Elképesztő. Csak ez az egy szó jutott eszembe, amint betettük a lábunkat a "bunker" ajtaján. Sam nem hazudtolta meg az állítását, miszerint a hely tényleg óriási, rengeteg könyvvel, egy konkrét adatbázisuk is van, de nem akartam bepofátlankodni az otthonába. Egyszer sem nevezte így, de tudom hogy így tekint rá.

Az embernek mindig kell egy olyan hely, amihez érzelmi kötelékek fűzik, vagy amikor távol van, oda vágyik vissza. Egy hely, ahova letelepedhet, biztonságban érezheti magát, vagy ahol családot alapíthat. Sam pedig hiába akarná nekem adni az örök egyedüllétet, tudom, hogy ő is társaságra vágyik. Ugyan már, ki nem?

- Egyelőre ülj le oda - intett az asztal felé, aminek szélére lerakta a kezében lévő kabátját meg a táskáját, és a lépcső felé fordult. - Cas nincs itt, de hogyha bármi kell, akkor...

Szólj. Ezt akarta volna mondani, csak rájött hogy mekkora parasztnak hangzik.

- Bocsánat, én –

Egy intéssel félbeszakítottam és megráztam a fejem, mondván hogy nincs baj. Kezdem megszokni az ilyen elszólásokat, és hálát adok az égnek amiért nem vak vagyok, mert akkor jöhetnének a vakos viccek, nekem meg semmi kedvem vakvágányra kerülni.

- Egy perc, és jövök - indult a lépcső irányába, de még utoljára visszafordult. - Maradj itt, oké?

Válaszul csak kihúztam az egyik súlyos széket az asztaltól, és levágtam magamat rá. Úgyis lesz még alkalmam közelebbről megvizsgálni a mögöttem terjeszkedő könyvek áradatát – és hogyha nem ér vissza két percen belül, magam indulok el felfedezni a helyet. Ami persze végül be is következett.

Mióta vele vagyok, valamiféle óriási szeretet kezdtem el táplálni a könyvesboltok meg a könyvtárak iránt. Most meg itt van előttem több száz könyv – talán még több is –, és elnézve Sam "foglalkozását", ezek is ilyen baromi érdekes könyvek. Rengeteg videót néztem a szellemjárásokról, köztük voltak nagyon hihetők is, de nemrég találtam egy bizonyos műsort, ahol mindenféle természetfeletti, avagy nem éppen szokványos dolgokat boncolgatnak. Nagyon érdekes, nem beszélve arról hogy többet ismerek is... Ha már mást nem is?

- Sissy! - kiáltotta el magát Sam, valahonnan előrébbről.

Az egyik eldugottabb sarokban volt egy bőrfotel, oda feküdtem be egy vastag könyvvel. Valamelyik része latinul volt, míg a másik angolul. Találtam még benne német feljegyzéseket, amiket nem igazán tudtam hová tenni, de amit tudtam abba belefogtam.

Mintha jelentések lennének különféle szörnyekre hivatkozólag, de leginkább a Samnél látott rendőrségi aktákhoz tudnám hasonlítani.

- Te itt meg mit csinálsz? - nézett le rám, ahogy végre megtalált. Megvontam a vállam. - Mindegy, gyere - intett maga felé, de látván hogy küszködöm a felkeléssel, kivette az ölemből a keményborítós könyvet, a másik kezével pedig talpra állított.

Reméltem, hogy kellemesen meleg tenyere nem engedi el az enyémet, de amint alkalma adódott rá, megtette. Pedig éreztem, és nagyon remélem hogy ő is. Azt a jóleső, meleg borzongást, ami az érintését kísérte – el sem tudom hinni, hogy mi lenne ha máshol is megérintene.

- Pár kérdésre választ kéne adnod, meg van egy pár teszt ami szintén lényeges lehet - sóhajtott fel, lerakva a kezéből a könyvet az asztallapra.

A vele szemben lévő szék felé intett, és ő is helyet foglalt, maga elé véve a laptopját. Egy kicsit még pötyögött rajta, majd rám nézett.

- Szeretném, hogyha teljes mértékben őszinte lennél, hiába nehéz - nézett mélyen a szemembe. Kezd megijeszteni. - Mutatok egy pár képet, és bólints, amelyik ismerős.

Beleegyeztem a feladatba, de semmire sem jutottunk. Számomra teljesen ismeretlen, furcsábbnál furcsább dolgokat mutogatott, és kezdtem megkérdőjelezni az épelműségét, amikor végül egy latin szöveget rakott elém azzal a szándékkal, hogy ezt ismernem kell. Hát, nem.

- Oké, sebaj - sóhajtott fel, és hátradőlt a székén, majd mintha valami hirtelenjében az eszébe jutott volna, úgy pattant fel az asztaltól. - Gyere, még egy dolgot megcsinálunk.

Nem tetszett ez a többes szám, de mégis követtem. Bízom benne, ez nem kétség, csak... A francnak sem hiányzik, hogy kiderüljön, egy flepnissel vagyok összezárva. Viszont eddig tök normális – mármint effektíve normális – dolgokat csinált, kezdve azzal hogy mindig az én érdekeimet keresi, aztán más embertársaimét, végül pedig a sajátját. Nemes dolog volt tőle az önfeláldozás része az együtt töltött idő alatt, de a francba is! Nem akarom elveszíteni az egyetlen embert, akivel kapcsolatot sikerült létesítenem, főleg nem olyat, aki azon ügyködik hogy ezen még inkább segítsen.

De amit nem tudok elhinni, az az, hogy egy lőtérre vitt, és még mindig nem hagytuk el a bunker területét. Mégis mekkora ez a hely?

Az meg egy másik dolog, hogy azt várta tőlem, majd pont én fogok lőni. Hát peeersze! Két tárat is!

- Kérlek! - nézett rám azokkal a jól ismert kiskutya szemeivel, még mindig felém nyújtva a pisztolyát. Nem akartam egy olyan tárgyat a kezembe venni, ami ki tudja hány élet kioltásáért volt már felelős. - Megmutatom, hogy működik.

A fejemet ráztam. Rám nézett, de mintha különösebben nem is érdekelte volna. Végül pedig bármennyire nem akartam, muszáj volt lőnöm azzal az izével... Amennyire csak lehetett, mellé a célpontnak. Azt csodáltam, hogy nem ment át a másik céltáblára.

- Ez kilőve - sóhajtott fel gondterhelten, mire csak belebokszoltam a szabad kezemmel a vállába. Rám villantott egy féloldalas mosolyt, ami bőven elég volt ahhoz, hogy még meg is duplázza a pulzusom. Több okból fakadóan is. - Tudod, hogy nem úgy értettem.

Ja, persze.

- De tényleg! - egyenesedett fel, amitől megint fel kellett nézzék rá.

Alapjáraton véve én sem vagyok alacsony, talán 170 centi, de sosem mértem le – és hogyha lehet, nem is fogom. Sam nem tűnik olyan észveszejtően magasnak, csak szimplán van egy... Adottsága? Ennél hülyébb meghatározást akarva sem találhattam volna...

De végül este tízkor ő is feladta a további sikertelen próbálkozásokat, és amíg ő elment tusolni, én körülnéztem az étkészletünket illetőleg. A hűtő szinte üres volt, úgyhogy vagy megkérem hogy vigyen el egy boltba, vagy kölcsönkérem addig a kocsiját, ha tetszik, ha nem. De aztán amikor rábukkantam a forró csokis tasakra, úgy éreztem, máris megérte ma felkelnem.

Sajna csak forró vízzel tudtam megcsinálni, de azért ne legyünk telhetetlenek – elég volt ahhoz, hogy melegen tartson. Nem azt mondom, hogy annyira hideg lenne idelent, de számomra érezhető a változás. Samnek talán már fel sem tűnik, de nem fogok csak emiatt nyavajogni, így is minden tőle telhetőt megtesz.

Igazából azt sem tudom, hogy mit csináljak. Itt van, segít, sokszor csak egy mosolya elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam, de nem tudom, hogy mihez kezdjek. Mi van akkor, hogyha kideríti, hogy ki vagyok? Mi van akkor, ha kiderül, hogy van egy családom, és hazavárnak? Csak egy újabb teher vagyok, amit minden eséllyel lesz lehetősége lepasszolni... De mit fog tenni akkor, hogyha én nem akarom magára hagyni?

×××

Rá kéne már jönnöm, hogyha egyedül alszom, az sosem jó. A mostani álmomból is pityeregve riadtam fel, és először nem is értettem, hogy ez hogyan történhetett – hiszen Sam mellettem volt, amikor elaludtam. Emlékeztem rá, hogy a hátát az ágytámlának támasztotta, a bokáját keresztbe tette, és az ölében heverő laptopján csinált valamit... Olyan érdekes, neki mindig van valami dolga rajta, csak sosem tudja megmagyarázni hogy micsoda. Mostanra viszont csak hűlt helyét leltem.

Ingerülten töröltem le az arcomról a könnyeim nyomait – rohadtul elegem van már ebből a fránya sebezhetőségemből. Szeretnék erős lenni, megmutatni, hogy nem török meg minden egyes megpróbáltatásnál, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy egy ilyen pasit megtartsak... De egyszerűen minél jobban erőlködöm, annál kevésbé látszik lehetségesnek. Sikítani akartam tehetetlenségemben, kiállni egy magas sziklára és torkom szakadtából üvölteni, amíg az összes keserűség el nem tűnik belőlem, de nem tehettem meg. Egyszerűen nem...

Ő pedig odalent volt. Nem tudom, hogy mióta, vagy hogy miért, de odalent volt. Egyik karja kinyújtva, a másikat a feje alatt hagyta párnaként, előtte pedig a jól ismert és átkozott gépe hevert, azon kívül egy rakat papír takarta az asztalt. Pizsamaként csak az egyik ingét loptam el tőle, mert lusta voltam kivárni amíg a mosógép kimos. Meztelen talpam csendesen érintkezett a hideg kővel, de leginkább az irritált, hogy inkább alszik az asztalon, mintsem velem.

Megböktem a vállát, de csak kicsit oldalrább dőlt a feje. Ennyire fáradt volt? Inkább csak sóhajtottam egyet, és a konyha felé vettem az irányt. Amíg főtt a kávé, felhúzódtam az egyik székre, és a telefonomon nézegettem a friss híreket. Samnek hála tudom, hogy milyen nyomokat kell keresnem ahhoz, hogy el tudjak indulni egy nyomon, de semmit sem találtam. Valamiért nem szíveli, hogyha ilyesmi dolgokba ásom bele magamat, de majd ha egyszer méltóztatik felkelni, talán megkérdezem tőle.

Az aznapi koffeinadagomat bepótolva indultam vissza a könyvtárba, ahol minden pontosan ugyan úgy hevert, mint ahogy azt hagytam. Csak mellék információként – több, mint fél órát ücsörögtem a konyhában. Így hát kihasználva az alkalmat, amíg még tudom, megérintettem. Igen, komolyan letaperoltam álmában.

Viszont nem kell olyan komoly dolgokra gondolni, csak a vállán simítottam végig. Mivel erre sem adott semmiféle visszajelzést, a két vállán támasztottam meg a kezeimet, a két hüvelykujjammal pedig a tarkójától kivettem az izmokat a válláig. Tegnap este még valahogy feltévedtem a netre – szeretek ilyen véletlenszerű dolgokat olvasgatni –, tegnap pedig pont egy olyat dobott az arcomba, hogy mi a helyes masszírozás, vagy valami ilyesmihez volt köze.

Ezt a mozdulatot megismételtem még egy párszor, amikor végre elkezdett éledezni. Morgott valamit, de esélyem sem volt kibogozni, hogy mit. Az alkarján megtámasztotta a homlokát, és kellett neki még pár perc, mire teljesen összeszedi magát. Eztán levágtam magamat mellé, és az oly' régóta kínzó kérdést végre elküldtem neki.

Miért nem maradtál velem?

Zavarodottan bámulta a telefonja kijelzőjét – gondolkoztam, hogy mennyire kellett ez most neki, de ezt akkor is meg kell beszélnünk, én meg nem tudom tovább türtőztetni magamat.

- Nem értem, hogy mire gondolsz - rázta meg a fejét, még mindig az üzenetemet vizslatva.

Dühösen csaptam le az asztallapra a mobilomat, és felrántottam a fehér inge ujját a karomon. Úgy tűnik, hogy egyre agresszívebbek az álmaim, mert mostmár a való életben is nyomai vannak.

- Miért nem ezzel kezdted? - kapott azonnal a kezem után, és óvatosan végigsimított az ujjával a vágásokon. - Kérlek, mondd, hogy ezeket nem magad csináltad!

Ahogy belenéztem a zöld szempárba, mélyről fakadó és őszinte rémülettel találkoztam szembe. Ő most komolyan képes volt belőlem azt kinézni, hogy majd összevagdosom a saját testrészemet, csak mert nincs állandóan velem? De inkább csak megráztam a fejem, és kihúztam a csuklómat a szorításából.

- Mit álmodtál pontosan? - fordult velem teljes testével szemben, és úgy nézett rám, mint valami riadt gyerekre.