Azzal az érzéssel keltem fel, hogy kivételesen nem vagyok teljesen egyedül, mint a kisujjam. Dean mostanra már félig az oldalán fekve aludt továbbra is, a halk horkolását meghalva mosolyra húzódott az ajkam. Ötletem sem volt, mennyi lehetett az idő, de mivel sosem bírtam túl sokáig aludni és általában fél nyolc körül már fent voltam, gondoltam, hogy most is annyi lehet az idő. Halkan kicsusszantam a paplan alól, és lábujjhegyen osonva kimentem a szobából. A küszöbön állva vetettem még egy utolsó pillantást Deanre, majd behajtottam magam után az ajtót, mindössze résnyi helyet hagyva. Sam általában korán kelt, de a mostani konyhai látogatásom alkalmával nem találkoztam a szokásos bögréjével, amiből a reggeli koffeinadagját szokta elfogyasztani.

Nem akartam túl nagy zajt csapni, nehogy felkeltsem akár egyiket is: ilyenkor mintha egy rohadt barlangnak tűnt volna az egész hely – ha leejtettél egy villát, folyosókkal odébb is visszhangja volt.

Forró vizet engedtem egy szimpatikus, szürkéskék színű bögrébe, és a felső szekrénybe nyúlva megküzdöttem egy teafilterért. Ötletem sem volt, vajon milyen ízű lehet, de ki szerettem volna próbálni, tényleg szeretem-e a kávét, vagy csak azért ittam eddig, mert nem volt más.

Előkerestem a könyvet, amit korábban is olvastam: kíváncsi voltam, mennyi új szimbólumot leszek képes megjegyezni. Minél többet lapozgattam, annál több ismerősnek tűnő jelet fedeztem fel, de nem tudtam hová rakni őket. Ha esetleg az egyik fivér felkelt, rákérdezek nála, hogy esetleg hol találkozhattam már ezekkel, bár volt egy érzésem, hogy nem feltétlenül fog tetszeni a válasz. Ha köze van – márpedig elég valószínű – az ő világukhoz, amiben ezek szerint varázslatok, boszorkányok, és a fene sem tudja mik nyüzsögtek még.

Elpusztítottam a gyümölcsízű teámat, amikor úgy döntöttem, csinálok Deannek egy kávét, ha már egy szobán osztozunk. Az egyik kezemben a vastag könyvvel, a másikban pedig a kávéval egyensúlyozva indultam vissza, majd a lábammal beljebb löktem a szoba ajtaját, épp abban a pillanatban, mikor Dean a telefonjáért nyúlt. Maga felé billentette a mobilját, hogy rálásson a kijelzőre, aztán fáradtan dobta vissza maga mellé.

– Basszus... – morogta, és visszahanyatlott a párnájára.

– Neked is jó reggelt – köszöntöttem vidáman, és beljebb löktem az ajtót. Mintha észre sem vett volna. – Hoztam neked kávét.

– Két cukorral? – emelte fel erre a fejét, mire bólintottam.

Feltornázta magát az ágyban, és a hátát a fejtámlának támasztva nyújtotta felém várakozóan a kezét. Apró mosolyra görbült a szám sarka, ahogy közelebb léptem hozzá, és a kezébe adtam a gőzölgő bögrét.

– Elkényeztetsz – sóhajtott fel és belekortyolt az italba. Letelepedtem az ágy rám eső részének a végébe, és törökülésben elhelyezkedtem a kinyújtott lábai mellett. – Mióta vagy fent? – pillantott rám a bögre pereme felett.

– Talán fél órája. Valószínűleg több – vontam meg tárgyilagosan a vállamat, és a könyv fedelén pihentettem a kezeimet.

– És az első dolgod az volt, hogy csináltál nekem kávét? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Csak szeretnéd!

– Dehogy is! – mondtam, ahogy felhorkantottam. Szórakozottan elmosolyodott, és újra az italának szentelte a figyelmét. – Sammy még alszik?

– Eddig még nem találkoztam vele.

A jobb kezével a telefonja kijelzőjét kezdte el nyomkodni, nem sokkal később pedig valami eszeveszett zaj ütötte meg a fülemet. A szomszéd szobából jött.

– Nemár, Dean...! – hallatszott át a fáradt Sam hangja, az említett pedig felnevetett.

Vajon miért azon gondolkozom, hogy miért nem látom többet mosolyogni? Borzalmas vagyok.

– Minek keltettél fel? – jelent meg nem sokkal később az ajtóban Sam. Átpillantottam rá a vállam felett, csak hogy egy kócos hajú Sammel nézzek szembe.

– Mert már nem alszol – dobta le maga mellé a telefonját a bátyja.

– De aludtam volna! – vetette ellen.

– Ha már fent vagy, nem mennél el bevásárolni? – billentette oldalra a fejét, ahogy a testvérére nézett.

– Miért én? – kérdezte fájdalmasan Sam. Kezdtem sajnálni, amiért élni sem hagyjuk.

– Mert te vagy a fiatalabb – kezdett el érvelni Dean. – És mert engem tegnap átkoztak el, még ki kell hevernem.

Sam válaszra nyitotta a száját, de csak legyintett, és a fejét rázva odébb állt. Valahol mélyen reméltem, hogy ellent mond a bátyjának: nem szívesen maradtam volna kettesben a tegnap este ellenére sem. Még mindig nem tudtam, mire számíthatok tőle.

– Dean, kérdezhetek valamit? – törtem meg a beállt csendet. A hangom szokatlanul halkan csengett, de nem úgy tűnt, mintha neki feltűnt volna. Nem kerülgethetem tovább a témát.

– Ki vele – intett, és egy húzásra kiitta a maradék italt a bögréből, és az éjjeli szekrényre tette. Egy pillanatig elidőzött a tekintetem a bögrén, mielőtt visszanéztem volna rá.

– Találtam odalent egy könyvet... – kezdtem bele kissé bizonytalanul.

– Tudom, ott egy pár – vonta meg a vállát közömbösen.

– De ebben szimbólumok vannak.

– Na és? – kérdezte unottan, oldalra döntött fejjel.

– Dean, én ezeket ismerem!

Kellett neki egy kis idő, mire felfogta, mit is mondtam az előbb. Tudtam, hogy erre a beszélgetésre nem éppen a reggeli időpont a legmegfelelőbb, de ezt dobta a gép. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt napok alatt rájöttem, mennyire véges is valójában a türelmem.

– Hogy micsoda? – pislogott párat értetlenül, ahogy kissé előrébb dőlt. Vetett egy futó pillantást az ölemben fekvő könyvre, amitől csak még több értetlenség ült ki az arcára.

– Szerintem már láttam ezeket a jeleket valahol – mondtam a fejemet rázva, és a könyv lapjait eszeveszetten lapozni kezdtem, keresve azt az egy jelet, amit a legismerősebbnek találtam mind közül. Mikor aztán megállapodtam egyen, felé fordítottam a nehéz könyvet.

Előrébb dőlt, maga felé húzta a könyvet, és a homlokát ráncolva nézett le a kézzel rajzolt jelre. Sajna a leírása valami olyan nyelven volt, amit nem értettem, vagy csak szimplán bűnronda volt a kézírás: ezt nem tudtam eldönteni.

– Ezt hol láttad? – kérdezte futólag felpillantva rám, de a tekintetével átfutotta a mellette lévő többi rajzot is. Egészen úgy hangzott, hogy ő tudja, miről van szó: reméltem, hogy engem sem hagy az árnyékban.

– Ötletem sincs – ráztam meg ismét a fejemet, és az ajkamba harapva néztem én is a furcsa, kör alakba rajzolt jelre. – Azt se tudom, mit jelent.

– Angyalokat űzhetsz ki vele, ha felfested – magyarázta. A homlokomat ráncolva néztem fel rá. Biztos csak rosszul hallottam. – Bármilyen felületen működik, és a saját véreddel kell aktiválni.

Némán meredtem rá, várva, hogy a képembe röhögjön és azt mondja, fogalma sincs. De bárhogy is vártam, ez nem következett be.

– Ez most ugye egy vicc? – kérdeztem rá, mire felnézett rám. A zavart tekintetét látva apró mosolyra húzódott a szám sarka, amit leginkább a feszültség váltott ki. Simán elmondhatta volna az igazat is, nem kellett volna hazudnia. Főleg ilyen bénán. – Mármint, angyalok?

– Aham – bólintott. – Cas is egy angyal.

A homlokomon kritikus mennyiségű ránc jelent meg ezt a kijelentést hallva. A fejemet oldalra billentve dőltem hátrébb, hogy jobban szemügyre vehessem: talán épp ezért nem problémázott soha, amiért az ágyában aludtam.

Biztos észrevett valamit a szememben, ami láttán kissé megnyúlt az arca, és a szemét forgatva végig dörzsölte a borostás arcát.

– Jesszus! – morrant fel, és visszanézett rám. – Valódi, mennybéli, hárfázó angyalka. Mínusz a hárfa – biccentett. Még annyira sem értem. Sóhajtva maga alá húzta az egyik lábát, így közelebb kerülve hozzám. – A menny meg a pokol igazi. Ahogy az angyalok meg a démonok is. Meg minden más, amiről odalent olvastál – intett az ajtó felé.

Egy néma 'Ó!'-t eltátogva aprót biccentettem. Akkor mégsem egy kapura lövünk?

– Ezt a jelet – bökött a nyitott könyvre. – pedig akkor használjuk, ha egy angyal seggét ki akarjuk rúgni az adott helyről.

Nem értettem, ugyan miért kerültek volna az útjukba angyalok vagy démonok, de aprót bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Talán egyszer még hasznomra válhat a tudás, amit olykor szándékoztak megosztani velem.

– Oké, tegyük fel, hogy angyalok tényleg léteznek – kezdtem, és a fülem mögé simítottam egy tincsemet. Felvonta a szemöldökét, és az arcáról sütött a szkeptikus hozzáállása a kételkedésemhez. – Említettél démonokat is.

– Azok épp olyan valósak, mint én most itt előtted.

Nem tudtam, hogy ennek meg kellene-e nyugtatnia engem vagy sem. Valószínűleg ezt az arcomon is láthatta, így összecsapta a tenyerét, és odébb lökte a könyvet. Annak a nehéz fedele becsapódott előttem. Pár másodpercig csak bámultam a kopott borítóra, ami a viseltes lapokat rejtette. Bizarr válaszra számítottam, de azért ennyire nem.

– Majd egy másik alkalommal dumálunk még róla.

Bólintottam, és az ölemben fekvő kezeimet kezdtem el tanulmányozni. Csak másodpercek múlva jutott eszembe, hogy most valószínűleg azt gondolja, összerombolta az ártatlan kis lelkemet – ami részben igaz is volt –, és a szemébe nézve épp a sajnálat egy apró szikráját véltem felfedezni, ezért még gyorsan hozzáfűztem.

– Jól hangzik.

Rám villantott egy apró mosolyt, aminek láttán az én szám is mosolyra görbült. Szerettem volna megszűntetni kettőnk között ezt a feszült levegőt, mint ahogyan Sammel is sikerült. Nem tudtam a tartózkodása okát, de reméltem, hogy az utóbbi nap eseményei megváltoztattak egy pár dolgot minket illetőleg. Ha velük kellett még élnem egy darabig, nem akartam semmi féle kellemetlenséget egyikükkel sem.

Miután szóltam neki, hogy rendbe szedem magamat a fürdőben, csak egy néma bólintást kaptam tőle, és az épp megrezdülő telefonjáért nyúlt, ezzel ismét kizárva engem. Felkaptam az egyik fal melletti székről egy random kupac ruhát, és szinte futottam a fürdőig. Mikor meghallottam a zár lágy kattanásának a hangját, a homlokomat a faajtónak döntöttem és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Hisz én akartam tudni, mit jelent, akkor meg lenne szabad kibuknom a válaszon.

Vettem egy röpke húszperces zuhanyt, ami alatt kiürültek a kétségekkel teli gondolataim, és tiszta fejjel öltöttem magamra az új ruhákat. A farmer szinte tökéletes volt rám azzal ellentétben, hogy fel kellett hajtanom kissé a szárát, ám minden ing vagy póló, amit kaptam, több számmal nagyobb volt a méretemnél. Viszont kényelmesek voltak, így egy szavam sem volt rájuk.

A korábbi ruháimat a szennyeskosárba dobtam azzal a szándékkal, hogy majd később megkérdezem valamelyiküket, merre találom a mosógépet. Visszamentem a szobába, ám csak egy üres helyiséggel néztem szembe. Az ágyról mind Dean, mind a szimbólumokkal teli könyv eltűnt. Aprót sóhajtottam, és jobb dolgom híján úgy döntöttem, ismét szétnézek a könyvtárban, hátha találok még egy ismerős dolgot, ami talán segíthet megtudni, ki is voltam korábban. Bármennyire is szívesen ismertem volna meg jobban a fiúkat, nem veszíthettem szem elől a legfőbb célomat, méghozzá visszajutni a saját életemhez, lehetőleg minél hamarabb.

Ki tudja, talán mégis vár odakint egy család rám.

A könyvtárba leérve a szokásos látvány tárult elém: a papírokkal beterített asztal, rengeteg könyv, régi könyvek illata lengte körbe a helyet, ám az egyetlen dolog, ami kitűnt a megszokott környezetből, az az egyik asztalnál ülő Dean volt, aki úgy tűnt, mintha valamit szerelt volna. Kíváncsian közelebb léptem hozzá, és az asztal másik oldalán megállva már jobb rálátásom nyílt, mit is csinál valójában: épp egy fegyvert tisztított. Ugyan azt a fegyvert, amivel az egyik álmomban egy másik férfi életének vetett véget.

A szívem kihagyott egy ütemet, és éreztem, hogy a szék támlájára támasztott kezem erősen megszorítja azt. Nagyot nyelve az arcára vezettem a tekintetemet, bármilyen pszichopata jelek után kutatva – Sam egyik könyvében olvastam ezekről, egész érdekes olvasmány volt –, ám semmi gyanúsat nem vettem észre a viselkedésében. Épp olyan volt, mint mindig.

Tudtam, hogy tudja, hogy itt vagyok, hiszen még csukott szemmel is rájött, amikor lopakodni próbáltam. Nem létezett, hogy nem hallotta volna, ahogy elefántokat megszégyenítő léptekkel jöttem le. Mivel nem úgy tűnt, hogy szerinte magyarázattal tartozna erre a szokatlan képre, kénytelen voltam rákérdezni.

– Azzal te mit akarsz? – kérdeztem, és a hangom akaratlanul is fagyosabbnak tűnt, mint általában. A szeme sarkából rám nézett, de továbbra is az előtte darabokban heverő fegyvernek szentelte a figyelmét.

– Úgy hívják, hogy karbantartás – felelte fel sem nézve, és könnyed mozdulatokkal illesztette újra egybe a darabokat. Valamilyen szinten lenyűgöző volt figyelni, milyen egyszerűvé teszi az egészet. – De nem kell tőle félned – folytatta, és felhúzta a pisztolyát, ezzel helyére rögzítve a rugót.

– Kérlek, bocsáss meg! Nem fog többet előfordulni, esküszöm!

– A szabály az szabály – kattanás. – A lopás pedig lopás.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és szinte láttam magam előtt, ahogy az eldördülő lövések után elterül a porban a férfi mozdulatlan teste.

Megráztam a fejem, ezzel elzavarva a kegyetlen képsorokat, ám a fülemben még mindig ott csengett a lövés hangja.

– Ha te mondod – feleltem bizonytalanul, és az ajkamba harapva figyeltem tovább. Nem tudtam levenni a szememet a fehér markolatú pisztolyról.

Letette az asztalra a fegyvert, ami keményen koppant a falapon. Rám sem nézve intett engem közelebb magához, míg odébb tette a többi kelléket, amivel az alkatrészeket takarította. Egy pillanat erejéig csak bámultam rá, hogy vajon tényleg komolyan gondolja-e, de mivel semmi jelét nem adta az ellenkezőjének, így kihúztam a hozzám legközelebb eső széket, és leültem vele szembe az asztal másik oldalára. Felpillantott rám a szempillái alól, és felém tolta a pisztolyt egészen addig, míg az pontosan kettőnk között nem volt. Szúrós szemmel néztem a tárgyra: vajon hány embert ölt már meg?

– Ez csak egy pisztoly, JJ – szólt megnyugtató hangon. A könyökömet makacsul az asztalra fektettem, és oldalra billentett fejjel néztem fel Deanre. Biztosan azt hihette, hogy szimplán a tűzfegyver gondolata riaszt meg. Haver, ha te azt tudnád.

Tényleg most szólított először az általa adott nevemen így szemtől szembe?

– Egy fegyver pedig csak akkor válik azzá, ha azt akarod – biccentett az adott tárgy felé. – Attól, ha megfogod, még nem fogsz lelőni vele.

Nem is attól féltem. Pusztán a tudat, hogy egy álmomban láttam, amint ezzel a cuccal veszi el egy olyan férfi életét, aki a porban térdelve kéri, hogy ne tegye, beteggé tesz. De még sosem láttam ezt nála, nem a valóságban. Valószínűleg csak egy csavart rémálom volt, nem támaszkodhatok rögtön egy rossz élményre. Legalább is jól hangzott ezzel hitegetnem magamat, hátha előbb-utóbb elhiszem.

A számon keresztül kifújtam a levegőt, amit nem is tudtam, hogy végig benn tartottam, és a kezembe vettem a pisztolyt. Sokkal nehezebb volt, mint számítottam rá, de a markolata kellemesen simult a tenyerembe. És ez megrémített.

Gondolkodás nélkül szétkaptam a cuccot – nem akartam egyben látni. Egyre csak a férfi sírását hallottam, az eldördülő lövés hangját: túl sok volt. Miután letettem az utolsó darabot is, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, és ahogy felnéztem, egy meglepődött, mégis elégedett Deannel néztem szembe. Amint találkozott a tekintetünk, az arcán egy mosoly terült szét.

Ennek mondjuk meg tudtam volna szokni a látványát.

– Na és most? – kérdeztem türelmetlenül. Nem értettem, hogy mit akar, mit tegyek, vagy hogy ez az egész mire is volt jó. De képzeletben vállon veregettem magamat, amiért megőriztem a hidegvéremet – többnyire.

– Átmentél a teszten.

***

Már fél óra telt el a könyvtári incidensünk óta, azóta pedig Dean még nem jött ki a fürdőből. Lányokat megalázóan sok ideig volt képes a fürdőben pepecselni.

Ötletem sem volt, mit csinálhat ennyi ideig, de minden eltelt perccel egyre fogyott a türelmem. Hogy értette azt, hogy átmentem a teszten? Mindezzel csak annyit ért el, hogy még jobban összezavarta az amúgy is katasztrofális gondolataimat, úgyhogy nagyon ajánlottam, hogy valami ésszerű magyarázattal álljon majd elő.

Az utasítását követve a szobájában vártam, ám meguntam az idegességemben lerótt köröket, így levágtam magamat az ágyra. Nagyot fújva hanyatt vágtam magamat a matracon, a lábaimat a földre lógattam, és a hasamra tettem a kezeimet. Azóta sem tudtam leküzdeni a gyomromban támadt émelygést.

Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam az idegeimet: hiszen ez csak Dean. Ami talán mégsem javít annyit a helyzeten. Az öccse valószínűleg nemsokára visszaér a bevásárlásból, és akkor már főleg nem lesz miért aggódnom.

Épp csak lehunytam a szemeimet pár pillanatra, mikor nehéz léptek zaja ütötte meg a fülemet, ahogy a hozzá tartozó személy elviharzott a nyitott ajtó előtt.

– Talpra, JJ! – kiáltotta el magát, és már nyoma sem volt, amikor nyögve felkeltem.

Sietős léptekkel próbáltam utolérni, de olyan magabiztos léptekkel vezetett egy általam totál ismeretlen helyre, hogy akaratlanul is előjött a paranoiám, így kocogásra váltottam, és közvetlenül mögötte haladtam. Nem akartam ezen a helyen eltévedni, mert talán sosem találnának rám újra.

Amikor egy hatalmas, hangárszerű helyre lyukadtunk ki, nem tudtam levenni a szememet a túlsó végébe akasztott céltáblákról. Hatalmas könyvtár, rakat használaton kívüli szoba, lőtér... Mi van még itt, amiről nem tudok?

– Miért hoztál ide? – fordultam felé kíváncsian. Már lassan le is tettem arról, hogy valaha is megértsek bármit is, amit tesz.

– Csak kíváncsi vagyok valamire – közölte egy vállrándítással.

– Én is – morogtam az orrom alatt. Rám pillantott és egy sokat sejtő mosollyal a nadrágja derekához nyúlva kissé megemelte az ingét, és egy másik pisztolyt húzott elő. Mégis mennyi van még neki? És ami fontosabb, minek?

– Ki ne találd, hogy... – kezdtem bele, de apró mosollyal az arcán megrázta a fejét.

– Lőni fogsz.

Először perceken keresztül mutogatta, hogyan kell fogni, kibiztosítani és a többi, de több mint a felét elfelejtettem, mire oda jutottam, hogy ténylegesen lőni kezdjek. Megálltam a céltáblával szemben, ami legalább tíz méterre volt tőlem, valószínűleg többre. Nagy levegőt vettem, és elvettem tőle a felém nyújtott pisztolyt. A bal lábamat előrébb támasztottam, így apró terpeszbe állva: azt mondta, így biztosabb a tartásom. Mindkét kezemmel ráfogtam a pisztoly markolatára, és szemmagasságba emeltem. Mély levegőt vettem, bemértem a célpontot – ismételten úgy, ahogy mondta –, majd lassan kifújtam a számon keresztül, és épp készültem leadni az első megfontolt lövésemet, mikor őméltósága megzavart.

– Gyerünk JJ, ne aprózd el!

Eszem ágában sem volt. Így, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, leadtam két lövést. Egyenesen a fejbe... Saját magamtól megijedve gyorsan leengedtem magam elé a fegyvert, hogy a csöve a földre nézzen. Megilletődve néztem fel Deanre, aki csak elismerően félre biccentette a fejét, ahogy továbbra is a céltáblát nézte. Ő a próbalövéseket mellkasra adta le, a legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy eltalálom a fejét, nemhogy a céltáblát.

– Amúgy miért hívsz JJ-nek? – kérdeztem rá a homlokomat ráncolva.

– A Jane olyan sablonos – vonta meg a vállát közönyösen.

– Jane? - kérdeztem vissza, ezúttal teljesen felé fordulva. Nagyon reméltem, hogy nem ez volt az igazi nevem.

– Mint Jane Doe.

Egy pillanatig továbbra is értetlenül meredtem rá, ám hamar eszembe jutottak a cikkek, amiket Sam gépén megnyitva találtam: Jane Doe – Az ismeretlen nő rejtélye.

Hivatalosan is én lettem az ismeretlen nő.

– Igazad van – bólintottam, mire a szemöldökét felvonva nézett le rám. – A JJ tényleg jobb.

Megkönnyebbülten hagytam el a lőteret Dean oldalán, és egyikünk sem szólt egy szót sem a visszavezető utunk során a könyvtárba. A közénk telepedő csend furcsa mód nem hatott kellemetlennek; igazán meg tudtam volna szokni. Míg én a dolgok miértjén gondolkodtam, a férfi a bal oldalamon valami egészen más okból maradt csendben.

Ahogy visszaértünk a könyvtárba, a szemem nagyra tágult egy személy láttán, akire a legkevésbé számítottam volna.

– Hát ti? – nézett ránk kíváncsian Sam, és letette a kezéből a mellette lévő asztalra egy szatyrot. – Merre jártatok?

– Hoztál pitét? – terelte azonnal a témát Dean, és a világ legtermészetesebb módján közeledett a testvére felé.

Résnyire összeszűkült szemekkel néztem Dean hátát, ahogy az öccsének magyarázott valamit. Volt egy érzésem, hogy egyelőre nem szeretné megosztani Sammel a dolgokat, amikre eddig rájött – bármik is legyenek azok –, így én is hallgattam. Először még beszélnem kellett vele erről az egészről, hiszen amíg nem értettem mindent, ami körülöttem zajlik, nem akartam mást is beleavatni.

Amilyen mozgalmasan kezdődött a napunk, olyan unalmasan telt a további része. Többnyire felváltva olvasgattunk pár felettébb unalmas könyvet, megpróbáltam valami ehetőt összeütni anélkül, hogy a levegőbe repíteném az egész helyet, és Deannel mindketten kínosan kerültük a „Mit csináltatok, amíg nem voltam itt?" témát Sam részéről. Olykor észrevettem, hogy jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással, de nem jöttem rá semmi konkrétra. Egyelőre.

Örömmel feküdtem le az ágyba, hogy végre elaludjak. Hosszú és felettébb unalmas nap volt: és még csak közel egy hete voltam itt. Bele fogok őrülni az ittlétbe.

Bárhogyan is próbálkoztam, már vagy fél órája forgolódtam az ágyban, de sehogy sem jött álom a szememre. Nyűgösen odébb dobtam a takarómat, és nagyot fújva kifújtam az arcom elé hulló hajszálaimat. Az éjjeli szekrényen lévő órára pillantva elkeseredetten vettem tudomásul, hogy már régen aludnom kellene, ha holnap a szokásos időben akarok kelni: jobban szerettem mindenki előtt kelni, akkor volt valami csendes varázsa a helynek. Olykor jólesett a folytonos duruzsolás nélkül a testvérek részéről létezni, vagy Sam állandó pötyögése a laptopján nélkül, vagy mikor Dean valami számomra ismeretlen dallamot dúdolva lapozgatott pár könyvet, majd megelégelve azt, hangos koppanással odébb dobta azt. Olyankor csak én voltam, és a gondolataim.

Azonban most az egyetlen társaságom a szomszéd szobában dumáló testvérpár volt. Igazán leszokhattak volna ezekről az éjfél közeli teapartikról. Jobb dolgom híján fülelni kezdtem: jelenleg nem bírtam volna elviselni a kattogó gondolataimat.

– Sam, itt valami nagyon nincs rendben – hallottam meg Dean hangját. Alig bírtam kibogozni a szavait, valószínűleg behajtották a másik ajtót. A homlokomat ráncolva próbáltam a hangjukra koncentrálni.

– Hogy érted? – kérdezte Sam.

– JJ...

– Mi van vele?

– Megmutatta ezt a könyvet – némi szünet után folytatta. – Felismerte a jeleket. És tökéletes lövész.

A bók hallatán apró mosolyra görbült a szám sarka, de szinte azonnal le is lohadt az arcomról. Dean aggódása a hangjában görcsbe rántotta a gyomromat.

– Mit értesz az alatt, hogy tökéletes?

– Három fejlövést, Sam – közölte egyszerűen Dean. – Elsőre.

– Elsőre? – kérdezte hitetlenkedve az öccse, és felhorkantott. – Nem csak a szűzkéz szerencséje?

– Azt mondtam, amit - erősítette meg. – És nekem van egy ötletem, hogy ki lehetett.

A szívem kihagyott egy ütemet, majd gyorsan a kétszeresére nőtt a pulzusom. Felültem az ágyban, és a hajamat a fülem mögé tűrve hegyeztem a fülemet, mintha ezen múlt volna az életem. Lényegében így is volt. A szívem heves dobogását a fülemben hallottam, és a köztük beállt csend szinte kinyírt.

– Szerinted? – kérdezett rá végül Sam, sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig valaha hallottam.

– Szerintem ő egy vadász volt.