Hétfő reggel háromnegyed hétre kellett volna mennem Annáért, de kiderült, hogy a korán kelés nem az erősségem. Kapkodva szedtem össze a ruháimat és minden fontos teendőt megpróbáltam elintézni 10 perc alatt.

A lány idegesen várt rám a kapuban, amikor az óra hetet ütött. Sokkal jobban nézett ki, mint mikor itt hagytam, és gondolom a nagypapája is jóváhagyta, hogy iskolába menjen. Félreálltam, és a szabályokat betartva kitettem az indexet, hogy tudják, megálltam. Persze egy teremtett lélek nem tartózkodott az utcákon, de szerettem volna a jobbik oldalamat mutatni, aki betart minden szabályt. Kiszálltam a kocsiból és átsiettem a kocsi másik oldalára, hogy kinyithassam neki az ajtót.

- Szép jó reggelt hölgyem! - köszöntöttem, mire felvonta a szemöldökét és beült a kocsiba. - Hátra tegyem a táskád, vagy szeretnéd egy órán keresztül őrizni? - kérdeztem és behajoltam hozzá, hogy jobban halljuk egymást. Anna megingatta a fejét és szorosabban rámarkolt a táskájára, mire elmosolyodtam. Éreztem finom, édeskés illatát, és mielőtt az agyamba férkőzött volna, gyorsan becsuktam az ajtót és beszálltam én is.

A falu végéig csend ült az autóra, és azon gondolkodtam, hogyan törhetném meg ezt a kínos csendet. Annán semmiféle érzelem nem ült, én meg igyekeztem eltüntetni az enyéimet.

- Hogy van a fejed? - kérdeztem végül és oda-oda pillantgattam rá.

- Jól - vont vállat és ezzel le is zárta a beszélgetésünk apró lehetőségét is.

- Már nem fáj?

- Szerinted a jól mit jelent? - nézett rám cseppet sem kedvesen.

- Mi van, nem adtak reggelit? - fintorogtam rá, mire a szemébe költözött az ördög.

- Csak vezess! - mordult rám és újabb tíz percig csend borult ránk.

A utat figyeltem és az időjárást. Az ég felhős volt, de közel nem volt annyira borús, mint Anna pillantása. Megölt a kettőnk közötti csend, nem éppen a kellemes fajta települt közénk, hanem az a kínos fajta.

- Egész úton csendben leszel? - kérdeztem végül.

- Baj? - nézte az utat tovább.

- Nem, ha ezt akarod.

- Igen, ezt akarom - vágta rá azonnal, és azt gondoltam ez nem lesz könnyű.

- Jól van - fogadtam el halkan a kérését és csendben maradtam. Amikor az iskola parkolójába kerültünk és leparkoltam az autót, megszólalt.

- Az apám nem engedi, hogy vezessek - sütötte le a szemét. - Haza tudnál vinni kettő után? - kérdezte meg nagy nehezen.

- Ezért nem szóltál hozzám egész út alatt? - esett le az állam.

- Ne bízd el magad - vágta rá unottan.

- Hát nem is tudom - estem gondolkodóba, de Anna tudta, hogy ez csak színjáték.

- Ne játszd meg magad, tudom, hogy értem fogsz jönni - mondta és megfogta az ajtó kilincsét.

- Miből? - lepődtem meg még jobban.

- Csak tudom - vont vállat és kiszállt az autóból. Mire én is kimásztam, Anna az iskola bejáratát is elhagyta.

Az iskola épületébe beérve teljes káosz fogadott. Úgy néztek ki az emberek, mintha nem tudták volna kiheverni a hétvégi buli fájdalmait, ami miatt az üvegért nyúltak. fáradt, piros szemekkel találtam szembe magamat. Valaki agresszív volt, valaki pedig csak csendben kullogott végig a folyosón. A másnaposok a büfénél álltak és hideg vízért könyörögtek, mások pedig a mosdóba igyekeztek, vagy nem értek el odáig. A tanárok kétségbeesetten próbálták lábra állítani a földre esőket, míg az igazgatóhelyettes rikácsolt és a botjával verte a gyerekeket, hogy megnevelje őket.

- Mi a fene folyik itt? - kérdezte Anna, akit eddig észre sem vettem.

- Szerintem jobb, ha nem tudjuk - válaszoltam ledermedve, amikor Anna hirtelen nekem esett. Elkaptam a lányt, akit váratlanul ért lökés és időben megtudtam tartani, mielőtt a földre zuhanna.

- Kösz - engedett el azonnal, miután visszanyerte az egyensúlyát és úgy láttam, zavarban van.

- Ennél kedvesebb nem is lehetnél - ingattam a fejemet és az őrjöngő tömeget néztem. A szemem sarkából azonban észrevettem, hogy Anna figyel és nem tudja, mit mondjon.

- Most mit csináljunk? - kérdezte végül és ő is a tömegharcot nézte.

- Na mi a helyzet? - karolt át Sas, aki teljesen jó állapotban volt. Nem volt vörös a szeme és még alkohol, vagy dohány szaga sem volt.

- Te tudsz erről valamit? - kérdeztem Sast, de nem az ő szájából jött a válasz.

- A hétvégi buli más irányba vette a fordulatot - állt meg Anna mellett Emma. - Az egész egy csínytevésnek indult, de majdnem hogy az egész iskolát megfertőzték.

- Mégis mivel? - kérdezte Anna és mindenki Emmára figyelt.

- Azt pontosan nem tudom - vonta meg a vállát. - De aki ott ivott, vagy evett, annak megy a hasa, rosszul van és a másnaposság szó kevés rá - adott választ a kérdésünkre. Farmerkabátjáról leszedett egy szöszt és nem tudtam eldönteni miért, de máshogy viselkedett, mint eddig.

- Te ott voltál a bulin? - kérdeztem és előrébb léptem, hogy jobban lássam.

- Talán tíz percig. Mire beléptem mindenki megvolt őrülve. Nem tetszett így leléptem, a barátnőm viszont maradt. Innen tudom, hogy mi történt a bulin - bólintott és kék szemei csak nekem meséltek. Anna végig Emmát nézte, majd mikor befejezte rám nézett aztán maga elé. Egyik lány furcsább volt a másiknál.

- Szerintem húzzunk innen - vigyorgott Sas és megveregette a vállamat.

- Te nem voltál ott? -kérdeztem, de megingatta a fejét.

- És ez volt a szerencsém. Na húzzunk innen! - mondta és elindult kifelé.

- Én nem késhetek az óráimról! - akadt ki Anna és idegesen rám nézett. Füle mögé tűrt aranybarna haja és nagy szempilláinak nehéz volt ellenállni.

- Nem akarlak elkeseríteni, de itt semmiféle tanítás nem lesz - mormolta mögötte Emm, mire idegesen rá nézett.

- Azért, mert téged nem érdekel a kettes jegyeiddel, attól még nekem fontos. Muszáj egyetemre mennem! - akadt ki teljesen, mire apró mosolyra húztam a szám. Ekkor pont megfordult, és látva a mosolyom összeszűkült szemekkel nézett rám, mire abba hagytam a mosolygást és megköszörültem a torkomat.

- Osztály első vagyok és nekem is fontos, hogy bekerüljek az ország legjobb egyetemére, de ha észrevetted volna, akkor tudnád, hogy ma csak az elmegyógyintézetbe kerülhetsz be! - akadt ki Emma is, és úgy éreztem cselekednem kell.

- Jól van lányok - álltam közéjük és lassan kitessékeltem őket a káoszból. Kiléptünk az iskolából és Sashoz léptünk.

- Bem a buliban volt, de legalább volt annyi esze, hogy nem jött be - mondta Sas és zsebre vágta a telefonját és körülnézett.

- Mi legyen? - sóhajtottam, de a két lány teljesen le volt törve az oldalamon.

- Én hazamegyek - indult el Anna az egyik irányba.

- Veled tartok - ment el a másik irányba Emma és ott maradtunk Sassal néhány kérdéssel.

- Menj Emma után, én megyek Anna után - Sas bólintott, amin meglepődtem. Ő nem az a fajta, akinek meg lehet mondani, hogy mit csináljon, most viszont tette amire kértem. Nem agyaltam tovább ezen, amikor Annához értem. Megfogtam a karját és óvatosan szembe fordítottam magammal.

- Hé, nem mehetsz haza nélkülem - szóltam rá, mire felvonta a szemöldökét. - Az apád nem engedi, hogy vezess. Nekem kell hazavigyelek emlékszel még rá? Úgy húsz perccel ezelőtt kértél meg rá - juttattam eszébe, mire idegesen félrenézett.

- És hazaviszel? - nézett a szemeimbe, amit ez előtt nem sokszor csinált, főleg nem ilyen közelről. Csoki barna szemeitől nehéz volt elválnom, de sikerült időben válaszolnom.

- Előbb menjünk vissza a többiekhez, hátha hazaküldik az idiótákat és megtartják az órákat - válaszoltam finoman.

- Mióta érdekel téged a tanulás?

- Nem engem érdekel - válaszoltam, mire összehúzta homlokát és folytattam. - Hanem téged - Anna ajkai szétváltak a felismeréstől, de ez kemény két másodpercig tartott.

- Jól van - egyezett bele és visszaindultunk Sasékhoz, akik ránk vártak. Emma keresztbe font karokkal, mérgesen állt Sas mellett, aki nem tudott mit kezdeni egy olyan lánnyal, mint ő.

- Minden rendben? - kérdeztem tőlük és bólogatni kezdtek.

- Miért nem mehetünk haza? - nyafogott Emma.

- Mert be akartok menni mindketten tanulni, amit egyébként fel nem foghatok, de várunk hátha bemehettek - forgattam a szemeimet, mire Emm kicsit megenyhült.

- És meddig várunk még? - kérdezte Sas unottan.

- Maradjatok itt - utasítottam őket és bementem az épületbe. Az egyik szárnyban a káosz csak még nagyobb lett, a másik oldalon pedig mindenki nyugodtan üldögélt vagy fetrengett. A nagy tömeg közepén megpillantottam az osztályfőnökünket, aki két verekedő diákot próbált szétszedni. Az öregnek ez nem ment valami jól, így közbe avatkoztam és szétrántottam a két gyökeret egymástól.

- Húzz innen! - üvöltöttem az egyikre és az épület egyik szárnyába mutattam. A gyerek riadtan elindult, a másik pedig a másikba, miután rá mordultam.

- Köszönöm fiam! - nézett hálásan rám. Egy bólintással fogadtam a köszönetnyilvánítást, majd egy asztal tetejére állva elüvöltöttem magam.

- Fogjátok be a szátokat és húzzatok haza! Akinek ez nem világos, azt én magam intézem el! Tíz másodpercetek van elhúzni innen! Öt, négy, három.. - kezdtem öttel előrébb, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. A diákok többsége riadtan kisegítették egymást vagy kirohantak, a másik része annyira rosszul volt, hogy lassabban ért ki, ezért őket békén hagytam. Egy három fős kilencedikes fiú csapat, viszont verekedős kedvében volt. Odajöttek hozzám, mire lemásztam a padról és eléjük álltam.

- Süketek vagytok? Azt mondtam húzzatok az iskola területéről most azonnal! - ismételtem meg magam és felfújtam a mellkasom. Ők ugyan ezt csinálták, csak nekik nem volt mit felfújni.

- Nekünk nem mondja meg senki, hogy mit csinálunk! - jött közelebb a csirke vezér és a mellettem lévő széket a falhoz vágta. Szemrebbenés nélkül néztem a szemébe, ezzel nem sikerült meghatnia, vagy megijesztenie. Sas lépett be az iskola épületébe és mellém állva figyelte a srácokat.

- Két másodpercetek van eltűnni innen, vagy az alsógatyátoknál fogva foglak felakasztani titeket a zászló tartóra - mondta higgadtan, de kimérten. A fiú banda hol rám, hol ránézett, és a bátorságuk elég hamar elszállt. Kifelé menet még tettek egy kis kárt az iskolában, de szerencsére elmentek. Kimentünk utánuk, és láttuk, hogy a tömegek többsége kocsiba száll, hol tanárok hol szülők viszik haza csemetéjüket, és a parkoló szép lassan kiürült. Anna és Emma egymás mellett álltak és úgy néztek ránk mintha valamiféle csodát csináltunk volna egy perc alatt. Az osztályfőnökünk és az igazgató is hazaküldött a végén mindenkit, mi Sassal pedig dicséretben részesültünk.

- Jól vagytok? - mentem oda a lányokhoz, akik bólogatni kezdtek. - Sajnos az órákat ma nem tartják meg - néztem rájuk csalódottan, amiért nem tudtam elérni amit akartak.

- Nem baj - válaszolta Anna és egy pillanatra rám nézett.

- Khm akkor én most megyek - mondta Sas és elköszönt tőlünk.

- Hazaviszlek titeket - mondtam és elindultunk a kocsihoz. Anna előre, Emma pedig Anna mögé ült. Először a mellettem ülő lányt vittem haza, aki megköszönte az egészet és kiszállt a kocsiból.

- Ülj előre - néztem a visszapillantóba és Emma tekintetét kerestem.

- Minek? - nézett rám.

- Csak megkérlek, hogy ülj ide - mondtam lágyabban, mire a lány egy kis gondolkodási idő után beült mellém.

A házukig csendben telt az út, Emma egy szót nem szólt hozzám és én sem hozzá. A ház előtt azonban szólásra nyitotta a száját.

- Köszönöm - válaszolta és már szállt is volna ki a kocsiból, de mielőtt kinyitotta volna, én egy gombnyomással bezártam.

- Mondd el, hogy mi a baj - néztem rá komolyan.

- Úgy ahogyan te elmondtad, hogy mi a bajod? - kérdezett vissza, és igaza volt.

- Amióta visszakértem a kabátom ilyen vagy. Tudni akarom miért. Olyan nagy kérés ez?

- Olyan nagy kérés, hogy normális legyél? - kérdezte Emma, mire fennakadt a szemöldököm. Emm sóhajtott egyet, mert valószínűleg nem ezt akarta mondani. - Kedveled? - nézett a szemeimbe, de nem úgy tűnt, mintha tudni akarná rá a választ.

- Tudom, hogy már tudod rá a választ. De kedvellek téged annyira, hogy az igazat mondjam. Szóval igen, kedvelem őt - válaszoltam és Emma mellkasa megsüllyedt.

- Értem - válaszolta, de már el is rejtette az érzelmeit.

- Ez a baj? - kérdeztem.

- Nem. Tudom, hogy velem semmi dolgod nem lenne - mosolygott rám kedvesen és őszintének tűnt.

- Hát akkor mi a probléma? - fordultam jobban felé.

- Köszönöm, hogy hazahoztál és hogy őszinte voltál velem - bólintott és keserűen mosolygott.

- Ugye ez nem amolyan búcsú köszönöm volt? - kérdeztem és bár furcsa, de egy pillanatra féltem a választól.

- Most te is félsz ugye? - lépett ki az ajtón, mert addigra már kinyitottam neki.

- Kedvellek Emm. De nem úgy, ahogy te szeretnéd.

- Tudom. És ezzel nincs is semmi baj - bólintott. - Vigyázz magadra! - azzal megfordult és besétált a házba.

Ez a pár sor, ami közöttünk lezajlott, egyenlő volt egy szakítással. Csak egy szakításom volt, és ott is én dobtam ki a másikat, de valahol mindig így képzeltem el ezt az érzést. Őszinteség, ami vonzza a könnyeket mint egy mágnes. Sajnáltam Emmát, és addig néztem, ameddig el nem tűnt az ajtó mögött. Szőke fürtjei és kék szemei egy kislányt rejtenek, mégis mögötte van az össze tudás.

Hazaérve csak egy gyors zuhanyra vártam, de még mielőtt ezt megtettem volna, edzettem egyet. Elővettem a súlyzókat és izzadásig csináltam. A hideg zuhany volt a hab a tetejére. Lenyugtatott és levette a súlyt a vállamról. Jót tett az otthon csendje, hogy nem volt otthon senki és kicsit a magányba vonulhatok. Pár perc nyugalom után azonban megszólalt a telefonom. Laura neve felvillant a telefonom képernyőjén és legszívesebben elhajítottam volna jó messzire,de végül felvettem.

- Mondjad - szóltam bele cseppet sem kedvesen.

- Ennyire ne örülj nekem - válaszolta ő is ugyan olyan unottan. - Beszélnünk kell.

- Tévedsz, nincs miről beszélnünk.

- De ez fontos! - idegeskedett.

- Mindig fontos és már unom, hogy nem bírsz leszállni..

- Balázs! - vágott a szavamba Laura. - Ez most nem a szerelmi vallomásom lesz! Fontos! Beszélnünk kell most azonnal! - ha a telefonom nem lett volna köztünk, akkor most tiszta nyál lenne az arcom.

- Hol? - kérdeztem végül.

- Tíz perc és ott vagyok - azzal kinyomta a telefont. Lejjebb csúsztam a kanapén és behunytam a szemem. Tíz percem volt pihenni, mert tudtam, ha Laurával kell beszélnem,akkor ma már nem alszom.

A csengő hangja ijesztett fel, és majdnem leestem a kanapéról. Ajtót nyitottam Laurának, aki beviharzott a házba.

- Neked is szia - köszöntem és bevágtam utána az ajtót. Megfordultam, hogy lássam a lányt, de az arca megrémített, hiába nem bírtam elviselni. - Mi történt? - léptem közelebb hozzá.

- Ma voltam orvosnál. Pontosabban nőgyógyásznál - hangja remegett és könnyben úszott a szeme.

- És?

- Kiderült, hogy terhes vagyok. Babát várok - sírta el magát én pedig megdermedtem. Még mindig nem értettem.

- És nekem ehhez mi közöm van? - tettem fel a kérdést óvatosan, mert Laura bármelyik percben felrobbanhat.

- Te tényleg nem érted? - kezdett sírni még jobban és egyre jobban hasonlított egy őrültre.

- Azt hiszem nem - léptem kínosan egyik lábamról a másikra.

- Veled voltam utoljára! - akadt ki. - A buliban, amire te nem is emlékszel. Felmentünk a szobába, túl sokat ittunk és nem figyeltünk oda. Csak te lehetsz, mert mással nem voltam - felelte nyugodtabban, míg az én szívem majd kiugrott a helyéről.

- Hogy mi? - kérdeztem pár perc néma csend után. Úgy éreztem, hogy meg kell ismételnie, hogy jobban értsem.

- Jól hallottad - dorgált le. - Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy más nem lehet. Se előtted, se utánad nem voltam senkivel.

- És Ben? Vele együtt voltál, mikor visszajöttél - kezdtem mérges lenni a lányra.

- Igen, de nem eshettem teherbe bizonyos okok miatt - sütötte le a szemét, én pedig lehunytam. Nem bírtam elhinni, amit mond és biztos voltam benne, hogy ez nem történhet meg.

- Árulj el valamit Laura - szóltam rá idegesen, mire rám nézett. - Az egész estére emlékszem. Az egészre. Akármennyit is ittam, mindenre emlékszem. Hogy lehet, hogy pont erre az apró dologra nem? - imitáltam az ujjammal, és a hangom egyre idegesebbé vált. A mellkasom egyre gyorsabban emelkedett és esett vissza a dühtől, amit éreztem.

- Nem tudom, mégis honnan tudhatnám? - akadt ki a lány is.

- El kell vetetned, mert az biztos, hogy rám nem sózol egy gyereket, ami nem is az enyém! - ordibáltam vele.

- De a tiéd, Balázs, hányszor mondjam még el? - akadt ki hisztérikusan, mire megfordultam és a mellettünk lévő asztalra csaptam majd felborítottam. Laura hátra ugrott, megijedt tőlem.

- Nekem semmi közöm a varangyodhoz. És most tűnj a házamból, és ne is lássalak! - mutattam az ajtóra, mire megszeppenve nézett rám. - Indulj! - üvöltöttem rá és elindult kifelé. Rácsaptam az ajtót és belevertem egyet. Gyerekes viselkedés volt, amit leműveltem abban a pillanatban, de mit tehetsz, amikor azt mondják, hogy lesz egy gyereked, amikor a készítésére nem is emlékszel..