Az ajkaim a sokktól elváltak egymástól, és tágra nyitott szemekkel próbáltam befogadni az elém táruló képet. Belülről sokkal kevésbé volt lepukkant a ház, mint kívülről elnézve gondoltam volna, de ez teljesen mellékes volt a többi dolog mellett. Barbatos, a démon ott állt egyenesen előttünk az otthonosan berendezett nappalijának közepén, a csuklóit összefogta a háta mögött, és kissé oldalra billentett fejjel nézett vissza ránk. Ami először eszembe jutott, hogy teljesen normális fickónak tűnik, holott mind tudtuk, hogy attól van a legmesszebb.

A sötétkék hosszú ujjú pólója ujja fel volt tűrve a könyökéig, farmerjában és bakancsában semmi kivetni való nem volt. A halántékán lévő sötét hajszálak közé egy pár ősz is keveredett, és bár nem akartam bevallani, csalódtam a megjelenésében. Egy démontól, aki az életünket fenyegette, valahogy többet vártam volna egy elvált apuka megjelenésétől.

Nagy nehezen elszakítottam a szememet a démontól, és mellette elpillantva megláttam a szoba túlsó végében Samet, amint a földről próbálta felkanalazni magát. A homlokán végig csorduló vörös csík nem volt túl biztató.

– Drága Giselle... – kezdett bele zengő hangon Barbatos, ahogy pár lépést tett felénk. A nevem hallatán kihagyott egy ütemet a szívem, és több sem kellett, Castiel védelmezően elém lépett.

Egyetlen legyintéssel elröpítette mellőlem az angyalt, mintha csak egy fonálon rángatott volna egy rongybabát. Cas hatalmas csattanással ütközött a nappaliban álló könyvespolcnak, és a földre esett, egyenesen rá egy csomó könyv. Az angyalpenge tőle méterekkel odébb állapodott meg a padlón.

– Milyen régen is volt – elmélkedett, ahogy oldalazva kitért, akárcsak egy préda közelíti meg az áldozatát. Vele ellentétes irányba mozdultam, megpróbálva fenntartani a lehető legtöbb távolságot.

– Engedje el őket – szólaltam meg, a helyzethez képest jóval nyugodtabb hangon. A szemem sarkából láttam, hogy Sam megpróbál az angyaltőrért nyúlni, de egy újabb koppanás jelezte, hogy ez nem igen jött neki össze. Sőt, több mozgást nem láttam az irányából. Nem mertem felé fordulni, nem akartam szem elől téveszteni a démont.

– Naiv vagy, kislány – vonta meg a vállát, és kuncogva megrázta a fejét. – Épp, ahogy mindig is az voltál.

– Engem akart, nemde? – tártam szét a karomat, továbbra is görcsösen szorítva a pisztolyomat. – Itt vagyok.

Nem mintha olyan sokra mentünk volna ezzel.

– Ez nem ennyiről szól, tündérke – ingatta meg a fejét. – Te és a tesókák alaposan a bögyömben voltatok, de nem ez volt a legnagyobb problémám az életben. Leginkább csak amolyan pattanás a seggemen szinten irritáltatok – intett felém. – De aztán behívtátok a partiba az angyalt, és nem szeretem, mikor túlerővel állok szemben.

Élesen beszívtam a levegőt, és megremegett a kezemben tartott pisztoly. Óriási volt a kísértés, hogy lelőjem, de mielőtt bármit is tehettem volna, valaki más már megtette ellenem. Nem is láttam, hogy pontosan, de Dean ugrott elő, a nappali lámpájának fénye megcsillant a kezében tartott démonölő késen. Egy kecses mozdulattal a démon felé dobta a kést olyan sebességgel, hogy szinte nem is láttam, csak mikor a démon mellkasának közepébe állt.

Barbatos hátra tántorodott pár lépést, de szinte fel sem vette, hogy épp leszúrták. A szemében elsöprő elemű harag villant, ahogy felnézett Deanre, aki legalább tíz méter távolságból nézett farkasszemet a démonnal. A fal mellett oldalazva próbáltam elkerülni a kereszttűzből, és míg a démont lefoglalta Dean, a földön heverő mozdulatlan Sam felé igyekeztem.

Barbatos kirántotta a mellkasából a tőrt, és a földre dobta azt, majd a lábával egy távoli sarokba rúgta. Egy pillanat töredék részére találkozott a tekintetem Deanével, és a démon felé biccentettem, jelezve, hogy foglalja le. Ötletem sem volt, hogyan tudnánk lenyomni a démont úgy, hogy két ütőképes kártyánk máris a földön volt, pedig alig kezdődött még el a meccs.

Mikor aztán a két férfi egymásnak esett, megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy futásnak eredjek. Térden csúszva érkeztem Sam mellé, és a hátára fordítva kisepertem a haját az arcbából. A fején lévő sebből lassan csordogált a vér, de nem tűnt életveszélyes sebnek.

– Sam, hallasz engem? – ütögettem meg az arcát, de a szeme sem rebbent. Kétségbeesetten az angyal felé kaptam a fejemet. – Cas?!

– Csak kiütötte – nyögte, ahogy magáról lelökve a könyveket, talpra ugrott. Felé dobtam az angyaltőrt, amit túlságosan természetesnek ható mozdulattal elkapott a levegőben, és az éppen küzdő páros felé vette az irányt.

A hajamat a fülem mögé tűrtem, és minden erőmet beleölve próbáltam fedezékbe húzni Samet, a lehető legmesszebb a kialakuló csatatértől. Dean és az angyal feltartották Barbatost, de sajna a legyőzéséhez a teljes létszámú Bosszúállók sem lett volna elég.

A fejembe hirtelen elsöprő erőjű fájdalom nyilallt, és ha nem lettem volna már így is padlón, most biztosan összeesek. A szememet összeszorítottam, és levegő után kaptam, ahogy a fejemet lehajtva próbáltam uralkodni a fájdalmon és azon, amiről tudtam, hogy ezt fogja követni.

A hátam ívbe hajlott a fájdalomtól, és legördültem a durva felületű cuccról, és bármi is volt az, sértette a bőrömet. A lábam alatt szétterülve szalmaszálak akadtak egymásba, de nem ez volt a legfőbb dolog, ami felkeltette a figyelmemet. Nem messze tőlem a falon hatalmas rés tátongott, mintha átdobtak volna rajta keresztül valakit. A kaotikus történések között kapkodtam a fejemet, próbálva felvenni a fonalat, mi is történik, de olyan volt, mintha már mindennel elkéstem volna.

Egy tompa nyögés hallatán oldalra kaptam a fejemet, csak hogy lássam, amint Castielt a saját kardjával szúrja oldalba Barbatos, Dean pedig minden erejét összeszedve próbál felállni a földről, nem is sokkal messzebb tőlem. A démon a földre taszította az angyalt, és közönyösen átlépett a szenvedő alak felett, hogy felkapjon a földről egy számomra totál ismeretlen fegyvert, ami úgy nézett ki, mint valami hatalmas ókori tőr.

Mire Dean stabilan a lábain állt, vetett rám egy röpke pillantást, és ezt kihasználva valahogy hirtelen feltűnt mögötte a démon, mintha csak teleportált volna, ám időm sem volt figyelmeztetni: Barbatos a hátába merítette a kést, ami aztán elől jött ki rajta.

– Nem! – sikítottam fel, ahogy felé nyújtottam a kezemet, mintha csak azzal megállíthattam volna.

Mintha lelassult volna az idő, úgy néztem végig, ahogy lassan a földre zuhan a térdeire, majd az oldalára dől. A démon keserűen felnevetett, és belerúgott még egyet a földön heverőbe, mielőtt tovább lépett volna.

– JJ, vigyázz! – kiáltotta valaki, de a hangja mintha víz alól jött volna.

Kinyitni sem volt időm a szememet, mindössze, amit éreztem, az egy erőteljes lökés volt, ami a földre taszított.

Mindig kellett 2-3 perc, mire összeszedtem magamat egy-egy álom után, de olyan elég régen volt, hogy ébren támadott volna le – és pont a legrosszabb helyzetben.

Mikor felnyitottam a szemeimet, fekete pontok táncoltak előtte, a tarkóm sajgott, ahogy a hátam is. Levegő után kapva kissé felköhögtem, és ahogy felnéztem a plafonra, csak ócska gerendákat láttam. A meztelen bőrömet csikarta az alattam elterített durva szalma, és a hátamon lévő fájó pontot kímélve próbáltam odébb kúszni. Ötletem sem volt mi repített ide a nappaliból vagy mi történt, de minél messzebb akartam lenni tőle. Meg kellett találnom Deanéket, és azonnal elhúzni innen.

A fiúkat keresve tekintettem körbe, próbálva felismerve a környezetemet, de semmi sem tűnt ismerősnek. Leszámítva azt a hatalmas rést a falon, amin – a testem reakciójából ítélve – engem vágtak keresztül, és így kerülhettem a pajtarészbe. Mikor felismertem a helyszínt az előbbi látomásomból, könnyek kezdték el szúrni a szememet.

Nem éppen a legmegfelelőbb pillanat gyengeséget mutatni!

– Drágám, most te jössz! – közölte egy fagyos vigyorral az arcán Barbatos, ahogy ruganyos léptekkel közelített felém. Ráérősre vette a tempót, mintha tudná, hogy semmi sincs a világon, ami félbeszakíthatná a szórakozását.

– Miért csinálja ezt? – kérdeztem tőle, továbbra is odébb araszolva a földön. Reméltem, hogy a beszéddel legalább egy kis időt nyerhetek. De hol a francban van Dean?

– Nem kellett volna engem zaklatnotok – ingatta meg a fejét, és csettintett egyet a nyelvével. – De nem ám!

– Maga akart megölni! – csattantam fel.

– Téves – bökött felém, és odébb rúgta az útjából az idő közben elejtett pisztolyomat. A fegyverem után néztem, tudva, hogy az esélytelenség nyugalmával küzdhetek a visszaszerzéséért. – Ez csak egy feladat, ami rám lett sózva.

– Akkor maga... – kezdtem bele reménykedve, bár igazán kételkedtem benne, hogy ezen a ponton szabadon engedjen minket.

– Nem, ugyanúgy megöllek téged is, és a kis barátaidat, amiért betörtetek a házamba – vonta meg közönyösen a vállát. – A Winchester tesók már korábban is rajta voltak a listámon, és most, hogy te is itt vagy... Nem hagyhatok elúszni egy ekkora lehetőséget.

– Miért foglalkoznak velem? – kérdeztem, kissé odébb csúszva tőle. – Alig pár nappal ezelőttig még a nevemet sem tudtam.

– A múltad, drágám, sok titkot rejt – folytatta. – A Pokolban tele voltunk a hírekkel, hogy egy másik univerzumból dobtak át ide egy embert, akinek a sorsa az lett volna, hogy megölje Lucifert. Ezt a találkozást bárki szívesen megejtette volna – nevetett fel, aztán hirtelen elhallgatott. – De a kockázatot senki sem akarja.

A háta mögül egy hatalmas tőrt húzott elő, ami olyan réginek tűnt, mintha csak az ókori Rómából varázsolta volna elő. Ugyan ezt láttam a látomásomban is...

A tüdőmben akadt a levegő, és tágra nyitott szemekkel néztem fel a baljóslatú démonra, aki egyre közelebb került hozzám. Nem így akartam itt hagyni ezt a világot, rettegve, egyedül egy gyilkos démonnal, aki szerint az egész pokol féli a nevemet, nehogy kicsináljam Lucifert.

Ha ezt a jelenlegi tudásom nélkül hallottam volna normális körülmények között, ráhívtam volt a zsarukat és a mentőket egyaránt.

Lehunytam a szememet, és egy reszketeg levegőt fújtam ki a számon keresztül, készen a végső csapásra. Ha így vége lesz az egész felhajtásnak, beletörődtem. Csak ne bántsa a többieket.

Ám mielőtt a démon lecsaphatott volna rám, három egymás után leadott lövés hasította ketté a levegőt. A szemeim felpattantak és a lövés irányába kaptam a fejemet, Barbatosszal együtt.

Ugyanis a házon belül ott hevert Sam a földön, a bátyja pisztolyát a démonra célozva, és bár mindannyian tudtuk, hogy ennek semmi hatása nincs a lényre, mégis megtette. Időt akart nyerni nekem, de ennek az ő élete lesz az ára. Miért kell mindig hőst játszaniuk?!

Barbatos megforgatta a szemeit, és engem ott hagyva vette az irányt Sam felé, hogy most végleg elintézze. Viszont mielőtt még elérhette volna Samet, a fal mögül Castiel ugrott közbe – legalább nekik volt valami tervük. Az angyal remek harcos, ezt be is bizonyította, de ellene akkor sem volt esélye. A démon egy rém egyszerű és gyors mozdulattal kicsavarta Cas kezéből a tőrét, majd az angyalba döfte. Kékesfehér fény áramlott ki az oldalából, ahol keresztül szúrta az angyalpenge. Egy lökéssel eltüntette az útjából az angyalt, aki az oldalát fogva próbálta elállítani a vérzést.

Aztán pedig Dean felé vette az irányt.

– Hagyd őt békén! – kiáltottam rá, a hangom nem a sajátomnak tűnt. Barbatos félig felém fordította az arcát, és lassan egy vérfagyasztó vigyor terült szét az arcán. Nagyot nyeltem, próbáltam leplezni a kezem remegését, elég kevés sikerrel.

– Csak nem tán összeszűrtétek a levet? – farkasszemet nézve vele tartottam a számat, és láttam a szemem sarkából, amint Dean a padlóra támaszkodva próbál felállni. – Annál jobb!

Egy jól irányzott rúgással telibe találta Dean bordáit, aki köhögve rogyott vissza a padlóra. Hangosan levegő után kaptam, és a testem megrándult, oda akart rohanni és segíteni. Bárhogy próbáltam, az agyam nem reagált a testem kérésének, és meg sem bírtam mozdulni. A tehetetlenségtől és frusztrációtól könnyek gyűltek a szemembe, és a mozdulatlan lábaimra pillantottam. Szörnyen fájt a hátam, de láttam, amint megmozdult a bokám, szóval a gerinctörés ki volt zárva. Ha viszont nem kapom össze magam, Deannek nagyobb baja is lesz pár bordatörésnél.

Erőt véve magamon, elkezdtem magamat húzni a földön, az elzsibbadt lábaimat magam után húzva. A térdembe fájdalom nyilallt, de az egyetlen cél a szemem előtt Castiel kardja volt nem sokkal odébb. A tekintetem összetalálkozott az angyaléval, aki mintha csak tudta volna, mi a tervem, biccentett egyet. Betegesen sápadtnak tűnt és nem bírta meggyógyítani magát. Ez már régen rossz jel volt.

Ahogy megkaparintottam a tőrt, egyetlen csuklómozdulattal a démon felé dobtam. Mintha maga az idő is lelassult volna, aztán hirtelen ismét felpörgött, ahogy a démon szívében állapodott meg. A szám egy rideg vigyorra húzódott annak láttán, a démon hogy meghökkent a támadástól. Odébb láttam Samet mozgolódni, mintha csak a jelet várta volna a következő támadásra.

Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, Dean épp elég időt nyert ahhoz, hogy talpra álljon. Észrevettem a démon kezében hirtelen előtűnő ősi kardot, aminek a pengéjén vészjóslóan megcsillant a lámpa fénye. Deannek elkerülte a figyelmét egy újabb fegyver feltűnése.

– Dean, ne! – ordítottam torkom szakadtából, de elkéstem.

Elbuktam.

Emlékszem, mikor azt mondtam, hogy nincs annál rosszabb, amikor kétszer kell végig nézned a szerelmed halálát. Tévedtem. Mindenki tévedik, hiszen emberek vagyunk. Mulandó, tökéletlen emberek, akiknek az élete egy apró hibán múlhat. Az én aprónak tűnő, de annál nagyobb hibám az volt, hogy elhittem, megnyerhetjük ezt a harcot.

Barbatos Dean elé teleportált, és a gyomrába döfte a tőrt. Úgy éreztem, mintha az idő megdermedt volna egy pillanatra. A szám néma sikolyra nyílt, és a kezemet olyan erősen szorítottam ökölbe, hogy a körmöm felsértette a tenyeremet, és apró vércsepp folyt végig a karomon a padlóra.

Dean levegő után kapott, és a száján vér buggyant ki. Lenézett a belőle kiálló tőrre, és egy röpke pillanat erejéig találkozott a tekintetünk. Nem lett volna szabad ennek történnie.

A vadász újult erővel rántotta ki a fegyvert magából, és az előtte álló önelégülten vigyorgó démon mellkasába döfte. Barbatos felüvöltött, és a meglepettségtől hátra ugrott, vele együtt pedig Dean is a földre zuhant.

Mire egyet pislogtam, Barbatosnak már semmi nyoma nem volt. Nem voltam benne biztos, hogy meghalt-e, vagy csak szimplán felszívódott, de ez volt a legkisebb gondom.

– Dean! – kiáltottam, és mintha csak visszatért volna az élet a testembe, feltápászkodtam a földről. A lábamba mintha ezer tű fúródott volna egyszerre, de ez semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a földön fekvő Dean látványa okozott.

A legközelebbi szalmakupachoz húztam, és az ölembe vettem a fejét. Könnyek szúrták a szememet, de visszanyeltem őket és minden erőmet arra összpontosítottam, hogy a tenyeremet a sebére szorítva próbáljam elállítani a vérzést. A szemem sarkából láttam, amint Castiel is felénk támolyog, de nem mertem felnézni rá. Nem akartam látni a vádló tekintetét.

Metatron azt mondta, egy feladattal küldtek ide az angyalok. Hogy megmentsem a fivéreket, erre az egyik épp a saját vérét köhögi fel az ölemben.

– Miért fekete a vére? – kérdeztem, és a hangom nyugodt felszínét megzavarta a feltörni vágyó hisztéria. Választ senkitől sem kaptam.

– Semmi gond – nézett fel rám Dean, de alig értettem a szavait.

– Miért kellett ezt...? – kérdeztem elszörnyedve tőle, és az arcát kutattam a tekintetemmel. Bele sem akartam gondolni, hogy mi van, ha ez az utolsó alkalom, hogy láthatom.

– Meghalt? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Összeszorítottam az ajkaimat, és aprót bólintottam, mire nagyot nyelt. – Akkor biztonságban vagy.

– Ne velem törődj – súgtam. – Most ne.

– A hősök nem élnek örökké, JJ – mondta egy gunyoros vigyor közepette, de hamar elkínzott mosolyba fordult.

Sam teljes mértékben összezuhant, ahogy a bátyja mellett térdelt. Az arcán több könnycsepp is útnak indult, de amennyire csak tudta, megpróbálta magát tartani. Dean sosem bocsájtotta volna meg magának, ha a testvére miatta veszíti el önmagát, és ezt mindketten tudták.

– Sammy, figyelj... – szólt Dean, és egy újabb adag fekete masszát köhögött fel. Sam elsápadva figyelte, amint a testvére szája sarkából lefolyik a fekete massza. – Ígérd meg, hogy vigyázol JJ-re.

– Ígérem – vágta rá Sam, és a hangja megtörését egy apró mosollyal próbálta palástolni. Megszorította a testvére kezét, és Dean is viszonozta a mosolyát, már amennyire tőle tellett. Úgy éreztem, ketté hasad a szívem.

– Giselle... JJ – a becenevem hallatán szomorú mosolyra húzódott a szám sarka, és akaratlanul is kibuggyant egy makacs könnycsepp a szememből. – Ígérj meg nekem valamit!

– Bármit – feleltem, ahogy egyik kezemmel végig simítottam az arcán.

– Felejts el engem – nyögte nehezen, és szaggatottan vett újra levegőt. – Kezdj új életet! Keress egy rendes pasit! Csapj fel zsarunak! Szülj pici porontyokat...

– Nem – ráztam meg a fejemet. Úgy éreztem, mintha valaki ráült volna a mellkasomra. – Nem, ilyet nem kérhetsz tőlem!

– De, igen – köhögött újra, és az egész teste megrázkódott a karomban. – És én ezt akarom.

– Én nem.

– Ne vitatkozz velem, kérlek!

Ahogy a szemeibe néztem, láttam, hogy ő is könnyezik. Remegő ajkaimmal nyomtam egy csókot a véres homlokára, és pár pillanatig ott tartottam az ajkamat a bőrén. A szemem sarkából láttam a fekete alakot, és a fejemet felemelve néztem az új alak irányába. Kész voltam bármit elpusztítani, ami fenyegetést jelent számunkra.

– Nem hittem volna, hogy ilyen végre lesz, Mókus – csendült Crowley hangja, de valami eddig ismeretlen is szólt benne. Szomorúság? Sajnálat? Mi talán sosem tudjuk meg.

– Csinálj már valamit! – kiáltott rá Sam.

– Nem tudok – felelte őszinte bánattal a szemében Crowley, és egy lépéssel közelebb lépett, kezében meglóbálva egy ismerős kardot. Pusztán a látványa elég volt, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom, és önfeledt harag gyúljon a szívemben. – Ez itt Israfil kardja. Mindent elpusztít. Szépen, lassan, belülről elrohasztva...

Felettébb kecsegtető.

– Valamit csak tudsz tenni! – szakította félbe Sam, a hangja egyre türelmetlenebbé vált.

– Sajnálom, Boci – vonta meg a vállát Crowley.

Lepillantottam Deanre, akinek az arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy megpróbált elhúzódni a sebére szorított kezem elől. Betegesen sápadtnak tűnt, és a feketének látszó vére csak még inkább elütött a kontraszttól. Nem akartam elengedni. Nem akartam, hogy meghaljon, vagy hogy lehunyja a szemét, de pontosan tudtam, hogy borzalmasan szenved.

– Cas... – szólt érdes hangon, mire az angyal közelebb húzódott hozzá. – Vigyázz rájuk, oké?

– Természetes – felelte az angyal, és láttam rajta, hogy neki sem kell sok, és az idegei végleg feladják a szolgálatot.

– Sammy... – nézett fel ismét az öccsére, aki épp a könnyeit törölte le az arcáról. – Büszke vagyok magunkra.

Megszakad a szívem.

– JJ – pillantott fel rám, és éreztem, hogy egyre nehezebben lélegzik. – Mondhatnám, hogy mindig veled leszek, de nagyon remélem, hogy nem.

Röviden felnevettem, de ugyancsak végig folyt az arcomon egy könnycsepp.

– De örökké szeretni foglak – nézett rám egy szomorú mosoly kíséretében.

– Örökké szeretni foglak – ismételtem meg halkan suttogva, és egy utolsó csókot nyomtam száraz ajkaira.

A fekete iszap ott is jelen volt, de nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy soha többet nem fogom tudni megcsókolni. Soha többé nem fogok tudni mellette elaludni, és sosem fogom többé látni, ahogy a nevemet kimondva rám mosolyog. Sosem fogom tudni többet megérinteni. És ez leginkább akkor realizálódott bennem, amikor már nem éreztem, hogy ajkai enyémnek nyomódnak.

– Szeretlek, Dean Winchester – leheltem az ajkaira, és felszakadt a mellkasomból az olyan régóta visszafojtott zokogás.