Egy tágas szobában találtam magam az ágy közepén keresztbe. Még mindig forgott velem a világ, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a tegnap estéről, de csak halvány foszlányokat kergettem.

Egy idő után úgy gondoltam, hogy ideje felkelni más ágyából és szépen hazamenni. Ahogy magamhoz húztam volna a kezemet, jött vele valami más is. Irányába tekintettem és kellett egy kis idő, mire leesett, hogy egy lány fekszik mellettem. Az arcát sajnos nem láttam, ez részben köszönhető a hajzuhatagnak ami takarta az arcát, illetve az alkoholnak is. Óvatosan kihúztam alóla a karomat és szédelegve a legközelebbi tárgy felé estem. Az asztalon ruhaneműbe botlottam, aztán rájöttem, hogy az enyém. Időbe tellett, mire felvettem, de sikerült.

Semmire nem emlékeztem a tegnap estéből, legalábbis csak odáig vannak meg az emlékeim, hogy elkezdtünk inni. Nagyon sokat inni. A gondolattól is forogni kezdett a gyomrom és a hasamra tapasztottam a kezem. A torkomban éreztem amikor hirtelen elmúlt.

Miután megnyugodtak a kedélyek a gyomromban, letántorogtam és nekiálltam feltúrni a nappalit a cuccaim után. A bőrdzsekimet kerestem, ugyanis benne volt minden iratom a telefonommal együtt és kicsit mérges lennék, ha valaki lenyúlta volna az éjszaka folyamán. A nagy keresgélésben csak Sas barátomat találtam meg két lánnyal az oldalán akiket átkarolt és békésen szunyókált. Az arcát elnézve nagyon jó álomban lehet része. Fejemet ingatva haladtam tovább és szép lassan mindenkit megtaláltam kivéve a kabátomat. Az összes emeletet végigjártam és mindenki cuccát átkutattam még ki is loptam menet közben Sas telóját, hogy felhívjam magam, de nem hallottam semmit. Kezdtem feladni a keresést, amikor megpillantottam Emmát. Szemüveg volt rajta de az alvás közben kicsit félrecsúszott. A kabátommal takarózott és látszólag olyan szorosan ölelgette, hogy nem tudtam volna elvenni tőle. Közelebb léptem hozzá és kikerestem a telefonomat ami hála az égnek a zsebében volt és a kocsikulcsokat is megtaláltam. Ahogy sejtettem a kabátomat nem tudtam elvenni tőle. Nála hagytam és abban reménykedtem, hogy tudja, hogy az enyém és visszaszolgáltatja majd nekem a suliban. Csendben kimentem a házból majd a kertből kiérve a kocsihoz gyalogoltam. Nem álltam olyan messzire, de pont elég, hogy ne találja meg egy részeg diák sem és ebbe a számításba majdnem én is belekerültem.

Egy gombnyomással kinyitottam az ajtót és beszálltam. Jó érzés volt végre kényelembe helyezni magamat. Beindítottam a motort és lassan haza gurultam. A nap kezdett egyre erősebben sütni és az éjszakai fagyoskodás miatt élveztem is a meleg érintését a bőrömön.

Elfordítottam a zárban a kulcsot és beléptem a házba, ahol meglepetés fogadott. Apám bosszús tekintete felgyújtotta a száraz levegőt ami hirtelen közöttünk termedt. Arrébb pillantva felfedeztem édesanyámat is a kanapén ücsörögve. Vissza néztem apámra és becsuktam magam mögött az ajtót. Bár tudtam, hogy apám azért mérges, mert elmentem itthonról, de ő mit keres egyáltalán itthon? Csak délután kellett volna hazajönnie.

- Jó reggelt! - köszöntem csomóval a torkomban.

- Te nekem ne jó reggeltezz! - üvöltött le azonnal és ha most paróka lett volna rajtam, biztos leordítja a fejemről.

- Miről maradtam le megint? - kérdeztem apámról anyámra tekintgetve, aki csak fáradtan üldögélt.

- Kezd nagyon elegem lenni belőled! - mutogatott apám. Olyan mintha egy nap alatt tíz évet öregedett volna. - Hol a csudában voltál?!

- Ömm. Hát nem itthon - válaszoltam, mert nem akartam hazudni, de sajnos az igazat se mondhattam. Persze apám azt hitte szórakozok vele és vicces kedvemben vagyok.

- Észrevettük fiam - mondta gúnyolódva és olyan fintor ült az arcára, mintha egy marék lótrágyába túrt volna. - Anyád elkeseredve hívott az éjjel, hogy rosszul van - nézett rám úgy, mint akibe karót szúrnak.

- Mi történt? - ijedtem meg és anyámhoz léptem volna, de mellkasommal az apám tenyerébe ütköztem.

- Érdekelt volna akkor, mikor hívott - felelte komoran.

- Le voltam némítva - szorítottam össze az állkapcsom és végre vettem a bátorságot, hogy a szemébe nézzek.

- Ti gyerekek egész nap a telefonon lógtok, de mikor a szülők hívnak, mindig van valami kifogásotok, amiért nem vettétek fel - nevetett fel gúnyosan.

- Ha látom, hogy hív, felveszem - indultam volna meg felé, aztán eszembe jutott, hogy ezt nem tehetem. Anyám mindennél fontosabb.

- Azért - húzta félmosolyra az ajkát, mert észrevette az erőszakosságot a testbeszédemben, de tudta, hogy nem fogom megtenni.

- Mi történt? - néztem idegesen apámról anyámra és fordítva, de anyám csak lesütötte a szemét és meg sem mert szólalni. Apám fölém kerekedett felfújt mellkasával, majd lassan kifújta a benne rekedt levegőt.

- Ha még egyszer cserben hagyod ezt a családot, nagyon megkeserülöd! - fenyegetett az ujjával, míg én nyugodtan ácsorogtam előtte és azt a pillanatot vártam, hogy az anyám közelébe kerülhessek, esetleg újabb karcolások nélkül.

- Most magadról beszélsz? - néztem szúrós tekintettel és bár az előbb megemlítettem, hogy szeretném karcolások nélkül megúszni, nem épp afelé hajlok. Apám összeráncolta a szemöldökét és nem akarta elhinni, hogy ezt tényleg megkérdeztem. Igazából én se nagyon. Haragos tekintete csak méregette az arcomat egyik sebről a másikra és nagyon agyalhatott valamin.

- Úgy látom alaposan helyben hagyott más is - derült fel az arca és rám mosolygott miközben hátra csapta mindkét kezét és összekulcsolta a háta mögött. - Mi volt az összetűzés tárgya? - mulatott rajtam.

- Semmi érdekes - vontam meg a vállam.

- Még hibázni sem tudsz - vált újra komorrá és előre vette kezeit.

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam! - tettem hátra most én a kezeimet és apró mosolyra vagy inkább vigyorra húztam a számat.

- Hiába játszod itt a nagyfiút, ugye tudod? - mosolyodott el újra, és tudtam, hogy ez nem lesz jó játék. - Egyszer megkapod azt a pofont, amit már a születésedkor meg kellett volna. Lehet nem tőlem - legyintett és úgy tett mintha nem érdekelné.

- Tudom, hogy te akarod megadni azt az ütést - válaszoltam félmosolyra húzva a számat.

- Milyen szép is volna nem de? - karolta át a vállamat és az ablak felé fordított. - Én teremtettelek, én adtam életet neked. És én is veszem el - veregette meg a karomat, majd otthagyott.

Egy kis idő kellett, mire fel tudtam dolgozni mit is mondott. Nem tudtam eldönteni, hogy érdekel-e vagy sem. Apámnak nagy a szája és el tud menni egy darabig, de nem hinném, hogy miattam annyira bemocskolná a kezét, hogy eltegyen lábalol. Ennyit nem érne a halálom, bár tudom, hogy erre vágyik a legjobban. Azonban ha tényleg képes lenne rá, már rég nem lélegeznék.

Anyám felé fordultam aki csendben üldögélt a kanapén és könnyes szemmel pislogott rám.

- Jól vagy anyám? - elindultam felé és letérdeltem előtte. Tenyerembe fogtam remegő kezeit és válaszra vártam, de csak kérdést kaptam.

- Ki tette ezt veled? - könnybelábadt szemeiből ömleni kezdtek a könnyek. Utáltam így látni az édesanyámat.

- Semmi bajom csak egy részeg srác azt hitte, elvettem a barátnőjét a nyáron - vontam vállat és félmosolyra húztam a számat azt remélve, hogy ezzel majd javíthatok a kedvén, hiszen a mosolyomnak nem lehet ellenállni.

- De hisz így volt nem? - döbbent le és mintha elfogytak volna a könnyei, nem csordogált végig kissé ráncos arcán.

- Dehogynem, de erről nem kell tudnia - észrevettem anyám arcán is egy apró mosolyt. - Mond, hogy vagy? Mi történt az éjjel? - kérdeztem lágy hangon és a legkedvesebb arckifejezéssel tudattam, hogy sajnálom és aggódom érte.

- Csak egy kicsit leesett a vérnyomásom, szédelegtem, de jól vagyok fiam ne aggódj - legyintett, de a hanyagsága mindent elárult.

- És mi az igazság? - szorítottam picit erősebben a kezét. Megdöbbent, hogy tudom mikor hazudik. - Ismerlek - válaszoltam meg a fel nem tett kérdést.

- Nincs semmi komoly - szempillája alig észrevehetően megremegett. Lehet, hogy nemtörődöm stílusom van, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyelek az emberek reakciójára és mondanivalójára ha fontosak.

- Miért nem mered elmondani nekem? - hangomban érezni lehetett a csalódottságot. Anyám mély levegőt vett, de bent rekedt a mellkasában és egy szó sem jött ki a száján.

- Még semmi sem biztos. Lehet semmi bajom - mondta picit gyorsabban mint ahogyan általában beszél, ezért ez is gyanússá vált és tovább faggattam.

- Anya - szóltam rá. Ijedten nézett rám és megdöbbenve, mivel ez a szó nem sűrűn hagyja el a számat. Próbáltam rávenni, hogy mondjon valamit, amit el tudok neki hinni és ami legalább csak egy kicsit, de közelebb van az igazsághoz. Válla és az egész teste leereszkedett és úgy éreztem végre közelebb jutok az igazsághoz

- A kórházban azt mondták a gyomrom kezdi felemészteni magát- kezdett bele nehezen, de nem nézett rám. - Azt mondták, ha így folytatom elfogyok - nevetett fel keserűen és csak ekkor emelte fel a tekintetét. Kissé mérgesen összeráncoltam a szemöldököm és nem voltam képes felfogni, amit mondott.

- Ez pontosan mit jelent? - kérdeztem idegesen és összeszorított állkapoccsal vártam a választ.

- Azt, hogy változtatnom kell az életemen. A gyomrom lassan felfalja saját magát - vonta fel szomorúan a vállát. - Arra kértek, táplálkozzak többször és fokozatosan emeljem az adagokat.

- Apa miatt van ugye? - kérdeztem elfojtott hangon. Anyám aprót bólintott.

- Meg tudod csinálni. Az evés nem olyan szörnyű dolog - próbáltam viccesebbre faragni a hangulatot, hogy megnyugtassam, de mindketten tudtuk, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az apám mellett semmi sem az. - Mióta nem eszel rendesen? - kérdeztem és egy nagyot nyeltem mert ezt meg kellett kérdeznem. Haragudtam magamra, amiért nem figyeltem oda rá. Tudnom kellett volna, hogy a sok fájdalom után amit kapott, van valami, amin levezeti a feszültségét.

- Évek óta bajlódom ezzel Balázs - mosolygott rám halványan.

- Most súlyosabb mint eddig volt? - kérdeztem és féltem a válaszától.

- Igen. Sokkal - megremegett a hangja és úgy éreztem mindenért én vagyok a hibás. Nem figyeltem rá eléggé, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az emberek felnézzenek rám és valaki olyat formáljak magamból, aki nem én vagyok.

- Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád - szólaltam meg halkan és lesütöttem a szemem. Nem voltam képes a szemébe nézni.

- Nem a te dolgod vigyázni rám - simogatta meg a karom és magához ölelt. - Én nem figyeltem az egészségemre. Nem szabadott volna hagynom, hogy az apád ennyire gyengévé tegyen - szomorkodott a mellkasomon. - Ígérj meg nekem valamit

- Ígérem! - válaszoltam annak ellenére, hogy nem tudtam mit ígérek.

- De hisz még nem is mondtam mit ígérj - nevetett fel és óvatosan a karomra csapott.

- Nem is kell tudnom - mosolyodtam el.

- Soha ne legyél annyira szerelmes, hogy a veszted legyen - nézett rám komolyan és tudtam, az anyám egészséges és boldog nő lenne, ha nem a rossz ajtó előtt kopogtatna.

- Ettől nem kell félj anyám. Sose leszek szerelmes - a hangomban talán volt némi csalódottság, de csak épp annyi, hogy ne legyen feltűnő. Úgy éreztem bár vágyom valakire aki tudja, hogy milyen is vagyok valójában, úgy gondoltam sosem fogom tudni szeretni.

- Nem erre kértelek - szomorú mosoly jelent meg az arcán és oldalra billentette a fejét.

- Tudom. De nem hinném, hogy képes vagyok rá.