Nem volt valós. Amikor felébredtem, még mindig mellettem aludt, vagyis inkább alattam, mert az éjszaka folyamán sikerült rámásznom, de akkor sem lehetett valós. A tegnap este után nem is vártam tőle, hogy a szokásos idejében keljen, de mivel én eléggé az éhhalál szélén lebegtem, muszáj volt mellőle kikászálódnom, különben a végén még a hasam korgása riasztotta volna fel.

Rádöbbentem, hogy rettentően szeretem nézni, ahogy alszik, mégis hiányzik az a Sam, aki napközben szokott lenni. Álmában nem viseli azt a jól megszokott őszinte, mindig erőt adó mosolyt, és így mintha nem is lenne önmaga, de attól még ugyanúgy vonz magához. A lágy anyagú takarót végül visszaigazítottam a mellkasáig, és leküzdve az ólom súlyt ami visszahúzott hozzá, végül sikerült az ajtón kívülre kerülnem, és elindulni a lépcsők felé.

Muszáj volt egy kicsit gondolkodnom, visszajátszani a dolgok folyamatát és megtalálni a miértjüket. Tegnap én elbúcsúztam Tőle, ő mégsem hagyott elmenni, és ez lett a vége. Visszagondolva könnyebb lett volna csak szó és tett nélkül hagyni az egészet, hagyni, hadd aludjon az asztalon, és akkor most talán egy vonaton ülnék, ami ki tudja merre tart, de lényegesebben megkönnyítette volna a dolgomat, ezzel egyben a sajátját is – mégis, hogyha visszamehetnék, talán csak annyit változtatnék rajta, hogy hamarabb csókoltam volna meg. Titkolni sem tudta volna – és talán nem is akarta –, de éreztette velem, hogy mennyi ideje várt már erre, és nem volt egyedül. Korlátok nélkül érinthettem meg, örömöt okozhattam annak, akiért az életemet adnám, és jól esett őt ölelve elaludni, hiába féltem a reggeltől, mert tudtam – most kénytelen leszek itt hagyni.

És ez akárhányszor eszembe jut, mindig görcsbe rándul a gyomrom. Most, hogy végre neki adtam magamat, hogy én is megszereztem őt legalább egy este erejéig, valahogy úgy érzem, nem lennék képes csak úgy hátat fordítani neki, a fölösleges kesergést főleg nem érné meg – ugyan miért mondanék nemet olyanra, amit tiszta szívemből akarok? Semmi értelme nem lenne, a végkimenetel is szánalmas lenne a magány hatványain, és azzal, ha most buszra pattannék, csak annyit érnék el, hogy mindig a hátam mögé kéne néznem, nehogy megtaláljon – márpedig megtalálna. Láttam már emberek után kutatni, és majdcsak minden apró csetlő infót megtalált róluk, ami akár egy kicsit is segíthetett az adott gyilkossági ügy megoldásában. Amikor pedig sikerrel teljesítettük az ilyen eseteket, egy sör társaságában betelepedtünk a szobájába, és folytattuk a Trónok harcát, de mindig csak olyan tempóban, ahogy olvasta a könyvet.

És igen, többek között ez az egyik dolog, amit annyira de nagyon kedvelek benne. Sok könyve van, annak egy része csak e-bookon, mégis majdnem mindet olvastam már, ha nem tudtam vagy nem akartam aludni, esetleg volt egy fölös fél órám. Meglepődtem rajta, hogy olvasta a Percy Jacksont, de állítása szerint még nem ért a sztori végére, majdnem mégis rájött a csavarra. Pár nap alatt a Da Vinci kódot is letudtam, Stephen Kingtől is elkezdtem egy pár regényt, de aztán meg lettem szólva érte, hogy miért nem olvasok boldogabb sztorikat, erre én meg közöltem vele hogy ő töltötte le, én csak keresgélek. Amikor pedig olvasott, mindig csatlakoztam hozzá, tök mindegy miről volt szó. Lehet, hogy zavartam, eleinte biztosan furcsa is volt neki a társaság, de egy idő után megszokott maga mellett – de az rendes volt tőle, hogy mindig jelre várt, amikor már lapozhat, ámbár amikor már beszippantották a sorok, teljesen elfeledkezett róla hogy én is ott vagyok, amit egyáltalán nem is bántam.

Emlékszem rá, amikor a 13 okom voltot olvastam, és Sam megkérdezte, hogy miért vagyok ennyire szomorú. Elmeséltem neki a sztorit, elmondtam neki hogy mennyire szívesen megismertem volna Hannah-t, vagy észrevettem volna a tényleg egyértelmű jeleket, de mégsem segített rajta senki. Egy pár pillanatig csak meredt maga elé, és elmesélte a személyes tapasztalatait az öngyilkossággal és hasonlókkal kapcsolatban, ami azért nem kicsit hökkentett meg, de végül csak annyival zárta az egészet, hogyha ő lett volna Clay helyében, biztos nem hagyta volna annyiban azt, hogy a szerelmét elvették tőle, annak ellenére hogy ezt még csak a lány tudtára sem tudta adni. Rettentően jól esett, hogy tudok vele erről is beszélni, nem pedig csak a munkából áll ki az egész életünk – már hogyha lehet ezt közös életnek nevezni –, az pedig egyenesen meghatott, hogy ő is így gondolja. Magamnak sem szívesen vallom be, de egyre inkább kezdek barátkozni a gondolattal, hogy szeretem. Jó ideje már, hogy így érzek, de a tegnap este egy váratlan fordulópont volt, ami csak még inkább megerősítette a bennem kavargó érzelmek hadát, hogy igenis szeretem, meghalnék és ölnék érte, és nem számít hogy mi az ára, nem tágítanék mellőle – és erre büszke vagyok.

Amikor pedig az egyik útszakaszon caplattam volna át, magamban jót mosolyogva a tegnap este eseményei emlékére, dudaszó harsant, és épp csak arrébb tudtam ugrani a száguldozó kocsi elől, aki épp úgy gondolta, hogy majd arrébb reppenek, mert neki dolga van.

– Figyelj már oda!

Riadtan kaptam a szám elé a kezem, a bevásárló szatyor tartalma pedig a betonra hullott. Az nem lehet...

De, de igen.

Hogy?!

Ne velem vitatkozz, hanem húzz vissza, és háláld meg!

Az meg még hagyján, hogy magammal veszekszek – mert olyat mindenki szokott csinálni, tök fölösleges lenne letagadni –, de amikor önfeledt nevetéssel könnyekben fakadtam ki, hivatalosan is elvállaltam a jelzőt, miszerint tényleg zárt osztályon a helyem.

Aki szembe jött velem az utcán, mind mosolyogtak – mintha csak megérezték volna az én örömömet is. Csak szimplán nosztalgiából, visszagondoltam az egyik legszebb pillanatomra, amit nyilvánosság előtt élhettem meg.

Egy plázában bolyongtunk Sammel, és hiába nem akart bejönni, láttam rajta hogy legalább egy picit élvezi. Szereztünk nekem valami mogyorós lattét, neki meg valami puccos kávét, amiről még egyikünk sem hallott soha, de azt mondta hogy megérte azt az aranyrudat, amit érte kellett beáldoznunk – persze csak képletesen, de mi tagadás, tényleg rohadt drága volt.

Amíg ő egy antikváriumba kóborolt el, én egy videótéka részlegre keveredtem el, ahol sorban elkezdtem olvasgatni a filmek címét. Samnek hála egész sokat ismerek – meglepő módon mindig le tudta kötni a figyelmem egy filmmel, ha rossz passzban voltam. Végül a gyerekmeséknél kötöttem ki, mellettem meg egy kislány nézegette a polc alján kiállított tartalmakat. Az első DVD-t, ami a kezem ügyébe akadt, leemeltem az állványról, és elolvastam a főcímet: Ariel, a kishableány.

- Ez a kedvencem! - sikkantotta izgatottan a szőke kislány, kék szemei pedig csillogtak, ahogy rám nézett. - Tudod, miről szól?

Megráztam a fejem, és megmosolyogtatott a kissé durcás tekintete. Még így is rettentően aranyos.

- Akkor komolyan el kell beszélgetnünk.

Ez egy alig hat éves kislány szájából, akinek a haja is két lófarokba volt kötve a feje két oldalán, nagyon édes volt hallani.

- Ariel megunta az apja parancsolgatását, amikor szerelmes lett egy hercegbe, akinek kék szemei voltak, meg egy kutyusa, de mivel Ariel félig hal volt, totál reménytelen volt a szerelmük, ezért megalkudott egy polippal, aki félig egy dagadt nő volt, hogy a hangjáért cserébe lábakat kap, és hogyha sikerül magába bolondítani a herceget, akkor visszakapja a hangját, és addig élnek, amíg meg nem halnak. Ha meg nem, akkor  Ursuláé marad Ariel hangja, ő örökké néma marad, és lemondhat a szerelméről.

Jót mosolyogtam a kislány lelkes mesélését hallgatva, de miután befejezte – sőt, még mindig mondta, amikor a bolt kijáratához értünk –, a kezemnél fogva rángatott oda az első épkézláb pasihoz, aki épp egy elektronikai szaküzletből lépett ki.

– Csókolom! – szólt oda neki bájosan a kislány, mire a pasas zavartan kapta fel a fejét a telefonjából, de ahogy a kislányra nézett, ellágyult a tekintete. – Ne tetszen haragudni, hogy feltartom, de megcsókolná őt? – mutatott rám a kislány.

Ennyire kínos és aranyos helyzetben még sosem voltam. Éreztem, hogy pír szökik az arcomba, és már elkezdtem rázni a fejemet és a kezénél fogva elhúzni a kislányt, hogy aztán a szegény anyukájának passzoljam le – ugyanis egy ilyen akaratos kislánnyal nem lehet könnyű az élet.

– Tényleg nem tud beszélni? – pillantott rám a fickó. Meg kell vallani, a kiscsajnak van ízlése – sötét haj, jégkék szemek, kedves mosoly. De valahogy mégsem mozgatott meg bennem semmit.

– Csókolja meg, és akkor visszajön a hangja! – magyarázta lelkesen a kislány, közelebb húzva a férfit hozzám. – Pont, mint a mesében!

Bocsánatkérően néztem vissza a férfire. Furcsa volt, hogy alig pár centivel magasabb nálam, és nem kell rá felnéznem, hogyha közel áll hozzám. Nem úgy, mint Sam esetében.

És mire már észbe kaptam, a férfi ajkai az enyémen voltak, de határozottan nem volt nevezhető csóknak – inkább csak egy kelleténél tovább tartó szájpuszi. Félreértés ne essék, remek illata volt a pasasnak, jól nézett ki, simán tovább is mehetett volna, de nem, ő megállt foglalkozni egy kislánnyal és kérdés nélkül lekapni a "barátnőjét". A plázák tényleg veszélyes helyek.

– Megfelelt, kisasszony? – hajolt le a kislányhoz, aki csak hozzám fordult, és megkért, hogy beszéljek. Kinyitottam a számat, de hang az nem jött ki rajta.

– Úgy látszik, nem én voltam a hercege – eresztett meg egy szomorkás mosolyt a fickó ahogy rám nézett. – Szerencsés lesz az, aki mégis.

Felkacagtam, mire kezet csókolt nekem, és meghajolt a kislány előtt, aki válaszképp csak pukedlizett. Felkacagtam a produkció láttán, de a lányka csak nem hagyott nyugodni. Nem is figyeltem, hogy épp kihez visz oda, csak egy zavarodott barna hajú, barna szemű eladóval találtam szembe magam, aki a pult mögött pakolta a különféle égőket. Nagyon kínos volt, de úgy vettem észre, hogy neki is, és ő nem volt hajlandó megcsókolni, aminek nem tudtam hogy hálát adjak, vagy inkább keseredjek el, hogy még egy ingyen csók erejéig sem kellek.

– Tudtad, hogy a három a szerencseszámom? – húzott ki mogorván a kislány a boltból, és még vetett egy utolsó csúnya pillantást az eladóra. Haláli egy csajszi. – A mesékben is mindig a három volt a bűvös szám. Meg a hetes, de anyával még be kell mennünk a játékboltba azért a pónis kártyáért, mert direkt nekem rendelték.

Behúzott egy könyvesboltba, és az első pasit le is támadta, aki épp egy polc előtt guggolt és félre billentett fejjel fürkészte a könyvek gerincét.

– Hé, te! – kocogtatta meg egyik kezét a csípőjére téve, és várta, hogy megforduljon az illető. Ilyen meg a világon nincs, hogy hátulról nem ismertem meg Sam-et...

– Igen? – kérdezte bizonytalanul, ahogy teljes testével a lányka felé fordult, és érdeklődve nézett fel rám. Képzelem mi játszódhatott le a fejében – alig negyed órára hagy magamra, én pedig máris összeszedek egy gyereket.

– Ő lesz az – nézett fel rám a kislány, mire Samnek felugrott a szemöldöke.

– Megbocsáss?

– Meg kell csókolnod, különben néma marad! – parancsolt rá a kislány. – Már egy visszautasította, a másik nem jött be, te vagy a harmadik, és mostmár unom ezt a sok sétálást! – kezdett el nyafogni, mire csak összefontam a mellkasom előtt a karomat, és egy intéssel hagytam, hogy Sam vegye át a szót.

– Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen, de egyre többször fordul meg a fejemben, hogy ő talán mindenkivel ilyen, mert szinte mindig ilyen a hangszíne, ha valakivel beszél.

– Nadine – vágta rá gondolkodás nélkül. Úgy látszik az anyukájának jobban figyelnie kéne rá, hogy ne mondja csak úgy el az idegeneknek az adatait.

– Milyen szép neved van – eresztett meg egy mosolyt Sam, de láttam, hogy szemével az anyukáját keresi.

– Tudom – felelte magabiztosan a kislány. Mondtam már, hogy haláli a kiscsaj?

– Hol hagytad az anyukád, Nadine? – kérdezett rá Sam, ügyelve rá, hogy ne legyen túl tolakodó.

– Valami csörgős boltban – vonta meg hanyagul a vállát.

– Csörgős bolt? – kérdezett vissza Sam. Szerintem még ilyen beszélgetést sem folytatott, de erről majd később kikérdezem. – Bababolt?

– Nem tudom – rántott újra a vállán Nadine, és újra rám nézett. – De meg kell törnünk az átkodat!

– Oké – kelt fel Sam a földről, és csak most látszott igazán, hogy mekkora is a magasság beli különbség közte és a kislány között. – Gyere, megnézzük hogy mit talált anyu, jó?

– De aztán mostmár törd meg azt a francos átkot!

Meghökkenve néztem a kislányra, Sam pedig rám. Szerintem egyikünk sem fog választ kapni arra a kérdésre, hogy honnan szedi ezeket a dumákat.

Elég hamar meg is találtuk azt a boltot amiről Nadine beszélt, és egész végig szóval tartotta Sam-et, aki egész jól elcsevegett a kislánnyal a mesékről. Baromi aranyosnak találtam a tényt, hogy egy ilyen pasi is a mesék megszállotja volt – talán még titkon mindig az –, és egy kislánnyal tárgyalja ki azt, hogy a Cinderella-ban milyen gonosz volt a mostoha, vagy hogy a Hercules-ben milyen álszent volt Hádész, és ehhez hasonlók. Amikor viszont anyuka meglátott hármunkat, valami olyasmire számítottam volna, hogy pedofilnak titulálja Samet és hívatja a biztonsági őröket vagy valakit, de ehelyett csak sóhajtott egyet, és megköszönte hogy visszahoztuk a kislányát, majd elnézést kért, mondván hogy gyakran előfordul ez. Képzelem...

– Még nem csókoltad meg! – sikkantotta a kislány Samnek, amikor az anyukája a kassza felé irányította.

– Nadine! – förmedt rá az anyukája, és esdeklően nézett ránk.

– Semmi baj – legyintett Sam, és tanácstalanul nézett le rám. Tudtam, hogy mit akar kérdezni, de rá hagytam a döntést, így csak megvontam a vállam.

– Ígéret, szép szó!

– ...ha megtartják, úgy jó – fejezte be Sam, amivel engem is, és az anyukát is sikerült megmosolyogtatnia. Nadine-ből csak egy elégedett bólintást csalogatott elő. Kortól függetlenül az összes nőt el tudta varázsolni, ez már kétségtelen.

Az volt az első majdnem-csókunk. Csak pár pillanatig tartott, amíg az ajka a szám sarkát érintette, de a tenyere az arcomon és az óvatos érintése máris többet ígért, mint az első fickó szájpuszija. Miután elhagytuk a plázát, még azután is bizsergett a bőröm, ahol érintett.

– Sam! – vetődtem be azonnal a szobánk ajtaján, félre rántva az ablak elől a függönyt, de se a napsugarakra, se a becsapódó ajtóra, de még az én hangomra sem kelt fel. Bevetődtem mellé az ágyba, és a hasán fekvő férfit a vállánál fogva kezdtem el rázni. – Sam, kelj már fel!

Hamar felriadt, akár hagyhattam is volna neki egy kis időt hogy esetleg vissza zökkenjen a mi világunkban, de muszáj volt újra megízlelnem az ajkait. Mohón csókoltam, kezeimmel a hajába túrtam, alsó ajkát a fogaim közé csippentve húztam meg finoman, és az egészért cserébe egy mélyről feltörő nyögést kaptam, mégis, amikor elváltam tőle, csak a zavarodott tekintetével találtam szembe magamat.

– Köszönöm! Annyira köszönöm! – nyomtam újabb csókot az ajkaira, és rájöttem, hogy el sem szeretném engedni. – Köszönöm!

Nem tudtam neki elégszer elmondani, csak a csóljaimmal nyomatékosítani a dolgokat, aztán egyszerre csak fejbe csapott a felismerés, és eltoltam magamtól a kissé szétzilált Sam-et. Igazából még sosem láttam frissen kelve, de mostantól egy alkalmat sem akarok kihagyni. Egyetlen egyet sem. 

– De most meg kell beszélnünk, hogy mi volt azzal a francos évadzáróval – ültem a sarkamra mellette, mire csak a megdörzsölte az arcát és felnevetett. Amikor pedig újra rám nézett, büszkeség csillant a szemeiben, és az eddig csak éppen éledező tűz a lelkemben mostmár úgy lángolt, akár egy tábortűz.

– Mivan, elvitte a cica a nyelved, Sammy?

Egy szobát beragyogó mosolyra húzta az ajkait, amik nem sokkal később már újra az enyémet érintették, és bármennyire is szerettem volna most ezt folytatni, mégis inkább török ülésbe rendeztem magamat, és hagytam neki teret, hogy ő is fel tudjon ülni, a hátát pedig az ágykeretnek támasztotta.

– Most nem csókolózunk, most beszélni akarok – böktem felé szigorúan, de azt a büszke mosolyt és a meghatódott tekintetet semmivel sem tudtam volna eltörölni. – A szex meg majd eztán jön.

Felnevetett, oldalra billentette a fejét, és egy mélyről feltörő sóhaj kíséretében bólintott.

– Beszélgessünk, Sissy.

– Te kezdted, Sammy.