Abban a szobában feküdtem, ahová még pár órával ezelőtt Sam navigált. A kemény matracon hanyatt vágódva bámultam az üres plafont, miközben a testvérek vitáját hallgattam a másik szobában, már vagy negyed órája. Amnéziás voltam, nem pedig süket.

– Nem nyírhatod ki a Pokol királyát! – mondta ki a nyilvánvalót Sam. Próbálta finoman meggyőzni a testvérét, hogy őrültség, amire készül, és ezt mindannyian tudtuk. Csak Dean láthatóan nem szerette beismerni, ha másnak igaza van.

– Csak figyelj – vetette oda Dean. Megforgattam a szemeimet, és biztos voltam benne, hogy Sam ugyan ezt teszi. Ennek a pasinak a két legrosszabb tulajdonságot is sikerült elsajátítania: a mérhetetlen férfi büszkeség és a makacsság. – Ha szükség lesz rá, fel akarok készülni.

– Én megértem, komolyan – folytatta egy fokkal Én sem akarom a karmaik közé lökni, de ha tudni akarja az igazat, akkor nem tarthatod vissza.

De még mennyire, hogy nem! Csak Dean nem volt képes semmit felfogni, ami ellentmondott az akaratának. A kezemmel eltakartam az arcomat, és egy mély levegőt véve nyugalmat erőltettem magamra. Az égvilágon senkinek sem lenne jobb azzal, ha kibuknék – márpedig egyre inkább érett az a bizonyos hisztiroham.

– Mert szerinted én nem akarom tudni? – csattan fel Dean. – Máson sem jár az eszem, mint...

Nem fejezte be a mondatát, csak hagyta lógni a levegőbe. Ráncba szökött a homlokom: ezt még én is kitaláltam a rövid ismeretség alatt, hogy nem vall rá.

– Te, mi van veled mostanság? – kérdezte halkan Sam, hangjából kiérződött a törődés és aggodalom.

Rájöttem, hogy Sam valószínűleg mindig ilyen: törődő, gondoskodó és kíváncsi – egyszerűen csak ilyen volt a természete. Ha figyeltél, a szeme mindent elmondott egy-egy beszélgetés alkalmával, néha nem is volt szüksége szavakra, hogy tudassa a világgal, mit is gondol.

– Mi lenne? – horkant fel.

– Minden rendben van a... – Sam nem fejezte be a mondatát, amit rendkívül gyakran használt. Mit ne mondjak, roppant idegesítő volt.

– Sammy, fáradt vagyok ehhez úgyhogy nyögd ki végre, hogy mit akarsz – sóhajtott fel Dean.

Nem értettem Sam válaszát, így felültem az ágyban, hátha kihallom a következő szavakat. Sok ideig csak hosszú csend volt a válasz, ami kezdett az agyamra menni, míg nem némi mormogást hallottam, utána pedig teljes csendet. Pont most, hogy kezdett volna érdekelni a dolog és nem én voltam a rivaldafényben, úgy döntenek, hogy elülnek. Szuper.

Nagyot sóhajtva visszakúsztam az ágyba, és az oldalamra fordulva átkaroltam a fejem alatt lévő párnámat. Kényelembe helyezkedtem, és pislogás nélkül meredtem a szembe lévő falra egészen addig, míg a szemem könnyezni kezdett. Szorosan lehunytam a szememet, és próbáltam ellazulni: túl sok információ volt egy így egy napra. Elterveztem, hogy másnap megpróbálom a lehető legtöbbet kideríteni a kilétemről, de ehhez az kellett, hogy teljesen kipihent és tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Meglepően hamar sikerült elaludnom, ám az álmaim közel sem voltak olyan békések, mint az gondoltam volna.

A poros földúton egy hirtelen fékezéssel nagyot huppant a rozzant terepjáró, amiből két férfi szállt ki. A kezében egy fekete pisztoly csöve villant meg a gyér napfényben, míg a másik kezével hangosan bevágta maga mögött az autó ajtaját. Pár méterrel az autó előtt egy mocskos ruhájú, megviselt férfi térdelt, a kezei hátra kötve egy vastag kötéllel a háta mögött. Mögötte két fegyverrel felszerelt férfi állt, parancsra várva.

– Kérlek, bocsáss meg! – könyörgött remegő hangon a férfi, az előtörni készülő sírás miatt előre rogytak a vállai. – Nem fog többet előfordulni, esküszöm!

– A szabály az szabály – biztosította ki a pisztolyát az, aki első ránézésre is a vezérnek tűnt. – A lopás pedig lopás.

Habozás nélkül meghúzta a ravaszt, és a férfi élettelen teste a porba hullott. Most végre, sokadik pillantásra, sikerült felismernem a férfi arcát, aki egy térden állva könyörgő ember haláláért volt felelős: méghozzá Deanét.

Újabb reggel egy újabb rémálom után. Kezdtem valamiféle rendszert találni az álmaim között, de még mindig olyan homályos volt az egész, mintha két szemüvegen keresztül akarnék olvasni. Tudtam, hogy idővel, mikor már több tapasztalatom lesz, valahogy képes leszek összekötni a szálakat, de csalódottan kellett beletörődnöm, hogy ez nem mostanában lesz.

Az ébredésem után még fél óra döglés után úgy gondoltam, illendő lenne felkelnem. Nagyot nyújtóztam, és a nyakamat ropogtatva körbenéztem a szobában. Minden ugyan úgy volt, ahogy tegnap este hagytam, kivéve azt a kupac ruhát, ami az ágyam végébe volt helyezve. Előre nyúlva az ujjaim között kezdtem el morzsolgatni a kockás ing anyagát, aminek kellemes puhasága nyugalmat sugárzott. Apró mosoly tűnt fel az arcomon, ahogy eszembe jutott az a szó, amit valószínűleg sosem fogok látni ismét: otthon.

Összeszedtem a cuccaimat, és erőt véve magamon lenyomtam a súlyos kilincset. Az ajtó halkan nyikorogva tárult ki előttem, egyenest a még némileg sötét folyosóra. Egy pár pillanat erejéig elidőztem a szobám küszöbén, és az ajkamat rágva mérlegeltem, vajon tényleg szükséges-e nekem kimozdulnom a biztonságot jelentő szobámból, de úgy voltam vele, hogy nem maradhatok örökké odabent. Bármennyire is szerettem volna. A vállamat kissé megráztam, hogy ellazítsam a támadásra kész izmaimat, és a meztelen talpaimat kapkodva abba az irányba igyekeztem, ahol Sam még tegnap mutatta a fürdőszobát.

Miután becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, az a bejárattal szemben lógó kis tükör volt. A tekintetem megakadt a saját szemeimen, amik tágra nyílva, sötét karikákkal körülvéve bámultak vissza rám a tükörből. A tompa lámpa fényében szinte élettelennek tűnt, tompának: a sápadt bőrömtől erősen elütött a másként élénk színű kék szempár. A figyelmem utána az arcomat keretező sötétbarna, természetes hullámokban leomló hajamon állapodott meg. Pár tincs világosabbnak tűnt, mint a többi, de olyan természetesnek tűnt, hogy bátran ki mertem jelenteni: jelenleg ez az egyetlen dolog, amit tudok értékelni. A szívem nagyot dobbant, ahogy elidőzött az arcomon a tekintetem: még csak arra sem emlékeztem, hogyan nézek ki.

Felöltöztem, megmostam a fogamat a Sam által előkészített fogkefével és fogkrémmel, miközben próbáltam valamennyire összeszedni magamat. Hideg vízzel megmostam az arcomat, aztán remegő kézzel megtöröltem a falra akasztott, tetszésemnek túl durva anyagú törölközővel. Féltem tőlük. Hogy miért? Csupán elővigyázatosságból. Nem tudtam, kiben kéne bíznom, kiben nem, senkit sem ismertem. Nem vitt rá a lélek, hogy vakon megbízzak olyanokban, akiket két napja ismerek. Erősen fontolóra vettem, hogy csak visszasprintelek a szobámba és bezárkózom oda egészen addig, míg azt nem hiszik, hogy meghaltam, de ez nem tűnt túl előnyösnek. Megigazítottam a hajamat, és egy mély levegőt véve leküzdöttem a szorongásomat, és kiléptem az ideiglenes fedezékemből.

Valahogy sikerült eltalálnom a konyháig, ahol az asztalra dőlve egy alvó Deant találtam. Megtorpantam a konyha ajtajában, és az ajkamat rágva próbáltam valami ésszerű ötlet után kutatni az elmémben, míg végül két eshetőség mellett tettem le a voksomat: vagy felkeltem és megnézem, hogy egyáltalán él-e még, vagy elveszem tőle a fegyverét, és megpróbálok ismét lelépni. Az utóbbi ötlettel csupán annyi volt a baj, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, azt meg végképp nem, hogy hová mennék. Jelenleg ez volt az egyetlen hely, amit mondhatni ismertem: semmi sem várt engem odakint.

Erőt vettem magamon, és egy lépést beljebb téve megszólítottam.

– Dean?

De mintha meg sem hallotta volna, továbbra sem mozdult. Egek, ugye nem halt meg?

Gondolhattam volna, hogy a keze mellett lévő piásüveg tehet erről, de ez valahol mélyen mégis elszomorított. Odamentem hozzá, és azon gondolkoztam, hogy mit is kéne vele kezdenem. Nem akartam még Sam után is futkorászni ebben az útvesztőben potyára, szóval úgy gondoltam, hogy előtte meggyőződöm róla, vajon tényleg életben van-e még.

Finoman, épp csak megérintve a vállát, meglöktem a kezemmel, amire felriadt. A karjával majdnem lelökte a mellette lévő üveget az eszeveszett csápolások közepette, de utána kaptam és sikerült megállítanom az üveget, mielőtt leesett volna. Nem lett volna kedvem és türelmem még takarítani is utána. Rám emelte a tekintetét és megdörzsölte az arcát. A szemöldökömet felvonva elidőzött rajta egy pár másodpercig a tekintetem, ahogy azt mérlegeltem magamban, mennyire van szétcsúszva.

– Hány óra? – beletelt pár másodpercbe, mire sikerült megértenem a mormogását, bár nem kellett hozzá diploma, hogy megállapítsam, épp annyi életkedve volt, mint egy halálra ítéltnek.

Felnéztem a gyéren megvilágított betonfalon csüngő órára, ami hét óra tíz percet mutatott. Ez volt az első alkalom, hogy a konyhában jártam, bár látszólag nem sokról maradtam le. Egyszerű volt, talán kissé szegényes felszereltségű is, de ki voltam én, hogy panaszkodjak? Hirtelen rám tört a kíváncsiság, hogy megtudjam, vajon tudok-e főzni.

– Nem sokkal múlt hét – válaszoltam Deannek a feltett kérdésére.

– Hajnali? – szörnyedt el, ahogy visszahanyatlott az asztalra. Át tudtam érezni a helyzetét, legszívesebben leheveredtem volna egy sötét sarokba, hogy megpróbáljam kialudni magamat, valószínűleg ismét kevés sikerrel.

– Mi történt? – jelent meg az ajtóban Sam, aki épp a szeméből próbálta kidörzsölni a fáradtságot. Eltámolygott mellettem, és egyetlen pillantást sem pazarolva rám levágódott a bátyjával szembe egy szabad székre. Az egyik kezemet a csípőmre támasztva figyeltem a kettőt, ahogy látszólag próbálnak visszatérni a földi maradványaikhoz, és kijózanodni. Nos, sok sikert hozzá.

– Olyan vagy, mint a mosott szar – állapította meg a nyilvánvalót Dean, félig még mindig az asztalon feküdve. A számból vetted ki a szót...

– Haver, te mondod? – könyökölt az asztalra Sam, és a fejét a falnak döntötte.

A nyomorúságukat szemlélve kissé megesett rajtuk a szívem – többnyire Samen, Dean eddig nem tett túl sokat érte, hogy belopja magát a szívembe. Azonban tetőt adtak a fejem fölé, a cuccaikat használtam, a tudástárukból próbáltam kibogozni az életemet, és valószínűleg az életemmel tartozom nekik, amiért azon a bizonyos estén nem hajtottak át rajtam – már azok alapján, amiket Samtől tudtam –, így hát úgy döntöttem, igazán megpróbálhatom viszonozni a szívességek egy részét.

– Csinálok kávét – ajánlottam fel, és válasz híján odaléptem a kávéfőzőhöz, és megpróbáltam kitalálni, vajon hogyan hozzam működésbe. Ha minden jólmegy, egyikünk sem fog meghalni.

– Mondtam, hogy a jäger és a whisky nem a legjobb ötlet – morogta Sam mögülem, aminek hallatára mosolyra húzódtak az ajkaim. Jólesett végre a helyzet magaslatán lenni még akkor is, ha nem a saját ügyemről volt szó.

– Ti csak gondoltatok egyet tegnap este és leittátok magatokat a sárga földig? – kérdeztem, és a szekrényeket nyitogatva két bögre után kutattam. A második szekrényben meg is találtam, amit kerestem.

– Mondhatni – felelte kettőjük helyett Sam.

– És ha meglépek? – pillantottam rá a vállam felett, miközben sikeresen is sikerült elindítanom a kávéfőzőt. Nyílt titok volt számukra, hogy nem szándékozom itt maradni velük, bár a pokol királyánál mégis jobb választásnak tűntek. Kivéve a dühös Deant – na, az ő esetében bármikor a pokol királyát választanám.

– De nem tetted – vonta meg a vállát, és egyik kezével megdörzsölte a borostás arcát. – Soha többet nem iszom.

– Bölcs döntés – állapítottam meg, és az egyik bögre kávét elé helyeztem, a másikat pedig a testvére elé toltam. A fekete kávé erős illata az orromba kúszott, és míg Sam már elkezdte szürcsölni a sajátját, Deant meg sem hatotta az ital.

– Ébresztő, Szőke herceg! – löktem meg a térdét az enyémmel, de csak morgott valamit és beljebb csúszott.

Néha igazán elgondolkodtam azon, hogy megéri-e nekem velük foglalkozni, vagy tényleg csak ki kéne rohannom az ajtón, és vissza se nézve elrohanni a vakvilágba. Jelenleg egész vonzónak tűnt a dolog.

– Hozzam a vödröt? – néztem tanácstalanul Sam-re. Az ajánlatom mindkettőjüknek szólt, de Sam túl elfoglaltnak tűnt a kávéja kortyolgatásával.

– Halkabban, szétmegy a fejem! – rimánkodott Dean. A szemöldökömet ráncolva néztem le rá, és kellett egy pár pillanat, mire összeszedtem a higgadt gondolataimat. Biztosan megvolt rá az oka, hogy ilyen eltűrhetetlen állapotba taszította magát, és muszáj volt ezt szem előtt tartanom ahhoz, hogy ne húzzon fel.

– Idd meg! – toltam közelebb hozzá a kávét. Ha már fáradtam vele, igazán kár lett volna kiönteni, hiszen a hideg kávét senki sem szereti. És ha lesz képe visszautasítani, egész biztosan a nyakába borítom.

– Az mi? – támasztotta meg az állát az alkarján, és úgy nézett kíváncsian a bögrére.

– Kávé – feleltem tárgyilagosan. Mintha ez az illatból és az előző, tíz perces kínlódásomból nem lett volna nyilvánvaló.

– Hálás köszi – nyöszörögte, de csak visszafeküdt.

– Ettől nem lesz jobb – ráztam meg sóhajtva a fejemet. Igazán kezdtem feladni. – De miért is alszol az asztalon? – tettem fel a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy átléptem a konyha küszöbét.

– Mert a szobámat bérbe adtam egy lánynak, aki épp abban látja a pervezióját, hogy nem hagyja kijózanodni a megmentőjét – morogta fel sem nézve.

Ja, szóval az az ő szobája! Én kérek elnézést! Nem mintha valaha is kértem volna, hogy feladja miattam a saját kényelmét. Egészen biztos voltam benne, hogy ebben a hatalmas létesítményben talált volna legalább egy kanapét, ha még csak nem is egy másik ágyat, amin rendesen kipihenhette volna magát.

A szememet megforgatva léptem felé, és a csuklóját megragadva kezdtem el felhúzni a székből. Samet nem is érdekelte, mégis mit akarok kezdeni a testvérével, Dean pedig nem volt annyira észnél, hogy egy értelmes kérdést is kinyögjön, csakis néhány másodperces fáziskéséssel, mikor már magam előtt lökdöstem végig a folyosón, egyenesen a „szobája" felé.

– Hová megyünk? – kérdezte, kivételesen is egész ébernek hangzott most. Bár kétségkívül kihallatszódott a hangjából, hogy annyi életkedve van, mint halálra ítéltnek a villamosszék meglátogatása előtt, de jelenleg nem volt kedvem ezt figyelembe venni.

– Meglepetés – feleltem közönyösen.

– Nem szeretem a meglepetéseket, mondtam már? – pillantott át a válla felett rám, de egyetlen szúrós pillantással elértem, hogy szótlanul támolyogjon tovább a folyosón.

Miután sikeresen is eligazítottam a saját hálója felé a férfit, nagyot fújva elindultam vissza arra, amerről jöttem: vissza a konyhába, hogy elpusztítsam a Dean által meghagyott kávét. Bűnnek éreztem pocsékolni. A hajamat a csuklómon lévő hajgumival laza copfba kötöttem, és ahogy befordultam a konyhába, egy máris éberebb, jobb állapotban lévő Sammel találtam szembe magamat. Átöltözött, megborotválkozott, és épp úgy nézett ki, mint bármely eddigi napon, azzal a különbséggel, hogy a szemei alatt a szokásosnál is sötétebb karikák húzódtak. Meglepődve nyugtáztam, hogy a testvérének hagyott fekete kávénak is nyoma veszett: valószínűleg azt is magába diktálta. Tudtam, hogy egy fél élettel ért fel, mire felkönyörögtem az emeletre a bátyját, de azon még én is meglepődtem, hogy ennyi idő alatt elfogadható külsőt varázsolt magára.

– Te meg hová mész? – kérdeztem rá kíváncsian. Ne, kérlek, ne hagyj egyedül Vele! Nem vette észre a jövetelemet, de a hangom hallatára felém kapta a fejét, miközben a dzsekijét igazította magán.

– Csak bevásárolni – vágta rá, és az arcomra kiülő zavar láttán egy könnyed mosolyt villantott rám. – Nemsoká jövök.

Minden további szó nélkül elsietett mellettem, és pár perc múlva csak a mögötte becsapódó főbejárat ajtajának hangját hallottam. Temérdek szabadidőm maradt így, hogy egyikük sem volt itt, akikről gondoskodni tudtam volna. Legalább ez az apró, kissé kellementlen cselekvés lefoglalt, de most azt sem tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek magammal, így hát az eddigi legbarátságosabb hely felé vettem az irányt: a könyvtár felé.

Némi navigálás és egy pár téves forduló után sikeresen megtaláltam a helyiséget, a különböző méretű, színű és tartalmú könyvek alatt rogyadozó polcok között barangolva nézelődtem valami olyan dolog után, ami ismerős lehet az előző életemből. Hosszú, sikertelenül telt percek után föladtam, és inkább olyan könyveket kerestem, amik felkeltik majd az érdeklődésemet. Ha már nem tudtam kideríteni semmit a múltamból, izgalmasnak tűnt a lehetőség, hogy tanuljak valami újat.

Az egyik polcon a többi könyv tetejére téve találtam egy kopott borítású könyvet, aminek kivételesen értettem is a címét, mert ez angolul volt a sok latin között: Szimbólumok. A kezembe vettem a súlyos könyvet, és végigsimítottam a poros, egyszerű fedelén. Semmilyen minta nem volt rajta, csak egy egyszerű, mégis díszes latin szó, alatta az angol fordítása a címnek. Ezt elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy magammal vigyem. Az ajkamat rágva mérlegeltem a lehetőségeimet olvasási helyet választva, és akaratlanul is eszembe jutott a kifeküdt Dean. Szemmel akartam tartani, mert nem tudtam, hogy nem akar-e majd belefulladni a saját hányásába, de ha mégis megtörténne, Sam biztosan nem tűrne meg itt a továbbiakban.

A könyvemet magamhoz ölelve visszalopództam a szobába, ahol Deant helyeztem el, és résnyire behajtottam magam után az ajtót. A hasán feküdve hevert az ágyon, egyik karjával a párnáját a feje alá húzva. Helyet foglaltam az ágy oldalán lévő széken, a lábamat megtámasztottam az ágykereten, és az ölembe vettem a súlyos könyvet. Az első oldalon kinyitottam, és figyelmesen olvasni kezdtem a látszólag kézzel írt sorokat, egészen addig, míg a szemhéjam el nem nehezedett, és álomba nem merültem.

– Mit csináljunk vele? – kérdezte idegesen egy férfi, a hangját eltompította a sötét faajtó, amivel épp szembenéztem.

A kezeimet csavargatva próbáltam lazítani a csuklóimat közrefogó kötélen, aminek kérges fonálszálai már sebesre kezdték a bőrömet. Az egész szobában sötétség uralkodott, egyedül a mögöttem lévő ablakon keresztül szűrődött be a hold fénye, ami némileg bevilágította a kis szobát. A szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez, és próbáltam minél jobban felmérni a körülményeimet. Elég kevés sikerrel.

– Még meglátjuk – felelte jóval nyugodtabban egy másik férfi. – Akit meglátok a közelében, golyót kap a térdébe. Terjeszd az igét.

– Értettem, uram – felelte ezúttal magabiztosan az előző, és sietős léptekkel távozott. Valamiért az egyre távolodó léptek hangja nem nyugtatott meg annyira, mint reméltem.

Egy hirtelen csapással kivágódott az előttem lévő ajtó, amin keresztül vakító fény szűrődött be. Hunyorogva próbáltam kivenni az alakot, aki az ajtóban állva nézett le rám, kezét a teste mellett lelógatva. Oldalra nyúlva felkapcsolta a szobában lévő villanyt, ami halovány fénnyel töltötte meg a teret. Ez a kis fény is hirtelen ért, így a föld felé irányítottam a tekintetem, míg meg nem szokom az új fényviszonyokat. Az alak beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Mi a neved? – kérdezte fagyos hangon a férfi. A homlokomat ráncolva emeltem fel a fejemet, hogy szembenézzek vele, de az arcát látva még a lélegzetem is elakadt. Hiszen magával a világ összes bosszúságával megvert Deannel néztem szembe.

Nem, ez nem az a Dean, aki valószínűleg még mindig mellettem fekszik valami piszokdurva másnapossággal, hanem egy másik – valami egyértelműen más volt benne, de nem tudtam megmondani, mi is pontosan. A döbbenettől egy árva szó sem jött ki a torkomon, és a némaságomat tagadásnak vette.

– Játszhatunk így is – vonta meg hanyagul a vállát, és az övéhez nyúlva egy vadászkést húzott elő. A szemem tágra nyílt a penge csillanását látva, és nagyot nyeltem.

– Nem emlékszem – nyögtem ki, a tekintetemet továbbra is a késen tartva. Reméltem, hogy ez nyer nekem még némi extra időt, mielőtt maradandó kárt okozna bennem.

– Hogyne – horkant fel, ajkán gúnyos mosoly játszott. – Ezt sem először hallom.

– Miért hazudnék? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, miközben a kezemmel továbbra is a szabadulásomon voltam. A farzsebemben kitapintottam egy éles, kicsi tárgyat, amit meglepően gyorsan kiügyeskedtem. Tapintásra borotvapengének tűnt.

– Miért ne? – kérdezett vissza, szemöldökét kihívóan megemelve. – Ez egy ilyen világ, cicám. A legnagyobb hazugság, hogy sosem hazudunk.

Ötletem sem volt, mire riadhattam fel a bizarr álmomból. A könyv továbbra is érintetlenül hevert az ölemben azon az oldalon, ahol korábban hagytam. A kezemet az arcomhoz kaptam, végigsimítottam a reszketeg ajkaimon, és amikor nem találtam az eddigi helyén Deant, a szívem kihagyott egy ütemet. A fejemet felkapva néztem körbe az ismerős szobában, és a férfit az ágy végében ülve találtam meg, felém háttal fordulva. Megkönnyebbülten kifújtam a benn tartott levegőmet, ám a feszült válla láttán a szorongásom visszatért. A kezét a tarkójára kulcsolva hajolt előre, és nem kellett hozzá diploma, hogy megállapítsam, valami egészen biztosan nincs rendben vele.

– Dean, minden rendben? – kérdeztem rá halkan. Alig ismertem rá a hangomra, sokkal karcosabb volt, mint általában. A szívem ismeretlen okokból kalitkába zárt madárként verdesett a bordáim mögött, és az agyam sebesen kutatott valamiféle megoldás után.

Mintha meg sem hallott volna – bár nem ez lett volna az első eset, de ez most más volt. Valahogyan ki kellett zökkentenem ebből az állapotból. Mondjuk hozzá vághatnám a könyvet.

– Hé – szólítottam meg újból, ezúttal még kevesebb erővel a hangomban. Úgy éreztem magamat, mintha bármelyik pillanatban megfordulhatna és megölhetne.

A könyvet félretéve csendesen felálltam a kényelmetlen székemből, és bár a lábam teljesen elzsibbadt a rendkívül kínos pózban alvástól, előre nyújtózkodva, megtartva a biztos távolságot, megböktem a vállát, amire nagyot rezzent.

– Hm? – nézett át a válla felett rám, de mintha egy pillanatra nem is látott volna. Egészen máshol járt, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem ütöm bele az orromat.

– Jól vagy? – kérdeztem újra, némileg visszanyerve a hangom stabilitását. Minden normális volt, nem volt itt semmi, amitől félnem kellett volna.

– Persze – vágta rá, bár úgy tűnt, mintha épp az ellenkezője lenne. Ezt bizonyította a szokatlanul sápadt arca, a túl gyorsan reagált válasz, és az, ahogy megpróbált minél messzebb araszolni.

– Nem úgy tűnt – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, ahogy végignéztem rajta.

– Nem tudom, mit láttál – rázta meg a fejét, és felállt az ágyról. Szótlanul figyeltem, ahogy lehajolt, és az ágy másik oldaláról felvett a földről egy újabb üveg sört, amit az ajtón kifelé menet megbontott, a kupakot pedig a fal mellett álló kukába dobta.

Hű. Összesen ennyit tudtam mondani. Ez a beszélgetés baromi lehangoló és ijesztő volt egyszerre. Volt valami vele, amiről nemhogy velem, nagy valószínűséggel még a testvérével sem fog megbeszélni.

Samnek hála itt ragadtam egy alkoholista „őrzővel", aki egész véletlenül megmentette az életemet. De jól fogom én ezt fel? Milyen élet az, amikor a saját nevedre sem emlékszel? Amikor nem láthatod többé a szeretteidet, mert nem emlékszel az arcukra? Vagy a nevükre? Amikor fogalmad sincs róla, hogy van-e otthonod, ahol várja valaki, hogy hazatérj? Férj, vagy gyerekek?

Ki kellett derítenem, hogy mi történt velem – hogy ki vagyok én. Erre pedig az a két ember tudta a választ – vagy talán nem is emberek? – akik már nincsenek itt, és akiktől Dean minden áron távol akar tartani. De vajon tényleg megéri ez az ár?