Erős karok ölelnek át és tartanak közel egy testhez. A kezemet felemelve megérintem a különleges tetoválást a mellkasán: az érintésem alatt ég a bőre. Egyszerre érzem magamat biztonságban és reszketek az idegességtől, hogy vajon mi lesz a következő lépése. Bőrkeményedéses ujjaival végig simít a csupasz karomon, aminek nyomán feláll a karomon a szőr. Lehunyom a szemem, és reszketeg kifújom a levegőt, ahogy megérzem az ajkát, amint a homlokomra lehel egy óvatos csókot.

Hirtelen kaptam levegő után. Valami kiszakított az álmomból, és mélyen utáltam magamat, amiért ez elszomorított. Az alkaromra támaszkodva körülnéztem a szobában az után keresve, ami felrázott a békés álmomból, de semmi gyanúsat nem találtam. Örültem, hogy az elviselhetetlen fejfájásom már túlélhetőre kapcsolt. Mégis, a testem még mindig annyira kimerültnek tűnt, hogy tehetetlenül visszahanyatlottam a párnára. Hosszú, óráknak tűnő perceken keresztül feküdtem az oldalamra fordulva, elmélkedve a következő lépésről. A lehetőségeim szűkösek voltak, és amíg nem nyertem vissza a teljes erőmet, nem sokat tehettem az ügy érdekében.

Lehunytam a szemem, és mélyebbre süllyedtem a matracban, mikor meghallottam, hogy halkan kinyílt az ajtó. Még a lélegzetemet is visszatartottam, és mozdulni sem mertem: szinte biztos voltam benne, hogy a fiúk egyike jött rám nézni, hogy élek-e még. Óvatosan tette a lábát, és hallottam, ahogy a fal melletti asztalon lévő papírok között kutatott, de nem mertem megkockáztatni a lebukás esélyét, hogy meglessem, ki is az valójában, így inkább tovább gyakoroltam a halálomat.

Sóhajtott egyet, és lomha léptekkel közelebb lépett. Éreztem a közelségét: legszívesebben hátrébb ugrottam volna. Nem tetszett az ötlet, hogy betolakodjon a személyes terembe – ismételten. Próbáltam olyan természetesen lélegezni, ahogy csak tudtam, de eléggé nehezemre esett, mikor egy idegen ilyen közel állt meg hozzám. Egy örökkévalóságig állt csak úgy, mikor aztán megéreztem, hogy valamit rám terít. Az anyag puhaságából ítélve egy takarót.

Ez új.

Óvatosan kinyitottam először csak az egyik szememet, így pont megláttam Dean távozó alakját, amint halkan becsukta maga után az ajtót. A kattanó zár hangjára egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat ám továbbra is mozdulatlanul vártam még egy pár pillanatig, amíg biztosan elmegy, aztán kikászálódtam az ágyból. Gondoltam, hogy körül is nézhetnék a szobában, ahová Sam utasított: tengernyi semmittevéssel elüthető időm volt. A lábamat lelógattam az ágy széléről, és vonakodva talpra álltam. A meztelen talpam alatt a hideg kő meglepően kellemesnek bizonyult, de biztosan csak azért, mert hajtott az újdonság utáni vágy.

A falra fegyverek voltak tűzve rendezett sorban, de azok nem jelentettek rám fenyegetést. Az asztalon kisebb rendetlenség uralkodott, de a rumli közepette azonnal kiszúrtam a lámpa talpazatának támasztott ütött-kopott fényképet. Óvatosan felemeltem, hogy jobban megnézzem: egy szőke hajú, középkorú nő ölelt át egy barna hajú kisfiút, és mindketten olyan boldognak tűntek a háttérben meghúzódó családi házzal, hogy egy pillanatra azt hittem, lesöpör a lábamról a hirtelen támadt irigység – rögtön utána a szomorúság is. Nyilván elkeseredett voltam, hogy még csak a saját anyámra sem emlékszem, arra meg végképp nem, hogy van-e gyerekem, aki ugyan ilyen mosollyal nézne rám.

De vár rám valaki odakint, nem?

– Nem tudtam, hogy ébren vagy.

Az ismerős hangot hallva megpördültem a tengelyem körül, hogy aztán Deannel találjam szembe magamat. Volt valami a tekintetében, ami óvva intett, nehogy valamivel kihúzzam nála a gyufát az eddiginél is jobban. Szóra nyitottam a számat, és agyalni kezdtem valami jó kifogáson, amivel ki tudom majd dumálni magamat a roppant kellemetlen helyzetből, amibe belekevertem magamat. A tekintete a továbbra is a kezemben tartott kopott fényképre esett, és olyan szorosan zárta össze az állkapcsát, hogy azt hittem egy pillanatra, maradandó kárt tesz magában. Vagy inkább bennem.

– A családod? – kérdeztem rá óvatosan. Megpróbáltam valami olyan irányba terelni a témát, amiről esetleg szívesen beszélne, de az arcát elnézve erősen kételkedtem benne, hogy akár azt is alig viseli el, hogy előtte vagyok.

– Az anyám – felelte halkan, de a hangja olyan rideg volt, hogy összerezzentem tőle. Felém lépett, és mielőtt akár hátra ugorhattam volna a fenyegetés elől, kivette a kezemből a képet és visszahelyezte a lámpa mellé: pont oda, ahonnan az előbb elvettem. Elfordult tőlem, és a az ajtókeretbe kapaszkodva lenézett rám. – Gyere, valaki látni akar.

Nagyot nyeltem, és aprót bólintva végig követtem a halálosan csendes folyosón. Sosem hittem volna, hogy ennyire örülni fogok akár egy légynek is vagy bármi: de ez a csend fülsüketítő volt. A fejemet megrázva próbáltam elfelejteni az előző beszélgetést, elég kevés sikerrel.

Mikor végre leértünk a könyvtárba, úgy éreztem, mintha egy tonnás súly szakadt volna le a vállamról. Valahogy megnyugtatott a sok, régi könyv látványa és illata: csupán a látványtól úgy éreztem, mintha itt a világ összes problémájára megtalálhatnám a megoldást. Továbbra is tartottam a lépést Deannel, annak ellenére is, hogy láthatóan úgy tűnt, mintha menekülne valami elől. Olyan otthonosan mozgott ebben az egész útvesztőben, hogy az szinte emberfelettinek tűnt: én már régen eltévedtem volna, ha egyedül kezdek el itt bolyongani. Ha mégis egyedül akartam ebben az épületben közlekedni, térképet kellett volna használnom. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, vajon rajzolt-e valaha bárki is térképet ehhez a helyhez.

Odalent meglepő látvány fogadott, bár láthatóan senkinek sem volt olyan furcsa ez az egész, mint nekem. Az a brit akcentusú férfi várakozott odalent, aki nélkül boldogan tovább tudtam volna élni az életemet, egy random székben ülve nézegette a kezében lévő borostyánszínű italt, míg Sam az asztal sarkán ülve egy újabb könyvet bújt. A lépteink zajára felkapta a fejét, és a tekintete azonnal összetalálkozott az enyémmel. Megeresztette felém a világ leggyengébb mosolyát a lehető legtöbb sajnálattal átitatva, ha még nem éreztem volna magamat eddig is épp elég kellemetlenül. Dean levágta magát a testvérétől kettővel odébb lévő székbe, míg én kellemetlenül ácsorogtam Sam oldalán, miközben a három férfi arcát kémlelve próbáltam kitalálni, vajon miért vagyok itt.

– Magunkra hagynátok minket? – sóhajtott fel az idegen férfi, és még csak fel sem pillantott a poharáról. Összeszűkült szemekkel néztem a férfire, és magamban őszintén reménykedtem benne, hogy nem hagynak egyedül egy tök idegen fickóval egy olyan helyen, ahol még azt se tudom a kijárat merre van.

– Szó sem lehet róla – felelte teljes higgadtsággal Dean, ahogy hátradőlt és keresztbe fonta maga előtt a karját. A szavai hallatára nagy kő esett le a szívemről, de tudtam, hogy a neheze még csak ezután jön.

– Nos, legyen – forgatta meg színpadiasan a szemeit a férfi. A szájához emelte a poharat, és magába döntötte azt az egy korty italt, ami még maradt az aljában, majd odébb lökte a most már üres poharat.

– Mit akar? – kérdeztem a férfitől, és legyőztem a késztetést, hogy átkaroljam magamat a karjaimmal. Nem akartam úgy tűnni, mint akit abszolút halálra rémítettek, még akkor sem, ha egyértelműen mindhárman tudták, hogy ténylegesen halálra vagyok rémülve.

– A nevem Crowley, aranyom, és segíteni jöttem.

– Hogy te segíteni? – bökött felé Dean. A fejét oldalra billentve a szája sarkában megjelent egy apró mosoly, amiből csal úgy sütött a gúny. – Nekünk? Nyakig ér a szar a Pokolban, vagy mi történt?

– Ez a lány nekem is fontos, Winchester! – sziszegte Crowley. Ezzel már sikerült elérnie, hogy Dean befogja a száját, nekem pedig felkeltse az érdeklődésemet. A férfi egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta: – És magammal kell vinnem.

– Hová? – tört ki belőlem azonnal az első kérdés, ami eszembe jutott. A második az lett volna, hogy tuti nem egy elmegyógyintézetből botorkált ide?

– A Pokolba – felelte Crowley tárgyilagosan, ahogy összekulcsolta maga előtt az ujjait. Szóra nyitottam a számat, de nem jutott eszembe semmi ésszerű tiltakozás, vagy bármi is, amit mondhattam volna. Ez tutira csak egy rossz vicc.

– Az nem fog megtörténni – vágta rá egyszerre a két testvér. Sam felpattant ültéből, és a mellkasa előtt összefont karral nézett le Crowleyra, aki a kialakult helyzetet látva csak megforgatta a szemeit.

– Attól tartok fiúk, hogy ebbe túl sok beleszólásotok nincsen – nézett felváltva rájuk.

Dean szóra nyitotta a száját, hogy tovább vitatkozzon a férfival, de a kezemet felemelve megakadályoztam ebben. A szemöldökét összevonva nézett rám, de csak megráztam a fejem. Nem akartam itt, mindenki előtt megmagyarázni, miért is nincs joguk helyettem döntést hozni abban, kivel mehetek le a Pokolba.

Nem hittem volna, hogy ez a gondolat valaha is megfogalmazódik bennem.

– Nem viszed sehová. Csak a testemen keresztül – szólalt meg Dean. A hangja szinte ijesztően nyugodtnak tűnt, amitől végigfutott a gerincem mentén a hideg.

– Az még bekövetkezhet – jegyezte meg halkan Crowley, és egy olyan mosolyt villantott rá, ami sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint akármilyen fegyver. – A te életedre nem kötnék semmit.

– Tudni akarom, hogy mi történt velem – szóltam közbe. Mindhárman felém pillantottak, és mindegyikük arcán másfajta érzelmek tükröződtek. Közöttük kapkodtam a tekintetem, és a kérdő tekintetek kereszttüzében csak a levegőbe emeltem a kezemet. – Most mi van? Még csak a nevemet sem tudom, azt meg főleg nem, hogy hogyan kerültem ide.

– Ezt hívják amnéziának, drágám – intett a kezével Crowley, mintha ez csak olyan nyilvánvaló lett volna. Egy pillanatig azt se tudtam, mit mondjak, mikor egy számomra túlzottan ismerős hang szólalt meg mellettem.

– Fergus, megmondtam, hogy hagyd békén! – bökött az említett felé Rowena az egyik vékony ujjával. A szemöldökömet felvonva fordítottam a fejemet felé, és egy halk sóhajt hallatva inkább a padlót kezdtem el nézni. Teljes volt az őrültek háza, és már meg sem lepődtem az itt folyó dolgokon. Beletörődtem, hogy itt mindenki defektes.

– Meg kell erősítenünk a biztonsági rendszerünket – pillantott Dean az öccse irányába, aki csak beleegyezően bólintott. Ezzel én sem tudtam vitatkozni.

– Anyám... – hajolt meg enyhén a nő előtt Crowley, de egy csöpp tiszteletet sem véltem felfedezni a mozdulatban.

Anyám? Az meg hogy lehetséges egyáltalán?

– Attól, hogy 300 éve mérgezed a Földön a levegőt, nem vagy bölcsebb vagy hatalmasabb – jegyezte meg negédes hangon Crowley, és a kezeit a kabátja zsebébe süllyesztette.

– 300?! – hüledeztem. A szemeim kistányér nagyságúra nyíltak, és nem is tudom melyik akasztott ki jobban: hogy a mellettem álló nő elvileg 300 éves, vagy hogy látszólag senki más nem lepődött meg rajta.

– Vegyél vissza! – sziszegte felé Rowena. – Az kell még, hogy tovább romoljon az állapota!

– Aligha lehetne rosszabb – jegyezte meg csöndesen Crowley, mire kapott egy lesújtó pillantást a fivérektől.

– Mit tud még rólam? – fordultam Rowena felé. Éreztem, hogy a remény egy újabb szikrája gyúl fel bennem, és őszintén reméltem, hogy most nem hiába.

– Azon vagyok, hogy kiderítsem – villantott rám egy halovány mosolyt, amit viszonoztam is. Jólesett, hogy valaki tényleg megpróbál segíteni.

– Most már elég a dumából– morogta Crowley, és hirtelen a karom után kapva maga felé rántott. Egy apró sikoly szakadt fel belőlem, ahogy azt hittem, pofára fogok esni a lendülettől, de szerencsére nem ez történt.

Kattanást hallottam, és ahogy felnéztem, a már jól ismert fegyver csövével néztem szembe: csak most szerencsére nem egyenesen rám szegezték. A testvérek a mellettem álló férfi mellkasára céloztak, és bár nem az én életemet fenyegették, a félelemtől kiszáradt a torkom. Az alkaromon a szorítás egyre erősödött, mígnem felszisszentem tőle. El akartam húzódni, minél messzebb a lehetőségtől, hogy véletlenül a kereszttűzbe kerülök. Crowley arcát elnézve kinéztem volna belőle, hogy engem élő pajzsként használva maga elé ránt, amint a fiúk tüzelni kezdenek.

Nem tűnt valami vonzó halálnak.

– Csak segíteni akarunk – magyarázta tovább Rowena, és látszólag a legkevésbé sem hatotta meg az újdonnal előkerült fegyverek jelenléte. Bárcsak én is elmondhattam volna magamról ugyan ezt.

A tekintetemmel próbáltam Deannek üzenni, hogy inkább hagyják annyian. Először is, nem akartam meghalni, másodszor pedig majd' meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mi is történt velem igazán. Amit eddig megtudtam, nem volt túl kecsegtető, és bárhol jobb lett volna, mint jelenleg itt. Még a pokolba is lementem volna, ha ez azt jelentette volna, választ kapok a kérdéseimre.

Óráknak tűnő hosszú másodperceken keresztül néztük egymást, várva, hogy a másik lépjen először, míg nem Rowena unta meg leghamarabb.

– Ha ennyire ragaszkodsz a lányhoz, Winchester – szólalt meg Rowena. A hangjából csöpögött a méreg, ahogy kiejtette a száján a nevet, valamint az arcát egy grimasz torzította el. – Akkor láncold csak magadhoz. Nem visszük el.

– Na de anyám... – kezdett bele Crowley, azonban hamar elhallgattatták.

– Fergus! – szólt rá a nő, mire a férfi azonnal elhallgatott. Visszafordult a testvérek felé, mostanra teljes nyugalmat varázsolva az arcára. – De amint itt az idő, magamhoz veszem.

Rowena elmormolt valami számomra érthetetlen szöveget, és mint egy szempillantást alatt, mind ő, mind pedig Crowley is eltűntek a színről. Bárcsak ezt én is meg tudtam volna csinálni.

– Mi a franc? – tárta szét a karját Sam, ahogy a testvére felé fordult választ várva. Nekem is ez lett volna az első kérdésem, és igazán szerettem volna választ kapni.

– Fogalmam sincs, öcsi – sóhajtott lemondóan, és az asztalra dobta a fegyverét. A pisztoly tehetetlenül koppant a kemény falapon, és egy pár pillanatig csak meredtem arra a fegyverre, amivel az eddig itt töltött időm alatt kétszer törtek majdnem az életemre.

– Hogy értette azt, hogy itt az idő? – kérdeztem, továbbra is a pisztolyt figyelve. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akartam, hogy eljöjjön az a bizonyos idő.

– Nem hagyjuk, hogy elvigyenek – rázta meg a fejét Dean, ahogy futólag rám pillantott. A szám sarka épphogy felgördült, és akaratlanul is jobban éreztem magamat az üres ígéretétől. Nem volt a szívem csücske, de bíztam benne annyira, hogy nem fogja hagyni, hogy akaratom ellenére pokolra vigyenek.

– Majd pont a pokol királya fog ránk hallgatni – folytatta tovább Sam. – Mintha eddig valaha is hallgatott volna ránk bármiben is!

– Sam, megoldom! – intette le türelmetlenül a testvérét, és az asztal szélére támaszkodva oldalvást az említettre nézett. – Csak a Colt kell, biztos ami biztos.

– Te most...?

– Pontosan – bólintott. Ötletem sem volt, hogy mi a francról beszélnek.

– Pontosan, mi? – néztem rájuk felváltva. Túl hosszúra nyúlt a csend a kérdésem után, és egy pillanatig azt hittem, nem is fognak válaszolni a kérdésemre, míg Dean meg nem cáfolta ezt az elméletemet.

– Kinyírom Crowley-t.