Fogalmam sincs, hogy mióta ücsöröghetek abban az ágyban, de már kezdtem elülni magamat, és már a "reggelimnek" se volt nagyon hatása. A telefon se nagyon foglalt már le, ezért gondolkoztam rajta hogy ráírok Cas-re, hátha vele tudok egy kicsit beszélni, de magam mellett mozgásra lettem figyelmes.

Persze az első gondolatom az volt, hogy valami éjjeli szörny támadt fel, hogy elvigyen, ezért a telefonnal oda is világítottam, de csak Sam volt az, amint az éjjeli szekrényen a telefonjáért kutatott, de amint meglátta, hogy nálam van, fáradtan hanyatlott vissza a párnájára.

- Hány óra? - dünnyögte. Akár meg is mondhattam volna neki... Már hogyha tudnék beszélni. Ezért sajna az orra elé kellett dugnom a telefont, hogy hunyorogva le tudja olvasni, már két óra is elmúlt, pont 3 perccel. - És te azóta itt ülsz? - Megvontam a vállamat.

Tekintve rá, hogy ilyen hajnali 4 körül vitt el Cas, és 5-6 órát töltöttünk el – magam sem tudom, hogy az hogyan lehetséges –, akkor igen, kb. 3-4 órácskája őrködtem mellette.

- És ruhát azt nem vett neked? - Kérdezte felém nézve, és a sötétben láttam, ahogy abban a kevés fényben ami van, megcsillant a zöld szeme. Csak megráztam a fejem. - Gondoltam...

Láttam, ahogy nyögve a hátára fordul, és kiszenvedi magát az ágya szélére. Figyeltem, ahogy az ablak felé támolyog, és hiába akartam volna neki szólni, hogy esetleg még nem kéne elhúzni azt a sötételőt, ő egy egyszerű mozdulattal elrántotta azt. És pontosan az volt rá a reakció, mint amit elképzeltek. Csodálom, hogy nem vakult meg.

A szemét dörzsölve visszament az ágyához, kicibálta a táskáját, kivett belőle egy pár ruhát, és a fürdő felé vette az irányt. Csak meredtem a zárt ajtóra, és azon gondolkoztam, hogy neki vajon mindig ilyen nehezére esik feléledni? Mondjuk valamilyen szinten meg tudom érteni... Amilyen állapotban jelenleg van, és tekintve arra is, hogy most nyitotta meg a csapot, kétlem hogy észre venné, hogyha lelépnék.

Itt a remek alkalom, hogy elszökjek, és ne kelljen kényszerből az ő nyakán maradnom. De hogyha még egyszer átgondolom az egészet... El kell tűnnöm innen. Csak hogy így elég feltűnő vagyok, és ő pontosan tudni fogja, hogy hol keressen, mivel – gondolom én – ide valósi. De ugyan már, így is, úgyis el vagyok veszve, akkor meg nem mindegy hogy magam boldogulok-e, vagy sem?

Felpattantam az ágyról, és gyorsan átnéztem a sporttáska tartalmát. Többségében ruha volt benne, de az alján találtam fegyvereket is. Tudom, hogy ezeknek normál esetben meg kéne rémítenie... De egy fegyver csak az ember kezében lesz fegyver, nemde?

Kikaptam az egyik övet, amit találtam, és a derekam köré kanyarintottam, hogy magamon tartsam az inget, majd olyan szorosra húztam amilyenre csak tudtam. Nagy mázlim volt, mert a legkisebb lyukba pont bele tudtam csatolni, a kimaradt részt pedig valahogy sikerült betűznöm annyira, hogy ne lógjon mindenhová. Ugyanis egy elég hosszú övről beszélünk.

És remélem ezért nem fogja a fejemet venni, de egy másik övét pedig szétvágtam. Úgy voltam vele, hogyha nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, akkor zavartalanul tudom a combomra tűzni az egyik kisebb tőrt. És tényleg bevált! Nem látszik ki, mert még pont takarja. És mielőtt még Sam meglátna, hogy épp kirabolom, gyors kivettem egy kis pénzt, és az ajtóhoz siettem. Még utoljára visszanéztem a küszöbről, és kirohantam a szobából.

×××

Fogalmam sincs, hogy merre futok, hová menekülök Sam elől, csak el tőle. Igen, elég furcsa fordulat, hogy az angyal barátjának hiszek, benne meg nem bízom. Hiszen mégiscsak neki köszönhetem az életemet, nem? De milyen élet ez? Nem tudni, hogy ki voltam, milyen volt a családom, vagy hogy egyáltalán alapítottam-e családot... Magyarán, nincs hová mennem. Azzal a kevéske pénzzel sem jutok messzire, tekintve hogy Sam-nek biztosan van kocsija. Meg biztosan jobban is ismeri az itteni járást, mint én... Azt is csodálom, hogy már öt saroknyira eljutottam, és még mindig nem ütöttek el, késeltek meg, vagy raboltak ki. Úgyhogy ezt hivatosan is sikernek könyvelem el.

Teljes természetességgel sétálgattam, az embereket figyeltem, amikor aztán valaki berántott valahova. Persze nem feledkeztem meg a késemről, és egy határozott és gyors mozdulattal azonnal elő is rántottam. Viszont úgy, hogy a támadóm teste és a hideg téglafal közé szorultam, valahogy nem tűnt olyan jó ötletnek rá támadni.

- Erre nem lesz szükséged - Szólt hozzám halkan, és a kezemért nyúlt, hogy elvegye tőlem a tőrt. Eddig tartott a szabadságom... - Hová akartál menni? - Nézett a szemembe Sam, mire csak megvontam a vállam, és makacsul felemeltem az állam. Nem tartozom neki vallomással.

Kissé oldalra billent a feje, és felugrott a szemöldöke. Ismerem ezt az arcát – ilyenkor realizálja, hogy mit is kezdjen a helyzetével. Pontosabban velem.

- Ezek a mai fiatalok nem tudják fékezni magukat... - jegyezte meg egy bosszús hangú néni, mire Sam gyorsan elugrott előlem.

- Mi nem... - Kezdett bele, de a nő egy csúnya pillantással, és az arcán azzal a Láttam, amit láttam üzenettel ment el mellettünk.

Csodás, mostmár valakinek az is megfordult a fejében, hogy én majd nyilvánosan kamatyolok pont Sammel. Kac-kac, jót nevettem, jó vicc volt... Ja, várj, mégsem. Tanácstalanul fordult vissza felém az égi karistoló (nem mintha annyira zavarna), majd a dzsekije belső zsebébe süllyesztette a tört, és maga felé intett.

- Gyere, vegyünk neked pár ruhát.

Vacilálltam, hogy bele menjek-e ebbe az ajánlatába, vagy sem. Most akartam rátámadni! Tőle menekültem! De mivel cipőt minden féle képpen szereznem kell, meg egy farmer-póló kombó sem ártana, és hogyha úgyis ő fizeti az egészet, akkor nekem olyan mindegy...

És mint kiderült, tényleg van kocsija, méghozzá elég szép darab. Meg legalább udvarias volt – vagy csak elővigyázatos –, és kinyitotta előttem az elölső ajtót, majd megkerülte elölről a kocsit, és behuppant mellém a kormány mögé. Sajnáltam, hogy nem tudok vele beszélni, mert most tuti hogy kioktatnám a viselkedése miatt. Nem ronthat csak rá így egy nőre, az Isten szerelmére! Viszont ami inkább aggasztott, hogy ő sem szólt egy szót sem. Nem tudom, hogy dühös volt-e, amiért faképnél hagytam és megloptam, vagy ideges, amiért rám pazarolta a drága benzint, de az arcáról egyszerűen semmit sem tudtam leolvasni. Talán hogyha jobban megismerném... Nem, szó sem lehet róla! Nem akarhatom megismerni, nem bízom benne! A csókos mutatványa pedig megint egy másik, zártosztályra ítélendő eset.

- Te most komolyan rátámadtál volna valakire azzal a tőrrel? - szólalt meg végre, és hangjában hallottam némi élt. Aztán ezt döntsem el én, hogy mi az oka... De én csak megvontam a vállam. Igazából ő támadt rám, ez csak önvédelem volt. - És hogyha nem én vagyok az?

Ugyan az volt rá a válaszom – vállvonás. Ha nem ő lett volna, akkor már valószínűleg egy ember fulldokolna a saját vérében, amíg én elrohanok. Mert neki nem volt oka, hogy bántson, csak meg akart állítani. De más nem ilyen szándékkal jött volna utánam. És amúgy óriási mázlija, hogy gyorsabb volt nálam, mert különben már régen oda lenne az egyik veséje. Vagy valamelyik fontosabb szerve, mert kicsit lentebb lendítettem a tőrt. Legközelebb a nyakát célzom meg.

- Megjöttünk - nézett ki a szélvédőn, és biztatóan rám mosolygott. Milyen ironikus, ő szép nyugodtan vezetett mellettem, miközben én a megölésén gondolkodtam. Kicsit sem morbid.

×××

Viszonylag rövid idő alatt elintéztük ezt a kis... Kalandunkat. Ami úgy tűnt, hogy az én méretem, azt beledobtuk a kosárba, és mentünk a következő sorra. Viszont amikor a cipőt akartam megnézni az álló tükörben, hogy mégis hogy áll a lábamon, egész más dolog kötött le. Nem az, hogy Sam alig egy méterre ült, meg nem is az, hogy mennyi más van még mögöttem, hanem a saját tükörképem. Nem tudom, hogy mennyi esélyem lett volna eddig is megnézni magamat egy tükröződésben, mégsem tettem. Olyan vöröses hajam van némi barnás beütéssel, kékes szürke szemeim pedig nem olyan feltűnőek. Nem egy nagy szám, de... Hogy eddig még csak a hajam színe sem tűnt fel! Az orromon egy pár halvány szeplő volt, de inkább tudom be aranyosnak – egyelőre –, mintsem cikinek éreztem.

- Szerintem jó lesz - Erősített meg Sam, de szerintem neki fogalma sincs, hogy min merengtem.

Végül aztán csak magamon hagytam az ingét, hiába mondta hogy így nem feltétlenül lesz kényelmes, nem érdekelt. Megtetszett az ing, úgyhogy ezt nem is fogja visszakapni egy hamar. Tudom, elszaladt velem a ló... De hogyha úgy sem emlékszem semmire, akkor olyan mindegy hogy kivel mit csinálok. Tartom a távolságot tőle, de egyszerűen túl kedves. Mármint, nem tenyérbe mászóan, hanem olyan álompasi szinten. Mondjuk eddig ő és Castiel az, akivel eddig találkoztam és emlékszem is rájuk, meg hogyha a Rowena nevezetű nő is annak számít.

A magassarkúnak hála a magasság beli különbségeink is meg lettek oldva, mert így kishíján az állát fejelem le – csak én nem szeretnék olyan közel menni hozzá. Attraktív személyiség, csak ezzel nincs tisztában, vagy figyelmen kívül hagyja. Csak mert a boltos fickónak is feltűnt. És igen, előttem tolta oda Sam elé a telefonszámát egy kacsintás kíséretében. Én pedig nem tudtam, de nem is nagyon akartam ezt kommentálni.

Az ezt követő állomásunk pedig egy szaküzlet volt, ahol kaptam egy telefont. És érintő képernyős! Nagyon reménykedtem benne, hogy nem gombos telefont akar nekem venni, mert azzal ezer év lett volna egy SMS-t bepötyögnöm. Talán elmehetnék jósnőnek, mert tényleg azzal a szándékkal vette nekem, hogy majd úgy idő- és energiaspórolósabb lesz telefonon keresztül beszélni vele, mint papíron írogatni. Üdv a 21. században!