1 perc néma csönd után újra magunkhoz tértünk a fájdalom hasogató, démonként a testünkbemaró birodalmából, majd hirtelen aggódóan szólaltam meg:
-S-sally....jól vagy....?-kérdezem fájdalmasan kinyögve.
-Uh.....uhum- mondta halkan és fájdalommal telten.
Erőt vettem magamon, és nagy nehezen feltápászkodtam.
Mikor már újra két lábon álltam, egy kicsit megszédültem és tántorogtam, de egy fél perc után újra normális lett az egyensúlyérzékem, és felsegítettem Sallyt is. Csak ezután néztem körbe, hogy milyen helyre is csöppentünk. Fölöttünk a repedés, ahonnan leestünk bezárult, mintha ott sem lett volna soha. Barlangszerű volt az egész hely kinézete. Sötét, nyirkos, és hűvös. A magas páratartalmú hideg levegő végigfutott a gerincemen, rosszféle borzongást hagyva maga után. Ez nekem nem tetszik. Tekintetemet a csöppnyit tántorgó Sallyre fordítottam. A térdei vacogtak. De csak alig láthatóan. Vajon csak fázik, vagy a fájdalom miatt remeg a két lilafoltos térde?
-Megvagy? Fázol?-kérdeztem aggódóan.
-Cs-csak egy picit hűvös van, de nem probléma, nem vészes.
Gondolkodás nélkül levettem a barna bőr övestarisznyát ami a vállamat lefedve keresztezte a testemet a derekamig le, majd a zöld pulóveremet levettem, mely alatt még egy fehér ing lapult, majd odanyújtottam a zöld felsőt Sallynek. A lány tétovázott előbb, el akarta utasítani, mondván hogy az nekem is kell, de addig erőltettem hogy végül felvette. Sally térdeinek vacogó hangja megszűnt létezni. Örültem. Végre hasznos is vagyok.
-Akkor szerintem induljunk.- jelentettem ki, visszavéve a bőr táskámat a vállamra.
-Biztos hogy ez jó ötlet?- kérdezte Sally félénken.
-Bízz bennem.-néztem a szemeibe magabiztosan, és eme tekintet benne is felkeltette valamelyest a magabiztosságot.
-Rendben. Menjünk.-mondta valamennyivel magabiztosabb hangon.
Mivel csak egy út volt amin elindulhatunk, elindultunk abba az irànyba. Lépteink hangja szinkronban csapódott a barlangszerüség falainak, ezzel vízhangozva végig a hosszú cseppköves folyosón. Egyszer-egyszer néhány vízcsepp csillingelő hangja zavarta meg a lépteink vízhangzó zaját, ahogyan lecsordult a cseppkövek végére majd landoltak a hideg kövezeten.
-Szerinted hogy nézhet ki a démon?- kérdezte Sally, mereven maga elé nézve, odafigyelve hova lép.
-Hát nincs kreatív fantáziám. De gondolom hatalmas méretre. És sötét. Esetleg vannak szarvai. Miért te?-mondtam bohókás hangon.
-Szerintem sötét lesz, és méltóságteljes. Slendy nem hozott volna ekkora áldozatokat hogyha csak egy kis jöttment démon lenne. Nagyhatalmú és magasságos. Ez pedig biztos a küllemében is jelen lesz.- mondta komoran
-Okos meglátás-mondtam elismerve igazát.
-Szerinted túléljük a csatát?- mondja elhalkuló hanggal.
-Persze. Mi fogjuk megnyerni. Nem lehetséges hogy veszítsünk.-mobdtam nyugtatólag, de tudtam hogy ez azért nem épp volt igaz.
-Ne legyél így elbízva benne. Ígyis hiányos a csapatunk. Már most.
-Nem bízom el, csak reménykedem. Tudod, a remény hal meg utoljára. No meg Slendy. Bírja az öreg a strapát rendesen-mondtam egy kis mosoly kíséretében.
-Nem. Ha valaki, akkor Slendy lesz az aki legelőször fog meghalni.- Mondja gyászos hangnemmel.
-Hogy érted ezt?- ráncoltam szemöldököm.
-Tudod, feláldozná magát bármelyikünkért. Ha esélye lesz, akármelyikünkért fel fogja magát áldozni. Ebből következik az hogy ő fog leghamarabb meghalni. És ezt bármennyire is fáj kimondani, így van.- hangja olyan komoly volt, amilyen komolyan Sallyt még nem hallottam beszélni.
Ezután egyikünk sem szólt semmit, csendben lépkedtünk egymás mellett a folyosóút további hátralevő részében. Tudtam hogy igaza volt. Akármennyire is rossz mégcsak belegondolni is, néhányan meg fogunk halni a csatában. Akármennyire utáljuk néha egymást, akármennyire piszkálódunk, és gecizünk a másikkal, nem vitás hogy egy családdá kovácsolódtunk össze. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Mi van ha a csatában én meghalok? Mi van ha Sally meg fog halni? Azt nem hagyhatom. Ő nem halhat meg. Azt sem tudom mi ütött belém, hirtelen elkaptam Sally apró, törékeny vállait, magamhoz fordítottam, és megcsókoltam.