A Metatronnal való találkozásom után reméltem, hogy legalább kicsit alább hagynak a rémálmaim, de nagyot kellett ebben csalódnom. Ötletem sem volt, mivel állíthatnám le ezeket, ahogyan a fiúk sem. Sam folyton fáradt volt, gyakran egy-egy ősrégi könyv felett bealudva találtam rá, míg Dean minden eltelt nappal ingerültebbé vált. Nem telt bele sok időbe, mire kitapasztaltuk, hogy az egyetlen dolog, ami valamelyest képes befolyással lenni az álmaimra, az maga Dean volt.

Minden este mellette aludtam el, leginkább egy közös filmezés után. Igazán szerette a horror klasszikusokat – mintha nem lett volna épp elég horror a saját életében. Olykor az öccse is csatlakozott hozzánk, de Castiellel, az angyallal szinte nem is találkoztam a legutóbbi eset óta. Igazán bántam, szívesen beszélgettem volna egy valódi angyallal.

Mikor ismét felkeltem, Dean már nem volt mellettem, ami elég furcsa volt: rendszerint én keltem hamarabb nála. Abban a reményben kanalaztam ki magamat a paplan alól, hogy a konyhában már egy adag kávé fog várni: jelenleg azzal is beértem volna, ha már nincs a kedvenc teámból. Elfelejtettem szólni Samnek a legutóbbi bevásárló körútjánál, hogy hozzon nekem, és kétlem, hogy bármelyiküknek feltűnt volna a teafilterek hiánya.

Csalódottan pillantottam vissza a kihűlt helyére a küszöbön állva, és tovább indultam a vállamra terített pléddel. A bunker most sokkal hidegebbnek tűnt valamilyen oknál fogva, de abban a reményben indultam körbejárni a szokásos helyeket, és valamelyik srácot megkérjem, hogy beizzítsa a fűtést.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a konyhában még csak halvány nyoma sem volt annak, hogy rajtam kívül más is élt volna itt. Előnye is volt annak, mikor kevés cucca volt a srácoknak, bár így csak még inkább magányosnak éreztem magamat, mikor nem voltak itt. Nem hittem volna, hogy a csend ilyen hangos tud lenni.

Tovább vándoroltam a könyvtár felé. A homokomat ráncolva néztem végig az elém táruló üres könyvtáron, ahol még csak egy ott felejtett papír sem volt elől hagyva. Ez nagyon nem vall rájuk.

Zavart a hirtelen eltűnésük és a nyomtalanság, és bár magamnak sem akartam beismerni, de a leginkább az zavart, hogy Dean még csak egy szóval sem említette, hogy reggel nem lesznek itt. A fejemet oldalra billentve bekukkantottam a könyvespolcok mögé is, bár elég szánalmasnak éreztem magamat, amiért úgy kutatok a fivérek után ott, mint egy egérért, így hamar abba is hagytam, és az orromat bosszúsan ráncolva sarkon fordultam, hogy a bunker többi részét is bejárjam.

Visszamentem Dean szobájába a telefonomért, és a készülékkel a kezemben mászkáltam a bunker folyosóin, ekkor leginkább már csak unaloműzés céljából. Ha a fivérek itt lettek volna, már régen szembejött volna velem az egyik, hogy én mégis mit keresek errefelé. Az unalom nagy úr; eddig sem időm, sem kedvem nem volt, hogy bebarangoljam a helyet, ahol éltem, de erre épp itt volt az idő. Olyan helyekre is eljutottam, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam. Órákat töltöttem el a bunkerrel való ismerkedésemmel, míg nem már beleuntam az egészbe, és a sajgó lábaimnak kegyelmezve levágódtam az egyik polc takarásában lévő fotelbe, és nagyot sóhajtottam. Meg sem mertem nézni a telefonomon lévő lépésszámláló vajon mennyit számolt.

A térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, és az államat a térdemre támasztva oldottam fel a képernyőmet. Se egy nem fogadott hívás, még csak egy új üzenet sem várt ott. Megnyitottam a névjegyzékeket, és egyetlen görgetéssel a híváslistám végére értem: mindössze a fivérek és Castiel száma volt elmentve. Jobb ötlet híján rányomtam Dean számára, és a fülemhez emelve a készüléket hallgattam, ahogy kicseng. Magamban folyamatosan számoltam az eltelt másodperceket, míg a hangpostájára nem kapcsolt. Meg sem vártam, hogy végig mondja az utasításait, kinyomtam a telefont, és csalódottan néztem le a telefonomra. Ezek után megpróbáltam Samet elérni, de épp annyit eredményt értem el vele, mint a bátyjával.

Nem is próbálkoztam az angyallal, hiszen múltkor sem volt túl könnyű elérnie Deannek, és kételkedtem benne, hogy épp most könnyítené meg a dolgomat. Nagyot sóhajtva ledobtam magam mellé a fotelbe a mobilomat, és a lábaimat átkarolva próbáltam az agyam egy sötét zugába dugdosni a rosszabbnál rosszabb rémképeket, amik megjelentek a szemem előtt. A srácok még csak a boltba se ugrottak el úgy, hogy ne hagytak volna előtte legalább egy cetlit, merre mentek és körülbelül mikor jönnek vissza. Nem akartam beismerni magamnak, de megijesztett a tudatlanság: nem akartam elveszíteni a két embert, akik jelenleg a legközelebb álltak hozzám. Arról az érzésről meg főleg nem akartam foglalkozni, ami akkor tört rám, mikor Deanre gondoltam.

Ötletem sem volt, vajon mióta ücsöröghettem abban a fotelben, de a szemhéjaim elnehezedtek, és nem küzdöttem a rám törő álmosság ellen.

***

Egy kopott faasztalnál ültem. Előttem egy pisztoly hevert, kicsit messzebb pedig egy lefűrészelt csövű puska. Elidőzött a tekintetem az ismerősnek tűnő fegyveren, aminek a látványa olyan intenzíven hozta fel belőlem a bűntudat és bánat egyvelegét, hogy a szemem egészen könnybe lábadt. A szemeimet inkább az ütött-kopott asztallapra szegeztem, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a véres kezeimet. A sötét vér már rászáradt, ki tudja, mióta volt olyan, amilyen. A kezemen helyenként felhorzsolódott a bőr, és a friss vérem keveredett az alvadttal. A mélyen maga alá temető gyász és bűntudat keveréke alatt a harag szikrája felcsapot bennemt, de hamar kialudt. A szomorúság egy újabb hulláma sepert végig rajtam, amitől megremegett a kezem.

Erőt vettem magamon, és vonakodva a pisztolyért nyúltam, de alig bírtam pár centire megemelni az asztallapról, mintha ólomsúly rántotta volna vissza a kezemet. A kezem melletti késre esik a pillantásom, aminek a nyelébe egy monogram volt vésve: JJ. A betűk láttán összeszorult a mellkasom, és le kellett hunynom a szemeimet, hogy összeszedjem magamat.

Nagy levegőt vettem, és ezúttal magabiztosabban nyúltam a fegyver után. Csak ezúttal tűnt fel, hogy a fegyver csöve is véres volt, akárcsak a tenyerem. A kezembe fogtam a hideg fegyvert, de az érzés semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Üresnek éreztem magamat és ridegnek: akár maga az űr. Egy olyan űr tátongott bennem, amit tudtam, hogy sosem tud már betölteni semmi. Egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából és végig gördült az arcomon.

Majd egy hirtelen mozdulattal a halántékomhoz kaptam a fegyvert, és meghúztam a ravaszt.

Összerezzentem az eldördült lövés hangjára, ám amikor kinyitottam a szememet, már nem a székben ültem, hanem mögötte álltam. Az első, amit szemet szúrt a szobában, az a romokban heverő berendezés: a képkeretek a falról a földön hevertek, több székdarabot láttam szétszórva a padlón, de egy hangos csattanás kizökkentett a bámészkodásból. A kopott asztalnál lévő szék eldőlt, vele együtt a benne ülő személlyel is. A sűrű vörös folyadék úgy csordogált végig a padlón, mintha egy üveg vörösbort borítottak volna ki, majd a feje mellett egy kis tócsában gyűlt össze.

Az elém táruló kép láttán levegő után kaptam, és remegő lábakkal léptem a testhez közelebb. Oldalról kerülve vetettem az arcára egy pillantást, ám nem voltam arra felkészülve, hogy egyenest Deannel fogok szembe nézni. Egy halott Dean. A szám elé kaptam a kezemet, megakadályozva a belőlem felkívánkozó sikolyt. Az egykoron csodaszép zöld szemekben már semmi sem maradt. Üresen bámultak előre, de az arcán még láttam azt a tömérdek szenvedést.

Igyekeztem túltenni magamat a látványi sokkon, mikor is szemet szúrt a kezében lévő összegyűrt papír. Erőt vettem magamon, és mielőtt még teljesen átitatta volna a vére, átléptem a kezéből kiesett pisztolyon és a kinyújtott karján, és kikaptam a kezéből. Szaggatottan fújtam ki a levegőmet, és remegő kézzel hajtogattam szét a kis papírt. Pár csepp vér szennyezte a lapot, amin két különböző kézírással szerepelt két mondat egymás alatt.

Ölnék érted, Dean.

Meghalnék érted.

A legfelső az én kézírásommal volt. A sorok elhomályosodtak előttem és a kezeim a térdeimmel együtt remegni kezdtek a testemet rázó sírástól. A lábaim végül megadták magukat, és a földre zuhantam a térdeimre, pont egy időben azzal, hogy két pasi betörte az ajtót. Dean nevét kiáltottam, de tudtam, hogy már nem tehetnek érte semmit. Ahogyan én sem, hiszen csak egy szellem voltam.

***

A saját sírásomra ébredtem fel. Még mindig abban a fotelben ültem, amiben korábban elaludtam. A fejem alatti karom elzsibbadt, de nem ez volt a legnagyobb gondom, hanem hogy az álom sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármilyen álomnak kellett volna.

Az arcomról letöröltem a kézfejemre húzott felsőm ujjával, de ahogy eltüntettem párat, még több vette át a helyét. Megpróbáltam azt a tervet, amit még Sam tanított: ha elhitetem magammal, hogy az egész nem valós, nem történt meg és sosem fog, rendben leszek. De jelenleg ez sehogy sem segített.

Beszélni akartam Deannel.

Az önzőségem miatt szükségem volt rá: hogy itt legyen, átöleljen, és azt suttogja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Ahhoz mindig olyan jól értett – zsigerből hazudni.

A könnyeimet nyeldesve ültem fel a fotelben, de úgy éreztem, nem kapok levegőt. Ki kellett jutnom innen, lehetőleg minél hamarabb. A karfába kapaszkodva talpra álltam, de a térdeim megremegtek a súlyom alatt, és meg kellett állnom egy pillanatra. A fejem sajgott, mintha fejen vágtak volna valamivel, és a sírástól száraznak éreztem a torkomat.

Kitámolyogtam a térképasztal mellé, mikor aztán az önsajnáló gondolataim közül a bunker nehezen nyíló ajtajának zaja zökkentett ki. Felkaptam a fejemet, és egyenesen szembenéztem egy, a küszöböt átlépő Sammel. Miután megláttam, hogy senki nem követi, kihagyott egy ütemet a szívem, és úrrá lett rajtam a pánik. Figyelmen kívül hagytam a szememből kibuggyanó könnycseppet.

– Hol van? – kérdeztem remegő hangon, és egyenesen felnéztem a sokkolt arcára. Szóra nyitotta a száját, de hang az nem jött ki rajta, legalább is nem időben. – Hol van Dean? – intéztem a szavaimat ezúttal hangosabban.

Már a lépcső felénél járhatott, én pedig az idegösszeomlás szélén, mikor újra kinyílt az ismerős ajtó, ám a könnyektől és fáradtságtól elhomályosodott szemem nem talált fókuszt a belépő figurán.

– Megjöttünk! – jött a vidám hang az ajtó becsapódását kísérve. Az ismerős hang hallatán nagyot dobbant a szívem, és akaratlanul is a lépcső aljába vittek a lábaim.

Deannel egy pillanatban értem oda, és gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam. A karomat a nyaka köré fontam, és olyan erősen kapaszkodtam belé, mint fuldokló az utolsó mentőövbe. Az arcomat a vállába temettem, és épp azon voltam, hogy ne essek össze a karjaiban. Hagyta, hogy a könnyeimet a pólója puha anyagja itassa fel. Kellett neki pár másodperc, mire magához tért a sokkból, és óvatosan körém fonta a karjait, amivel, ha lehet, talán csak még rosszabb lett. Vigasztalóan végig simított a hátamon, és szorosabban ölelt magához, de nem volt a világon olyan ölelés, amivel az ezer darabra hasadt szívemet össze tudta volna ragasztani.

***

Nem is számoltam, mennyi ideje feküdhettem Dean oldalához simulva, míg ő az egyik karját kényelmesen átdobta rajtam, és nonfiguratív mintákat rajzolgatott az ujjával a karomra és derekamra. Kezdetben még megpróbálta kiszedni belőlem, mi is volt ez az egész hisztiroham, amivel haza vártam őket, de csak nemlegesen ráztam a fejemet: nem akartam most erről beszélni. Nem tudtam volna.

Később vette az adást, és bár nem volt túl boldog a dolgok menetelével, annyiban hagyta a dolgot, legalább is egyelőre. Hálás voltam azért, amiért most nem akaratoskodott a szokásához híven, bár tudtam, hogy egy hasonló kört majd Sammel is le kell futnom, és valószínűleg az öccsén jobban fenn fogok akadni, mint rajta. Kemény fából faragták a fiatalabb Winchestert, főleg akkor, ha egy általa ismeretlen esettel találkozik szembe.

Nem akartam egy újabb megoldásra váró eset lenni.

Dean, megunva a csendet és semmittevést, bekapcsolta a tévét, de volt egy erős gyanúm, hogy valójában egyikünk sem figyelt a képsorokra. Akárhányszor az alvás szélére kerültem, megint megjelent előttem a halott Dean képe, kezében a saját fegyverével, amivel a családját is megölte, fejében pedig egy végzetes golyóval. A tévé halk hangja mellett némán sírtam, és azt hittem, egész jól elrejtem az érzéseimet előle, mígnem az arcomról lesimított egy könnycseppet. Sóhajtva bújtam hozzá közelebb, bár a fizikai közelség ellenére is úgy éreztem, mintha kilométerekre lennék tőle.

– Megijesztesz, JJ – suttogta, ahogy a hajamat simogatta.

Motyogtam valami sajnálom félét, és ezek után egyikünk sem szólalt meg az este további részében. Legalább az némi nyugalmat adott, hogy ennél rosszabb már aligha lehetne. Mi lehet annál rosszabb, hogy végig nézem, ahogy a számomra talán legfontosabb személy öngyilkos lesz?

Az, hogyha kétszer kell megnézned ahogy végez magával. Azt pedig semmi áron nem hagyhatom megtörténni.