| 9. | *

A könyvtárban ücsörögtünk, mint akiknek jobb dolga sincs a világon – valószínűleg mert nem is volt. Sam is megérkezett köreinkbe, de a feszült csenden nem változtatott semmit a jelenléte. Dean továbbra is értetlenül fixírozott az asztal másik oldalól, én karba tett kézzel bámultam mindenhová csak rá nem, az öccse pedig értetlenül állt az egész káosz közepén. Csodás lehetett így hazajönnie!

– Oké – kezdett bele Sam, ezzel elsőként megtörve a hosszú percek óta beállt csendet, és felült az asztal szélére, ahol mi is ültünk. Ha nem rólam lett volna szó, tuti jót röhögtem volna ezen a pocsék helyzeten. – Ki akarja kezdeni?

Akárcsak a párterápián... Az ujjaimmal masszírozni kezdtem a halántékomat: mióta magamhoz tértem, borzalmasan fájt a fejem, de nem voltam hajlandó elfogadni semmilyen segítséget a két fiútól. Deantől azóta is tartottam a két méter távolságot, az öccsére pedig hivatalosan is pipa voltam.

– Nemár, Sammy! – morrant fel a másik fél. – Ezen nincs mit megbeszélni.

Egyetértettem vele, de ezt a világért sem akartam hangosan beismerni. Sam eleresztett egy ingerült sóhajt, és felém fordította a fejét. A szeme alatti karikák nem sejtettek túl jót, és a szokásosnál is nyúzottabbnak tűnt az arca. Ha éppen nem haragudtam volna rá, sajnáltam is volna érte.

– JJ? – vonta fel a szemöldökét várakozóan. Tőlem aztán várhatja a választ!

Viszonoztam Sam pillantását, felszegtem az államat, és az egyik szemöldökömet felvonva vártam, hogy végre utunkra engedjen minket. Valahogy nagyon nem akarta elengedni a dolgot, hogy épp ránézni sem bírok a bátyjára. Ki hitte volna, hogy alig három óra alatt így tönkre vágják az ember bizalmát.

– Ugyan már! – dőlt előrébb Dean az asztalra támaszkodva. A hangjából kiérződött az ingerültség: pontosan úgy, ahogy a megismerkedésünk elején. Egyszerre maradt ugyan olyan, és változott meg totálisan a szememben. – Mi ütött be nálad?

A tekintetem felé villant, és egyenesen a szemébe néztem. Az egykoron mondhatni barátságos zöld szemek millió fel nem tett kérdést tükröztek, és az összeszorított állkapcsát elnézve több rejtőzött a felszín alatt, mint azt gondoltam volna. Tartottam fele a szemkontaktust, és minél tovább néztem a szemébe, úgy éreztem egyre szaporábban verni a szívemet, de nem én akartam lenni az, aki elsőként elkapja a tekintetét.

Mert ismerlek – szólaltam meg, hosszú idő óta először. A hangom rideg volt, aminek hallatán Sam meglepetten pislogott párat, majd a bátyjára nézett. Váltottak egy rövid pillantást egymással, majd újra visszanézett rám.

– Ismersz? – kérdezett vissza Dean. Látom tényleg nem érti. – Akkor mondd meg, ki vagyok?

– Egy gyilkos – feleltem hezitálás nélkül, egyenesen a szemébe nézve.

A szemében villant valami; valami olyan, amit eddig még sosem láttam. Az ajkait vékony vonallá préselte, hogy hátradőlt a székében. Az állkapcsát olyan szorosan zárta össze, hogy az oldalról egészen láttam az állában ugráló izmot. Talán csak nem fájó pontra tapintottam?

– Srácok! – emelte meg a hangját Sam, majd újból rám nézett némi fészkelődés után. Egyértelműen kellemetlen volt mindenkinek ez a beszélgetés, nem értettem, miért vagyunk még itt. – Honnan veszed, hogy a bátyám gyilkos?

– Tudom – javítottam ki. Ha elmondtam volna, valószínűleg kitosznak az útpadkára, vagy hozzácsapnak a következő erre felé járó vándorcirkuszhoz. Talán elegem volt belőlük és csak egy saját szobát akartam egy kulccsal, de nem akartam egyedül lenni a vakvilágban. Még nem.

– De mégis honnan? – erősködött tovább.

– Ne légy már ilyen értetlen, Samuel! – rivallt rá a hirtelen megjelenő Rowena.

– Te meg hogy...? – kapta felé Dean a fejét, ahogy félig kifordult a székéből. Én már meg sem kérdőjeleztem semmit... Túl sok dolgot láttam már eddig, aminek semmi értelme nem volt.

– Mint mondtam, segítek – mondta egy fagyos mosoly kíséretében, ahogy kisimított egy láthatatlan ráncot a ruháján. Most egy hosszú, királykék darab volt rajta: ez elgondolkodtatott, honnan szerzi ezeket a furcsa göncöket.

Sam felhorkant, és a plafonnak emelte a tekintetét. Igazán elbűvölő.

– Neked ilyenkor mindig kell valami.

– Most kivételesen nem – vetette ellen az állát felszegve. – Mindig jó, ha a Winchesterek tartoznak neked párral.

– Hát hogyne... – dörzsölt végig az arcát Sam az egyik kezével. – Jól van, mit akarsz?

A vöröshajú nő tekintete rám villant, mintha eddig fel sem tűnt volna neki a jelenlétem. Zavarba hozott ez a hirtelen rám irányuló figyelem, de továbbra sem szólaltam meg.

– Drágám – lépett hozzám Rowena kitárt karokkal, teljesen figyelmen kívül hagyva a testvérpáros meglepett pillantásait. Az arcára fagyott mosoly kissé kiakasztó volt, főleg az, ahogy a szemeivel szinte a lelkemig látott. Akaratlanul is odébb húzódtam pár centivel, mikor mellém ért. – Rég láttalak.

Néma csend és villámokat szóró szem volt a válaszom.

– Érdekes – jegyezte meg csendesen, és a kezébe vette az egyik kezemet. Nem értettem miért csinálja mindig ezt. – Hogy vannak az álmaid? Az a bizonyos személy még mindig meglátogat bennük?

Nem válaszoltam. Az illető úgy is tudta, ahogyan Rowena is sejtette már a dolgokat, illetve Sam nem szorult információkra. Mindenki sokkal többet tudott itt, mint én bármiről is: legalább ennyit meg akartam tartani magamnak.

– JJ, ki az? – kérdezte Sam, ahogy közelebb hajolt hozzánk.

A tekintetem Deanre villant, és egészen két másodpercig sikerült tartanom vele a szemkontaktust, mielőtt túl intenzívvé vált volna és elkaptam a tekintetem. Az asztallappal kezdtem el szemezni, és vettem egy mély levegőt. Talán ha elmondanám nekik, találnának rá valami ésszerű megoldást, és akkor lenne egy éjszakám Dean nélkül. Több értelemben is.

– A bátyád – pillantottam vissza az említettre. Az arcára volt írva, mennyire meghökkent: pedig egészen azt hittem, ő tisztában van ezekkel a dolgokkal. Samen látszódott, hogy máris elkezdte törni a fejét valamin.

– És miket szoktál vele álmodni? – kérdezte barátságosan a boszorkány. Nem számítottam erre a kérdésére, arra meg főleg nem, hogy komolyan is vesznek.

– Kezdetben semmi extra nem volt. – feleltem, ahogy megráztam a fejem. Ha csak az álombéli intim kapcsolat nem számít extrémnek. – Aztán láttam, ahogy lelő egy embert.

– Drágám – kezdte ismét Rowena, mire csak nagyon nehezen sikerült visszafognom magamat a szemforgatástól. – Nem pártolom a Winchestereket, Deant főleg nem. De azt tudom, hogy ok nélkül sosem ölne meg egyetlen embert sem. Ugyanis valami mindig megakadályozza ebben.

– Úgy hívják, gerinc – szólt közbe Dean morcosan, majd rám nézett. – Kit lőttem le?

– Nem ismertem.

Hosszú ideje ez volt az egyetlen értelmes beszélgetésünk.

– Valami egyéb a környezetből? – próbálkozott Sam. – Bármi, ami utaló jel lehet... Tudod, bármi segíthet.

Lehunytam a szemem és megpróbáltam visszaemlékezni az álmomra. Nem szívesen tettem, és nagyon reméltem, hogy értékelik majd az áldozatomat emiatt. Nagyot sóhajtottam, és éreztem, hogy az emlék hatására végigfut a gerincem mentén a hideg.

– Egy rozzant terepjáróból szálltál ki – kezdtem bele halkan. Akárcsak egy film, úgy vetült le ismét az egész jelenet a szemem előtt; teljesen kizártam az engem körülvevő környezetet. –, a kocsi előtt pedig 3 ember vett körbe egy férfit, aki a földön térdelt. Az életéért könyörgött, de erre te csak azt mondtad, hogy „a szabály az szabály, a lopás pedig lopás", vagy valami hasonló. Aztán pedig hidegvérrel fejbe lőtted.

Mikor újra felnéztem, érdekes kép tárult elém. Dean megdörzsölte az enyhén borostás arcát, és váltott egy jelentőségteljes pillantást a testvérével. Rowena még mindig a kezében tartotta az enyémet, és oldalra biccentett fejjel nézett le rám, majd a fivérekre. Azok ketten tudnak valamit, amit mi nem.

– Fiúk? – pillantott rájuk Rowena kihívóan. – Nem akartok mondani valamit?

– Az Apokalipszis látomása – tűnt fel a semmiből Castiel a fiúk mögött. Aprót rezzentem a hirtelen feltűnésére, de sokkal kevésbé hatott meg, mint első alkalommal. Nem voltam benne biztos, hogy ezt meg akarom szokni.

– Mi lenne, ha végre használnátok az ajtót is? – morrantam fel, ahogy kiszabadítottam a kezemet a boszorkányéból, és az angyalra néztem. – Azért, mert lelőtt valakit, jön az Apokalipszis?

– Nem, dehogy! – szabadkozott azonnal Dean. Nem tudtam, hogy merjek-e az ő szavának hinni.

– Amit láttál, az nem volt valós – magyarázta az angyal a szokásos érzelemmentes hangján. – Az csak egy jövőbeli kép volt, amit egyszer még Deannek mutattunk meg.

Kezdem teljesen elveszíteni azt a fránya vonalat.

Cas, megijeszted – szólt Sam meglepően nyugodt hangnemben.

– Talán jobb lenne, ha tőled hallaná – ötletelt az angyal a másik testvérre felnézve.

Az angyal szavait hallva a szívem kihagyott egy ütemet. Nem álltam még készen rá, hogy kettesben maradjak Deannel. Castielben mondhatni bíztam, annak ellenére is, hogy elég ritkán futottam vele össze, de ugyan már: egy angyal mégis miért hazudna? Valamint az a hülye hang a fejemben, aki eddig is azt súgta, Dean nem verne át, most magabiztosan győzködött, hogy ezt meg kell tőle hallgatnom. Az ártatlanság védelme járt neki, bármilyen okból is.

Aprót biccentettem felé, jelezve, hogy induljunk, tudjuk le minél hamarabb. Egyszerre álltunk fel a székünkből, és követtem őt, várva, hogy merre megy. A könyvtár egy félreeső, csendesebb zugába vezetett, ahol leültetett magával szemben. Fészkelődtem a székemben, és vágyakozóan néztem vissza arra az asztalra, ahol Sam és Rowena beszélgettek valamiről fojtott hangon. Jelenleg bármi mást szívesebben csináltam volna, mint hogy mesedélutánt tartsunk Deannel, de egyedül az a tény vígasztalt, hogy most talán válaszokat kaphatok.

Összekucsolta a kezeit az asztalon, és az alkarjára támaszkodva közelebb hajolt hozzám, de nem nézett rám. Egy mély sóhaj után belekezdett:

– Ez még évekkel ezelőtt történt. Dióhéjban annyi lenne az egész, hogy két arkangyal kozmikus pöcsméregetésbe kezdett, de ahhoz porhüvelyek kellettek nekik. Lucifernek Sam, Mihálynak én. Mindketten nemet mondtunk.

– Ez eddig nem egy nagy szám – vontam meg a vállamat, és pontosan úgy is gondoltam. Persze, majd pont el is hiszem, hogy ő kellett egy arkangyalnak!

– Hadd fejezzem be – emelte meg a mutató ujját. Csendben maradtam, hiába nem tettem szívesen. Összefontam a mellkasom előtt a karomat, és összeszűkült szemekkel néztem vissza rá, és vártam a mese további részét.

– Volt egy másik angyal, Zacharias. Ő folyton azt sujkolta, hogy vállaljuk el a szerepünket, ami kb. egy öngyilkossággal ért volna fel. – Nem tudom miért nem lepődöm meg ezen. – Továbbra is nemet mondtunk. Aztán egyszer egy teljesen másik világban ébredtem, valahol, ahol a Croatoan vírus átvette az irányítást.

Meglepően könnyedén beszélt a dologról, de éppen ezen akadtam volna fenn? Biztos voltam benne, hogy szokásához híven eltitkolt valamit előlem, vagy csak véletlenül elfelejtett említést tenni róla. Amíg tudtam a számomra fontos dolgokról, a többivel egyelőre nem akartam foglalkozni.

– Croatoan? – kérdeztem vissza. Bólintott.

– Azt a falat én is láttam.

– És mi köze ennek az egésznek hozzád? Úgy értem... Ezt miért nem tudtad ezelőtt elmondani?

– Adtál nekem alkalmat? – vonta fel a szemöldökét. Nem igazán... De itt volt a rendkívüli lehetőség, hogy éljen a lehetőséggel.

– Folytasd – intettem neki, nem mintha annyira az én jelzésemre várt volna. Mielőtt folytatta volna, megköszörülte a torkát.

– Találkoztam a jövőbeli énemmel. Hidegvérű volt, és tényleg megölt valakit – megvakarta a tarkóját, mintha csak küszködött volna a folytatással. – Nem értettem, hogy miért válhatnék ilyenné. Aztán egy bevetésre akart elvinni, mondván, hogy ott mindenre választ kapok. Az összes barátunkat feláldozta, akiket csak ismert. Mindenki meghalt. – elkezdte tördelni a kezét, amit csak nagyon ritkán láttam eddig nála. Összerezzentem a csont ropogásának hangjára. Utána mentem. Tisztán láttam, ahogy a Lucifer által megszállt öcsém egy szimpla mozdulattal eltöri a másik énem nyakát.

A kezemet a kezére tettem, ezzel is félbeszakítva a mondandóját. Nem akartam, hogy folytassa. Nem akartam hallani, ahogy az emberek meghaltak. És végképp nem akartam arról tudni, hogy akiről mindvégig álmodtam, az nem az én Deanem volt. Túl sok volt, és én még szerettem volna a saját kis világomban éldegélni, lehetőleg úgy, hogy nem zúzta össze az álmaimat.

– Ne folytasd – mondtam halkan. Erre a szemembe nézett, mire megeresztettem felé egy lágy mosolyt. Életem egyik legvérszegényebb mosolya volt, de őszinte.

– Most jönne a rész, hogy puszta kézzel megfojtasz, vagy valami – morogta maga elé.

– Nem akarlak bántani – ráztam meg a fejemet. Legalább is egyelőre. – Csak kell egy kis idő, hogy ezt megemésszem.

Bólintott. Örültem, hogy ezt valamennyire sikerült tisztáznunk emberi keretek között. Büszke voltam magunkra.

Nem tudtam, hogy tényleg minden igaz-e, amit épp elmondott nekem, de a hangjából kiérződő, visszafojtott fájdalom hallatán valami eltört bennem. Volt a háttérben még valami, amire még nem jöttem rá, de szerettem volna ezt meghagyni egy másik időre. Legalább is tuti nem mostanra.

További szó nélkül felálltam a helyemről, és Dean is követett. Találkozott a tekintetünk, és egy néma egyezményt kötöttünk, hogy többet nem vitatkozunk emiatt. Visszamentünk a többiekhez, akik csendben folytatták az eszmecseréjüket, egészen az érkezésünkig. A jöttünkre felkapták a fejüket, de ignoráltam a felénk küldött érdeklődő pillantásokat, és leültem az előző helyemre. Dean a velem szemben lévő szék támlájára támaszkodva nézett végig a kis társaságon.

– Cas, bármi? – kérdezte Dean, és megállapodott a tekintete az angyalon, aki mintha valami belső hangra figyelt volna. Vagy csak fájt a hasa, nem tudom.

A neve hallatára pislogott párat, és a hang irányába nézett. Beletelt pár rövid pillanatba, mire teljesen feleszmélt.

– Megnézem mit tehetek. Addig is, védjétek meg a lányt – mondta, és oldalvást rám pillantott.

– De mégis mitől? – kérdezte értetlenül Sam, de válasz helyett csak a lehetőséget kaptuk meg, hogy lássuk újra eltűnni a szemünk elől az angyalt. Tipikus.

– Csodás! – sóhajtottam fel Deannel egyszerre, mire egymás felé kaptuk a fejünket. Összeszűkült szemekkel néztem rá, amit simán viszonzott egy szúrós pillantással. A szemem sarkából láttam, hogy Sam lemondóan lehajtotta a fejét, és egy fejingatás közepette felállt az asztal széléről, és elindult valamerre. Gondolom én minél messzebb tőlünk meg a gyilkolásra kész tekintetünktől.

***

A kis dumálásunk után Rowena ott maradt segíteni a fivéreknek, hiába nem hitt neki Sam. Dean meg alapból nem bízott senkiben, úgyhogy őt említeni sem érdemes.

Amíg Sam és Rowena szórakoztak valami varázslattal, én addig Deannel próbáltam bepótolni azt, amit eddig tönkretettem. Kezdetben megpróbálkozott azzal, hogy tisztázzon még egy pár dolgot, de hamar feladtam, mert belefájdult a fejem, így inkább a garázst mutatta körbe. A hely nagyságán először meglepődtem, de hamar túltettem magam a dolgon: a bunkerben minden nagy volt, csomó fölösleges hellyel. Úgy éreztem, hogy csupán a hármunk ittlétével totál elpocsékoljuk a hely adottságait.

Fontosabb elfoglaltság híján úgy gondolta, hogy átnézi a kocsiját, minden rendesen működik-e, mert épp azt tervezték a testvérével, hogy egy újabb ügyet néznek meg. Gondoltam, hogy esetleg segíthetnék neki, de inkább csak beültem a kormány mögé: valószínűleg jobban is járt ezzel a felállással.

A motorháztető alatt tűnt el, míg unalmamban először a kesztyűtartóba rejtett dolgokat néztem át, majd a rádióval kezdtem el babrálni. Valami techno-adónál álltam meg, és a fülemet hegyezve hajoltam közelebb a rádióhoz. Olyan érzésem volt, mint mikor vissza akartam emlékezni az egyik álmomra, de az sehogy sem akart összejönni. Valahonnan baromi ismerős volt, de nem tudtam pontosan honnan.

– Mi ez a förtelem? – dugta ki a fejét Dean a tető alól.

– Ssh! – csitítottam el, és feljebb tekertem a hangerőt.

– JJ! – szólt rám rosszallóan, és letette a kezéből az egyik szerszámot. Mellém sétált, és a tetőbe kapaszkodva hajolt be az utastérbe. Ilyen közelről hallva a hifiből szóló dallam hallatán fintorba torzult az arca. – Mi bajod van?

– Csak a zene – böktem a rádió felé.

– Ja, az engem is zavar – jegyezte meg epésen, mire egy szúrós pillantást lövelltem felé. Nem igazán hatotta meg.

– Ismerős, Dean.

– Ez? – kérdezte elborzadva.

– Nem, az orosz himnusz! – jegyeztem meg szarkazmustól csöpögő hangon egy szemforgatás közepette. – Szerinted?

– Az tök jó, ha valami beütött nálad, de mi lenne, ha ezt inkább nem most...?

Felsóhajtottam, de engedtem a kérésének és adót váltottam. A techno zene helyett most klasszikus rock szólt a hifiből.

– Kösz – eresztett meg felém egy gyenge mosolyt, és visszament dolgozni. Remélem boldog volt ezek után, mert az is biztos volt, hogy többet nem engedek az akaratának.

Csak akkor vettem észre az abszolút fáradtság jeleit, amikor unalmamban jobban szemügyre vettem. A szeme alatt meghúzódó sötét karikák miatt úgy néz ki akárcsak egy panda, a lassabb mozgását is észrevettem, a kissé előre görnyedő válláról már nem is beszélve. Egy fáradt, görbe, lassú panda, aki fúj az egész világra. Egy nyugdíjas panda.

Nem ígért túl sok jót.

– Dean, szoktál te aludni? – szóltam ki neki az ablakon.

– Melletted nem nagyon – nyögött fel, ahogy valamit a betonra ejtett. A vele töltött idő alatt nem ez volt az első, hogy praktikusságból csak oldalra dobott pár cuccot, hogy majd később összeszedje.

– Miért? – érdeklődtem.

– Nem lényeg – morogta, és lecsapta a motorháztetőt.

Válaszra nyitottam a számat, de nem tudtam, erre mit is mondhatnék. Eddig is volt egy sejtésem, mi állhat az alvászavaraink mögött, de őt elnézve ez végre meg is fogalmazódott a fejemben. Megvolt a tervem, már csak meg kellett valósítanom. Ezzel remélem jobb lesz a helyzet.

Későre járt, mire Dean kidőlt. Pár pillanatig csak figyeltem, azon gondolkozva, mi lesz, ha nem jön be a tervem. Meglehet, hogy még mindig bennem van a tüske amiatt, mert nem mondta el a teljes igazságot, de ha akadályozom, sosem fogom megtudni, mi történt velem.

Útnak indultam a bunkeren belül, és a már általam ismert helyeket végig járva aztán rábukkantam Samre a könyvtárban a térképasztalnál ácsorogva. Előtte könyvek és a csukott fedelű gépe hevert, ám a kezében lévő kávé arról árulkodott, hogy egyhamar még nem tér nyugovóra.

Rowena már nem volt vele, bár számítottam rá, hogy amint komolyabbra fordul a helyzet, híre sem lesz. Valószínűleg neki volt esze, és minél hamarabb lelépett innen. Talán nekem is követnem kellett volna a példáját.

– Aludnod kéne – állapítottam meg csendesen, mire felém kapta a fejét. Úgy tűnt, nem ellen lepődött meg a jelenlétemen. A szegényes alvási szokásaim miatt gyakori volt a késő esti vagy kora hajnali szóváltásunk.

– Ahogyan neked is – nézett rám, majd fáradtan megdörzsölte az arcát. – Valami baj van?

– Szeretnék egy külön szobát – mondtam egyszerűen. Zavartan ráncolta össze a homlokát, mielőtt megszólalt volna.

– Összevesztetek? – kérdezett rá óvatosan. Igazán gondterheltnek tűnt, ahogy ott állt a félhomályban. Ha nem tudtam volna hogy évekkel fiatalabb a bátyjánál, megkockáztattam volna hogy pár évet még hozzá is adok az eredeti korához.

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet. – Épp kibékülni látszik a kapcsolatunk, csak...

–Csak, mi? – döntötte oldalra a fejét kíváncsian.

– Nem szeretném tovább zavarni.

Értetlenül nézett vissza rám, és pár másodpercnyi gondolkodás után beadta a derekát és némán bólintott. Valószínűleg a fáradtsága és a Rowena-val való vitatkozások okozták az engedékenységét, de ennek én csak örültem. Legalább most nem kellett neki elmagyaráznom kismillió féleképpen a gondolatmenetemet.

Maga után intett, hogy kövessem. Elnyomtam egy elégedett mosolyt: az első lépéseket már ki is pipálhatom a listámon. Ugyan azon a folyosón vezetett végig, ahol a saját szobáik is vannak, csak némivel tovább kellett menni. Ahogy elhaladtunk Dean ajtaja előtt, akaratlanul is elidőzött rajta a tekintetem, de a fejemet megrázva kergettem el a gondolatot a fejemből, miszerint lehet jobb lenne, ha vele maradnék. Nekem talán, de neki biztosan nem.

Bevárt, majd kinyitotta előttem az egyik ajtót a jobb oldalon. Oldalra nyúlva felkapcsolta odabent a villanyt, ami egy szinte ugyan úgy berendezett szobát világított meg előttem. Csakis a szobát személyessé tevő tárgyak hiányoztak belőle, meg a bútorok némelyike máshol állt, de nem volt okom panaszkodásra.

– Biztos jó lesz itt? – kérdezte tőlem az ajtóban állva, továbbra is kifürkészhetetlen tekintettel méregetve.

– Igen – bólintottam magabiztosan. Ha magammal elhitetem, mások is elhiszik. – Mindent köszönök, Sam.

Megeresztett felém egy kedves mosolyt, és jóéjszakát kívánva behajtotta maga után az ajtót, hogy – gondolom én – folytassa azt, amivel eddig is tevékenykedett. Csípőre tett kézzel néztem körbe a szobába, és akárhogy is akartam, nem tudtam elüldözni az érzést, Dean hiányát. Nagyot fújva berendeztem azt a pár cuccomat, amit a magaménak tudhattam, és hanyatt vágtam magamat az ágyon. Keményebb volt, mint a Dean szobájában lévő, a paplan durva és lapos a párna.

Máris kezdtem megbánni a döntésemet.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top