– Sam, ki ez a lány? – nézett felváltra ránk Dean, ahogy az öccsétől várta a választ.

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb: hogy nem tudtam erre a kérdésre válaszolni, vagy hogy nem emlékezett rám? Sam tanácstalanul állt az egész káosz közepén, és épp annyira volt ledöbbenve, mint én. Ha nem jobban.

– Ő itt... – kezdett bele Sam, és a torkát megköszörülve kereste a szavakat. A testvére enyhén oldalra billentett fejjel hallgatta figyelmesen. – JJ-nek szólítottad.

– JJ – bólintott, és rám emelte a tekintetét. Mégis hogyan várhattam volna el tőle, hogy megjegyzi a „nevemet", ha még a sajátjára sem emlékszik?

– Rowena nemsoká itt lesz – lépett odébb tőlünk Sam, és az asztalon hagyott könyveket kezdte ide-oda pakolgatni. A mozdulatait elnézve tudtam, hogy csak az időt akarja húzni.

– Ki az a Rowena? – kérdezte érdeklődve Dean, és a homlokát ráncolva követte a testvérét. – Furcsa a neve.

Segélykérőn néztem Sam-re, de láthatólag ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Remek!

– Gyere, ülj le – intettem a bátyjának, és kihúztam neki egy széket. Leült, és kíváncsian nézett fel rám. – Mi az utolsó emléked?

Oldalra pillantva gondolkozott pár pillanatig a kérdésemen, és a szemöldökét ráncolva erőltette meg az agyát. Ez már nem jó jel.

– Hogy bejöttünk azon az ajtón – mutatott a mögöttem lévő bejárai ajtóra. Mint mondtam, egyszerűen remek!

– Oké, csak nyugi – szűrtem a fogaim között a szavakat, leginkább a saját megnyugtatásomra, mintsem az övére.

Nem lehet ő is... Nem veszíthetjük el. Az egyik legnagyobb támaszom volt eddig, mindig bíztatott, hogy kideríti mi történt velem, hogy ki vagyok... Most meg képes elfelejteni a saját nevét?

Hosszú, óráknak tűnő percek múlva Rowena is feltűnt, de nem figyeltem annyira, hogy tudjam, vajon ismét a semmiből tűnt-e fel, vagy kivételesen az ajtót használta. Épp lefoglalt a mentális összeomlásom.

– Ő lenne Rowena? – kérdezte tőlem Dean, ahogy alig észrevehetően a vöröshajú nő felé intve.

– Igen – bólintottam, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet. Pár napja még te esküdtél rá, hogy megölöd... A tekintete elidőzött az arcomon, de nem mertem a szemébe nézni, mert akkor tuti elsírtam volna magamat.

– Ez lehet, hogy kínos kérdés lesz... – kérdezte kissé közelebb hajolva, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – De mi együtt voltunk?

Hirtelen azt se tudtam, hogyan kell rendesen levegőt venni. Ötletem sem volt, miből gondolhatta ezt, de ha a valódi Dean jelen lett volna ebben a beszélgetésben, valószínűleg halálra röhögte volna magát már csak a feltételezésen is.

– Nem – ráztam meg a fejemet, ahogy egy halovány mosolyt erőltettem az arcomra. – Nem voltunk együtt.

– Kár érte – vonta meg a vállát, és visszafordult egy random könyvet lapozgatni, engem utána totál elfelejtve. Ennyi?

Őt figyeltem, ahogy néma rajongással olvasgatta a könyvet, amit korábban még Sam tanulmányozhatott. Eddig sosem láttam még egy könyvet sem Dean kezében, és görcsbe rándult a gyomrom, hogy ha rosszabbra fordul az állapota, talán soha többet nem is fogok.

A semmiből előtűnt Rowena, ezzel kibillentve engem a depresszív gondolatmenetemből. Látrébb léptem pár lépést, hogy több teret hagyjak a nőnek, aki épp Dean kezét kezdte el vizsgálni. Kíváncsi voltam, hogy ez mire jó, mert tudtommal nem tudott tenyérből jósolni. Ha meg valamilyen oknál fogva mégis, annak most semmi hasznát nem vettük volna.

– Mondd már, mi baja! – türelmetlenkedett mellettem Sam, és karba tett kézzel várta a vöröshajú nő véleményét. Aki mintha meg sem hallotta volna a férfit, csendben forgatta ide-oda az amnéziás férfi kezét. – Rowena?

– Samuel – sóhajtott türelmetlenül az említett, de nem nézett fel. – A bátyádat megátkozták

Hát ez csodás, mondhatom!

– Mégis mivel? – kérdeztem értetlenül. Az is épp elég új volt számomra, hogy bárki is képes átkokat szórni mások fejére, azon már fenn sem akadta, hogy ő ezt így kijelentette. Úgy tűnt, mintha mindannyiunknál többet tudna, de amíg konkrétan nem kérdezünk rá, a válaszra sem számíthatunk.

– Nem találtunk átokzsákot – rázta meg a fejét Sam. Átokzsák? Az meg mi?

– Ez egy ősi varázslat. Nem is tudom mikor találkoztam vele utoljára – rázta meg a fejét, a hangjában némi csodálat tükröződött.

– Tetszik a hajad – állapította meg Dean, ahogy Rowenára nézett. – Olyan csavaros.

Kedvem lett volna falnak fordulni.

– Köszönöm szépen! – mosolygott rá kedvesen Rowena, majd Samhez fordulva ezt suttogta: – Muszáj meggyógyítani?

Csak egy csúnya pillantást kapott a férfitől, ami láttán utána visszafordult Deanhez. Szerintem elég egyértelművé vált, hogy igen.

– Emlékszel a lányra? – pillantott felém, majd Dean is rám nézett, de némi töprengés után csak megrázta a fejét, és visszapillantott az előtte álló nőre. Ez fájt. – Arra sem emlékszem, hogy te ki vagy.

– Rowena, már mondtam – néztem rá a homlokomat ráncolva. Ennyit ért volna neki a szavam?

– Mikor? – lepődött meg.

– Látom a varázslat tovább fokozódott – mosolyodott el Rowena, de volt valami abban a mosolyban. Sajnálat? Talán.

– Van erre ellenszer? – kérdezte Sam, a hangjából csak úgy sütött az aggodalom és türelmetlenség. Eddig mindig ő volt a hidegvérű, megfontolt tag, de most úgy tűnt, őt is kezdjük elveszíteni. Úgy éreztem, hogy ha már ő is pánikol, nekünk is ideje lenne.

– Öld meg a boszorkányt –felelte egyszerűen, és ellépett Dean mellől.

– Ennyi? – pislogott értetlenül Sam, ahogy a nő után fordult.

– Ne kapkodd el, Samuel! – intette óvva, és a táskájához lépett. – Ez egy többszázéves varázslat és a boszorkány is nagy hatalomra tehetett szert.

Sam és Rowena kicsivel arrébb vonultak beszélgetni, gondolom én a boszorkány-témáról, így én ismét egyedül ragadtam az emlékeit hiányoló Deannel. Nagyot sóhajtottam, és felültem mellé az asztalra: sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd épp az ő társaságát fogom hiányolni, kezdtem őszintén hiányolni a morcos pillantásait és a folytonos piszkálódását, amivel a körülötte lévőket jutalmazta. A lábamat a levegőben lógattam az asztal szélén ülve, és az ölemben összekulcsolt kezemet kezdtem el vizsgálgatni. Jelenleg bármi jobbnak tűnt annál, minthogy szembenézzek a problémáinkkal.

– Ugye nem bántottalak meg? –szólalt meg hirtelen Dean, mire felé kaptam a fejemet, az arcáról mérhetetlen zavar és némi kétség sütött. Mintha tényleg aggódott volna. Részben tetszett ez a Dean, akinek az arcáról és a szeméből ilyen könnyen tudtam olvasni, és úgy éreztem, egyedül ez volt a pozitív hatása a jelenlegi állapotának.

– Miért kérded? – vontam fel a szemöldökömet, és kissé odébb húzódtam tőle.

– Zaklatottnak tűnsz – állapította meg, a tekintete mintha a lelkemig hatolt volna.

– Minden rendben lesz – mosolyogtam rá bíztatóan, amit viszonzott is. Őszintének tűnt a mosolya, és ettől csak még inkább fájt.

– Várj egy percet. Nem tudod megtörni? – kelt ki magából Sam, mire mindketten feléjük fordítottuk a fejünket. A türelmes ember haragjától mentsen az Isten...

– Persze, hogy meg tudnám! – hüledezett Rowena, mintha csak megsértette volna. – De a varázslat elég komplex és időbe telik. Többe, mint ami Deannek van. Nemsoká elkezdi elfelejteni önmagát; mindenkit, akit valaha ismert vagy szeretett. Még téged is – bökött egyik kecses ujjával Sam felé, akiről csak sütött a düh. – Később pedig elfelejti, hogyan kell beszélni, nyelni, és aztán... – felpillantott a fölé magasodó férfire, aki türelmetlenül várta a mondat végét. – Dean Winchester meg fog halni.

– De szar neki – húzta el a száját Dean, de utána mintha oda sem figyelt volna a beszélgetés további részére.

Beleszakad a szívem, hogy valakit így látok reagálni a saját halálhírére. Az pedig csak még rosszabbá tette a helyzetet, hogy ez a személy Dean volt. Felkelt mellőlem és felvonult az emeletre. Meg tudtam érteni, hogy ez jelenleg sok lehetett neki – basszus, hiszen mindannyiunknak az volt –, így meg sem állítottam, hagytam, hadd húzódjon valami békésebb helyre.

D E A N | W I N C H E S T E R

Dean hideg vízzel mosta meg az arcát párszor, hagyva, hogy a vízcseppek önálló életre kelve gördüljenek végig az arcán, vissza a lefolyóba. Úgy érezte, hogy az odalent folyt beszélgetés és annak a lánynak az arcán tükröződő fájdalom felemészti. Egyetlen pillantást vetett óceánra emlékeztető szemeibe, és látta, amint egy világ törik össze bennük.

Elzárta a csapot, és a tükörbe nézve a saját arca vonásait próbálta az eszébe vésni. Hiszen azt is elfelejtette, hogyan néz ki pontosan...

A mosdókagyló szélére támaszkodva közelebb hajolt a tükörképéhez, és tágra nyílt szemmel próbált minél több információ után kutatni az agyában. Tudta, hogy valaminek ott kell lennie – muszáj. Mély levegőt véve nyugalmat erőltetett magára: a körülötte lévők mind pánikba estek, és ő is közel állt az összeomlás széléhez, de amíg a legfontosabb dolgokra emlékezett, úgy érezte, nem lehet gond. A tükörképe zöld szemeibe bámulva ismételte el hangosan mindazt, amire

– A nevem Dean Winchester. Sammy az öcsém – Hogy is hívták anyát? – Mary Winchester az anyám, és Cas... – Cas ki is pontosan? Nem úgy hangzik, mint egy valódi név... Tudom, hogy több is van mögötte. – Cas a legjobb barátom. A lány neve – Azt mondta, én neveztem el, erre emlékeznem kell. – A lány neve JJ.

Amint a szavak elhagyták a száját, úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő kiszippantotta volna őket a térből és az eszéből is. De hiszen most mondta el alig pár másodperce. A pánik és a szorongás egyre inkább úrrá lett rajta, érezte, ahogy a szíve erősen ver a bordái fogságában, akár egy kalitkába zárt madár, aki újra szabad akar lenni. Meg kellett próbálnia még egyszer – ha egyszer ment, többször is fog. Amíg ezeket ismételgeti, úgy érezte, nem lehet gond.

Hogy is kezdte az előbb?

– A nevem Dean... Dean Winchester.

Kétségbeesetten kapkodott az emlékmorzsák után, amik, akárcsak az előbb a víz, kifolytak az ujjai között. Úgy érezte, mintha az esze az előtte lévő lefolyó lenne, és ami egyszer lement, pár pillanatig ott marad, de azután eltűnik, és sosem látja többé.

A szemét ide-oda kapkodva próbált emlékezni az előbbi dolgokra – mindazokra, amik oly' meghatározó szerepet játszottak az életében, ám most sehol sem voltak. Nem jutott eszébe, kiknek a nevét sorolta fel. Nem jutott eszébe, kikre kellene emlékeznie.

A fejét lehajtva próbált gondolkozni: bezavarta a saját tükörképének összetört, kétségbeesett tekintete. Egyszerre volt fülsüketítő zaj és halálos csend: a gondolatai, akár hangosbemondóval kommunikálnának, ám az őt körülvevő csend lassan magába fojtotta ezen gondolatokat, egészen addig, míg semmi más nem maradt, csak a fülében és torkában dobogó szíve, ami minden eltelt másodperccel egyre hangosabbnak bizonyult.

És míg minden mást próbált megtalálni, ami fontos neki, elvesztette azt az egyet is, amit eddig nagy nehezen sikerült elérnie és megtartania: saját önmagát.

– A nevem...

A torka kiszáradt, a tenyere izzadt, és érezte, ahogy megremegnek az ajkai. Nem, nem lehet ezzel vége!

A tekintete ismét találkozott az ismerős zöld szempárral a tükörben: úgy érezte volna, mintha egy idegen emberre nézne. Mint valami szivacs, amire ráléptek: pontosan így érezte magát. Nem, nem adhatja fel: odalent várják. Igaz? Várnak rá, legutóbbi emlékei szerint várnak rá, de azt már nem tudta felidézni magában, vajon kik.

– A... A nevem...

Nehézzé vált a légzése, mintha lelassult volna körülötte az idő: Mindent elvesztettem – gondolta magában. Az ajkát összeszorítva próbált koncentrálni, keresni azt, ami már nincs ott. A tükörbe nézve ismét szemügyre vette, amit lát: egy férfi, a szemei kissé elvörösödtek a feldúlt érzelmek hadától, az ajka meg-megremegett, és minél inkább erőlködött, annál jobban látta, amint a tekintetéből lassan eltűnik mindaz, ami még benne csillogott, mikor először belenézett.

– Nem tudom – ismerte be végül, a hangja elcsuklott a kudarcot elismerve. Mi lesz velem így?

JJ

Egy örökkévalóságnak tűnő percek óta szívódott fel Dean, és az ő állapotában ez igazán aggasztó volt. Mivel Sam és Rowena épp a saját vitájukkal volt elfoglalva, megacéloztam magamat, és úgy döntöttem, elindulok megkeresni azt az embert, aki jelenleg még annyira sem ismeri a helyet, mint én. Jó bulinak ígérkezett.

A folyosón poroszkálva néztem be egyes szobákba, ellenőriztem a csukott ajtókat, vajon most is zárva vannak-e és nem tévedt-e be oda véletlenül. Jólesett végre egy kis csend az eszeveszett aggodalmaktól és a különféle átkok meg egyéb őrültségek dobálózása nélkül, ám ez a csend roppant aggasztó is volt egyben.

A következő célom a fürdő volt: én is mindig oda jártam gondolkodni. A tippem be is jött (jobban is, mint gondoltam volna), ugyanis szó szerint egymásba futottunk. Hátra tántorodtam, és a kezemet a vadul verő szívemre téve mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magamat. Jelenleg én voltam az egyetlen, aki valamennyire uralta a helyzetet, nem hagyhattam ezt kicsúszni a kezeim közül. Úgy éreztem, mintha a vizet akarnám markolni...

– Minden rendben? – kérdeztem, miután sikerült annyira visszanyernem a lélekjelenlétemet, hogy meg tudjak szólalni.

– Igen – bólintott bizonytalanul, kissé elidőzött az arcomon a tekintete, és egy magabiztosnak szánt lendülettel megindult az ellenkező irányba, mint amerről jöttem. Sosem mentem még végig teljesen a folyosón, így nem tudtam mi lehet a végén, de abban halálbiztos voltam, hogy nem a könyvtár egy titkos lejárata.

– Te meg hová mész? – szóltam utána, mire döbbenten nézett vissza rám a válla felett.

– Vissza a... ahonnan jöttem – Az arcára volt írva, hogy valami mást akart mondani. Az nem jó, ha már ezt is elfelejtette.

– Az a másik irányba van – mutattam a hüvelykujjammal hátra a vállam felett.

– Persze – bólintott, és egyetlen pillantás elsietett mellettem.

Mivel láttam rajta, hogy azt sem tudja, hol van, inkább előre mentem és visszavezettem a könyvtárba a másik kettőhöz, akik az érkezésünkre értetlenül néztek ránk. Mintha eddig fel sem tűnt volna nekik, hogy nem vagyunk mellettük.

– Hát ti hol voltatok? – vont minket kérdőre Sam. Akárcsak két gyereket...

– Csak odafent – intettem abba az irányba, ahonnan jöttünk, majd Rowenához fordultam. – Akkor tudsz segíteni?

– A kódex nagy veszélyben lehet – mondta szomorúan.

– Hát hogyne! – csattant fel Sam, és először nem is értettem, hogy mi lehet most a baja. Persze az amnéziás bátyján kívül. – Ez volt a hátsó szándékod, mi? Itt egy könyv, és te máris jössz segíteni!

– Sam, kérlek! – kérleltem, és próbáltam csillapítani a hangulaton. – Ha az kell hozzá, megszerezzük.

– Te biztos nem, drágám – mosolygott rám Rowena, azonban semmi jókedv nem volt abban a mosolyban.

– Az is biztos, hogy te nem kaparintod meg – sziszegte a nő felé, majd végignézett a kis, elég defektes társaságunkon. – És mind itt maradtok.

– Micsoda?! – csendült a hangom egyszerre a másik nőével.

– Nem hagyhatsz itt velük! – ellenkezett azonnal Rowena. A szemöldökömet felvonva fordultam felé, de észre sem vette a sértett arckifejezésemet. – Nélkülem nem tudod megcsinálni a varázslatot! Ősi druidai nyelven van írva!

– Szépen itt maradsz, és majd hívlak, ha bejutottam – közölte ellenmondást nem tűrő hangon Sam. Értetlenül pislogva fordultam utána.

– Én miért nem mehetek veled? – néztem fel Samre választ várva. Néha igazán idegesítő volt, hogy ennyivel magasabb nálam. Ha nem ült volna le olykor, azt sem tudnám, milyen színű a szeme. Ő és a bátyja kevésbé vettek komolyan, amiért a bátyjának is csak az álláig értem.

– Nincs gyakorlatod a vadászatban. Látod, hogy mi lett Deannel... – pillantott szomorúan a bátyjára, aki épp valami bábura csodálkozott rá, amit Rowena adott neki. – Csak tartsd rajtuk a szemedet, jó? – nézett rám kérlelve.

– Persze, de akkor menj már! – intettem neki sürgetve.

***

Egyedül maradtam Deannel, aki nem is nagyon emlékszik a saját életére sem, és egy jó párszáz éves boszorkánnyal. Tök jól hangzik nem?

Szerintem sem.

Leültem az egyik asztal végébe egy szimpatikus székre, míg Rowena egy pár kelléket pakolt ki a varázslathoz. A feléről azt sem tudtam, micsoda, de volt egy érzésem, hogy jobb is ez így.

– Tényleg nem emlékszel semmire, igaz? – pillantott Deanre, aki szórakozottan szurkálta egy tűvel a korábbi babát. Az egy wodoo-baba?!

Dean csak nemlegesen megrázta a fejét Rowena kérdésére.

– Micsoda ajándék nem emlékezni a dolgokra, amiket tettél!

– Mit tettem? – nézett hátra a válla felett egyenesen Rowenára.

– Ó, egy gyilkos vagy, Dean Winchester – mondta teljes természetességgel, fel sem nézve rá.

– Rowena! – szóltam rá élesen. Azért gyilkossággal vádolni egy kicsit durva, nem?

– Várj, én... Én megöltem egy embert? – kérdezte döbbenettel vegyes elborzadással Dean. Uramég, ha eddig nem ment volna tönkre teljesen, ezek után biztosan.

– Sokat – tetézte a dolgokat a nő olyan hangsúllyal, mintha csak egy lapból olvasna fel. – De azont túl, hogy makacs vagy akár egy öszvérben a fájdalom és az étkezési szokásaid is egy gyerekével egyenlők – itt Dean vágott egy értelmetlen grimaszt. Én sem értem. –, minden, amit tettél, az... – láttam rajta, hogy a megfelelő kifejezést keresi, amit kis idő után meg is talált. – A jobb jóért tetted.

És én ebben nem is kételkedtem.

– Ó, és ezzel már rendben is van? – kérdezte felháborodva továbbra is Rowenától. Valószínűleg rólam már meg is feledkezett.

– Én azt nem tudhatom – vonta meg a vállát közönyösen. – Sokakon segítesz. De én... – sóhajtott fel gondterhelten és tovább pakolászott. – Rettenetes dolgokat tettem, és azt mondogattam magamnak, hogy rendben van. A hatalom ára volt. De mit számít a hatalom, ugye?

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most költői kérdés volt-e, de nem válaszolt egyikünk sem. Rowena pedig folytatta.

– De egy cselekedetem van, amit nem szégyellek.

– Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian Dean.

– Megmentettem egy embert, a te noszogatásod és nyavalygásod miatt.

– Miattam? – kérdezett vissza.

– Az a lány most miattad van itt – biccentett felém, mire Dean is felém fordult. A lehető legszebb mosollyal ajándékozott meg, és bármennyire bántott, tudtam, hogy többet nem látom majd ilyen boldognak.

A mellettem lévő telefon ebben a pillanatban kezdett el rezegni, amit azonnal felvettem és kihangosítottam. Nemsoká minden rendben lesz.

– Bent vagy? – kérdeztem Samtől és közelebb mentem a varázscuccokkal babráló duóhoz.

– Ssh! – csitított le azonnal. Ezek szerint igen.

– Amint megvan a könyv, tudod mi a dolgod – szólt közbe Rowena.

– Persze – suttogta Sam.

Csak a lépteit hallottuk egy darabig, aztán hogy valakihez beszélt, de ötletem sem volt, kihez. De a szavakat követő hangos csattanás elárulta a dolgot: biztosan lebukott. Egy idegen nyelven kezdett el kántálni egy női hang, amit egy fájdalmas üvöltés követett.

– Sam...? – szólt Dean félve, de válasz az nem érkezett.

Hirtelen migrén tört rám, a fájdalomtól az egész testem görcsbe rándult. A szemeimet összeszorítva próbáltam visszanyerni az uralmat a saját testem felett, de éreztem, ahogy a térdeim összerogynak a súlyom alatt. Az asztalba kapaszkodva próbáltam talpon maradni, de ahogy megpróbáltam kinyitni a szemem, fekete foltok táncoltak a szemem előtt, míg nem mindent eltakartak előlem.

Egy férfi üvöltött fájdalmasan, már a halálán volt. Én az oldalát próbáltam összevarrni, de remegő kezem, a vérrel borított bőrfelület és a folytonos ficánkolása nem segít, hiába fogták le többen is a lábait és a vállát. Láttam az arcát, de mintha teljesen elmosódott volna. Vagy csak nem emlékszem rá?

Lehet, hogy ez egy emlék? Lehet, hogy nővér voltam? De ki lehet ez a férfi, vagy miért épp most látom ezt?

***

Némi szenvedés árán, de sikerült kinyitnom a szemeimet, csak azért, hogy az olyannyira ismerős plafonnal találjam szembe magamat. A homlokomat ráncolva fordítottam oldalra a fejemet, és örömmel nyugtáztam, hogy ugyan abban az ágyban ébredtem, mint általában. Akkor van rá esély, hogy ez az egész cécó csak egy borzalmasan elcsépelt és kifordított álom volt, a fiúk odalent veszekednek valami gyerekes hülyeségen, mint ahogy eddig is, és Rowena még csak a lábát sem tette be ide.

Igaz?

De az éjjeli szekrényen heverő összehajtott papírdarab egész máshogyan igazolta. Felnyúlva a kezembe vettem a papírt, és sietve szétnyitottam, ahol nyomtatott nagybetűkkel a következő üzenet állt:

A defektes Winchesterrel meg a tragacs kocsijukkal elmentünk, majd jövünk.

Rowena

A papírt a hasamra dobva a kezembe temettem az arcomat. Rosszabb már nem is lehetett volna! Dean úgy lépett meg egy boszorkánnyal, hogy még a testvérére sem emlékszik semmilyen formában, én meg kidőltem, mint egy zsák. Talán még nem mentek olyan messzire, talán még meg tudom akadályozni, hogy valami katasztrófa következzen be. Bár könnyen lehet, hogy azzal már elkéstem.

Valahogyan sikerült letámolyognom a könyvtárba, míg próbáltam visszanyerni a teljes kontrollt, ám az üres asztalokon kívül semmi mást nem találtam. Egyedül a térképasztalon hagyott papírdarab tűnt ki a környezetből, amit sietve felvettem, és átfutottam a sorokat. Igazán kezdett elegem lenni ezekből a random hagyott üzenetekből.

Kedves JJ (remélem tényleg ez a neved),

Tudom, hogy nem voltam jó ember. Igazából nem tudom, hogy mit kéne írnom, csak szeretnék bocsánatot kérni. Tudod...Mindenért. Rowena elmondta, hogy mi mindent csináltam, a tetteim következményeit...Ugyan ki akarna ilyen életet? Nem is ez a lényeg. Csak szeretnék bocsánatot kérni, ha esetleg nem tudnám teljesíteni neked tett ígéretemet. Igen, ezt is Rowena mondta el.

Remélem minden kérdésedre megtalálod a választ.

Dean

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Azt hallottam Rowena-tól, hogy ennek az átoknak csak egy kimenetele lehet, hogyha nem segítenek rajta. Jó eséllyel –vagyis inkább csak őszintén remélem – Rowena meg fogja gyógyítani. Ha nem, akkor nem tudom, hogy mihez kezdek majd. És azt meg főleg nem szerettem volna megtudni, hogy Sammel mi lesz majd utána.

Elolvastam egy másik, szintén Rowena által hagyott post-it-et, amin összesen csak annyi állt, ha minden jól megy, épségben visszahozza a fiúkat. De mit fogok itt egymagam kezdeni, ha hármójuk közül egyikük sem tér vissza?

Szerencsére még mindig nálam volt Dean telefonja, amiben kikerestem az öccse számát a maréknyi kontakt között, ám amikor megpróbáltam felhívni, csak egy monoton női hang közölte velem, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható, és próbáljam meg később.

Halott. Mind meghaltak.

Leroskadtam a mellettem lévő székbe, és az asztalra dobtam a mobilt. Ha Sam még csak a telefonját sem tudja felvenni, belegondolni sem mertem, mi lehet a bátyjával. Az utolsó emlékébe kapaszkodva újra a kezembe vettem Dean búcsúlevelét. Meglehet, hogy a saját nevemre sem emlékeztem, de nem voltam hülye és felismertem egy búcsúlevelet.

Ha vissza is ér, vagy nem fog semmire emlékezni, vagy már csak órái lesznek hátra...Talán annyi sem. Tanácstalan voltam, hiszen még csak megkeresni sem tudtam volna őket, mert még csak azt sem tudtam, én hol vagyok, azt meg főleg nem, merre indulhattak. A hajamra túrtam és az asztalra könyökölve próbáltam elnyomni a rosszabbnál rosszabb elméleteimet a halálukról.

A franc sem tudja, vajon mióta ülhettem ott egyhelyben, csak bámulva kifelé a fejemből, mint egy döglött hal a szatyorból, de a bejárati acélajtó kínkeserves nyikorgására felkaptam a fejemet.

– Láttad volna az arcodat! – nevetett fel Dean. Életben van! – Mint amikor megettem az összes haloween-i cukorkádat!

– Nem volt vicces! – közölte felháborodva Sam. Ő is életben van!

Több se kellett nekem, felpattantam a helyemről, és elébük futva egyszerre ugrottam mindkettőjük nyakába. A magasságbeli különbség némileg kényelmetlenné tette a helyzetet, legfőképp Samnek, de nem nagyon izgatott. Olyan erősen öleltem magamhoz a két férfit, hogy az egyikük a hátamat lapogatva próbálta tudatni velem, lassan már nem kap levegőt.

– Hülye állatok! – szidtam mindkettőjüket, majd eltoltam magamat tőlük. Döbbenten néztek össze. – Tudjátok mennyire aggódtam értetek?!

– Jól vagyunk – szabadkozott Sam, az ajkán apró mosoly játszott, és Dean már ki is került minket.

– És te, Szőke herceg? – szóltam utána. Reméltem, hogy ezzel kiváltok belőle valamilyen reakciót. Nem akartam többet látni a Droid-Deant, akinek nincsenek érzései.

– Kicsit leszívott ez az átok-mizéria – legyintett, mintha az egész semmiség lenne.

– Kicsit? – vontam fel a szemöldököm. Azért ezt ő sem hihette el!

– Nagyon – javította ki magát, ezzel enyhe mosolyt csalva az arcomra. – Úgyhogy én mentem aludni.

Néma csendben figyeltük, ahogy lassan eltűnt a folyosók egyikében, és közben éreztem Sam tekintetét magamon, ahogy szinte lyukat éget a koponyámba.

– Rowena mondta, hogy mi történt veled – kezdett bele, ezzel magára vonva a figyelmemet. Az aggódó tekintete látván kedvem lett volna az asztal alá bújni. – Jól vagy?

– Persze, csak... – szólaltam meg, és visszaléptem az asztalon hagyott telefonért. Vissza kéne adnom Deannek. – Nem tudom, mi történt pontosan, de már vége.

Egy bíztató mosolyt küldött felém, de a szeme alatt megülő sötét karikákról még ez sem tudta elvonni a figyelmemet.

– Neked is pihenned kéne – pillantottam rá, ahogy a kezembe fogtam a fekete telefont, készen a távozásra.

– De még a... – kezdett bele, és a laptopjáért nyúlt. Mivel hozzám közelebb volt a gép, távolabb toltam tőle, és a fejemet rázva néztem vissza rá.

– Majd holnap megcsinálod – villantottam rá gyors mosolyt.

– De...

– Semmi de, Winchester! Kiérdemeltétek, pihenjtek kicsit. A világ bajai holnap is itt lesznek.

Fáradtan felsóhajtott, és nem vitatkozott velem tovább. Intett nekem egyet, mielőtt követte volna a bátyját a saját szobája felé, és nem sokkal később én is úgy döntöttem, félreteszem magamat mára. Túl hosszú napunk volt.

A szobámba belépve – amin azóta is osztoztunk Deannel – egy, az ágyon fekvő alakon akadt meg a szemem. Nem szívesen zavartam volna Samet egy újabb szoba elkészítésével a számomra, és mivel úgy tűnt, Dean totál kiütötte magát, úgy gondoltam, pár órát el tudok tölteni azon a kis részen mellette, amit szabadon hagyott. Átléptem a padlóra dobott ingén, és a telefonját halkan az éjjeli szekrényre téve óvatosan befeküdtem mellé az ágyra. A kezeimet a hasamon összekulcsolva bámultam a plafont a hasán fekvő férfi mellett. A fejemben újrajátszottam a ma történteket, és mindössze hálás voltam, amiért most nem kellett hátralévő életemen keresztül egyedül tengődnöm az üres folyosókon.

Nem tudtam elvetkőzni az érzést, hogy valaki figyel, míg nem oldalra pillantva ténylegesen észrevettem, hogy valaki figyel. Dean felém fordított arccal figyelt engem, karjaival a feje alatti párnát átkarolva.

– Azt hittem már alszol – kezdtem szabadkozni. Hát, ez irtó kínos.

– Ha csaptál volna valami zajt, még aludnék is – morogta a párnába, és ismét lehunyta a szemét.

– Ennek semmi értelme – a homlokomat ráncolva fordultam vissza a plafon felé. Halk sóhajt hallatott.

– Éreztem, hogy van valaki a szobában. Ha lopakodsz, azt fenyegetésnek veszem.

Akárcsak egy sérült vad.

– Legközelebb majd figyelek erre.

– Kösz.

Hosszú, néma percek teltek el, de sehogy sem jött álom a szememre. Az apró repedések nyomát követtem végig a szememmel a plafonon már a negyedik alkalommal, mikor úgy éreztem, nem bírom már tovább ezt a nyomasztó csendet.

– Dean? – szólítottam meg suttogva. Ha mégis sikerült elaludnia, nem akartam felkelteni.

– Hm? – mordult fel továbbra is lehunyt szemmel. Ezek szerint mégsem.

– Mennyire emlékszel?

– Mármint az amnéziás-átokalatti állapotomból? – kérdezett vissza halkan.

– Igen – bólintottam, továbbra is a plafont bámulva.

– Semmire – felelte magabiztosan. – Kezdem érteni, hogy milyen lehet neked.

– Kösz – horkantam fel halkan, és a szemöldökömet összevonva kezdtem el agyalni. – De egy kicsit irigyeltelek is.

– Miért?

– Nem emlékezni a rossz dolgokra... Igazán boldognak tűntél.

– Nem csak a rosszakat vesztettem el – mondta ezúttal kissé hangosabban. Felé fordítottam a fejemet, és egyenesen a zöld szemeibe néztem. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, miről beszéltünk. – Hanem a jókat is. És ha ilyen a boldogság... Kösz, de kihagyom.

Halovány mosolyra húzódott az ajkam, és lekaptam róla a tekintetemet. Igaza volt. Nem tudtam én sem, hogy miket tettem, volt-e valamilyen bűnöm. Az is lehet, hogy valami börtönviselt voltam, aki rajta volt a körözöttek listáján, ki tudja. De ha tényleg ez a boldogság ára, lehet én is megtagadnám. Talán már sosem fogom megtudni, hogy milyen szép emlékektől fosztott meg az élet.

Egyikünk sem szólalt meg a továbbiakban, pár perc múlva meg már csak az egyenletes légzését lehetett hallani. A hátamat fordítva neki az oldalamra gördültem, és összébb húztam magamat, hogy még véletlenül se érjek hozzá.