Nagy szemekkel néztem rá még mindig. Mi a fenéért nem szólt senki se, hogy van egy hely, egy otthon ahol nyugodtan élhetünk, minden támadástól mentesen. Hiszen ez egy álom. Nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek. Eddig 3 évet szenvedtünk és most végre vége ennek.
Az ábrándozásomból Dan hangja rángatott ki.

- De van még valami- vakarta meg a tarkóját, s ennek következdtében felcsúszott a pólója, felfedve izmos felsőtestét, én meg hirtelen azt se tudtam hol vagyok- Az út nem lesz feltétlen veszélytelen. Sőt, kimondotzan haláli lesz. -nevette el magát én meg csak néztem rá nagy szemekkel.- Azok akik meg akarják őt kaparintani-mutatott rám, egy huncut kosoly kíséretében- sajnos többet tudnak, mint mi. Van egy besúgónk aki szerint ők tudják, hogy Lara micsoda. De sajna mert nekünk ilyen a szerencsénk, neki még nem mondták el.

- Na ide figyelj! Ha azt hiszed, hogy ennyi szenvedés után, amit utazkatásokkak próbáltunk ellensúlyozni, nem megyünk oda? Vagy legalább nem próbáljuk meg? A - a azt lesheted pajtikám.-ráztam meg a fejem idegesen, majd belenéztem fekete szemeibe és elvesztem. Nem tudom meddig álltam ott lefagyva, annyi volt a fejemben, hogy hirtelen oda szeretnék menni és megérinteni az arcát, csak az hozott vissza, ahogy James kétségbeesetten méregetett. Ettől megsajdult a szívem.
- Khmm szóval akkor jöttök -törte meg a kínos csendet Dan.
-Aham..asszem összepakolom a fontosabb cuccainkat.- ezzel a mondattal a padlót bámulva kislisszoltam a helységből.
A ,,szobámba" érve kiráncigáltam a legnagyobb sporttáskámat és belevágtam pár pólót, nadrágot, fehérneműt, a könyveimet és a fürdős cuccaimat. Már tettem volna be az egyetlen képemet a szüleimről, de nem bírtam. Annyira hiányoznak, bár 7 éves koromban veszítettem őket el. Soha senki nem mondta, hogyan haltak meg és ez nagyon fájt. Még emlékszem arra , ahogy utolsó nap bekísért anya az iskolába.

"Végigsétáltunk a finom, tavaszi illattal borított, kavicsos úton az iskola felé. Nagyon izgultam, mert telljesen át rendeztük anyával a stílusomat, még a hajamat is levágattuk. Sajnos az osztályom, ebből a szempontból nagyon kritikus volt. Aki nekik nem tetszett, kiközösítették, illetve megszégyenítették az egész épület előtt.
- Ne aggódj kicsim, semmi baj nem lesz. -simította végig a hátam anyu. Mindig is csodáltam szépségét. Hosszú barna haja vöröslött a napfényben és szeme zöldjei mindig boldogan, szeretetteljesen csillogtak.
- De mi lesz ha kiközösítenek? -könnyesedtem el.
- Akkor a sarkadra állsz-guggolt le hozzám.- Sokkal több rejtőzik benned mint, amit ők, vagy akár te is gondolnál. Különleges vagy. Ha kiközösìtenek elneveted magad, felszeged az állad és egyenes háttal sétálsz el onnan. Nem fogod, hagyni, hogy az ilyen irigy gyerekek bántsanak ugye? És ez nem csak mostanra igaz, hanem az egész életedre is. Neked nem szabad alul maradnod, mert ahhoz túl erős vagy. - mosolygott rám szívderítően.
- Igazad van anyu -öleltem meg mosolyogva.
- Na menj- tessékelt az iskola felé- Mindjárt becsöngetnek.
Bólintottam és egyenes háttal, ugrálva hagytam el azt a helyet, ami gyökeresen megváltoztatott és ahol utoljára beszéltem anyával."

Sóhajtva behelyeztem a sportáskámba a képet, majd behúztam a cipzárt.
Kint vártak a fiúk indulásra készen. Háttal nekem vizslatták a telefonjukon, hogy merre és miképp kéne menni.

Elgondolkoztam. Biztos, hogy jó ötlet ez? Persze, folyamatos veszélyben vagyunk, de mivan, ha út közben valamelyikünknek baja esik. Nagyon szíven ütne ha bajuk esne. Nehéz út áll előttünk. A démonok központján kell átkelnünk, hogy megérkezzünk az úticélunkhoz. Hogy ezt honnan tudom? Arról fogalmam sincs.

Hellósztok!❤
Uuu nagyon köszönöm a 63 olvasót. Tudom kevésnek tűnik, de nekem annál többet számít. 😊
Egy hete vége sajnos a téli szünetnek és megpróbálok átálni, a heti egy részre minimum. Persze ha megszáll az ichlet, akkor nem fogom majd vissza fogni magam, emiatt nem kell aggódni.
Szóval ennyi lenne a közérdekű információ. Továbbra is várom a vote-kat, a kommenteket, kritikákat, bármit ami felmerül bennetek.

Puszi: Turmixly