Ahogy felnyitottam a szememet, a sötét plafonnal néztem szembe először. Valami most sokkal másabb volt, mint korábban, de nem tudtam, mi változhatott hirtelen. Aztán a tegnap esti események hirtelen megrohamozták az elmémet. Az ajkam óvatos mosolyra húzódott, és vettem egy mély levegőt, amit lassan fújtam ki az orromon keresztül, kiélvezve a nyugalmat, ami épp magába kerített. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy egy oldalán alvó Deannel nézzek szembe. Mióta csak ismerem, sosem láttam ilyen nyugodtnak, mint most.

A tekintetem elidőzött a kisimult arcán, majd tovább kalandozott a felém nyújtott karjára. A folyosóról némi fény szökött be a szobába a résnyire nyitott ajtón keresztül, így tudtam, hogy Sam már valószínűleg fent van. Felültem az ágyban és az éjjeli szekrényen heverő telefonért nyúltam, lecsekkolva Dean telefonján az időt. Hét óra tíz percet mutatott, ami szokatlanul későnek számított nálam. A homlokomat ráncolva dőltem vissza a párnák közé, azon agyalva, vajon miért nem emlékszem a legutóbbi rémálmomra, míg hosszú perceken át tartó agyalás után rájöttem: valószínűleg azért, mert most messzire elkerültek.

A remegő kezemet a számra tapasztottam, magamba fojtva a kikívánkozó örömittas sikítást. A világért sem akartam volna felkelteni Deant, az meg főleg nem hiányzott, hogy az öccse egy pisztollyal rontson be azért, mert azt hitte, a bátyja épp meg akar erőszakolni. A szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp, és mosolyogva hagytam, hogy az arcomról a paplanra csöppenjen. Az örömkönnyeimet visszatartva fordultam szembe Deannel, és a karját felemelve csúsztam közelebb hozzá, beleolvadva az ölelésébe. Egy finom csókot nyomtam a nyakára, mire álmában szorosabban fogott körbe a derekamon áttett karja.

Csupán fél órára aludtam vissza, de mivel kivételesen is kipihenten keltem, úgy gondoltam hasznossá teszem ma magamat. Csendesen elkezdtem összeszedni pár cuccomat, és kiosontam a szobából, hogy aztán a fürdő felé vegyem az irányt.

Letusoltam és felöltöztem, megmostam az arcomat, majd felnéztem a mosdókagyló feletti tükörbe. A hajam kissé kócos volt, de természetes hullámokban omlott a vállamra. Az általános díszítőelememé vált szemem alatt megülő sötét karikák mostanra szinte eltűntek, a szemembe olyan fény költözött, amit eddig még nem láttam visszanézni a tükörből. Élettel telinek tűnt, mintha az egész arcom más lett volna: végül is volt nevem, már van miből kiindulnunk. Alig vártam, hogy elmondjam Samnek is a fejleményeket, hátha ezzel előrébb jut a keresést illetően.

Izgatottan siettem le a könyvtárba, remélve, hogy Samet ott találom. Boldog voltam a tegnap esti fejlemények miatt, több okból is. A nevem tudata mindent felül írt, de az, hogy ennyire közel kerültem Deanhez, valami egészen más érzelmeket idézett elő bennem – olyanokat, amiket eddig nem ismertem.

Beléptem a könyvtár kisebbik részébe, és örömmel konstatáltam, hogy Sam a laptopját nyomta épp ott, ahol vártam, hogy lesz. Többnyire nem is vártam tőle mást, a könyvtár szinte teljesen egybe olvadt a lényével. A lépteim zajára felkapta a fejét, és az arcomra kiülő mosoly láttán az arcára egyértelmű zavar ült ki.

– Milyen boldog vagy! – jegyezte meg egy apró mosollyal az arcán, és felém fordult ültében. – Mi történt?

– Dean – feleltem, és már csak a gondolatra is egy bugyuta vigyor ült ki az arcomra. Helyet foglaltam vele szemben, és nagyot haraptam a konyhából hozott almámba. Örök hálám Samnek, amiért gondoskodik róla, hogy sörön és fagyasztott sült krumplin legyen itt más is.

– Hogy mi? – pislogott értetlenül, és az alkarját az asztalra támasztva oldalra billentette a fejét.

Egy pillanatra abbahagytam a rágást, azon agyalva, vajon Dean valaha is el akarta mondani ezt a dolgot az öccsének, de a testvére zavart, egyben sokkolt arcát elnézve elképzelni sem tudtam, mi zajlott le éppen a fejében. Megköszörültem a torkomat, és éreztem, hogy felhevült az arcom, ám mielőtt kidumálhattam volna magamat a helyzetből, egy távoli kiáltás szakította félbe a rendkívül kínos beszélgetésünket.

– JJ! – kiáltotta Dean valahonnan.

– Könyvtár! – kiáltottam vissza, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Talán ő majd kitalál valamit, amivel kiment minket a kínos helyzetből a testvére előtt. Bár talán nem ártott volna előtte egyeztetnem vele, mit is fogunk neki mondani.

Alig pár másodpercen belül fel is tűnt a könyvtárban, a szokásos póló-ing kombójával, ám valami más volt rajta. Úton felénk feltűrte a könyökéig az ingujját, és felváltva nézett ránk, mintha csak a helyzetet mérlegelné, mibe is csöppent bele éppen. A tekintete kissé elidőzött az öccse zavart arcán, majd résnyire nyitott ajkakkal pillantott át az én felhevült arcomra. Felemelte a kezét amolyan tárgyilagos módon, de csak megráztam a fejemet, jelezve neki, hogy inkább ne is kérdezzen semmit. Az ajkát kissé előre biggyesztette, és kihúzta a mellettem lévő széket. A késztetés, hogy odahajoljak hozzá és lopjak tőle egy csókot egyre csak nőtt, de amíg ő nem lépett, én sem akartam rányomulni.

Ki tudja, talán nem is jelentett neki annyit a tegnapi, mint nekem.

– Szóval – törte meg végül a csendet Dean, és felnyitotta a kezében lévő sört. Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy belekortyolt, és szóvá is tettem a véleményemet.

– Nincs ehhez kicsit korán? – kérdeztem felé bökve az almámmal. Ő az enyémhez hasonló tekintettel méregette a gyümölcsöt a kezemben, ahogy leemelte a szájától az üveget.

– Valahol már késő este van – felelte, és egy apró, de annál gunyorosabb mosolyt villantott rám, újból belekortyolva a sörébe. A plafonnak fordítottam a tekintetemet, de inkább nem szóltam semmit, és előre fordultam.

Sam a székében hátra dőlve, a szemét gyanakvóan összehúzva nézett ránk. Korábban mindig ő tette szóvá a testvére nem éppen egészséges életmódját, ám most éreztem, hogy nem ezért forognak a fogaskerekek az agyában. Míg Dean nem mondja el neki, én sem akarom.

Talán nem is lesz mit neki elmondani.

– Eszembe jutott a nevem – feleltem büszkén, megpróbálva elterelni a témát. Látszólag be is jött.

– Hogyan? – jött lázba Sam, és azonnal a gépe után nyúlt. A tekintetében izgatott tűz égett, amit remény táplált: ez pedig engem is reménnyel töltött el. – Hogy történt? Mikor? Más is eszedbe jutott?

– Hát... – pillantottam oldalra Dean-re, aki szintén tőlem várta a választ. Ő sem tudott sokkal többet a testvérénél.

– Még tegnap este – mondtam, kikerülve az első kérdését. Talán ha figyelmen kívül hagyom, ő is elfelejti. – Egyedül csak az első nevem jutott eszembe, amivel kétlem, hogy sokra mennél – pillantottam kétkedve az előtte nyitott laptopra, aminek a billentyűzetén máris írni kezdett.

– Nem baj, már ez is egy áttörés.

– Ha te azt tudnád – morogta az orra alatt Dean. Felé kaptam a fejem, és nem volt akkora szerencsém, hogy ezt Sam elengedje a füle mellett.

– Na jó, srácok. Mi van veletek? – tárta szét a kezét Sam, és választ várva nézett kettőnkre. – Furán viselkedtek, még a szokásosnál is jobban.

– Hé, én nem vagyok fura! – ellenkezett Dean.

– Ne tereld a szót – szólt rá az öccse. Dean ajka döbbenten nyílt el egymástól, de egy szó sem jött ki a torkán.

Idegesen pillantottam a mellettem ülőre, várva, hogy majd valami hihető hazugságot kitalál. Nem akartam ennél is jobban beégetni magamat Sam előtt, hogy vele tárgyaljuk ki a szinte nem is létező kapcsolatunkat. Deannel találkozott a tekintetünk, és egy pillanatra ugyan azt a szikrát láttam benne felgyúlni, mint mikor fölém hajolt, a fejem mellett a karján támasztotta meg a súlyát, és...

Úristen, csupán az emlékre is lángba borult az arcom. Lehajtottam a fejemet, és megpróbáltam a paradicsomvörös arcomat a hajam mögé rejteni, elég kevés sikerrel. Valamint Dean kuncogása sem segített a helyzetemen.

– Utállak – súgtam felé, mire a kiszélesedő mosolyát az üveg szája mögé próbálta rejteni. Barom.

– Ó! – esett le végre Samnek, és a kínossá vált, köztünk beállt csendet a kellemetlen torokköszörülése törte meg.

– Kínos – jegyezte meg csendesen Dean.

– Úgy gondolod? – vágtam vissza. A helyzet abszurditása egy apró nevetést csalt ki Samből, aminek hallatán az én arcomra is egy könnyed mosoly húzódott.

Legalább nem volt olyan kínos ez a beszélgetés, mint gondoltam.

Az egész hátralévő napot Sammel töltöttem, Dean legnagyobb bosszankodására. Nem szólt egy szót sem, de a morcos tekintetéből pontosan tudtam, mit is gondol a helyzetről – én is szívesebben lettem volna vele, hogy megdumáljuk, mi is van közöttünk. A kétség lyukat ütött a hasamba, mert mi van, ha mondott teljesen igazat? Ha csak azért viselkedett úgy, ahogy, mert nem akart egyedül lenni?

Amíg nem beszélek vele, jobb lenne, ha nem ilyen gondolatokkal fárasztanám le magamat.

Sam minden létező Giselle nevű eltűnt nőt felkutatott, utána ásott minden ügynek, még az egyes ügyekkel foglalkozó rendőrséget is felhívta FBI ügynöknek kiadva magát, de semmi érdekfeszítő infóval nem tudott szolgálni. A kezdeti lelkesedésem a nap végére szinte teljesen alább hagyott, de Sam biztosított róla, hogy egyszer valami új infó biztos fel fog bukkanni. Egy újabb ásítást nyomtam el, és nagyokat pislogva próbáltam koncentrálni az előttem lévő monitorra, de egyre kevésbé sikerült. Már annyi cikket olvastam át, hogy úgy éreztem, ki fog esni a szemem a helyéről.

– Hé – tette a kézfejemre a kezét Sam, ezzel magára vonva a figyelmemet. – Menj csak, majd én folytatom.

Szóra nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, ragaszkodjak hozzá, hogy nem, itt maradok és tovább segítek neki, de már egy jó ideje úgy éreztem, hogy talán csak hátráltatom, nem is segítem. Így szó nélkül bólintottam, és az elült tagjaimnak hála csak lassan tudtam felállni a helyemről. Sam egy együttérző mosolyt küldött felém, és tovább bújta a gépét. Ám mielőtt még eltettem volna magamat a mai napra, látni akartam Deant.

A belső megérzésemet követve a lőtér felé vettem az irányt. A kezemet a szám elé emelve ásítottam még egyet, és a szabad kezemmel lenyomtam a kilincset. Összerezzentem az eldördülő lövés hallatán, de amint megláttam őt, már nem zavart. Lassú léptekkel közelítettem meg, várva, hogy kiürítse az egész tárat.

Leengedte a kezét, és a fegyverét az előtte lévő pultra helyezte. Oldalra billentett fejjel szemlélte a céltáblát, majd lehajtotta a fejét. A válla kissé előre görnyedt, és láttam, ahogy az állában megrándult egy izom. Megálltam mellette, ám aligha méltatott egyetlen pillantásra is. Ötletem sem volt, mi boríthatta ki, de tudtam, hogy ilyenkor jobb megvárni, hogy magától nyugodjon le.

Lábujjhegyre állva egy csókot nyomtam az arcára, rámosolyogtam, és minden további szó nélkül sarkon fordultam, és ott hagytam. A fáradtságom és az ő ingerültsége nem vezetne túl jó beszélgetéshez.

***

A reggelemet ismét a könyvtárban kezdtem. Nem tudtam, vajon meddig görnyedt itt a cikkek felett, de Sam hagyott egy cetlit a laptopja fedelén, miszerint elmentett egy pár oldalt, ami talán érdekes lehet.

Sóhajtva helyet foglaltam az asztalon kiterített papírhalmok felett, és belekortyoltam az eperízű teámba. A kezembe vettem az egyik felső papírt, amit eddig még nem láttam, és a szemöldökömet ráncolva próbáltam kitalálni, vajon mi van a lapon. Piros tintával rajzoltak rá különféle mintákat, és beletelt pár pillanatba, mire felismertem az egyik jelet a lap alján. Az egyik rúnákat tartalmazó könyvben találkoztam még vele, így félre is tettem, gondolva, hogy erre nekem most nem lesz szükségem.

Többnyire megbékéltem azzal, hogy szörnyeket ölnek ártatlan emberek megmentése érdekében, de a rúnáikkal, varázsszövegekkel és a többivel már nehezebb volt megbirkóznom.

Annyira belemerültem az olvasásba, hogy fel sem tűnt, mikor közelített meg valaki, csak egy, a vállamra simuló hideg kéz rántott ki a gondolataim közül. Egy riadt sikoly hagyta el a számat, ahogy odébb ugrottam az érintés és annak gazdája elől, de az ismerős vörös loknik láttán a riadalmam nagy része elpárolgott. A kezemet a vadul verdeső szívemre tettem, és szúrós szemekkel néztem fel az asztal mellett álló alakra.

Miért nem tud senki szólni, mielőtt mögém lopódzna?

– Sajnálom, drágám! – emelte maga elé megadóan a kezeit. – Nem akartalak megijeszteni!

Ja, persze, mindenki ezt mondja, csak senki nem cselekszik így.

– Semmi baj – motyogtam, és a hajamat a fülem mögé tűrve próbáltam úrrá lenni az érzéseimen.

Eddig minden olyan jól ment, nem értem, miért kellett épp most feltűnnie hogy megint tönkre tegyen valamit. Nekem volt bajom a boszorkánnyal, de a fiúk többet tudtak róla mint én, és ez látszólag nem igazán tetszett nekik.

Felé fordultam a testemmel is, és már felkészültem egy újabb fárasztó, lehúzó beszélgetésre – többnyire a múltkorira –, mikor sietős léptek zaja csapta meg a fülemet. A hang irányába fordítottam a fejemet, csak hogy egy, már jól ismert pisztoly csövével és egy nem túl boldog Deannel nézzek szembe. Már nem is lepődtem meg ezen, inkább csak felsóhajtottam és bocsánatkérőn pillantottam Rowena-ra.

Kezdtem féltékeny lenni arra a rohadt pisztolyra, amiért mindig azzal alszik.

– El onnan! – szólt erőteljesen, a hangja ridegségétől felállt a tarkómon a szőr.

Rowena megforgatta a szemeit, mintha ez mindennapos dolog lett volna, hogy fegyvert fognak rá, és unott arccal fordult szembe Deannel. Lassan felálltam a helyemről, és lelkileg felkészítettem magamat egy újabb békebíró szerepére. A boszorkány nem szokott csak úgy beugrani ide, hacsak nincs valami használható információja valamivel kapcsolatban.

– Dean, Rowena nem bántott – kezdtem bele nyugodtan. Semmi kedvem nem volt kereszttűzbe kerülni.

– Nem érdekel – vágta rá.

– Dean... – szóltam rá figyelmeztetően, de mintha csak a falnak beszéltem volna.

– Gyere ide, JJ! – mondta, továbbra is a boszorkányt figyelve. Felháborodásomban tátva maradt a szám, és felé léptem egyet, hogy helyre tegyem a nézeteit, de Rowena megelőzött.

– Én jelentek legkevesebb fenyegetést a lányra, Dean – Úgy mondta a nevét, mintha csak egy sértés perdült volna le a vörösre festett ajkairól.

– Épp jókor jöttünk – szólt közbe egy újabb hang a kialakuló vitába. A férfihang irányba kaptam a fejemet, csak hogy egy alacsony, őszes hajú férfivel nézzek szembe, aki egy önelégült vigyorral az arcán nézett végig a kis társaságunkon.

Mégis hány idegen embernek lesz még szabad bejárása az épületbe?

Az egyetlen dolog, ami megakadályozott a kiakadásról, az a rég nem látott angyal, Castiel látványa volt. Mikor találkozott a tekintetünk, küldtem felé egy apró mosolyt, de az arca ugyan olyan érzelemmentes maradt. Nem is vártam tőle mást.

– Te meg mi a francot keresel itt? – förmedt az őszes emberre Dean, és zavarában még a pisztolyát is elfelejtette a boszorkányon tartani. Kezdtem őszintén aggódni a vérnyomása miatt. – Jobb ötleted nem volt? – címezte utóbbit Castiel felé.

– Ki ez? – mértem végig távolságtartóan a férfit, és akaratlanul is a hozzám legközelebbi emberhez, történetesen Rowena-hoz húzódtam közelebb. Őt legalább ismertem, ellentétben Castiel új barátjával.

– Az én nevem Metatron, drágám – felelte, és színpadiasan meghajolt, már amennyire Castiel szoros fogása engedte. Kérdőn pillantottam Deanre, aki hozzám hasonlóan, zavarral vegyes undorral nézett a férfire.

– Csak egy újabb tollas seggű – válaszolta meg Dean a fel nem tett kérdésemet. Még egy angyal? Mintha eddig nem találkoztam volna eléggel.

– De minek hoztad ezt ide? – faggatta tovább Dean, és a fegyverét alig egy karnyújtásnyira magától letette az asztalra, és megállt mellettem. Csupán a közelsége is elég volt, hogy némileg megnyugtasson, de ez valószínűleg csak egyoldalú érzelem volt.

– Segítség kellett – felelte röviden Cas. – És jelenleg bármilyennel beérjük.

Dean arckifejezése mindent elmondott, mit is gondol erről az elméletről, ám mielőtt szavakká formázhatta volna a gondolatait, az öccse is megjelent díszes köreinkben.

– Mi van itt? – jelent meg Sam a hangzavarra, és zavartan széttárta a karját, ahogy végignézett mindenkin. A tekintete kissé elidőzött a Metatron nevű fazonon, és rosszallóan összeráncolta a homlokát. Ezek szerint neki sem volt a szíve csücske a férfi.

– Metatron tudja, hogy mi történik veletek – vette át a szót Castiel, felváltva pillantva hármunk között. Rowenára még csak egy pillantást sem pazarolt.

– Mi is közel vagyunk a megoldáshoz – felelte Sam. – Már eszébe jutott a neve, ki tudja, milyen hamar jön az újabb emléke.

– Tehát már a nevét is tudja – intett ingerülten Metatron felém, és úgy nézett a mellette álló angyalra, mintha ez az ő hibája lett volna. – Máris elkéstünk.

– Mivel késtünk el? – kérdeztem egyszerre Sammel egyszerre.

– Hogy jutott eszedbe a neved? – fordult felém kérdőn Rowena.

– Semmi közöd hozzá – felelte helyettem Dean, épp csak egy pillantásra méltatva őt, mielőtt visszafordult volna a két angyalhoz.

– Már hogyne lenne! – háborodott fel a boszorkány, ezzel magára vonva mindenki figyelmét, de Samre pillantva folytatta tovább, gondolva hogy rá jobban tud hatni. – Azt hiszitek, hogy a világvége csak veletek végezhet?

– Világvége?

Itt mindennek egyre kevesebb értelme van.

– Hogy a hülyék is értsék – pillantott Metatron Deanre. – Az nem csak egy látomás volt, Dean.

– Pontosítanál? – kérdezte, és gúnyosan oldalra billentette a fejét. A könyökömmel az oldalába böktem, próbálva rávenni, hogy ne piszkáljon fel még egy embert, aki talán tud nekünk segíteni.

– Hogy a Croatoan megfertőzi az egész Földet. Az mind valóságos volt. Ahogyan az is, amiket a drága Giselle látott az álmaiban rólad.

– Honnan tudja, hogy róla álmodtam? – szakítottam félbe, a félelem összeszorította a torkomat. Deanen kívül aligha említettem másnak az álmaimat.

– Én küldtem neked azokat a képeket – vallotta be egy színpadias sóhaj kíséretében. – A ti sorsotok pedig meg van jövendölve. Csak hogy elbénáztátok az egészet, ezért vége lett az emberiségnek.

Olyan természetességgel mondta el ezeket, mintha csak a hétfői híreket olvasta volna fel egy papírból, és ettől kirázott a hideg.

– Mi az, hogy miattunk lett vége? – mutattam Dean magára és rám. A hangját árnyasra festette a felgyülemlett feszültség, és Sam homlokán lassan kritikus mennyiségű ránc jelent meg a kialakult helyzet miatt.

– Választás elé állítottuk – foglalt helyet az egyik széken Metatron, mintha olyan megterhelő történetet készülne elmesélni. – Választania kellett – bökött Deanre –, hogy kit ment meg: téged vagy az öccsét? – nézett rám, ahogy tartott egy kis hatásszünetet. – És az öccse mellett döntött.

A döbbenettől a szavak a torkomra forrtak, nem mintha amúgy tudtam volna bármit is mondani erre.

– És a saját kezével intézett el egy-

– Elég – szakította félbe Dean metsző hangon.

A hangja tónusától a hideg is kirázott. Pusztán a hangja is elég volt ahhoz, hogy kedvem legyen átmenni egy másik szobába, de úgy tűnt, az idősebb angyalt nem igazán hatotta ez meg.

– Te akartad tudni – tárta szét a karját Metatron, és ártatlan arcot vágva hátradőlt a széken. Castiel a szemét bosszúsan összehúzva nézett le a másik angyalra, és egészen úgy nézett ki, mint aki azt fontolgatja, nyakon vágja-e.

– Mit kellett volna csinálnunk? – kérdeztem, és felültem az asztalra, a lábamat lógatva a levegőbe. Nem egészen hittem el, amit mondott, de mélyen valahol sejtettem, hogy egyedül ez szolgálhat megfelelő magyarázattal. Amit a fiúk körül megtanultam, hogy itt csak a legfurább eshetőség eshet szóba.

– Az meg volt írva, hogy egy ismeretlen nő meg fogja hódítani a híres Winchester-szívet, de nem tudtuk, hogy pontosan mikor, melyiket és miért. És mondhatni, a legrosszabbkor csöppentél a legrosszabb eshetőség életébe.

Dean olyan szorosan zárta össze az állkapcsát, hogy tisztán láttam, ahogy egy izom rángatózik benne. A kezemet alig észrevehetően csúsztattam hozzá, és az asztallapot markoló kezére kulcsoltam a sajátomat. Továbbra is Metatront figyelve leszedegettem az ujjait a lapról, és helyette összekulcsoltam a kezemet az övével. A hüvelykujjammal apró köröket írtam le a készfejére, igyekezve némileg lenyugtatni. Senkinek sem lett volna jó, ha itt és most elvágja a fickó torkát, kivéve őt.

Igazából valószínűleg mindenki egyetértett volna vele ebben, de fél órával még biztos el tudják ezt tolni, amíg minden szükséges infót kitudunk tőle.

– És azután? – faggattam tovább, és oldalra billentett fejjel vártam a folytatást. Az összekulcsolt kezünk Dean takarásában volt, ahogy ő is letelepedett mellém az asztal szélére. Leginkább csak ez ütött szemet a többieknek, hogy ilyen közel van hozzám, de senkinek sem tűnt fel az apró fizikai kapcsolatunk.

– Kettőtöknek kellett volna megölni Lucifert, aki akkoriban Sam testét birtokolta – magyarázta tárgyilagos hangon Metarton, és unottan pillantott ránk – De akárhányszor indítottuk újra azt az idősíkot, hogy talán Dean majd máshogy dönt, mindig ugyanazt választotta. Azzal a válasszal pedig nem csak veled végzett, de magával is.

– Ennek semmi értelme – csúszott ki a számon.

Az angyal egy fáradt sóhajt hallatott, de Castiel egy olyan pillantással méltatta, amitől még én is megijedtem volna.

– Nem tudom ki vagy, oké? – tárta szét a karját. Sam és Castiel összenéztek, majd a testvérek váltottak egymással egy zavart pillantást. – Isten nem szereti kiteregetni a titkait. Egy pár plusz feles után mindössze annyit árult el, hogy a tervei szerint meg kellett volna akadályoznod abban őket, hogy teljesen szétszedjék a világot, de azzal, hogy Mr. Csapatvezér – bökött az ujjával Dean felé. – kinyírt téged, hogy az öccsét próbálja menteni sikertelenül, végül mindnyájatokkal végzett. Az öreg aztán beleunt a kudarcba, átlökött ebbe az idősíkba, azt remélve, hogy itt nem mondtok csődöt.

A monológja után olyan súlyos csend nehezedett ránk, hogy rendesen fojtogatónak éreztem. Dean a válla felett átnézett rám, és a tekintetéből mindent kiolvastam, amit talán sosem fog kimondani hangosan: sajnálom.