Az este folyamán értesítettek minket arról, hogy a holnapi nap folyamán a tanítás meg lesz tartva, illetve kijelentették, hogy csak az jöjjön be, aki józan, és tud viselkedni. Ebből kifolyólag még az sem fog bejönni az órákra, akik józanok. Az osztályok létszáma így igencsak meg fog csappani. Kapva kaptam az alkalmon, és felhívtam Annát, akinek még az előző bulin elcsórtam a telefonszámát. Szegény Anna erről nem tud semmit, így csak remélni tudom, hogy nem csapja rám a telefont.

- Szia Anna, Balázs vagyok - köszöntem bele a telefonba rekedt hangon, és vártam, hogy megszólaljon a lány.

- Honnan tudod a számomat? - hangzott el a kérdés, amire már az eleje óta számítottam.

- Felhív egy pasi és ez az első kérdésed? - hülyítettem, mire sóhajtott egyet. - Figyelj, gondolom hallottad, hogy holnap lesz suli. Arra gondoltam, hogy esetleg érted mehetnék és bevihetnélek. Gondolom az apukád még nem akarja, hogy vezess - Anna szótlan maradt, azt hiszem nem készült fel erre a beszélgetésre.

- Miért? - kérdezte zavartan.

- Mert - válaszoltam egyenesen.

- Fél nyolc? - kérdezte halkan.

- Fél nyolc. De ne késs! Szeretnék időben beérni az órára - válaszoltam mosolyogva, és tudtam, hogy ezzel mosolyt csaltam az arcára.

- Jól van - mondta és bár nem láttam, el tudtam képzelni, ahogy beleharap rózsaszín ajkába, hogy elfojtsa apró mosolyát. Nem gondoltam volna, hogy Anna képes a mosolygásra, de örültem, hogy sikerült megmosolyogtatnom.

Miután bontottuk a vonalat, elkészültem a lefekvésre. Az óra nem mutatott többet hétnél, de minden amire gondolni tudtam, az az ágyam volt. Befeküdtem a takaró tengerébe, és mély álomba szenderültem.

Másnap reggel úgy pattantam ki az ágyból mint a filmekben. A hajam kócosan, de jól állt. Úgy éreztem magam, mint egy lány, aki végre találkozik a lovagjával. Kínos volt, még úgy is, hogy csak én tudok róla. Megrémisztett, mikor a tükörbe néztem és minden érzelmem az arcomon ült. Meg kellett tanulnom elrejteni ezeket, mert Anna nem láthatja ezt az oldalamat és nem hogy csak Anna, hanem senki.

A kocsiba cuccoltam és beindítottam a motort. Melegítettem egy kicsit, ameddig megnéztem egy két üzenetet. Pontban negyedkor elindultam Annáért, de lassan vezettem, hogy a magam módján késsek legalább egy- két percet. Nem akartam, hogy azt higgye, ez annyira fontos nekem. Persze az volt, és lehet, hogy a csajozás alapja az, hogy a másik fél lássa, hogy küzdesz érte és fontos neked, de valamiért féltem ezt Anna felé kimutatni. Az egész olyan volt, mintha egyik napról a másikra kibontott volna a burokból, amiben eddig éltem. Túl gyors volt, és mivel Anna nem könnyen kapható lánynak tűnik, aggódtam, hogy én leszek az utolsó, aki benne marad a kapcsolatban.

Anna már a kapuban állt. Fekete bőrkabátot viselt nagy mustársárga sállal és egy nagy dossziét tartott a kezében. Úriember módjára kiszálltam, és kinyitottam neki az ajtót, amin meglepődött.

- Mi az? Én nem lehetek kedves? - kérdeztem mosolyogva, de az arckifejezése fagyott volt.

- De. Csak nem tőled várnám - mondta és beszállt az autóba.

- Miért, kitől várnád? - kérdeztem miután beültem és becsuktam az ajtót.

- Nem tudom, talán egy kedves fiútól - vont vállat és rám pillantott. Arcán látszott, hogy játékos kedvében van.

- Értem. Hova szeretne menni a hölgy? - kérdeztem és mindkét kezemet a kormányra tettem.

- Természetesen az iskolába - válaszolta.

- Nem is vártam mást - ment el a kedvem és szomorúan elhajtottam a házuk előtt.

Az út csendben telt és nem is volt hosszú. Anna néha ránézett a telefonjára, visszaírt valakinek, megnyitott pár oldalt, majd lezárta a telefont és folytatta a csendben kifelé bambulást.

- Mindig ilyen szótlan vagy? - próbáltam beszélgetést folytatni vele.

- Csak az idegenekkel - válaszolta.

- Én idegennek számítok? - nyílt nagyra a szemem.

- Igen - bólintott, és láttam rajta, hogy élvezi.

- Akkor ismerkedjünk - mondtam és titokba Annára figyeltem. Vártam a választ, a reakciót, akár csak egy apró jelet, amiből kivehetek valamit, de Anna ennél jobb volt.

- Ez pontosan mit is jelent nálad? - kérdezte és végigsimított a lábán.

- Egy kávé? Egy séta a parkban, egy jó film, természetesen csak moziban, mert felmenni egymáshoz az első randin tabu -szögeztem le, mire Anna kuncogni kezdett.

- Áh, szóval már randiról van szó - mosolyodott el.

- Ha nagyon szeretnéd - néztem rá mosolyogva, és próbáltam úgy kijönni belőle, mintha Anna akarná jobban.

- Nem hinném, hogy mi jó páros lennénk - fintorgott mosolyogva.

- Miért gondolod ezt? - álltunk meg a piros lámpánál és felé fordultam. Anna nem számított a kérdésre, legalábbis megválaszolni nem igazán tudta, csak miután elindultunk adott hangot.

- Mert más világban élünk - válaszolta komolyan.

- Te milyen világban élsz, Anna - sóhajtottam és apró mosolyra húztam a számat, mert nem akartam, hogy a beszélgetés túl komoly legyen.

- Olyanban, ami nem egyezik meg a te világoddal - erősködött.

- Tudod egyszer egy ember azt mondta, az ellentétek vonzzák egymást. - feleltem. Nem hagytam annyiban.

- Egy kis eltérés belefér. De én nem randizom olyannal, akinek elég pár hét.

- Ki mondta, hogy ilyen vagyok? - sértődtem meg.

- Senki, de látszik. Több lány bugyijában voltál már mint bárki ezen a földön - nevettet fel kínosan.

- Na, ez csúnya volt - húztam el a számat.

- De igaz - nézett rám és apró mosolyra húzta a száját. Anna tekintete sok mindent elárulhatott volna, mégsem tudtam eldönteni, hogy szánakozik, vagy csalódott. Az autóban újra csend lett, de már közel voltunk a parkolóig. Kerestem egy helyet viszonylag közel az épülethez és leparkoltam.

- Szóval akkor ez egy nem? - fordultam felé.

- Ez egy nem - bólintott és kiszállt az autóból. Miután becsapta az ajtót, kiengedtem a benntartott levegőt. Adtam két másodpercet magamnak, majd én is kiszálltam. Anna még ott állt az autó mellett és rám várt.

- Ha nem, akkor miért vársz rám? - álltam elé és élveztem a közelségét. Olyan volt, mintha akarna, de tudná, hogy veszélyes vagyok az olyanok számára mint ő.

- Barátok még lehetünk - vont vállat.

- A legrosszabb ajánlatot tetted most fel nekem - fájdult bele a szívem és meg is játszottam.

- Nem muszáj - tette fel a kezét védekezően, mintha mindegy lenne neki. Néztem a lányt aki annyira más mint a többi és akartam. Vagy így, vagy úgy, de akartam.

- Barátok hah? - kérdeztem, hogy megerősítést kapjak.

- Olyasmik.

- Olyasmik? - értetlenkedtem.

- Nos - indult el,- Nem vagyok az a kedves típus. Lehet nem foglak sokáig elviselni, vagy épp te unod meg, hogy nem juthatsz az ágyamba egy nap után.

- Attól te még juthatsz az enyémbe - szaladt ki a számon, mire gyorsan elnéztem, de magamon éreztem szúrós tekintetét.

- A tiédbe sem.

- Értettem. És máséba? - sandítottam rá, de szúrós tekintetét még mindig rajtam tartotta, majd elnevette magát.

- Mielőtt azt hinnéd, hogy minden nap majd együtt lógunk és csodás élményekben részesülünk, figyelmeztetlek, hogy erről szó sincs - állt meg újra és a válaszomra várt.

- Hát akkor? mi a barát szó lényege? - a szemembe sütött a nap és csak hunyorogni tudtam rá, ami mégjobban kiadta az értetlenségemet. Anna haja megcsillant a fényben és már-már érezni lehetett finom édeskés illatát.

- Nem tudom. Nekem nincs olyanom - mosolyodott el és elindult az iskola épületébe. Követtem, de nem voltam a nyomában, arra vártam, hátha van még valami mondandója, de nem akadt. El sem köszönt, csak felment az emeletre, én pedig a földszinten maradtam a folyosón.

Az iskola üres volt, pont úgy, ahogyan elképzeltem. Pár diák lézengett csak a folyosókon, és a nyitott termekbe belesve sem láttam több embert. Az osztálytermünkbe belépve lefagyva álltam a helyzet előtt. Sas a helyén ült csendben, a telefonját nyomkodta. Nem baromkodott, nem dobálta meg az érkezőket papír galacsinnal, és ami a legfurcsább volt, hogy egyáltalán bent volt.

- Hát te? - léptem közelebb hozzá, mire felnézett rám.

- Ja semmi - válaszolta, mintha semmi szokatlan nem lenne abban, hogy bent van, ráadásul előbb, mint én.

- Úgy értem mit keresel itt? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Nem lehetek itt? - nézett rám. Legyintve ott hagytam, hiszen úgysem értjük meg egymást, és Emmához mentem. Leültem az előtte lévő székre úgy, hogy szembe legyek vele. Megtámaszkodtam a szék háttámláján és addig néztem, ameddig nem figyelt rám.

- Mit akarsz? - kérdezte cseppet sem barátságosan.

- Tudni akarom hogy vagy - válaszoltam nyugodtan.

- Minek?

- Miért ilyen értetlen ma mindenki? - kaptam fel a vizet, de azonnal le is nyugodtam. - Csak tudni akarom, hogy a tegnapi után jól vagy-e.

- Igen, miért ne lennék? - kérdezte és ugyan úgy értetlenkedett tovább.

- Emma kérlek! - könyörögtem neki, mire szemforgatva sóhajtott egyet.

- Jól van. Jól vagyok. Pocsék, de jól vagyok - vont vállat.

- Nem tudom, hogy ezek után akarsz-e még látni, de itt vagyok - álltam fel a székről és távozni készültem, amikor hirtelen megszólalt.

- Várj! - szaladt ki a száját és összeszorította a szemét, mintha nem akarta volna hangosan kimondani. - Én nem haragszom - válaszolta lágyan. - Tudom, mit érzel. Iránta - nyelt egy nagyot. - És tudom, hogy ez egy a millióból, hogy úgy nézz egy lányra mint rá - sírás kerülgette, de halkan folytatta. - Nem akarok az utadba állni - mosolyodott el szomorúan.

Emma olyat mondott, amitől köpni nyelni nem tudtam. Nem tudtam eldönteni, hogy megköszönjem-e vagy mondjak ellent. Egyszerűen csak hagyjam rá, vagy öleljem meg. Valahol nagyon mélyen megöleltem volna, amiért ennyire ismert, de ezt sosem mutattam volna ki. Szóhoz nem jutottam, így csak aprót bólintottam és zavartan arrébb álltam.

Tanítás után Anna elé mentem, akit újra meglepett a jelenlétem, de nem csak őt, hanem mindenki mást is.

- Hát te? - kérdezte és meghúzta a táskát a vállán.

- Tudtommal végeztél, és nem szeretnél több mint fél órát gyalogolni - néztem rá unottan, mire aprót biccentett. A barátnőire néztem, majd vissza rá.

- A kocsinál megvárlak - mondtam és elindultam a kocsi felé, míg Anna osztálya lefagyva állt az eset előtt. Bepakoltam a cuccomat az autóba és neki támaszkodtam a járműnek. Elővettem a telefonomat és görgettem a híreket, a sok értelmetlen posztot és képet, míg elém nem állt a lány. Nem volt alacsony, de a telefonom miatt,csak a feje búbját pillantottam meg.

- Szia! - köszönt.

- Szia! Mehetünk? - kérdeztem és beszálltunk az autóba. Hazavittem, de nem beszéltünk. Ő csendben volt mint mindig, én pedig levoltam amortizálva ahhoz, hogy megszólaljak. A házuk elé érve Anna nem pattant ki a kocsiból azonnal, ezért rá pillantottam.

- Minden rendben? - a kérdés nehezére esett, de aranyosnak találtam.

- Persze. Barátom - szórakoztam vele, mire elmosolyodott és fejrázva kiszállt az autóból. - Holnap érted jöjjek? - kiabáltam utána, miután lehúztam az ablakot. Anna megperdült és bólogatni kezdett. Felhúztam az ablakot és hazaindultam.

Otthon lepakoltam az összes cuccomat, levettem a kabátom és a cipőmet, majd a nappaliba indultam, amikor megtorpantam. Olyan látvány fogadott, amire nem készültem fel, és ha tudtam volna is erről, valószínüleg akkor is így cselekedtem volna. Laura ült az asztalnál az apámmal és az anyámmal együtt. Az apám tekintete dühben ázott, míg anyámé és Lauráé szomorúságban. Persze tudtam, hogy Lauráé csak színészkedés, míg az anyámé valódi.

- Mi folyik itt? - kérdeztem, mert akkor még nem sejtettem, hogy mi a gyülekezés oka.

- Laura mindent elmondott fiam - válaszolta apám mérgesen.

- Miről is?

- A gyerekről! - állt fel idegesen, mire anyám megpróbálta lenyugtatni. Laurára pillantottam, aki csendben figyelt, és mintha egy párbajra hívott volna.

- Nincs semmiféle gyerek, legalábbis az enyém biztos nem - nyugtattam apámat, de ez csak olaj volt a tűzre.

- Laura azt állítja, hogy csak te lehetsz az, és én hiszek neki! Benned bízni a legnagyobb hiba, csak nem képzeled, hogy majd elkövetem?

- Nem voltam együtt Laurával - próbáltam védeni magam, de mivel nem készültem fel erre a beszélgetésre, nehéz volt érveket találnom Laura és az állítása ellen.

- Ne hazudj már az Isten szerelmére! Egy szánalmas kis korcs vagy! Még vigyázni sem tudsz magadra, de ahogy látom egy lány épségére sem! Hogy akarsz így egy csecsemőről gondoskodni?! - üvöltött.

- Sehogy - válaszoltam egyszerűen zsebre tett kézzel.

- Na ebből aztán..

- Szívem! - szólt anyám apámra. - Nyugodj meg, valahogy csak megoldjuk - próbálkozott.

- Ez a kis korcs tönkreteszi az életünket a karrieremmel együtt. Belegondoltál már, hogy ez mennyit árt nekem és a cégnek? - kezdett veszekedni anyámmal is.

- Ne vele veszekedj - szóltam nyugodtan apámra és közelebb léptem. - Ha már megszületett a gyerek, elmegyünk és csinálunk egy apasági tesztet. Akkor majd kiderül, hogy nekem volt igazam.

- Nincs szükség rá. Laura ezer százalékban biztos abban, amit mond és tudom, hogy te nem vagy képes az agyaddal gondolkodni, csak farkaddal - mutogatott.

- A baba a tiéd Balázs. Tudom - győzködött és tudtam, hogy ebből a helyzetből nem szabadulok.

- Tévedsz Laura. Tisztán emlékszem arra az estére, és nem voltam veled együtt - válaszoltam, és anyám lesütötte a szemét szomorúságában.

- Egy buliban voltál ahol csak vedeltél, kétlem, hogy mindenre emlékeznél - válaszolta apám és nem értettem.

- Egy valamit nem értek apám. Ha neked ez akkora nagy baj, akkor miért nem hiszel nekem és nem lenne botrány az egészből.

- Mert én nem futok el a problémáim elől, úgy, mint ahogy te akarnál. Ha már volt eszed teherbe ejteni egy lányt, akkor neveld fel azt a porontyot. Nekem is muszáj volt elviselnem a fejed. Most majd megérted, milyen érzés, mikor úgy születik gyermeked, hogy nem vagy kíváncsi rá. Sajnos anyád sem engedte az abortuszt - vonta meg a vállát. Szavai darálóként ment végig rajtam. Anyámat, de még Laurát is lesújtották a szavainak súlya. Apám elnézést kért és a kocsikulcsáért nyúlt, majd elhagyta a házat. Anyám a tenyerébe temette az arcát és bár nem zokogott, biztosra vettem, hogy az ő élete is megrepedt. Laurának szerintem sejtése sem volt arról, hogy mibe keveredett. Látszott az arcán a megbánás, amiért idejött, de tudtam, hogy annyira nem bánta meg, hogy vissza is vonja. Élvezte, hogy a közelembe lehet, és egy babával ez biztos lenne. Ismeri annyira az apámat, hogy rám sózza, és ezt is fogja tenni. Laura innentől kezdve befészkelte magát a családba, attól függetlenül, hogy nem lesz állandó lakója a háznak.

- Nekem mennem kell - remegtek a pillái és megfogta a cuccát, majd elrohant. Szemforgatva néztem a menekülését abból a helyzetből, amit ő okozott.

- Anyám - érintettem meg a hátát, és reménykedtem benne, hogy ő hisz nekem. Lassan felnézett. Vöröslő szeme fejfájást okozott nekem. - Sajnálom, én esküszöm, hogy nem történt semmi - magyarázkodtam, mire anyám hevesen bólogatni kezdett.

- Tudom kincsem, tudom - sírt. - Hiszek neked - öleltük át egymást. - De ez nem jelent ebben a házban semmit.

- De nekem igen - öleltem át újra és a nyakába borultam.

Másnap reggel kómásan és nulla életkedvvel elindultam az iskolába. Ahogy kihajtottam a garázsból, majdnem elütöttem valakit. Kiszálltam az autóból és odarohantam. Laura állt az autó mögött és a hajamat téptem, hogy nem tud leakadni rólam még most sem, hogy megkapta amit akart.

- Normális vagy?! El is üthettelek volna! - akadtam ki, és azt hittem kitekerem a lány nyakát.

- Vigyél el a suliba - felelte nyugodtan.

- Hogy mi van?! - forrt a fejem a dühtől.

- Terhes vagyok, nem buszozhatok. Még valami idióta megütné a hasam - tette az említett részre a a kezét és egy hajszál választott el attól, hogy el ne kapjam a torkát. Az indulatok eluralkodtak rajtam és nem voltam képes kezelni őket. Utáltam ezt a lányt és a pokolra kívántam. Ennek ellenére nyert. Elvittem az suliba.

A kocsi ajtaját úgy csapta be mint a mosdó ajtaját. Üvölteni támadt volna kedvem és azt vártam, hogy besiet az épületbe, de megállt az ajtó előtt és várt. Lehúztam az ablakot és unottan ránéztem.

- Nem jössz? - kérdezte vidáman.

- Menj csak, én még maradok - válaszoltam, de nem tágított. Kivágta az ajtót és kihúzott a járműből. Kívülről úgy tűnt, mintha az anyám rángatna ki, hogy menjek iskolába.

- Megyek már nyugodj le! - mordultam rá és kiszálltam, majd megigazgattam a kabátom. Annának esélyem sem volt szólni, hogy nem tudok érte menni.

Laura a karomba csimpaszkodott és nem kellett sok, hogy érdeklődő szempárok figyeljenek. Nyomasztó egy érzés volt, de csendben maradtam. Sas mellett elhaladva Ben és Dominik is feltűnt, akik kérdő tekintettel záporoztak el. Az épületben próbáltam levakarni magamról, mert már nem bírtam az érzést, amibe belekevert, és nem mellesleg a parfümje sem az én ízlésem volt. Erős és riasztó volt.

- Laura engedj el! nem vagyok a pincsi kutyád! - dorgáltam le, mire végre elengedett. Kérdőn nézett felém, miközben kezében tartotta fekete retiküljét.

- Mi bajod van?

- Elégedj meg azzal, hogy bajba sodortál. Megkaptad amit akartál. Mi kell még?

- Há te, te butus - simult volna hozzám, ha nem lépek hátrébb.

- Vidd a pénzem és tűnj el. Kapod a gyerektartást, amit akarsz, csak hagyj békén! - hangom szinte keserves könyörgésbe kezdett.

- Nem a pénzed kell - ingatta a fejét.

- Gondolkodtál volna akkor, amikor meg volt esélyed. Elszúrtad. Nem jöhetsz vissza, mikor kényed kedved úgy tartja!

- Mikor fogadod végre el, hogy én nyertem. A babádat hordom a szívem alatt, és ez a legkedvesebb ajándék.

- Nem Laura, az nem az én gyerekem. Nem lehet az enyém.

- Meddig meséled be magadnak ezt? - húztam arrébb, hogy ne zavarjunk meg senkit a közlekedésben.

- Én nem mesélek be semmit, egyedül te vagy ennyire átkozottul mániás. Hagyj békén, tűnj el az életemből, vagy nagyon megjárod! - böktem a mellkasára és ott hagytam.

Tűzforrónak éreztem magam, lángolt a testem, forrt bennem a düh, amit nem adhattam ki magamból. Úgy éreztem magam, mint egy őrült, aki beleesett a saját csapdájába.

A fékezhetetlen dühtől nem láttam tisztán, szükségem volt a levegőre, a hűvösre,hogy lehűtsem az indulataimat. Ahogy kivágtam az ajtót, Annával találtam szembe magam. Amikor meglátott az arcáról minden mosoly eltűnt, amit a barátnője okozott. Én szomorúságra, csalódottságra és dühre váltottam. Anna kikerült és elviharzott, nem tudtam elkapni és a szólításomra sem fordult vissza. Egy rossz pillanat tönkre tehet mindent, amit eddig felépítettél.

Kocsiba ültem és elhajtottam. Magamévá tettem az utakat és nem figyeltem mennyivel megyek. Hajtottam mint az őrült, mikor kihalt terepre értem. Egy másik városban álltam csak félre. Egy benzinkút volt a semmi közepén, mellette pedig beláttam az elterülő várost, amit hátrahagytam. Odamentem a korláthoz, megkapaszkodtam benne és elüvöltöttem magam, mintha csak szíjjal vernének. Ordítás után jött még egy, és még egy. Belerúgtam a földbe amiről felszállt a por, levettem a kabátom - vagy inkább letéptem, - és elhajítottam. Fejemet fogva ordibáltam és azt hittem, most jönnek értem, hogy bevigyenek egy elmegyógyintézetbe. Ebben a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy meg vagyok őrülve. Őrülten összetört vagyok.