Pár nappal korábban

Sam szemszögéből

Fájdalmasan felnyögtem, ahogy bedobtam a fegyveremet a csomagtartóra. A nyakamban próbáltam kimasszírozni egy görcsöt, ami a kocsiban alvástól jelent meg, és jelen is maradt az egész vadászat alatt, mintha nem lett volna így is épp elég bajom.

A nyakamból csendesen szivárgó vér befestette a kezemet is, de szinte nem volt ép bőrfelület rajtam: ahol nem fedett ruha, ott vér száradt rám, alatta meg tömérdek zúzódás lett az új barátom. Az engem körülvevő gyér erdőben pár tücsök ciripelt olyan hangosan, mintha nem lenne holnap, bár, ha úgy nézzük, alig pár perccel ezelőttig én is abban a hitben voltam, hogy nem köszönt a reggeli nap többet.

Az éjszakai hideg szél átfújt a szakadt ruhámon, és egy pillanatra lehunytam a szemem, kiélvezve, hogy még mindig élek.

Kihalásztam a nadrágom zsebéből a telefonomat, és a Hold fénye megtört a betört kijelzőn. Egy bosszús sóhajt hallattam, és a halántékomat masszírozva nyitottam meg Bruce névjegyét. Szegény srác épp a kórházban épült fel egy vámpírral való találkozása után, és miután összekaparták az út mellől a zsaruk, engem hívott, hogy intézzem el, amit ő nem tudott. A fáradtságtól és sérülésektől remegő kézzel írtam neki egy rövid üzenetet arról, hogy a meló kész van, és meg sem várva a választ, bedobtam a törött telefonomat az ülésre.

Ötletem sem volt, Dean ezt hogyan csinálta. Ami szembe jött vele, azzal végzett, vigyázott rám és önmagára is, aztán meg ha végeztünk a vadászattal, szépen visszavezetett a motelbe, mintha mi sem történt volna. És sosem panaszkodott. Mindig erősnek mutatta magát, holott láttam rajta, hogy kimerültebb, mint én.

A Bruce által rám bízott vámpírfészekből semmi sem maradt, miután felgyújtottam az egészet. A helyi tűzoltók remélhetőleg nemsoká ideérnek, és jó lett volna, ha nem kell velük találkoznom. Sehogy sem tudnám kimagyarázni a nyakamon lévő sebet, amiből egy vámpír próbált meg táplálkozni.

Néha utálom a munkámat.

Beültem a kormány mögé, és megengedtem magamnak pár perc néma másodpercet, amíg kifújom magam. Mi sem lett volna jobb, mint leheveredni hátra az ülésre és aludni egy órát, csak hogy utána felkeljek és emlékeztessem magamat, mennyire fáradt vagyok.

Elcsavartam a slusszkulcsot, és hallgattam egy pillanatig, ahogy a motor felbőg. Pusztán az ismerős hang elég volt, hogy kissé ellazuljanak az izmaim, csak hogy utána újra megfeszüljenek. A gázra taposva kikormányoztam a földútról egy viszonylag tűrhető útra, amit körbe fák vettek körbe. Ahogy egyre messzebb hajtottam a vámpírfészek maradványaitól, egyre ritkult körülöttem az elhanyagolt erdőrész, míg nem csupán pár bokor maradt az út szegélyén. A rádió halkan szólt, amit csakis azért kapcsoltam be, hogy ne aludjak be a kormány mögött, de semmi hatása nem volt.

A nyugalmamat a telefonom éles csörgése zavarta meg. A képernyővel lefelé fordított készülék felé kaptam a fejemet, és egy sóhaj kíséretében a jobb kezemmel vakon kitapogattam a telefont. Nem hiányzott, hogy a figyelmetlenségemnek hála még árokba is hajtsak.

– Mivan? – szóltam bele a telefonba anélkül, hogy megnéztem volna a hívót.

– Felkeltettelek, Sam? – kérdezte óvatosan Castiel a vonal másik végéről. A hangját hallva az arcom elé emeltem a kijelzőt, és a szemöldökömet ráncolva néztem az órára: 01.23. A fejemet rázva emeltem vissza a fülemhez, hogy válaszoljak. Mióta legutóbb beszéltem vele, nem is aludtam, ami kicsit több, mint két napja lehetett.

– Nem, dehogy – feleltem, és minden erőmmel megpróbáltam elnyomni a feltörni készülő ásításom.

– Sam... – kezdett bele az angyal halkra fogott hangon. – Értem, hogy minden energiáddal ezen az ügyön voltál, de a te energiatankod is véges.

– Már a tartalék generátor is lekapcsolt – feleltem, kikapcsoltam a rádiót. Csak jobban elálmosított. – Miért hívtál? Valami gond van?

– Semmi, nem lényeges – vágta rá Cas, és hallottam, ahogy a háttérben pakolászik.

– Cas, mit titkolsz? Ugye nem Deannel van baj? – kérdeztem, és azonnal éberebbnek éreztem magamat. – Vagy a többi vadász?

Bruce-szal történt volna valami a kórházban?

– Nem, dehogy – tiltakozott azonnal, próbálva megnyugtatni. Azonban mielőtt fújhattam volna egyet, folytatta. – Csak egy démoni ómen, semmi több.

– Az épp elég – feleltem ridegen. Annyira untam már a démonokat. Kitettem az indexet, és a kocsit a Harmatcsepp Motel parkolójába kormányoztam. – Majd reggel visszahívlak, és megbeszéljük a részleteket.

– Pihend ki magad, Sam – búcsúzott Cas, és anélkül, hogy megvárta volna a válaszom, bontotta a vonalat.

Nagyot sóhajtva az ölembe ejtettem a kezeimet, és egy pár pillanatig csak meredten bámultam a motel színes táblájára. A szememet megdörzsölve kilöktem a kocsi ajtaját, és kiléptem a hűvös éjszakába, ami inkább közelebb állt már a hajnali órákhoz. Hátsó ülésről a táskámat, és azzal a vállamon vánszorogtam a földszinti szobám felé. Kihalásztam a kabátom zsebéből a szobakulcsomat, és akkorát ásítottam, hogy még az állkapcsom is beleroppant.

Mindjárt alhatok egy laza nyolc órát, és talán már élő embernek nevezhetem magamat. A zárba illesztettem a kulcsomat, ám a megszokott ellenállással nem találkoztam; sőt, még az ajtó is beljebb tolódott. A szemöldökömet összevonva néztem a résnyire nyitott ajtóra előttem, és hátrébb lépve ellenőriztem a szobaszámot. 107, akkor ez mégis az én szobám. De ez több okból is lehetetlennek tűnt, ugyanis mielőtt elmentem volna, kétszer is ellenőriztem, hogy tényleg zárva van-e. Valamint a szobalánynak szóltam, hogy a szobámat hagyja úgy, ahogy van, majd én elintézem ha valami gond van vele. Nem hiányzott, hogy az átokzsákokkal vagy a rúnákkal babráljon.

A szívem erősebben kezdett el verni a mellkasomban, de semmiféle más reakciót nem váltott ki belőlem a lebukás lehetősége. Darabos mozdulattal húztam ki a nadrágom dereka mögül a pisztolyomat, és mindkét kezemmel ráfogtam a fegyverre. Nem sokat ért az ellen, ha esetleg egy szörny tört be a szobámba, mert pont nem azon fog múlni a halálom, hogy ezüst vagy sima töltény van a pisztolyomban, vagy bozótvágó a kezemben. De attól még némileg jobban éreztem magamat, hogy nem fegyvertelenül kell bemennem.

Belöktem a bakancsom orrával az ajtót, ami halkan nyikorogva tárult ki szélesebben előttem, majd egy hirtelen mozdulattal felkapcsoltam a lámpát. Két ágyas szoba volt, amit csakis azért vettem ki, mert az egyiken az ügyemhez való papírokat, rendőrségi aktákat és bizonyítékokat tároltam, így nem kellett minden este elpakolnom egy egész furgonnyi cuccot csak azért, hogy alhassak pár órát, mert arra ott volt a másik ágy. Ám a szokásos üresség és gyűrött takaró helyett egy egészen más látvány fogadott.

Ugyanis egy nő feküdt az ágyamban.

Férfiból vagyok, néha megesik egy pár egyéjszakás, de arra emlékszem, hogy nem voltam nővel, úgy... A franc se tudja már mióta. Ez a legkisebb gondom mostanában az volt, vajon mikor török össze egy újabb magányos szívet.

A karomat a testem mellé engedtem, és próbáltam bevenni a képet, ami elém tárult: biztosan csak hallucinálok, agyamra ment a fáradtság.

Pislogtam párat, hogy elüldözzem a képzeletbeli képet, de semmi sem változott. Tehetetlenül becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne jöjjön be annyira az éjszakai hideg, és a fürdő felé vettem az irányt. Le sem vettem a szememet a lányról. A hátán feküdt az ágy közepén, akárcsak egy halott. Teljesen mozdulatlan volt, egyedül a mellkasának apró emelkedése árulta el arról, hogy még él. Mindössze egy fekete trikót meg egy irtó rövid pamutnadrágot viselt, ami ebben az időben elég szokatlan volt. Aranyszínű haja szétterült a párnán, de a halvány lámpafényben elvesztette az élénkségét.

Ha találkoztam volna vele korábban, arra tuti emlékeznék.

A fürdőbe belépve felkapcsoltam a tükör feletti neonlámpát, aminek kék fénye kórházi hangulatba borította a fürdőszobát. Ez volt az ára, ha olcsón akartál megszállni valahol.

Hidegvízzel megmostam az arcomat, és lesúroltam a kezemről az alvadt vámpírvért. A ruháim nagy részét a szemetesbe dobtam, hiszen már semmi hasznuk nem volt. Egyedül a legalsó réteget képző pólóm és a farmerem volt menthető, és a józan eszemmel együtt a ruháimat is elhajítottam.

Némileg józanabb fejjel kitámolyogtam a fürdőből, de azonnal meg is torpantam a küszöbön. A lány még mindig ott volt, pontosan ugyan abban a helyzetben. A tekintetemet a plafonnak fordítottam, és bosszúsan felsóhajtottam. A farzsebemből elővettem a telefonomat, és azt a személyt tárcsáztam, akit őszintén reméltem, hogy nem kell látnom még egy darabig.

Ismeretlen szemszögből

Nem látok semmit. Nem érzek semmit. Nem tudok megmozdítani semmit.

Érzem, hogy egy matracon fekszem, ennyit felismertem. A bőrömet durva anyag súrolja, de nem tudom megmozdítani a kezemet, hogy elvegyem róla. Úgy éreztem magamat, mintha egy iszonyat hosszú álomból ébredtem volna fel, de a szemhéjaimat mintha ólomsúly húzta volna le, nem bírtam kinyitni. Beszélgetés tompa foszlányai kúsztak a fülembe, mintha csak víz alól hallanám őket. Beletelt pár pillanatba, mire kitisztult a hallásom és be tudtam azonosítani, hogy egy férfi és egy nő beszélget.

– Pokoli fáradt vagyok, Rowena – sóhajtotta a férfi. Érdekes egy név. – Nem hívtalak volna ide, hogy ha nem lőttem volna el minden esélyem.

– Tudom, Samuel – felelte a nő ridegen, akcentusa csípősebbé tette a szavakat. Mi is ez, talán brit?

Valamint ezek szerint a nő Rowena, a férfi Samuel.

– És mi baja van? – kérdezte a férfi sürgetően.

– Nos, lehetséges, hogy te – felelte kicsit közelebbről a nő. – De ha a megérzéseimre kellene hallgatnom, azt mondanám, hogy fekete mágia.

A szívem kihagyott egy ütemet. Ezek bolondok! Szektás bolondok! Még hogy fekete mágia, hogyne! Kómában vagyok, minden összesen ennyi. De akkor miért nem emlékszem arra, hogyan kerültem ilyen állapotba? Mi történhetett velem?

– Megcsinálhatom ugyanazt a varázslatot, mint a bátyádnál, és sanszos, hogy milyen következményei lesznek.

Először csak pár másodperc néma csend volt a válasz a nő szavaira.

– Miért nekem kell megcsinálnom? – sóhajtott fel később a férfi.

– A te szíved még nem foglalt, de nemes a lelked, Samuel – mondta a nő hezitálás nélkül, és valami egy üvegtálnak ütődött. A tompa hang alapján fára következtettem volna, valamivel távolabb tőlem.

– Nem hittem volna, hogy ezt valaha is pont tőled fogom hallani.

– Igenis kedves tudok lenni! – háborodott fel a nő, de valahogy még így sem tűnt túlzottan fenyegetőnek.

– Ez tényleg beválik...? – bizonytalanodott el a férfi.

– Ne kételkedj bennem, Samuel! – ripakodott rá Rowena, és éreztem, hogy valaki közelebb jön hozzám.

Nem akartam, hogy a magánszférámba tolakodjanak, de hamar eszembe jutottak a nő szavai. Ötletem sem volt, mi történhetett vagy ők hogyan kerültek ide, de ha segíteni akartak, hagynom kellett, különben lehet, hogy örökké ebben a soha véget nem érő rémálomban ragadok, ahol a testem lesz a csapdám. Ezt pedig nem engedhettem megtörténni.

Aztán maximum hogyha megölnek, szellemként állok bosszút mind Samuelen, mind pedig Rowenan.

Pár néma, egyben feszült másodperc elteltével éreztem, amint a matrac, amin fekszem, kissé besüpped a jobb karom mellett. A szívem hevesebbek kezdett el verni a bordáim fogságában, de ennek ellenére sem bírtam megmozdítani még csak az ujjamat sem. Teljes mértékben ki voltam szolgáltatva nekik, és ez a tehetetlen érzés nagyon nem tetszett.

Ha szerencsém van, ennek nemsoká vége.

Egy kellemes, kissé hideg kéz simult az arcomra, ami talán megnyugtató is lehetett volna, ha nem ebben a helyzetben kerül rá sor. Az érintés nyomán lassan szétterjedő melegségről elvont a figyelmemet a kérges tenyér, a bizonyos közeli személy halk szuszogása szinte fülsüketítőnek hatott, és a szám még az eddiginél is jobban kiszáradt.

Aztán amikor megéreztem az ajkait az enyémen, csak le akartam lökni magamról. Óvatos, pihekönnyű érintés volt, nem tolakodó, mondhatni kellemes... Mégsem akartam. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene, mert úgy éreztem, hogy bemocskolom azt az egyetlen nevet, ami hirtelen az eszembe villant: Sam.

És mintha csak áramot vezettek volna végig rajtam, elkezdtem érezni az ujjbegyeimet, majd a lábujjaimat is, végül pedig már a karomat is fel tudtam emelni. Ez pedig olyan szinten jól sikerült, hogy a kezem egyedül az arcán csattanva állt meg, míg a másik alkarommal letaszítottam magamról. A kezemet a szám elé kaptam, és megpróbáltam letörölni róla a továbbra is ott maradó bizsergést.

– Mondtam, hogy ne kételkedj bennem – szólalt meg egy női hang. El is felejtettem, hogy más is volt rajunk kívül a szobában. Egy vörös hajú nő állt valamivel távolabb egy asztalnál, és csípőre tett kézzel, szúrós szemekkel méregette a földön fekvő férfit. Ő persze teljesen figyelmen kívül hagyta a nőt.

– Nyugodj meg! – kért nyugodt hangon a férfi, ahogy az egyik kezével az arca azon oldalát dörzsölgette, amelyiken képen találtam. A tenyerem is sajgott kissé, de az enyhén remegő ujjaimat az állam alá szorítottam, és úgy figyeltem, ahogy álló helyzetbe tornázza magát.

A fejemet kissé hátra kellett billentenem, hogy teljesen fel tudjak nézni az arcára. Kihasználtam, hogy a másik nőre szentelte pár másodpercig a figyelmét, és a tekintetemet végig futtattam rajta. Egyszerű ruházatú fickó volt, semmi kihívó nem volt a szürke pólójában és a rávett zöld-fekete kockás ingében. A kopott farmerje csak az övének hála nem csúszott túl a csípőjén. A haját hosszabbra hagyta, de nem irritálóan hosszúra. A szemszínét nem tudtam úgy megnézni, de a szeme alatt húzódó sötét karikák elég hangosan árulkodtak az alvási szokásairól, vagy inkább annak hiányáról.

– Most már kettővel tartoztok, Sam – állapította meg csilingelő hangon a nő, és megindult az ajtó felé. A szemöldökömet zavartan összevonva néztem fel a férfire, aki szóra nyitotta a száját, de a nő meg sem adta neki a lehetőséget hogy bármit is mondjon, és egyszerűen kisétált az ajtón. Jelenleg én is nagyon bírtam volna, ha ilyen stílusosan leléphetek.

A hirtelen kinyíló ajtón át láttam, hogy odakint áthatolhatatlan sötétség uralkodott. Összébb húztam magamat, ahogy a szobába hirtelen beáramló éjszakai hideg levegő bekúszott, és végül elért hozzám is. Mindketten némán néztük, ahogy a vörös loknijai csak úgy ugráltak, amint bevágta maga mögött a szoba ajtaját. Összeszorítottam az ajkaimat, és aggódó pillantást vetettem a férfire, akit azt hiszem Samnek nevezett az előbb.

Furcsa egy egybeesés.

– Nem akarlak bántani – törte meg hirtelen a csendet a férfi, és maga elé emelte a kezeit, hogy tisztán lássam, semmi nincs nála. Kissé még a háta is meggörnyedt, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakamat, ha fel akarok nézni rá. – Biztonságban vagy.

Olyan megnyugtató, barátságos a hangja, hogy ezt egészen el is hittem neki. Még egyszer vetettem egy futó pillantást a csukottan maradt ajtóra, és az alattam elterülő paplanra szegeztem a tekintetemet. A paplanhuzat durva anyagú volt és olcsónak tűnt, irritálta a bőrömet. A lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, és átfogtam a karjaimmal a térdemet. Ezt látva felsóhajtott, és az elhúzott függönyű ablak alatti asztaltól közelebb húzott egy széket az ágy végéhez, és letelepedett rá.

A könyökét a combjára támasztotta, és előrébb dőlve oldalra billentette a fejét, hogy jobban az arcomra lásson. Felemeltem a tekintetemet az unalmas barna színű anyagról, és egyenesen a szemébe néztem. Még a szórt lámpafény ellenére is megmondhattam, barátságos zöld szemekkel néztem épp szembe.

– Emlékszel bármire is? – tette fel a következő kérdését. Kellett pár pillanat, mire felfogtam a szavait, de csak nemlegesen megráztam a fejemet. – A nevedre? – próbálkozott tovább, de csak újabb fejrázás volt rá a válasz. A homlokom ráncba szökött. Miért nem emlékszem még csak a nevemre sem? – Arra, hogyan jutottál ide?

Ezúttal kissé figyelmesebben néztem körbe a szobában. A falról helyenként lepergő festék eléggé eladta, hogy egy potom összegért bérelte a szobát. A mellettem lévő ágyon ruhák, papírok és egy laptop hevert, az ágy alól pedig egy táska pántját láttam kikandikálni. Csak remélni tudtam, hogy az ágy alatt nem olyan fegyvereket rejtegetett, amikkel később ki akar majd nyírni.

– Miért nem válaszolsz? – szólalt meg újból, ezzel ismét magára vonva a figyelmemet. Lehet, hogy a nevemet nem tudtam, de annyit már sikerült kiderítenem, hogy elég könnyen elterelődnek a gondolataim.

Válaszra nyitottam a számat, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Zavartan összecsuktam a szám, és megköszörültem a torkomat, ám ezután sem jártam sikerrel. Lesütöttem a szememet, és még kisebbre húztam össze magamat. Segítséget kell hívnom. A szüleimet, a barátaimat... Vannak egyáltalán barátaim?

– Várj – emelte fel a kezét amolyan időkérő módon. Ahogy elnéztem, ő is tanácstalannak tűnt ebben a helyzetben. – Tudsz egyáltalán beszélni?

Nem, egy árva szót sem tudok neked mondani. Bármennyire is szeretnélek elküldeni a búsba.