Fellobbantak a lángok. Először csak egy, majd még egy, aztán több. Összesen nyolc. Aznap.

A Jedi Templom egyik belső termében megkezdődött a búcsúztatás. Komor csend telepedett a jelenlévő mesterekre, akik a körülöttük álló nagy csapatnyi növendék felett őrködtek. Azok rendezett sorokban, meredten nézték, ahogy a tűz lassan körberagyogja a lepellel letakart halottakat. Néhányan szipogtak, sírdogáltak. Egy Jedi lovag megtanul elengedni, elfogadja, ha valaki eggyé válik az Erővel és nincs többé. Ők azonban még csak kisgyermekek voltak, és a barátaikat veszítették el.

Wilwarin összeszorította a száját és az öklét, és minden igyekezetével azon volt, hogy ne sírjon. Növendéktársai között álldogálva a lángokba bámult és azon gondolkodott, hogy bár a Jedik élete nem könnyű, neki és a többieknek még egészen biztosan nem kellett volna találkozniuk a halállal. Kilenc éves volt. Azok sem voltak idősebbek nála, akiktől ezen a csendes szertartáson búcsúztak. A mesterek mindent megtettek, hogy a növendékek fel tudják dolgozni a történteket, hogy a gyász, a bánat vagy a harag ne eméssze el őket. Nem volt könnyű dolguk az utóbbi időben.

A Jedi Templom falai a biztonságot, védelmet jelentették a külvilággal szemben. A béke és nyugalom szigete volt ez, otthon azoknak a gyermekeknek, akikből egyszer majd Jedi lovag lesz. Azonban a járványt még a Templom falai és a Jedik több ezer éves bölcsessége sem tudták visszatartani.

Senki sem tudta, hogyan került be. A Templomba a galaxis minden tájáról érkeztek Jedik, küldetésről visszatérő lovagok és újonnan felfedezett Erő-érzékenyek is. Talán valamelyik távolabbi világ élőflórájából származott a vírus, talán az egyik rakománnyal együtt érkezett észrevétlenül. Felütötte a fejét és gyorsan terjedt. Leginkább a gyerekek betegedtek meg, a járvány kíméletlen volt. A Gyógyítás Háza hamar megtelt kis fertőzöttekkel, és ami még fájóbb volt, sokak szervezete nem tudta legyőzni a betegséget. A növendékek csoportjai megfogyatkoztak. Egyre több gyermek hiányzott a kiképzésről, egyre többen haltak meg. Néhány növendéknek sikerült meggyógyulnia, néhányan pedig mintha immunisak lettek volna a betegségre, el sem kapták. A Jedik tanácstalanok voltak, hiszen semmilyen logika nem volt abban, ki fog megbetegedni és ki nem. Egyetlen dolog volt csak biztos: a veszteség.

Wilwarin vigasztalóan fogta meg a mellette álló Coria kezét. A mikkiai kislány csendesen zokogott. Wilwarin bal oldalán másik barátja, Turrha nyelte a könnyeit. A lasat fiú egyike volt azon keveseknek, akik kigyógyultak a titokzatos betegségből. Bár az ereje már visszatért és a gyógyítók szerint teljesen tünetmentes volt, arca még beesettnek látszott, bundája pedig nagy foltokban hiányzott és még mindig hullott kissé. A három barát összekapaszkodott, és kivételesen most egy mester sem szólt rájuk.

A búcsúszertartás gyors volt, akár az eddigiek. Rendszerint alkonyatkor tartották őket. Utána vacsora következett, majd esti meditáció és alvás, de az utóbbi időben a mesterek nem ragaszkodtak túlzottan a rendszerhez. Aludni vonulni természetesen továbbra is ugyanakkor kellett, de a vacsorát ki lehetett hagyni, ha valakinek nem volt étvágya, a meditációt helyét pedig átvették a gondozó mesterrel való vigasztaló beszélgetések. Minden növendék csoportnak volt egy gondozó mestere, aki vigyázott rájuk és igazgatta a mindennapjaikat, egészen kicsi koruk óta. Wilwarinnak és a csoportjába tartozó gyerekeknek Leene Jedi mester, egy kedves chagrian nő viselte a gondjukat, mióta a Jedi Templomba érkeztek alig néhány évesen. A járvány kitörése és társaik elvesztése óta a növendékek jobban igényelték a felnőttek közelségét, megnyugtató szavait, mint a száraz leckéket.

Wilwarin és barátai viszont rendszerint ellógták ezeket a beszélgetéseket. Ők hárman együtt próbálták elterelni a figyelmüket, elvonultak és magukban voltak. Néha nagyokat hallgattak, máskor közösen gyakorolták a meditációt vagy a fénykarddal való vívást. Ez utóbbiban Wilwarin kiemelkedően tehetséges volt, talán a legjobb a korosztályában. Talpraesett, lobbanékony természetű és sokszor zabolátlan kislány volt, aki jobban szeretett a saját feje után menni és gyakran a csínytevésektől sem riadt vissza. A vívás viszont mindig lekötötte őt. Barátainak is megvolt a maga erősségük. Coria például nagyon okos volt és mindemellett szép is, ami Wilwarin szerint kissé csalás volt, mert valaki vagy okos, vagy szép, de nem mindkettő egyszerre. Turrha pedig a fajának köszönhetően feltűnő jelenség volt hatalmas alakjával és erejével, de az ijesztő külső mögött igencsak kedves személyiség rejtőzött. Senki sem tudott olyan ösztönös szakértelemmel és olyan gyengéden bánni bármiféle állattal vagy növénnyel, mint Turrha, még akkor is, ha például egy gundarkfiókáról volt szó.

Wilwarin, Turrha és Coria már nagyon kicsi koruk óta barátok voltak. A kis csapat szinte minden idejét együtt töltötte és a jelenlegi helyzetben még Leene gondozó mester sem feddte meg őket, amiért nem vettek részt az alvás előtti beszélgetéseken. Ezen az estén azonban, amikor a három növendék már éppen készült, hogy kisurranjon a lakókörzetükből, elállta az útjukat és visszatessékelte őket a terembe.

– Ma biztosan maradnotok kell – jelentette ki kedvesen, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Látogatónk lesz.

Wilwarin, Turrha és Coria kérdőn pillantottak össze. Wilwarin végül megvonta a vállát és leült az ágyára, körbejáratva tekintetét a lakókörzeten. Összesen hatan voltak jelen, a többiek ágya üresen árválkodott. Az ő csoportjából is elveszítettek többeket, néhányan pedig a Gyógyítás Házában feküdtek.

A növendékek nagyjából tíz éves korukig voltak a rájuk vigyázó gondozó mester felügyelete alatt. Minden csoportnak volt saját neve, Wilwarin, Turrha és Coria csapatát például Nexu klánnak hívták. Az egy csoportba tartozók az idejük nagy részét együtt töltötték és a lakókörzetük is közös volt. Amikor elég idősek lettek, kikerültek a gondozó mester kezei közül és minden növendék saját kis szobát kapott. A csoportok megmaradtak ugyan, együtt gyakoroltak, meditáltak és étkeztek, de mindenkinek lett egy személyes kis zuga és több lehetősége az önállóságra. Wilwarin alig várta már, hogy eljöjjön ez az idő. Persze szerette Leene gondozó mestert (aki szerencséjére nem volt túl szigorú) és jól kijött a társaival is, de a saját szoba gondolata igencsak csábító volt. Már csak azért is, mert onnan sokkal könnyebben lehetett kilógni csatangolni vagy éppen szabályokat szegni, és attól kezdve selkath növendéktársa, Venka bugyborékoló horkolását sem kellett volna hallgatnia.

– Mit gondolsz, mi lesz ma este? – kérdezte suttogva Turrha, miközben felmászott Wilwarin mellé és helyet foglalt a takarón.

– Talán valamelyik gyógyító mester jön, hogy megnézze, nincsenek-e tüneteink – találgatott Wilwarin. Turrha megborzongott.

– Csak ne szúrjanak meg! Mióta meggyógyultam, állandóan szurkálnak, hátha találnak valamilyen ellenanyagot a véremben.

– Ne aggódj, nem hiszem, hogy ma este bántanának. Ma egyszer már vettek mintákat – nyugtatta meg Coria, aki tehetségének köszönhetően alkalmanként segített a gyógyítóknak. Ő is csatlakozott barátaihoz és izgatottan várták, ki lesz a látogatójuk.

Nem is egy látogatójuk volt, hanem több. Alig fél tucatnyi velük egykorú növendék érkezett, Wilwarin emlékei szerint a Varactyl klánból, Nej Aren gondozó mester csoportjából, aki jelenleg a Gyógyítás Házában lábadozott. A gyerekek összehúzódtak, belekapaszkodva a holmijaikba, amelyek ágyneműstől elfértek a karjaikban, és megszeppenten pislogtak körbe. Nem más vezette őket, mint Yoda mester, a Jedi Tanács rangidős tagja. Az apró mester (bár volt már néhány növendék, aki méretben fölé tornyosult) hihetetlenül öreg volt és hihetetlenül bölcs. Göcsörtös botjára támaszkodva lassan végigfuttatta tekintetét Wilwarinon és társain, akik a nekik tanítottak szerint köszöntötték az érkezőket.

– Üdv neked, Yoda mester, és üdv nektek is – zengte egyszerre a hat növendék, Leene gondozó mester nagy örömére. Yoda mester lassan biccentett a gyerekeknek.

– Üdv, ifjak. Elszomorító idők ezek, elszomorítóak. Tudom, bennetek is, sok kérdés kavarog – mondta. – Kifürkészhetetlenek, az Erő útjai, tudjátok ezt. Gondozó mester nélkül maradt, ez a csapat – folytatta és a vele együtt érkezett növendékek felé bökött a botjával. – Társakat is veszítettek, akárcsak ti. Befogadta őket, a kérésemre, Leene mester. Új csoporttársaitok, azok lesznek ők.

– Összevonják a két csoportot, Yoda mester? – szólt közbe kérdőn Wilwarin, főképp azért, mert Turrha mellette elég elveszett képet vágott Yoda fogalmazását illetően. Leene gondozó mester csendben megcsóválta a fejét a háttérben; már megszokta, hogy Wilwarin különösebb engedélykérés nélkül szólt bele bármibe és ha úgy tartotta kedve, akár egy mester szavába is belevágott. Yoda mester komolyan nézett a lányra.

– Igen. Egy csapat lesztek, mostantól. Napjaitokat együtt töltitek.

– Nej Aren mester visszatér majd? – kérdezte most egy sápadt, fekete hajú lány az újonnan érkezettek közül.

– Erre az Erő tudja csak, a választ – mondta neki az öreg mester. – Az Erőben bízzatok, ifjak, mindig.

Azzal távozott, magára hagyva a növendékeket, akik továbbra is megszeppenten toporogtak a terem közepén. Leene gondozó mester odasietett hozzájuk és kedves mosollyal terelte őket Wilwarinék felé.

– Válasszatok magatoknak egy üres ágyat. Mostantól ez lesz a csoportkörletetek. Ne aggódjatok, minden rendben lesz, az Erő akarata szerint – mondta és végignézett rajtuk, majd Wilwarinékon is. – Ismerkedjetek, beszélgessetek. Adok nektek egy kis időt magatokban lefekvés előtt. Természetesen én is itt leszek, ha bárkinek szüksége lenne rám, de ez az este elsősorban a tiétek. Biztos vagyok benne, hogy új barátokra fogtok lelni egymás között.