ruhákba öltözni, ez ma sem volt másképp, ugyanis ma egy pasztel sárga ruhában ácsorgott, telefonját bámulva. El is indultam felé, mikor is éreztem, hogy a lábam már nem fogja a földet, és az arcom az aszfalt iranyába indult el. Földet fogtam, és nem volt kellemes érzés, miként az arcomat a járdára radíroztam. Anyám említette, hogy kéne használnom bőrradírt, szerintem nem erre gondolt. Eltelt 2 másodperc ami alatt a földön feküdtem, és bár nem láttam semmit ez alatt az idő alatt, mégis leszűrtem, hogy valaki megüti elgáncslómat, aki valószínűsíthető, ugyan az aki követett végig, és ő elmenekül.
-Jól vagy?-hallottam egy női hangot, ami kicsit sem volt ismerős.
Felnéztem, és megláttam egy arany hajú kék és zöld szemű lányt. A talpamra segített, és akkor tudtam kicsit jobban megnézni a külsejét. A lány alig volt alacsonyabb nálam, mégis a külömbség látható volt, szőke haját egy szimpla copfban hordta, és a ruhája meg olyan volt, mintha most jött volna a gördeszka parkból.
-Ava vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek amiga. Remélem nem esett nagy bajod. Valami bunkó fekete csukjában, gáncsolt el, de ne aggódj elüldöztem.-mosolyodatt el harciasan Ava.
-Szia Ava. Holly vagyok. Igazából, csak egy kicsit lehorzsoltam magam, de nagy bajom nem esett.-nyúltam az arcom jobb oldalára, ahol talajt fogtam, és bár enyhén véreztem, de nagy bajom nem volt.-Köszönöm, hogy megmentettél. Ha te nem vagy, nem tudom mit csinált volna az az alak. Egyébként is idáig követett engem.
-Várj, van nálam néhány ragtapasz. Tessék.-nyúlt a zsebébe, és vett ki egy marék zöld ragtapasz, amit átnyújtott nekem.
-Köszi.-vettem el 2 ragtapaszt, amit úgy helyeztem az arcomra, hogy az egy x-et formázzon.-Nekem mennem kéne a suliba, de örülök, hogy megismertelek, és mégegyszer köszönöm.-indultam meg újra Ivy irányába, de ekkor Ava újra megszólalt a hátam mögül.
-Oh te is a Green Dot-ba jársz?-kocogott utánam.-Akkor veled megyek. Tudod, én most jöttem át a régi iskolámból ide. Tök jó, hogy legalább ismerek már valakit itt.
Így ketten sétáltunk oda Ivy-hez, és ő nem éppen tűnt boldognak.
-Holly!-mosolygott rám olyan erősen, ahogy csak tudott.-Nagyon jól nézel ki. Ez meg ki?...-volt egy gyors váltás a hanglejtésében egyik mondatról a másikra.
-Ivy, ő itt Ava. Mikor jöttem a suli felé valaki elgáncsolt, és ki tudja mit akart velem tenni. Ava mentett meg, és képzeld új a sulinkban.-próbáltam a feszültséget oldani a kettő között. Ivy mindig is féltékeny típus volt a barátaira, úgyhogy ha valami külsőssel keztem beszélgetni, aki nem volt a baráti körünkben, akkor ő elkezdete azt az illetőt kiüldözni az életemből. De valahogy úgy éreztem, hogy Ava-val ez most máshogy lesz.
-Igen. Ivy ugye? Hol is voltál mikor Holly-t megtámadták? Mert én nem emlékszem, hogy a közelében lettél volna cariño.-mosolygott Ivy-re.
Bár mind a ketten mosolyogtak egymásra, de a légkör érezhetően feszült volt, egy rosszul megfogalmazott mondat, és verekedés tört volna ki.
-Lányok, szerintem mennünk kéne órára, hamarosan becsengetnek.-próbáltam terelni a témát.
-Igazad van Holly. Körbe vezetnél légyszi? Tudod, még új vagyok, nem akarok eltévedni.-fordult felém Ava.
-Persze, de előbb el kell mennünk az igazgatóhoz, szólni neki.-azzal megindultunk befelé, egy igen mérges Ivy-t hátra hagyva.

Ugh, végre az utolsó óra. A mai napra megvolt beszélve Ivy-vel, meg a csajokkal, hogy elmegyünk a vidámparkba suli után, úgyhogy már csak a másodperceket számolom kicsöngőig.
-Osztály, ne felejtsétek, hogy holnap dolgozatot írunk a második Világháborúból. El ne felejtsetek tanulni rá.-emlékeztetett minket Mrs. Martinez a holnapi elkerülhetetlen végre.
Ebben a pillanatban a csengő cella nyitó kulcsként szólalt meg, és a sok diák egyként szinte már repülve szálltak ki az iskola kapuin.

Én is így tettem, és mikor kiértem a kapun egyáltalán nem az a látvány fogadott mint amire számítottam.
A vidám frissen szabadult diákok helyett, pánik hangja visszhangzott az utcákon, sajnos nem láttam, hogy mi miatt pánikol mindenki, de az iskola mellett, megláttam Ava-t bújkálni egy bokorban, úgyhogy oda mentem hozzá, hátha ő megtudja mondani, hogy mi történik.
-Ava. Mégis mi folyik itt? Miért pánikol mindenki?-kérdeztem aggodalommal teli hangon.
-Holly! Olyan boldog vagyok, hogy téged nem bántottak.-hallható volt a hangján a megkönnyebülés.-Nem tudom pontosan mi történik, mikor kiértem, már ilyen volt a helyzet, de láttam itt elmenni egy nőt teljesen feketébe öltözve. És ez még nem minden, olyan volt, mintha több ezernyi pókon járkált volna.-ettől az utolsó mondattól kirázott a hideg. Kis korom óta rettegek a pókoktól, úgyhogy a gondolat, miszerint egy pókszerű felsőbbrendű lény okoz fenforgást, kicsit sem nyugtatott meg.
-És miért nem szaladtál haza? Mármint, én most nem látom, sehol sem ezt a nőt.-kíváncsiskodtam.
-A házunk nagyon messze van innen, elkapna mielőtt félúton lennék.
-Akkor gyere velem. A házunk nagyon közel van, futva talán két perc és ott vagyunk.-ajánlottam Ava-nak menedéket.
-Akkor te fuss haza. Én inkább itt maradok, itt biztonságban érzem magam.-láttam rajta, hogy megvan rémülve. A szeméből annyi mindent lehetett kiolvasni abban a pillanatban, de a legfontosabb, a "nem tudok megmozdulni a félelemtől" tekintet volt.
Ismertem ezt a nézést nagyon jól, és tudtam, hogyha valaki így néz, akkor egyedül nem vagyok képes mozgásra bírni.
-Vissza jövök érted.- tettem Ava vállára kezemet, bíztatva őt arra, hogy nem lesz semmi baj.
Gyorsan ki néztem, a bokorból, hogy meggyőződjek, a póknő nincs a közelben. Amint láttam, hogy tiszta a levegő, kiugrottam a bokorból, és sprintelni kezdtem, úgy ahogy még sosem sprinteltem, s mi tagadás hamarosan már a házam előtt áltam.

Szinte letéptem az ajtót a zsanérokról, olyan erővel nyitottam ki, majd ugyan olyan erővel csuktam is be azt. Én éppen az ajtónak dőlve leheltem ki a lelkemet a futás miatt, mikor észre vettem anyámat a nappaliban ülni, nem messze a bejárati ajtótól, és idegesnek látszott. A fejét gyorsan a bejárati ajtó felé kapta, amint meghallotta a csapódásokat, a szemében némi megkönnyebbülést láttam.
-Holly, hála az égnek, hogy jól vagy!-szaladt hozzá, és felkarolt.-Nem láttad apádat erre jönni? Vagy nem szólt neked semmit?-újra aggodalom csillogot a szemében.
-Nem, nem láttam. Akkor ezek szerint nincs itthon.-itt már én is aggódni kezdtem.
-Holly, ide figyelj, nagyon fontos, hogy most felmenj a szobádba, és magadra zárd az ajtót, ne gyere ki, addig amíg el nem hárul a veszély. Könyörgöm tedd meg ezt nekem.-olyan kétségbe
esetséget tudtam leolvasni anyám arcáról, mint amit sosem hittem hogy látni fogok, ebben a pillanatban megis feledkeztem Ava-ról, és csak bólintva ígéretett tettem anyámnak.
Felszaladtam a szobámba, és magamra zártam az ajtót, pont úgy ahogy megkértek rá. A szobámban végig nézve próbáltam búvóhelyet keresni magamnak, de akkor megpillantottam valamit az íróasztalomon, olyasmit ami eddig nem volt ott. Egy kis fekete piros doboz volt az, és bár hezitálva, de kinyitottam. Hirtelenjében fehér fény vett körül ami elvakított. A fény forrása pedig egy erősen rókára hasonlító apró lény volt. Ezt nem tudtam mire vélni ezért csak ijedtem pislogtam. Láthatóan a lebegő lény is ugyan ezt tette.
-Hah? Kaptam egy hordozót?...-a hangja öröm teli volt, mégis hitetlenkedő.-Vagy lehet, hogy csak rossz kwamit küldtek. Igen, biztos ez lesz az. Nekem szinte sosem adnak hordozót.-szomorodott el a tekintete.
-Már megbocsáts, de te micsoda is vagy pontosan? És mit keresel itt?-néztem értetlenül.
-Oh.. sajnálom hordozó. A nevem Lumii, és én a sarki róka talizmán kwamija vagyok.-hajolt meg a levegőben nagyon illedelmesen.
-Ömm sajnálom, de elmagyaráznád?-egy normál emberhez képest egész higgadtan tudtam kezelni ezt az egészet kívülről, de legbelűl azt hittem, hogy csak álmodok.
-Igaz is, nem minden embert nevelnek bele, hogy ismerjék a talizmánokat, ezt már elfelejtettem.-tűnt még aggodalmasabbnak az apró róka lény.-Én egy kwami vagyok, egy varázslény aki már több ezer éves.-röppent a kezemben lévő dobozkához, amiről most vettem csak észre, hogy egy fehér hajcsat van benne, egy szürke róka farok alakú dísszel a végén, amit még sötétebb szürke csillagok díszítettek.-Én össze vagyok kötve ezzel, az ékszerrel. Ha felveszed, akkor a segítségével át tudsz változni egy szuperhőssé, és segíteni a bajba jutottaknak.- eszembe jutott Ava.
-D-de miért pont én? Miért nekem adsz ilyen erőt?-kérdeztem, miközben tettem fel a hajcsatot.
-No-nos, azt nem tudom. Az őrző, nem sokszor választ engem, hogy hordozóm legyen. Eddig talán 5 hordozóm volt 5 ezer év alatt. Csak azt tudom, hogyha az őrző téged választott, akkor biztosan különleges, és jó lelkű vagy.-Lumii olyan energiával mondta ezt, hogy szinte már el is hittem neki.-De az még kiderülhet, hogy tévedésből engem küldött más helyett.
-Na ide figyelj te kis kiwi akármi. Majd megtanulom, hogy mi vagy, de előtte figyelj ide!-erre Lumii egyből felém kapta a fejét.-Ha azt mondod, hogy ez a te őrződ okkal választott engem hősnek, akkor az is biztos, hogy téged is jó okkal választott. Megértem, hogy kevés az önnbizalmad, mert kb ezer évente, csak egy hordozót kapsz, de azt megígérhetem, hogy mindig a legfontosabb dolgokat használják a legkevesebbszer, hogy ne veszítsenek az értékükből. Most pedig, magyarázd el nekem, hogy hogyan működik ez az izé, mert egy ijesztő pók hölgy terrorizálja a várost.-néztem Lumii-ra szinte már komikusan parancsoló tekintettel.
-Eddig, még egy hordozó sem állt ki mellettem így.-mosolyodott el.-Igazad is van, elmondok mindent.
Végre sikerült egy kis önnbizalmat öntenem a kissrácba, és így elmesélte nekem, hogy sarki rókaként az erőm a "hóvihar" ami egy 10 méter sugarú hóvihar szerű vakító hatást idéz elő arra akire rászórom. Azt is elmondta nekem, hogy a fegyverem egy szallag lesz, és hogy miután használtam az erőmet, a csillagok a csatton jelzik majd nekem, hogy mennyi időm van mielőtt vissza változom.
-Miután vissza változtál, nem fogsz tudni újra átalakulni, ameddig meg nem etettél, mert olyankor kimerülök.
-És mit szoktál enni?
-Hát igazából én sok mindent megeszek, de a kedvencem az ét csokoládé.-felcsillant a szeme Lumii-nak.-Oké, mindent át beszéltünk tuttommal, ha bármi más segítség kell, akkor a szallagod elejét tudod használni út mutatáshoz. Ahoz, hogy átváltozz, csak mond "Lumii, ideje jegesedni!".
-Lumii, ideje jegesedni!-mondtam ki a varázs szavakat.
Pár pillanat alatt olyan erő töltötte meg a testem amit még sosem éreztem, fehér fény járta be a szobát, és pár másodpercen belül egy fehér jelmezben virítottam a szobámban. Gyorsan megnéztem magam a tükörben, és érdekes volt, hogy az egész testemet beborította a fehér, és fekete latex, csak az ujjaimat, és a könyökömet nem. Az új ruhám nagyrészt fehér volt, a derekamnál egy öv szerűség, ami egy szoknyába váltott át, de a lábaim attól még teljesen takarva voltak a szoknya alatt. Fehér róka füleim, és egy farkam is lett, és mit ne mondjak egész tetszett a jelmezem. A derekam köré tekerve, a szallagot is megtaláltam, de gyakorolni nem igazán volt idő, mert sikításokat hallottam oda kintről, és tudtam, valakinek szüksége van rám.
Kinyitottam, az ablakot, hogy kimászhassak rajta, hiszen az ajtón mégsem mehettem ki, hogy anyám meg lásson, de ekkor rájöttem, hogy nem tudom, hogyan fogok kimászni. Szerencsémre a szallagom ezt jobban tudta nálam, és mikor meglendítettem, az rá tekeredett valamire, és ezzel megkezdődött az első kalandom hősként.