Elindítottam a kocsi motorját és kihajtottam a parkolóból. Útközben reménykedtem, hogy apám nem veszi észre a horzsolásokat a kocsin, mert őt aztán nem érdekli, hogy ki volt. Engem fog hibáztatni a horpadásért, és az bizony fájni fog, ha rossz kedvében találja meg. Hazaérve igyekeztem úgy parkolni hogy ne legyen feltűnő a kocsi elején lévő sérülés. Vagy tíz percet szenvedtem a parkolással, de a végén feladtam és úgy hagytam ahogyan legutoljára sikerült. Nem volt több energiám az elrejtésével foglalkozni. Felmentem a házba és egyből a konyhába vettem az irányt. Éhes voltam és semmi másra nem vágytam jobban, mint édesanyám ebédjére. Megtaláltam egy kis tárolóedényben egy üzenettel az oldalán, amiben jó étvágyat kíván és puszil. Valószínűleg estig bent lesz a munkahelyén apámmal, akkor szokott üzeneteket szétszórni a ház egyes pontjaiban. Az üvegtálat betettem a mikróba és megmelegítettem a rizses húst, és ameddig az melegedett, töltöttem magamnak egy pohár üdítőt. Mindent az asztalhoz készítettem és mikor sípolni kezdett a mikró, kivettem belőle az ebédemet és békésen elfogyasztottam, miközben az Instagrammon böngésztem. Sok lány követett be, akiknek a többségét meg sem néztem. Párat visszajelöltem, akik megütötték azt a mércét amit én tökéletesnek gondoltam, de valószínűleg pár nap után megunom őket is és kikövetem őket. Ezek után természetesen ők is kikövetnek és elkezdődik az óvodás viselkedés. Miután elfogyasztottam az utolsó szemig is a meleg ételt, betettem őket a mosogatóba és hogy megkönnyítsem anyám dolgát, elmosogattam. Letöröltem az asztalt és a pultot is, hátha az üdítő vagy az étel nyomot hagyott a bútor felületén.

Mivel még csak az első hetén vagyunk az iskolának, ezért egyáltalán nincs semmi tanulnivalóm, nem mintha annyira nagyon érdekelne. Az órákon azt tettetem, hogy alszom, de valójában minden egyes szóra figyelek és megjegyzem. A dogákat szándékosan rontom le kettesre vagy rosszabbra, mert nem akarok én lenni a stréber az osztályban.

Sóhajtozva ültem tovább a széken és csak körbe-körbe forogtam unalmamban. Az ablakon bambultam kifelé és csak néztem a tájat, ami semmi újdonságot nem mutatott már vagy négy hónapja. A tavasz és a nyár között nincs különbség, ami a tájat illeti. A levelek ugyan úgy ott vannak a fákon tavasszal is és nyáron is. Csupán az idő változik, de maga a táj nem sokat. Fel akartam fedezni pár lehulló, vagy legalább sárguló levelet, amiből azt tudom következtetni, hogy közeleg az ősz.

Egy hangos ajtócsapódás, és a nevem kiáltása azonban egyből felkeltett a merengésből. Lekocogtam a lépcsőn és szemben találtam magam a feldühödött apámmal.

- Megtudnád magyarázni nekem, hogy mi történt a kocsiddal? - nézett rám mérgesen és a szemei vörösebbek voltak mint a vörös színű lábtörlő az ajtónk előtt.

- A suli parkolójában hagytam. Mire kiértem a kocsimat már meghúzta valaki.

- Gondolom fogalmad sincs, hogy ki lehetett az, ugye fiam? - kérdezte és egy csomó kezdett felgyülemleni a torkomban.

- Nem, apám - feleltem nehezen. Nem akartam hazudni, de nem akartam bemártani a lányt sem. Egyszerűen tudtam, hogy nem tudta volna kifizetni a károkat amit okozott, illetve engem állítana be rossznak. Apám amennyire sügér el is hinné. Bármit elhinne, csak hogy neki lehessen igaza és hogy szidhasson.

- Szégyenfolt vagy az életemben! - lenéző tekintete késként suhant át a mellkasomon. - Megtanítok neked valamit. Gyere velem! - indult el a garázsba és követtem. Amikor a kocsimhoz ért levette az öltönyét és a kezembe nyomta. Megigazította az ingét és kigombolta a nyakánál, hogy kényelmesebb legyen, majd megköszörülte a torkát. Felém lépett és elvette mellőlem a baseball ütőt. Megkocogtatta a tenyerében, majd egy hatalmasat vágott vele a kocsira. A jármű üvege szilánkosra tört. Kezemmel próbáltam védeni a fejemet. Apámnak ez nem volt elég, kiütötte a lámpákat is és a motorháztetőt is tönkretette. A kocsi riasztója már az első ütésnél hangos jelzésbe kezdett.

- Nos, fiam. Egy nap te is így fogsz kinézni - egy kattintással kinyomta a kocsi riasztóját, és az elhallgatott. Vissza dugta a zsebébe a csipogót ami a kulcscsomón lógott és az ütővel bordán vágott. A fájdalomtól azonnal a földre estem. - Remélem az egész éjszakát itt fogod tölteni - dobta el az ütőt és bement a házba. Az ajtót kulcsra zárta, hogy még véletlenül se tudjak bemenni. A lélegzetvétel nehezemre esett az ütés után. Beszorult minden levegőm, minden mozdulat fájt, és őrjítő fájdalommal járt. Mély levegőt vettem és minden fájdalmamat lenyeltem. Becsuktam a szememet és vártam, hogy anyám megérkezzen és beengedjen.

A segítség este tíz után sem érkezett meg, pedig már két órája itthon van. Biztos voltam abban, hogy apám elmondta neki a történteket, és megtiltotta neki, hogy beengedjen a házba. Bele kellett törődnöm, hogy most kint alszom a garázsban a törött autómmal együtt.

Nem tudtam eldönteni három óra gondolkodás után sem, hogy magamra vagy a lányra vagyok mérges. Ha nem kezdek ki vele, akkor én is és az autóm is egyben lenne. Nem nyertem semmit ezzel a kis játékkal sőt, elég sokat vesztettem vele. A lányt nem tudtam legyőzni, lett egy vagy több törött bordám is szerintem az este folyamán, de mégis a kocsimat sajnálom a legjobban. A földön feküdtem és vártam, hogy odakint felkeljen a nap.

A nap apró sugarait beengedte a garázsajtón lévő apró lyukak. Nem sokat lehetett látni, a mindig égő led lámpák fényesebbé varázsolták egy kicsit a helyet. Hét óra négy percet mutatott a telefonom kijelzője, ami azt jelentette, hogy el kellene indulnom.

Nagy nehezen felkeltem a földről, de az oldalam úgy hasogatott, hogy minden lépésnél össze estem volna. A garázs ajtaja előtt megálltam és egy utolsó pillantást akartam vetni szeretett, ám szétzúzott autómra. A tekintetem félre siklott és megpillantottam az ajtó előtt a sulis táskám. Mikor belenéztem megtaláltam benne minden füzetemet ami mára kelleni fog, illetve egy flakon teát és két szendvicset. Tudtam, hogy anya megoldotta és bár a beengedésemet megtiltották, azt nem mondta apám, hogy nem adhat nekem semmit. A táskában még helyet kapott egy fekete póló is és a fekete futócipőmet is megtaláltam az ajtó melletti szekrényen. Egy apró mosolyra húztam a számat és gyorsan lerántottam magamról a pólót, ám azzal nem számoltam, hogy ezt az oldalam nem fogja díjazni. Hangos szisszenésbe kezdtem és innentől kezdve óvatosan csináltam mindent. Felvettem a táskát most kivételesen mind a két vállamra és kinyitottam a garázs ajtaját a telefonommal. Ennyi volt a szerencsém, hogy ez az eszköz a zsebemben lapult.

Az ajtó lassan felemelkedett, így egyre több fény érte a helyet. A szemeim nem tudtak hozzá szokni, ezért hunyorogva mentem ki a garázsból. Az első száz méter nagyon fájdalmas volt, aztán eszembe jutott, hogy más nem láthat ilyen állapotban. Muszáj elfojtanom a fájdalmaimat és úgy tovább menni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mire a sulihoz értem, már egész jól ment a színészkedés. A parkolón végig mentem és észrevettem azt a lányt, aki ekkora bajba sodort. Rám pillantott és egy gúnyos mosolyt villantott felém. Megpörgette az ujján a kocsija kulcsait és kacsintott egyet. Tudta, hogy gyalog jöttem, ugyanis út közben elhaladt mellettem és rám dudált. Tudta, hogy egy darabig biztosan nem lesz kocsim, így ő nyerte a versenyt. Megingattam a fejem a műsorára és tovább mentem. Beérve az iskola épületébe, mellém csapódott Sas barátom és oldalba bökött. Azonnal összeugrottam és egy szisszenést eresztettem ki a fogaim közül.

- Veled meg mi van ember? - nevetett fel és a hátamra csapott. A hirtelen mozdulattól újra megrántottam az oldalamat, ami kisebb nagyobb fájdalmakkal járt. Lenyelve a fájdalmat felnevettem, hátha ezzel menthetem a helyzetem.

- Csak elgondolkodtam. El kell vinnem megcsináltatni a kocsimat - feleltem, hogy témát váltsunk.

- Segítsek elvinni?

- Nem! - vágtam rá azonnal, ami váratlanul érte. - Izé. Nem kösz, majd én megoldom. Apám elviszi - zártam le ennyivel. Ha Sas segítene a kocsival, meglátná, hogy apám mennyire szétszedte az autómat. Ha meglátja az összezúzott járgányt, kérdezősködni fog és nem tudom, mit mondhatnék hazugság képpen.

- Jól van haver te tudod - vont vállat és ezzel le is zártuk a beszélgetést.

Gazdag órájára kullogtunk be szótlanul és csendben. A tekintetemmel ölni tudtam volna. A lányok többsége ezt vonzónak találta, míg a többi inkább csak meghúzta magát a pad mögött. Leültem a leghátsó sorba a helyemre és unottan figyeltem az órát. Nem hallgattam zenét, nem szóltam bele a tanórába és nem dobáltam meg senkit papírgalacsinnal. Csak ültem a padban és támasztottam a fejemet ami le akart szakadni a helyéről.

Szünetben levonultunk páran a büfébe és szokás szerint mindenki félre állítottunk, hogy mi legyünk az elsők. Sose volt kedvem kivárni a sort, amiért néhányan utáltak, néhányan pedig királynak tartottak. Sokszor kerültem ilyen miatt igazgatóiba, de annyira nem hatott meg, hogy ne tolakodjak többet. Az okosak inkább félreállnak mindenhol ha meglátnak, akik pedig nem ismernek azok sziklaként állják el az utat. Ostobák. Mindig a padlón végezték két méterrel arrébb a büfétől. Amikor odaértünk a büfésnőhöz, ki kérte mindenki amit akart és kifizettem. Sokszor hívtuk meg egymást és gyorsabb is volt, ha egyszerre adjuk le a rendelésünket, nem pedig egyenként szenvedjük végig. Hatalmas szendvicsek és cukros üdítők sorakoztak előttünk és nyálcsorgatva vártuk a pillanatot, amikor végre fizethetünk. Odaérintettem a kártyámat a géphez és miután elfogadta már rohantunk is ki az épület falai közül. Lefoglaltunk az udvaron egy nagy asztalt és kipakoltuk a cuccainkat. Mivel nagy szünet van ezért bőven van időnk kényelmesen enni, de ha csak két percünk lenne, akkor sem zavartatnánk magunkat. Megragadtam az egyik hamburgert, sültkrumpival és egy dobozos kólát is magam elé húztam. Ilyen érzés, mikor az ország leggazdagabb gimnáziumába kerül az ember. A Jefferson gimnáziumba.

Az első harapás maga az álom volt, míg a második a rémálom. Az udvar másik oldalán megpillantottam azt a lányt, akitől mindig is menekültem. Eleinte nem voltam biztos abban, hogy jól látok, de amikor az irányunkba fordult, teljesen biztos voltam. Mostanra már vállig érőre vágatta barna haját, és talán azt is megmerném kockáztatni, hogy leadott egy pár kilót.

Épphogy lenyeltem az ételt, amikor rezegni kezdett a telefonom az asztalon.

- Na most melyik csajszi küldött szerelmes levelet Balázsnak? - játszotta túl magát Ben. Meglestem a telefonom kijelzőjét és szemforgatva a fiúkra néztem.

- Sajnos ez nem a jobbik szerelmes levél - mondtam unottan.

- Ki az? - kérdezte Sas és akkorát harapott a szendvicsébe, hogy majdnem a karját is leharapta vele együtt.

- Laura.

- Húú! - hurrogtak egyszerre a srácok.

- Az szívás. Láttam a posztot amiben azt írta, hogy végre itthon van - mondta Sas teli szájjal.

- Igen én is láttam. Az első dolga az lesz, hogy becsenget hozzánk a nap folyamán vagy százszor, hanem többször - ingattam a fejemet.

- Miért vagy ennyire hisztis kislány? - kérdezte Ben. A srác japán származású és még ő maga sem tudja, hogyan került Magyarországra, de elmondása szerint pont nem érdekli.

- Nem vagyok - néztem rá idegesen.

- Dehogynem! Itt rinyálsz nekünk mindig, hogy milyen szar. Ha a te helyedben lennék, olyan randira vinném a csajt, hogy soha többé nem akar majd látni.

- Ő nem ilyen Ben. Ő annál jobban akar - ingattam a fejem.

- Próbáltad már?

- Mindent.

- Ettől még ugyanúgy őrültnek tartalak. Minden alkalom mikor az ajtódnál áll egy jó csaj, egy olyan alkalom, amit kihagysz csak azért, mert finnyáskodsz - felelte lenézően és tovább tömte a gyomrát.

Az üzenetben egyébként az állt, hogy visszaköltözött a városba, vagy legalábbis huzamosabb ideig itt fog tartózkodni, aminek én természetesen nagyon örültem.. A lényege az egésznek egy találkozó volt, de nem írtam vissza neki.

Hazafelé menet elgondolkodtam azon, amit Ben mondott. Talán igaza van. Aztán eszembe jutott minden szarság, ami történt miatta és már egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. A csaj őrült és nincs az az isten, amiért én be akarnám engedni a házunkba vagy akár az életembe újra. Ha lehetséges lenne, örökre elfelejteném és soha többet nem látnám. Nem akarom, hogy a hangja újra a fülemet érjék.

Addig gondolkodtam rajta, hogy végül majdnem túlmentem a házunkon. Megálltam a kapu előtt és erősen agyalni kezdtem. Vajon bemenjek? Bemerjek menni? Összeszorítottam az öklömet és elindultam. Behelyeztem a zárba a kulcsomat és benyitottam az ajtót. Meglepetésemre senki nem volt otthon, aki fogadott volna. Persze tudtam, hogy anyám reggeltől estig dolgozik, de azt gondoltam volna, hogy apám már egy baltával vár otthon a tegnapi miatt.

Miután körbejártam a földszintet és megbizonyosodtam arról, hogy nincs itthon senki, előkerestem a garázs kulcsait az ajtó melletti szekrényen és kinyitottam az ajtót. Belépve a hatalmas üres garázs fogadott. Gondolom anyám feltakarította utánunk a mocskot, amit hagytunk az autóval együtt. Apám bizonyára elvihette az autót, hogy több milkáért megjavíttassa, amit szétbarmolt. Gratulálok, igazi felnőtt férfi!

Visszamentem a házba és egy második ebéd után kutakodtam a hűtőben. A tegnapi maradékot melegítettem újra, és békésen elfogyasztottam az ebédemet a konyhapulton. Miután végeztem felrohantam az emeleti fürdőszobába. Bár nem volt otthon senki megszokássá vált, hogy magamra zárjam az ajtót. Levetkőztem és minden cuccomat kidobtam a szennyesbe. Mivel tegnap éjjel a garázsban aludtam alig vártam, hogy vehessek egy meleg zuhanyt és kényelmes, friss ruhába öltözzek. Hajat és fogat mostam miután kiléptem a kabinból és megtörölköztem. A derekam köré csavartam az anyagot, hogy a lényeget eltakarjam. Fogmosás közben jobban szemügyre vettem magamat a tükörben és nem tetszett, amit láttam. Nem voltam formában, nem voltam olyan izmos amilyen szerettem volna, ezért elhatároztam, hogy holnap konditerembe megyek és rendbe szedem magam. A tekintetem megtalálta a tegnap este óta fájdogáló oldalamat is. Egy nem túl szép lila folt fogadott és meg voltam győződve arról, hogy zúzódás keletkezhetett. A törés esélyét megpróbáltam elkerülni. A fogkefét visszaraktam a helyére és a szobámba indultam. Kinyitottam az ajtót és a hálószobámba indultam a ruháimért. Amikor benyitottam a szobába egy nem várt vendég fogadott.

- Mi a szent szar?! - akadtam ki teljesen és ráüvöltöttem az előttem ücsörgő lányra, Laurára.

- Szép napot, drága! - mosolygott.

- Mi a fenét keresel itt? Mégis hogyan jutottál be ide?

- Apukádat itthon találtam dél környékén, ezért megragadtam az alkalmat és beköszöntem - vigyorgott.

- Dél óta itt vársz? Mit csináltál majdnem négy óráig? - aggódni kezdtem, hogy nem e túrta fel a szobámat szuvenír reményében.

- Oh Balázs. Fél évet is képes voltam rád várni - állt fel és megsimogatta a karomat. - Mikor edzettél utoljára? Leeresztettnek tűnsz - konyult le a szája.

- Így már nem tetszem? - csillant fel a szemem.

- Ne butáskodj! Te vagy a legjobb a városban. Soha nem szabadulsz tőlem - suttogta a fülembe, amitől egyenesen kirázott a hideg.

- Miért jöttél vissza? - fordultam vele szembe és mélyen a szemeibe néztem. A gyerekes rajongáson kívül semmit nem láttam barna szemeiben.

- Miattad - tette még teltebbé az ajkait egy mozdulattal.

- Miattam nem kellett volna Laura - horkantottam fel halkan.

- Dehogynem! Mindent érted teszek.

- De nem kértelek rá! - kezdtem elveszteni a türelmemet.

- Persze, mert a rossz fiúk sosem beszélnek az érzéseikről. Én viszont tudom, hogy mire vágysz, nagyon mélyen idebent - tette a szívemre pici kezét. - Tudom, hogy mindenkinek eljátszod, hogy nincs odabent semmi. De az igazság az, hogy én átlátok rajtad és az átlátszó trükkjeiden.

- Lehet igazad van - néztem rá mire meglepődött és apró mosolyra húzta a száját. - De a szívem nem érez semmit irántad. Ezt jobb ha minél előbb felfogod és elfogadod végre! - csípős megjegyzésem után sértődöttséget véltem felfedezni rajta, de sajnos a sok zaklatása után nem tudtam sajnálni. Nem ő volt az áldozat, hanem én és ez nagyon nagy veszteség a számomra. Egy lány aki vezető pozícióba került.

- Akkor tovább kell próbálkoznom - vont vállat és ezt egy újabb kihívásnak fogta fel.

- Szuper. Most pedig ha megengeded.. - akadtam meg a mondandómban, ugyanis csak egy száll törölköző takart el. Kínosan kezdtem érezni magam.

- Mi az? Láttalak már anélkül is nagyon sokszor. De nem elégszer - kacsintott. - Nyugodtan átöltözhetsz előttem is.

- Hideg vízzel fürödtem - álltam egyik lábamról a másikra és próbáltam eltántorítani a pucér látványomtól.

- Jól van - mosolygott és visszaült az ágyamra.

- Mivel tudlak kipaterolni a házamból? - szólaltam meg két perc után, mert már nem bírtam vele egy légtérben lenni.

- Holnap este gyere értem. Tudod hol lakom. Sok megbeszélni valónk van - váltott komoly hangsúlyra és úgy beszélt, mint egy főnökasszony akinek fontos ügyei vannak.

- Ki nem hagynám - mondtam unottan.

- Szuper! Holnap találkozunk édes - adott egy csókot az arcomra és kisétált a szobámból. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy lekullogjak és kiengedjem. Az ajtóhoz állva hallgatóztam és mikor egy ajtó csapódást hallottam odamentem az ablakhoz, hogy megnézzem tényleg eltűnt-e a házból. Megkönnyebbülve dobtam az ágyra a törölközőt ami körbeölelte a testem és kerestem egy alsóneműt.

A nap többi részét a neten és az ágyban töltöttem. Este hat óra lehetett, mikor valaki hazajött. Mivel nem hallottam csapkodást és káromkodást, tudtam, hogy csak az anyám lehet az. Nem mellesleg a kocsiját is láttam az ablakból. Lesétáltam hozzá és segítettem neki elpakolni mindazt, amit vásárolt.

- Szia kicsim! - mosolygott rám még mindig gyönyörű mosolyával. Csodáltam őt. A mosolya bár szörnyűséget és végtelen szomorúságot foglalt magába, mégis annyira vidámnak és üdének tűnt. Egy harcosnak gondoltam apám mocskos világában.

- Milyen volt a napod? - kérdeztem egy apró mosoly után, amit köszönésképpen szántam.

- Minden oké volt - vonta fel a vállát. - Apád elvitette a kocsidat. Sokáig kell majd gyalogolnod - mosolygott az orra alatt.

- Nem vicces - mosolyogtam vissza rá. - Köszönöm, hogy nem hagytál magamra tegnap este - bólintottam. Nehezemre esett meghálálni valamit valakinek, még a saját anyámnak is. De tudtam, hogy megérdemli, ő pedig tudta, hogy így érzek.

- Sose tenném - simogatta végig puha kezével az arcomat. - De legközelebb kérlek légy óvatos és kerüld a balhékat.

- Igyekszem.

- Jól van - mosolygott miközben mindent a helyére tettünk. - Mit kérsz holnap enni? Viszel reggelit? - forgolódott a konyhában.

- Holnap korán végzek. Itthon eszek utána elmegyek edzeni kicsit. Kezdenek eltűnni az izmaim a testemről - biggyesztettem le az ajkaimat. - Azután majd beülök ebédelni valahova. - vontam vállat.

- Vacsorára húst sütök. Egész nap itthon leszek, haza hoztam a maradék munkámat a hétre.

- Apának ilyenkor nincs kedve bent maradni?

- Apád fontos ember. A fontos emberek pedig sokszor azzal keresik a pénzt, hogy alszanak.

- Kár - húztam a számat. Az ajtó nyitódása zavarta meg a beszélgetést. Apám lépett be az ajtón és vidámnak tűnt. Kérdőn néztünk rá az anyámmal.

- Meglepetésem van a számotokra. Ha érdekel gyertek ki! - mindketten követni kezdtük az apámat a ház elé. Nem néztünk semerre, csak kiléptünk a házból és az alakját követtük.

- Itt az új autód fiam! - csapott erőset a hátamra és jól megmarkolta a vállamat. Annyira megdöbbentem, hogy nem éreztem semmi fájdalmat, pedig az oldalam miatt még óvatosan kell mozognom, és kerülnöm kell a hirtelen mozdulatokat.

- Ez egy legújabb változat - képedtem el.

- Bizony! - apám anyám mellé állt és átkarolta a derekát. Anya mosolygott, de mindketten tudtuk, hogy a boldogsága vagy nem tart túl sokáig vagy hátsó szándékai vannak a férjének.

- Köszönöm! - néztem apám szemébe, aki a kezembe nyomta a kulcsokat.

- Vidd el anyádat egy körre a város körül, de vigyázz mert a sebessége halálos - mondta olyan hangsúllyal, ami már-már kérő volt. Úgy éreztem ezt a kocsit csak azért kaptam, mert ezzel könnyű a halálba menni. - Nekem mennem kell dolgozni, hogy visszaszerezzem az elpocsékolt pénzt erre a járműre - azzal fogta magát és elindult a házba. Anyámmal csak utána meredtünk.

- Szeretnél menni vele egy kört? - kérdeztem a mellettem álló nőt.

- Vezesd csak - mosolygott rám. - De légy óvatos - bólintott és apám után lépdelt.

Jobban szemügyre vettem a kocsit és elképedve álltam a történtek előtt. Nem értettem miért venne nekem új kocsit, mikor az előzőt behorpasztottam,ő pedig szilánkosra törte. Talán így akarta kijavítani a bakiját és kivonni saját magát a bajból. Így nem mondhatok róla semmi rosszat és újra ő lesz a jó apa, aki csak nevelni próbál egy szemtelen kölyköt.

Elvittem egy körre az új csodajárgányomat és eszembe jutott az a lány, aki azt hitte nyerhet. Eszembe jutott az arca, mikor mosolyra húzta ajkait és elhaladt mellettem az autójával. Azt hitte ő nyert, mert gyalog érkeztem iskolába, de amikor meglátja majd a legújabb szerzeményemet, ami ezerszer jobb mint a régi volt, azt hiszem kimondhatom, hogy megnyertem a versenyt.

Csodaszép királykék színe volt és belül mindent fekete bőr borított. Az autó felszereltsége több volt, mint amit el tudtam volna képzelni és amivel az én régi járgányom rendelkezett. Jó alaposan végig néztem és csodálattal álltam előtte.

- Jól van kislány! Holnap megnyered velem az utolsó játszmát.