Sziasztok!
Annyira, de annyira sajnálom ezt a rengeteg szünetet, de muszáj volt kezdenem valamit a történetünk előző felével. Nemrég végeztem a korrigálásával, így mostantól jönnek ide is a részek, de még egyszer bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyire elhanyagoltam.

Nem ígérem, hogy rendszeresen fognak jönni a részek, de úgy érzem, hogy nem olyan sok van már hátra a végkimenetelig, ezért igyekszem azt minél hamarabb összehozni.

További jó olvasást, és ezer köszönet, ha még mindig olvasol! 😘

Furcsa volt megint egyedül lenni, teljes csöndben. Alig másfél hete vagyunk együtt Sammel úgy hivatalosan is, de ebből az együtt töltött idő eléggé leszűkült. Pár napot Deanéknél töltöttünk, és amíg ők kihasználták, hogy van kire bízni a gyereket, mi gyakoroltuk a gyereknevelést – nem túl sok sikerrel. Igazából Samből remek apa lehetne, de mivel én eléggé bizonytalanul bántam a kis Alexszel, azt hitte, hogy mindent lehet.

Sam felvette, ahogy azt mondta "pite", mert elmondása szerint Deannek ez lesz majd az ébresztője is, ha meghallja. Nem hazudott, Dean arcán azonnal felragyogott a büszke atyai vigyor, JJ meg inkább csak örült, hogy nem "kaki" vagy ilyesmi szépségek jöttek ki első sorban a száján. Igazából nem is mondható rendes beszédnek, hiszen még csak nem rég múlt egy éves a kis csöppség, de számomra még mindig ő a legértelmesebb kiskölyök a világon. 

A bunkerben, azon belül is a könyvtárban ücsörögtem, magam előtt Sam laptopjával, amit itt hagyott nekem. Hiába mondtam neki, hogy megleszek én a kismillió könyvvel is, ami körülöttem van, vagy akár a tévével a szobájában, ő mindenről gondoskodott, hogy még csak ki se kelljen mozdulnom a betonfalak közül. Bevásárolt egy egész álló hétre, fagyit is vett nekem, meg pizza recepteket is böngészett nekem a neten, mert rájöttünk, hogy szeretek és tudok is sütni. Ahogy észrevettem, ennek ő örült a legjobban, és elképzelni sem akartam, hogy mikor evett már utoljára házi kosztot. 

Emlékszem az első estére, amit úgy együtt töltöttünk itt. Mindketten az ágyában feküdtünk, a hátamat a mellkasának támasztva, ahogy a lába között húzott magához, és úgy néztük a The End Of The F**cking World-ot az én ajánlatomra. Sajna nem sikerült megnézni az összes részt, de nélküle meg nem akartam folytatni, mert ez egy ilyen kapcsolati dolog volt. 

A kedvencem viszont mindig az ébredések voltak. Én szerettem sokáig aludni, kihasználva azt, hogy tiszta, puha ágynemű van, és nem holmi érdes, büdös moteli szennyes. Samnek viszont mindig pontban fél hétkor megszólalt az ébresztője, ezért egyszer, amikor éjfél után feküdtünk le, kikapcsoltam a telefonját, és a párnám alá rejtettem. Aznap fél tízkor keltünk, ő pedig azon kívül, hogy morcos volt, amiért nem találta ott a telefonját, ahová ő lerakta, semmi baja nem volt. A nap hátralévő részében pedig mintha kicserélték volna, és el sem hagytuk a szobáját. Akkor megfogadtam, hogy többször is meg kell ezt ismételnünk. 

De most csak kósza emlékek maradtak utána. Pontosan 6 napja, 19 órája és 48 perce csókolt meg utoljára – akkor, amikor beszállt a kocsijába, és elhajtott valami újabb vadászatra. Nem azt mondom, hogy azt akarom, hogy én legyek neki a világ közepe... De teljes mértékben így van. Azt akartam, hogy minden este és reggel mellette feküdjek, hogy reggelente két cukorral tej nélkül kávét készítsek neki, vagy hogy a konyhában üljön és nézze, ahogy valami vacsorát próbálok összedobni. Többet akartam hallani a nevetését, akartam, hogy többször bújjon hozzám, ne csak este, és arra is vágytam, hogy az élete jövőjét én jelképezzem, nem az a rohadt kocsi a garázsban. 

Persze, hogy imádtam azt a kocsit, de a vadászattal nem voltam teljesen megbékülve. Büszke voltam a pasimra, hogy nap mint nap életeket ment és szörnyeket gyilkol, mert ez menő meg minden... De nincs más, aki átvehetné tőle? Én értem, hogy Deannek több oka volt kiszállni, mert ő régebb óta űzte ezt, mint az öccse, de mindketten egyaránt érdemelték volna meg a békés életet, valami kisvárosi kétemeletes házzal, kutyával, két-három gyerekkel, meg egy platós kocsival a garázsban.

Megint a telefonom felvillanó kijelzőjére kaptam a tekintetem. Még mindig nem Sam volt az. Aggódtam érte, és legszívesebben már napokkal ezelőtt a nyomába eredtem volna, de nem akartam az a fajta barátnő lenni, aki megőrül, ha a pasija nem jelentkezik minden órában. Tudtam, hol van és mit csinál, esténként beszéltünk telefonon is, de ezek az alkalmak fel sem értek ahhoz, mint amikor szemtől szemben leültünk egymással beszélni. 

Próbáltam, én tényleg megpróbáltam a lehető legkevesebbet aludni, több okból kifolyólag is. Először is, nem akartam lemaradni azokról az alkalmakról, amikor Sammel tudtam beszélni, a másik pedig az volt, hogy nem akartam többet tudni az életéről. Mármint, természetesen érdekelt, hogy mi volt vele előttem, de a rossz emlékeiből nem kértem, főleg úgy, hogy ő sem volt a közelemben, hogy aztán megvígasztaljon. Ez pedig csak még inkább tetézte a hiányát.

Nagyon már azt sem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Rettentően unatkoztam, fáradt voltam, de féltem újra elaludni a legutóbbi álmom után, úgyhogy maradt az, hogy ülök egy helyben az asztalnál, hogy lássam, amikor hazajön, és nézek ki a fejemből. Esküszöm, ennél még az is sokkalta izgalmasabb lett volna, hogyha nézhetem, ahogy nő a fű, vagy valami, de úgy éreztem, hogy Samnél még egy döglött macska is hamarabb érne el a Marsra meg vissza, minthogy ő végre vissza jöjjön.

Az utóbbi napokban például elkezdtem kötési technikákat és praktikákat tanulni, hogy tudjak majd neki kötni egy... Akármit. Amennyi időm van, egy teljes pizsamakollekciót is megcsinálhatnék.

Miután a kávéból is kifogytam, énekléssel próbáltam ébren tartani magam, amíg be nem rekedtem. Miután több könyvet sem találtam magamnak, és majdnem ráájultam az asztal lapjára, úgy voltam vele, hogy minden út Rómába vezet, és ha még egy rossz emlékkel gazdagodom, kibírom, csak hadd aludhassak végre! Mire pedig felvonszoltam magamat Sam szobájába, alig álltam a lábamon. Az egyik pólóját a párnámra hajtottam, és elég szánalmas, én is tudom, de legalább így egy kicsit megnyugodott a lelkem, hogy nemsoká ő lesz itt a párnám helyett.

Álmomban egy temetőben jártam. A köd miatt rettentően kicsire szűkült a látótávolságom, de a sírkövek között lavírozva igyekeztem egy távolban izzó fény felé. Furcsálltam, hogy egy temetőben miért világítana bármi is mécsesen kívül, de egyértelmű volt, hogy ez valami más. Nyomasztó érzésem volt, de ezt leginkább csak annak tudtam be, hogy halottak fölött mászkálok. Nem szívesen voltam itt, de vettem egy mély lélegzetet, és egymás után raktam a lábaimat, egyre gyorsuló ütemben, mígnem már futottam. Csak a zihálásom hallatszódott és az avar által tompított lépteim, mégis olyan volt, mintha egyre messzebb kerültem volna a fénytől.

Miután nem bírtam tovább, megálltam. Lihegtem, a szívem a torkomban dobogott, mire leesett: a végtelenségig is futhatnék, nem lenne értelme. Megfordultam, hogy elinduljak oda, ahonnan jöttem, hátha csak rossz irányt választottam, de már nem az volt mögöttem, ami eddig. Egy hatalmas kovácsoltvas fekete kapu, aminek a tetejét éles nyílhegy-szerű dolgok díszítették. Ha ez nem lett volna elég furcsa, ami a túloldalt volt, még rosszabb volt.

A kapu túloldalán ugyanis Sam állt, hátát mutatva felém. Nem tudtam, hogy mégis mit kereshet egy temetőben, azt meg még inkább nem, hogy hová mehet.

– Sam, várj! – kiáltottam rá, de felém sem nézett. Nem hallott volna? – Sam!

Erősen megráztam a kaput, hátha kinyílik végre, de semmi sem történt. Ingerülten rúgtam bele a cipőm orrával, bár tudtam, hogy semmire sem megyek vele. Ő pedig csak egyre távolodott tőlem, míg lassan már alig láttam a köd miatt, de a lámpája fénye segített szemmel tartani, amivel maga előtt világította az utat. A nevét kiabáltam, kértem, hogy álljon meg, de ő csak ment tovább, mintha ott sem lettem volna. Amikor viszont teljesen elvesztettem a sűrű ködben, elkeseredettségemben teli tüdőmből sikítottam.

– Sam!

– Sissy, ébredj már!

Újra otthon voltam. Biztonságban, Sam ágyában, pontosabban Sam mellett. Felettem térdelt, a keze még mindig a vállamon, de az arca olyan sápadt volt, mintha csak szellemet látott volna.

– Szólalj már meg, basszus!

Annyira rémült volt a hangja, de nekem csak azt számított, hogy újra itt van. Vagyis... Nem, biztosan itt volt, hiszen éreztem az érintését, láttam! Tényleg itt volt! Sam hazajött, tényleg visszajött!

– Te rohadék! – csaptam mellkason, mire legördült rólam és magához vont.

Ütöttem, ahol csak értem, mert dühös voltam rá, az egész világra, a rohadt szörnyekre, még inkább az apjára, aki ebbe az életbe nevelte bele. Dühös voltam a bátyjára, amiért egyedül hagyta, és magamra még jobban, amiért nem tudok nélküle élni.

– Semmi baj, itt vagyok. Sissy, itt vagyok – szorított a mellkasához, és olyan szorosan ölelt, hogy ne tudjak még egyszer kezet emelni rá.

A hajamat simogatva tűrte, hogy tele sírjam a pólóját, és hiába próbált nyugtatni, egy szavát sem fogtam fel belőle. Annyira hihetetlen dolognak tűnt, hogy végre itt van velem, főleg azután az álom után... Soha többet nem akartam aludni, elengedni meg főleg nem.

Aznap este úgy ölelt körbe, mintha csak a világ elől szeretett volna megóvni, és ez jól esett. Tudtam, hogy bármi jön, ő megvéd, és nem eshet semmi bajom. Viszont amint lehunytam a szemem, újra előttem volt az, hogy újra süket fülekre talál a hangom, pont úgy, mint azelőtt. Féltem attól, hogy egyszer elveszítem, mert rajta kívül senkit sem engedtem közel magamhoz. Sokáig azt hittem hogy ez jó dolog, de nem, egyáltalán nem jó az, ha csak egyetlen ember van, akiért az életemet adnám, és csak egyetlen ember van, akiért ölni tudnék, hogy mellettem maradjon.

– Azt hittem elveszítelek – súgta a fülem mellől, de bármekkora is volt a késztetés, nem fordultam meg.

– Miért? – kérdeztem halkan. Nem volt erőm több órányi sírás után még faggatni is, tökéletesen megfelelt nekem, ahogy ott feküdhettem a karjaiban.

– Nem akartam ilyen sokáig távol lenni – felelte. – Indulás előtt fel akartalak hívni, de azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert nem vetted fel. Jöttem, ahogy csak tudtam, és arra érkeztem, hogy a nevemet kiabálod, és...

– Megijedtél? – húzódott óvatos mosolyra az ajkam, ahogy összekulcsoltam az ujjainkat.

– A frászt hoztad rám – ismerte be. – De mostmár mindig melletted maradok, ígérem.

– Nem kell miattam feladnod az életed – pillantottam rá a vállam felett. A szeme csillogott a félhomályban, és csak most vettem észre, mennyire kimerültnek tűnik. – Pihenj egy kicsit!

– Nekem kellene törődnöm veled – simította meg óvatosan az arcomat. Már ez az egyetlen, ártalmatlan érintése is csillapítani tudta a mellkasomat veszítő szorongást.

– Egymással törődünk, Sammy – sóhajtottam, és vissza ejtettem a fejemet a párnára. Fáradtabb voltam, mint gondoltam volna, és bármennyire is szerettem beszélgetni vele, baromira hálás lettem volna ha végre befogja a száját és alszunk egy jót.

– Szeretlek.

A szívem kihagyott egy ütemet. Egyetlen kis szócska, és ennyire ki tud billenteni a nyugalmi állapotomból? De ez az egyetlen szócska pont arra volt elég, hogy melegség öntse el a testem, hogy a mosoly az arcomon még szélesebb legyen, és elűzze az összes gondomat és gondolatomat. Elég volt arra, hogy fényesebbnek lássam a szobát, hogy pozitívan tekintsek a világra, és elérte, hogy beismerjem amit én is érzek. Túl régóta halogattam már, de legalább volt időm meggyőződni róla, hogy mi ez a tompa sajság amit a hasamban éreztem.

– Neked is fáj a hasad?

Néhány másodpercre beállt a néma csend. Gondoltam, hogy nem épp erre a válaszra számított, de amikor fáradt vagyok, lusta vagyok még gondolkozni is.

– Micsoda?

A hátamra gördültem, hogy láthassam az arcát, de a zavarodott kifejezést látva kitört belőlem a nevetés. A könyökére támaszkodva nézett le rám, arcán óvatos mosoly játszott, de a szemében láttam, hogy tart egy kicsit a válaszomtól.

– Olvastam, hogy akkor fáj a hasad, ha szerelmes vagy.

Felnevetett és egy őszinte mosolyt villantott rám, mielőtt válaszolt volna.

– Igen, fáj a hasam.

– Az jó, mert az enyém is.

A zöld szempárba melegség költözött, és mielőtt bármi mást mondhattam volna, puhán érintették az ajkai az enyémeket. Nem volt követelőző, de ebben minden benne volt, amit el akart mondani. Végül pedig repeső szívvel, Sam karjaiban aludtam el, a hátamhoz simuló mellkasán keresztül érezve a szíve erős, egyenletes dobogását. Hihetetlen volt felfogni, hogy az a szív értem dobog, az enyém pedig őérte.