Egész este ez az egy mondat kavargott a fejemben: Szerintem ő egy vadász volt. Ezek után főleg nem is jött álom a szememre, tehetetlenségemben már az ujjaimat tördeltem. Vadász – még csak a szó gondolatára is elfogott a rosszullét.

Semmi bajom nem volt a srácokkal, és többnyire nekik köszönhettem az életem vagy mi, de nem akartam olyan gyilkológép lenni, mint ők. Hogy én vadász? Ez még viccnek is rossz! Amennyire csak lehet, távol akartam maradni a szaros szörnyviláguktól, mert a legkevésbé sem volt kedvem eltemetni egyiküket sem. Magamat meg annyira sem.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész este, helyette csak egyre kattogott az agyam a hülye beszélgetésük miatt. Fejbe tudtam volna verni magamat és a hülye kíváncsiságomat, de csakis Dean után. Ő állt elő a hülye ötlettel.

Morogva dobtam odébb a takarómat, és nem is fáradtam, hogy lecseréljem a méretekkel nagyobb fekete melegítőnadrágot és bő pólót, amit pizsamaként használtam. Mínusz életkedvvel csoszogtam a konyhába, ahol már lefőzve találtam egy adag kávét. Magamhoz vettem egy random bögrét, és az összes maradék italt a csészémbe töltöttem: ha ők elvették tőlem a valószínűleg amúgy is nyugtalan álmaimat, én elveszem tőlük a kávéjukat. Édes a bosszú – meg a kávé miatt kissé keserű is.

Ücsörögtem még egy kis ideig a kis konyhaasztalnál, aztán meguntam a sima falak bámulását és inkább átvándoroltam a könyvtárba, kezemben a fekete kávémmal – még a tej megkeresésével sem fáradtam.

Persze, hogy ott ültek mind a ketten az egyik asztalnál, csak úgy, mint általában. Mindkettőjük előtt ott volt a laptopjuk, és mindketten az asztal külön oldalán foglaltak helyet. Kicsit furcsa összképet alkottak így ketten, de még csak a vállamat sem rántottam meg a gondolatra, hogy akár bármi értelmet is keressek a cselekedetükben.

– Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, magamra erőltetve egy keserédes mosolyt. Normálisnak kellett tűnnem, ha nem is éppen voltam az.

– Neked is – pillantott felém Sam, és bár meglepettnek tűnt, megeresztett felém egy apró mosolyt. Azonban Dean még csak a tekintetét sem emelte fel a kijelzőről.

A szemöldökömet felvonva néztem végig a bátyján, aki épp úgy nézett ki, mint általában. Szó szerint, ugyan azok a ruhák voltak rajta, mint az előző nap. Ám szokatlanul csendes is volt mellé, ami az ő esetében nem igazán jelentett jót. Az arcáról semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni, ám szorgosan gépelt továbbra is a gépén. Az öccsének is feltűnt a testvére furcsa viselkedése, és a homlokát ráncolva nézett át rá.

– Dean? – szólítottam meg halkan, ám még csak nem is pislogott.

Segélykérőn néztem Samre, aki oldalra billentve a fejét ismét megszólította a testvérét. Közelebb léptem hozzá, és az arca előtt csettintettem egyet. Szaporán pislogott párat, majd kíváncsian nézett fel az öccsére, azután rám. Mikor találkozott a tekintetünk, felvontam az egyik szemöldökömet, aminek láttán zavartan összeszűkült a szeme, és visszanézett a testvérére, aki csak széttárta a karját.

– Szóltatok? – kérdezte érdeklődve, félig kifordulva a székéről.

– Aha – feleltem, mindkét kezemmel a bögrémet átfogva. Szúrós szemekkel néztem le rá, ahogy a karját a szék támlájára támasztva felém fordult. – Többször is.

Az ajkát előre biggyesztve bólintott, ezzel egy néma „Bocs" félét jelezve. A tekintetem az előtte nyitott gépére siklott, de mielőtt bármit is megláthattam volna, sietve lecsukta a laptop fedelét. Összenéztem a testvérével, aki épp olyan értetlenül bámult rá, mint én.

– Most mivan? – tárta szét a kezét, a hangja kissé frusztráltnak tűnt.

– Alszol te normálisan? – kérdezett rá a szemöldökét ráncolva Sam, ahogy továbbra is fürkésző szemekkel figyelte a testvérét. Én bölcsen kihátráltam a drámából, és három székkel odébb foglaltam helyet, a lábaimat feltámasztva a mellettem lévő székre.

– Meghalni sincs időm, nemhogy aludni – morogta oda az egykedvű választ az öccsének, és odébb tolta a gépét. – Sammy, ezt te tudhatnád a legjobban.

– Milyen morci vagy ma reggel! – jegyeztem meg csendesen, de látszólag senki sem vette a poénomat. A vállamat megvonva kortyoltam még egyet az ihatatlan kávéból. Kezdtem őszintén hiányolni azt a gyümölcsös teát a polc tetejéről.

– Amúgy is meló van, Sam – intett a testvére felé, és olyan lendülettel állt fel a helyéről, hogy még én is hátrébb hőköltem. Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy nekem akar jönni.

– Lassíts már! – szóltam utána, mire a homlokát ráncolva nézett le rám. – Dean, most átkoztak el, alig 2 napja! Legyél szíves egy kicsit emberibb módon létezni, mert ez a robot üzemmód nem sokáig fog működni.

– Ebbe ne szólj bele – lökte oda félvállról, és már el is sietett mellettem. A tekintetem találkozott a z öccséével, és ha akartam volna se tudtam volna elrejteni az arcomra kiülő döbbenetet.

– Mi bajod van? – állt fel Sam is a helyéről, és a bátyja után fordult.

– Hagyd csak – intettem le. Nem ért annyit, hogy összevesszenek, bár tudtam, hogy ha ezek ketten összekapnak, én édeskevés leszek, hogy leállítsam őket.

– Azon kívül, hogy egyetlen ismerősünk sem él már? – tárta szét a karját. – Ötletem sincs.

Zavartan összevontam a szemöldököm: eddig még sosem esett szó az ismerőseikről vagy családjukról. Kényelmetlenül feszengeni kezdtem a székemen, mert volt egy erős gyanúm, hogy az ezt követő beszélgetés nem éppen az én fülemnek lett volna szánva.

Az öccse szóra nyitotta a száját, ám Dean csak fáradtan leintette, és elviharzott valamerre. Sam gondterhelten sóhajtott fel és megtámasztotta a fejét, míg én csak némán bámultam utána. Értetlenül pislogtam Samre, aki egészen úgy tűnt, mintha a bátyja vagy a saját gyilkosságán gondolkodna, és valamilyen szinten meg tudtam érteni. Bár elképzelni sem tudtam, milyen lehetett felnőni egy ilyen szeszélyes fickó mellett.

– Most akkor megint nem látlak titeket egy hétig? – törtem meg a ránk telepedő csendet. A révületéből felébredve Sam pislogott párat, és rám nézett.

– Nem, most egy ideig biztosan nem vadászunk – rázta meg a fejét nemlegesen, és az előtte heverő gépet közelebb húzta magához. – Majd egy pár óra múlva lenyugszik, és már el is fogja felejteni, hogy egyáltalán el akart menni.

Ebben kételkedtem, de reméltem, hogy Samnek lesz igaza. Hogy elűzzem az unalmamat és a kavargó gondolataimat is, segítettem neki, amiben csak tudtam, ami nagy részben annyiból állt, hogy volt egy rohadt nagy kupac könyv, amit vissza kellett pakolnom az eredeti helyükre. Annyit még csak meg tudok csinálni, nem?

De igazából sose hittem volna, hogy szimpla könyvpakolgatás közben ennyire el tudnék fáradni. Miközben a polcok és az asztal között ingáztam, szóval tartottam Samet is, aki épp valami adatbázissal foglalkozott. Mikor elhaladtam mellette, több ablakot láttam megnyitva, és mindegyikben valami elég fontosnak tűnő dolog futott, de mikor rákérdeztem, mit csinál, csak annyit mondott, hogy kell neki egy fontos infó, és azokat próbálja megszerezni.

Miután végeztem a meló rám eső részével, semmi másra nem vágytam, csak egy forró zuhanyra és egy pihentető alvásra. Hát, ebből a zuhanyrész az pipa volt, viszont az alvás annyira nem. Dean szinte az egész ágyat kisajátította magának. Az egyik felén ő feküdt, a másikon (azaz az én felemen!) meg egy nagy rakás papír és a laptopja hevert. A gép fedele nyitva állt, a monitor kék fénye megvilágította az arcát, így már sokkal kevésbé tűnt morcosnak, mint mikor legutóbb láttam. Egy pillanatig csak álltam ott az ágy végében, egyik kezemmel a csípőmön, és a nyitott gépe és közötte kapkodtam a tekintetem, míg nem a kíváncsiságom győzött. Magam felé fordítottam a laptopot, ügyelve rá, nehogy lelökjek egy papírt vagy bármilyen zajt is csapjak, és kissé lejjebb hajolva olvasni kezdtem a piros alapon lévő fekete vastag betűket.

Eltűnt lány a 70- es útvonalon...

Kép nem volt csatolva a cikkhez, de a lyuk a gyomromban nagyobbá vált csupán a cím láttán is. Nem lehet, hogy én... Nem, Dean valószínűleg csak simán dolgozik. Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a fejemből a kósza gondolataimat és annak késztetését, hogy mindent magammal kössek össze, és végigfutottam a szememmel a cikk további részét. Egy rövid szövegezésű dolog volt, amiben mindössze egy húszórája ébren lévő kamionos beszámolóját vették alapul, amiben azt vallotta, hogy látott egy női alakot az út közepén feküdni, de későn vette észre, így csak félrerántotta a kormányt. Senki sem sérült, és mivel azt hitte, hogy csak képzelődött, nem is fordult vissza.

Ennek az egésznek semmi értelme.

Úgy gondoltam, hogy erre a napra épp eleget kapott az agyam, és lecsuktam a gép fedelet, hogy aztán az összes többi papírral együtt odébb tegyem, valamennyi helyet csinálva magamnak az ágyon.

Amint a fejem a párnát érte, lehunytam a szemem én nagyot sóhajtottam: csak remélni tudtam, hogy amint felkelek, a fejfájásom el fog múlni. Valamint egész furcsa volt, de megnyugtatott, ha Dean ott volt mellettem. Volt valami láthatatlan kapocs, ami összekötött vele, de bárhogy is agyaltam rajta, semmivel sem tudtam megmagyarázni. Az, hogy egész sok időt töltöttünk együtt, megmagyarázta volna valamelyest, de az olykori hangulatigazodásain nem tudtam kiigazodni. Amikor egy hang sem jött ki a torkán, elmehetett volna egy címlapra Igazi férfi névvel. Olykor, mikor nem akart felrobbanni a méregtől, szavak nélkül is sugárzott belőle a biztonságérzet.

Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd hátat fordítottam neki és kényelembe helyeztem magamat. Talán a következő nap más lesz.

***

Egy jeges vízben úszok, mintha menekülnék valami, vagy valaki elől. Az izmaim úgy égnek, mintha napok óta mást sem csináltam volna, csak úsztam volna. Az államat magasra szegtem, próbáltam fenntartani a fejemet a víz felszínén. Úgy éreztem, mintha semmit sem haladtam volna, bármennyire is igyekeztem, mikor aztán a távolban megpillantottam a part szélét, és mintha valaki ült volna a mentén. A szememet hunyorítva próbáltam jobban kivenni az alakot, kevés sikerrel.

– Hé! – üvöltöttem minden erőmmel, de mintha meg sem hallotta volna. – Segítség!

Minél jobban igyekeztem elérni a partot, annál távolabbra került. A sikertelen próbálkozásaimat feladva kiküzdöttem magamat egy közelebbi sziklára, hogy némileg kifújhassam magamat. A karjaim sajogtak, ahogy felküzdöttem magamat a jegesnek ható sziklára, és megkönnyebbülve nagy levegőt vettem. Ám ahogy felnéztem az égre, korom sötétséggel néztem szembe, és hirtelen már nem is egy jéghideg sziklán áztam, hanem egy sötét, könyörtelennek tűnő utcán.

Amíg a szem ellátott, mindent autóroncsok, szemét és épülettörmelékek borítottak; akárcsak egy háború sújtotta területet. Az esőt mintha dézsából öntötték volna a nyakamba: az eső minden egyes cseppje jégcsapként csattant a bőrömön, amitől annyira reszkettem, hogy összekoccantak a fogaim. Hunyorogva néztem körbe, próbálva felismerni bármit, ami segíthet a tájékozódásban. Nem sokkal előrébb egy lámpaoszlop árva fénysugara vetült az előttem elterülő útra, némileg megvilágítva ezzel a környező házakat. Távolabb, egy hajdani telefonfülke mellett egy testet láttam kirajzolódni: mintha a sötétség egy testet öltött alakja lett volna – és ez az alak nagyon rossz érzéseket keltett bennem. Túlságosan valósnak hatott az egész.

– Segítsen, kérem! – kértem túlkiabálva az esőt, és az alak felé léptem párat. – Hol vagyok?

Pislogtam párat, ám mintha meg sem mozdult volna. A szememet résnyire összehúzva néztem továbbra is az alakot: képtelenség, hogy csak hallucinálnám azt az embert. Ám egy pillanat alatt előttem termett a semmiből. A meglepettségtől hátra hőköltem és felkiáltottam, ám így sem tudtam kitérni a felém csapó kezei elől. A földre terített és megpróbált lefogni. Küzdöttem ellene, kiabáltam, karmoltam ahogy csak értem. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Sikítottam, könyörögtem, hogy álljon le, de egyre csak erősebben szorított, és...

– JJ, ébredj már fel!

A hang távolról jött, mintha csak víz alól szóltak volna hozzám. Erős karok rántottak vissza a valóságba. Tágra nyílt szemekkel kaptam levegő után, égett a tüdőm. Az ágy melletti lámpa fel volt kapcsolva, így tökéletes rálátom nyílt az aggodalommal teli arcára. Pár pillanat erejéig elidőzött a tekintetem a zöld szemein: furcsán megnyugtató hatással volt az ismerős szempár az álmomban látott üres, érzelemmentes és fekete szemek helyett. Mikor úgy látta, hogy már magamhoz tértem, lassan eleresztette a karjaimat.

Aztán megpillantottam a vörös karmolásokkal teli karját.

– Úramisten – kaptam a szám elé a remegő kezem. – Ne haragudj! É-én csak...

– Semmi baj – mondta a szokásosnál is gyengédebben.

Az óvatos hangnem, a sérülések a karján és a szemében villanó együttérzés együttes ereje épp elég volt, hogy áttaszítson a sírás vékony határán. Hátrébb csúszott az ágy végébe, elég teret hagyva nekem, hogy felüljek végre. A vállam rázkódott a sírástól: az álmaim, a kialvatlanság és minden egyszerre olyan súllyal nehezedett rám, hogy nehezemre esett lélegezni is. Nem tudom, melyiknek örültem jobban: hogy meg sem próbált megvigasztalni vagy hogy láttam a tétovázást az arcán, hogy mégis megvigasztaljon.

– Dean, mi történt? – jelent meg az ajtóban Sam, egy pisztollyal a kezében. Látom mindenre felkészült.

Törökülésbe húztam a lábaimat, és nonstop próbáltam eltűntetni a könnyeimet, de makacsul helyettesítették egymást. Reszkettem, mintha a jeges eső ténylegesen beette volna magát a csontjaimba, és úgy sírtam, mintha egy szerettem halálát néztem volna végig. Mennyire gáz már, még csak arra sem emlékszem, akkor hogyan kéne éreznem magamat.

Hallottam, hogy a testvérek duruzsoltak valamiről, de nem tudtam koncentrálni a szavaikra annyira, hogy értelmezni is tudjam őket. Talán mintha kibogoztam volna, amint Sam a „sokk" és „nyomásterápiát" emlegeti. Próbáltam lecsitítani magamat azzal a mantrával, hogy „Ez csak egy rossz álom volt", de semmi hatását nem éreztem az egésznek. Némileg azért, mert eddig az összes álmom Deanhez volt köthető (legalább is a nagy része), és túlontúl valódinak tűnt minden egyes mozzanat az álmaimban.

Majdcsak emlékeknek hatottak.

Éreztem, hogy erős karok ölelésbe vontak, az érintés mégis gyengéd volt. A fejemet a mellkasára hajtottam és a szívverését hallgattam. Ahogy hallom őt is alaposan megijesztettem. A lassan elcsendesülő szívdobbanásai megnyugtató hatással voltak, és furcsa mód jólesett az érzés, hogy számíthatok valakire, aki majd megvéd. Valamit még fojtott hangon mondott a testvérének, de a választ már nem értettem.

Ötletem sem volt, meddig lehettünk így, egymásba kapaszkodva: talán csak pár percig, talán egy óráig, ki tudja. De mikor odébb húzódtam tőle, úgy éreztem hogy a fejem is a helyére zökkent, ám az arcomon még így is végig gördült egy makacs könnycsepp. A hosszúujjú felsőm ujjával letöröltem az arcomat, és ahogy felnéztem rá, egy ártatlan kis mosolyra húztam az ajkaimat. Felém biccentett, ezzel egy néma szívesent jelentve, és kissé hátrébb araszolt ő is. Az ajtóban már nyoma sem volt Samnek, aminek jelenleg egész hálás voltam. Enyhén szólva kellemetlen lett volna a helyzet. És ha elnézve őt, ahogy az ölében heverő kezeit nézegette, ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, hogy zavarban van.

– Dean...? – szólaltam meg remegő hangon. Legalább már szóhoz tudok jutni, ez jó jel.

– Igen? – pillantott fel rám, tekintetében érdeklődés csillant.

– Mi az a Croatoan?

A vállai megfeszültek, de nem szólt egy szót sem. Zavartan összevontam a szemöldökömet, és már épp szóra nyitottam a számat, hogy válaszokat szerezzek: nem bírtam tovább a titkolózást és tudatlanságot. Lehet, hogy mindennek köze volt egymáshoz, csak a kellő tudás hiánya miatt képtelen vagyok összekötni a nyilvánvaló szálakat.

– Ezt majd holnap megbeszéljük, jó? – szólt lágy hangon, mikor végre visszanézett rám. Volt valami az arcára írva, aminek láttán valamiért nem álltam le vele vitatkozni. Egyszerűen bólintottam, hiszen végre volt egy jó terve. – De miért kérded? – fűzte hozzá mellékesen.

– Álmomban ez volt a falra írva.

Csak leintett, és elismételte, hogy másnap mindent elmond, de most próbáljak meg pihenni még egy kicsit. A legkevésbé volt kedvem létezni is, nemhogy visszamerülni a nyugtalanító álmaim közé. Eddig sem remekeltem az érzelmeim palástolásában, de most aztán végképp nem is fáradoztam vele, hogy elrejtsem az arcomra írt rémületet már csak az alvás szó hallatán.

Végül addig sikerült dumálnia, míg mind a ketten az oldalunkra fordulva beszélgettünk halkan apróságokról. Többek között mesélt egy pár apróbb ügyről, amin a testvérével dolgoztak, úgy gondolva, hogy ezektől jobb lesz a kedvem. Mindenesetre is elterelte a figyelmemet, amiért rettentő hálás voltam, és a kora hajnali óráknak meg a mesemondó hangjának köszönhetően végül csak elnyomott ismét az álom.