– Dean, ki vele!

– Nem mondom el, és kész!

Szinte menekült előlem, egyenest a könyvtárba: ez a hely egészen a beszélgetéseink 80 százalékának adott otthont, ahogy nagyrészt a veszekedéseinknek is.

– Légy szíves, én is mindig elmondom az enyéimet! – unszoltam tovább, és hajthatatlanul követtem őt, mint valami hűséges kiskutya.

– JJ, szálljunk már le a témáról! – csattant fel, ahogy szembefordult velem. Megtorpantam, és makacsul összezárt ajkakkal néztem fel rá.

– Srácok, mi van már? – nézett fel Sam az asztalon lévő szatyor tartalmából. Valószínűleg épp két veszekedő óvodás képét mutathattuk, de nem volt kedvem ezzel foglalkozni.

Deannel farkasszemet néztünk, és míg az ő tekintete azt üzente, hogy Úgysem mered, az én résnyire szűkült szemeim azt, hogy Csak figyelj.

– A bátyád démonjai az álmaimban is üldözik őt, és biztos buzisnak tartja ezt bevallani még magának is, nemhogy nekünk – címeztem ezt Samnek, végig Dean szemébe nézve. A szavaim hallatára megrándult a szája sarka, és a szeméből olyan mélyről fakadó düh sütött, amit nagyon régen láttam utoljára, és még azt is fontolásra vettem, hogy inkább a testvérénél keresek menedéket a haragja elől.

– Dean, azt hittem beszéltünk erről! – emelte a levegőbe a kezeit Sam. A bátyja csípőre tett kézzel fordult el tőlem az öccse felé, én meg nagyot fújtam most, hogy azok a smaragdszín szemek nem szúrtak keresztül. Mikor dühös volt, sokkal élénkebb volt a tekintete, majdnem mintha megpróbálná felemészteni az embert.

– Ahogy azt hittem, mondtam már, hogy nincs semmi bajom!

– Nekem az előbb nem úgy tűnt – csúszott ki a számon, mire felém kapta a fejét. Megadóan magam elé emeltem a kezeimet, és inkább odébb somfordáltam tőle, mielőtt rajtam csattan az általam keltett árulás fájdalma.

Ugyanis, mint az ahogy várható volt, valamelyikünk kettőnk közül mindig ráfarag álmok terén, és most épp rajta volt a sor. Csendesen olvasgattam épp egy könyvet, amit Sam szobájából vettem kölcsön – a Harry Potter könyvek ismerősnek tűntek, így remélve, hogy majd valamit az eszembe juttat, de eddig nem jártam sok sikerrel –, mikor aztán Dean szokatlanul sokat kezdett el mozgolódni. Először azt hittem csak ébredezik vagy valami, de mikor a szólongatásomra sem reagált, kezdett gyanús lenni a dolog. Nem sokkal rá pedig levegő után kapva ébredt, a tekintete akár egy űzött vadé, és mikor a vállához értem, úgy ugrott el az érintésem elől, mintha csak megégettem volna.

Azóta is alig bírt kinyögni egy értelmes mondatot.

– Haver, a legutóbbi kis incidensed után nem sértődnék meg, ha szólnál pár dologról – kezdett bele Sam nyugodt hangon, ami úgy tűnt, csak még inkább felpiszkálta a bátyát.

– Nincs most kedvem, se türelmem a pszicho-dumáidhoz, Sammy – intett felé Dean, a hangját árnyasra színezte a felszínre kívánkozó méreg és gúny.

– De... – kezdett el vitatkozni Sam, és a testvére felé lépett, mire amaz csak elutasítóan feltartotta a kezét, és a fejét rázva hátrált odébb.

– Nem, Sam.

Ez a két szó szimplán olyan elutasítóra sikeredett, hogy az öccse megtorpant és csak némán bámult a távozó bátyja után, aki egészen meg sem állt, míg el nem érte a nehéz bejárati ajtót. A vasajtó csapódásának hangjára összerezzentem, Sam pedig lesújtva hajtotta le a fejét. Valamiért nem lepődtem meg azon, hogy mikor szóba került némi bizalmasabb, lelkizésnek sem nevezhető beszélgetés, Dean azonnal lelécelt a hőn szeretett kocsijával, itt hagyva minket a kérdéseinkkel.

Micsoda fordulat!

– Egész végig ilyen volt? – kérdezte Sam felém fordulva, ezzel kizökkentve engem a gondolataim közül. Sűrűn pislogva ereszkedtem a mögöttem lévő asztalra, és egy apró sóhajt hallattam. Nehezebb volt előtte titkokat tartanom, mint azt gondoltam volna.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Többnyire csak aludt. Azelőtt meg Hisztis Mirtillt játszott, pont, mint most.

Sam felhorkantott, és leült az egyik asztalhoz. Magam elé bámulva gondolkodtam, vajon hogyan tudnék Dean lelkére hatni: valamilyen oknál fogva rosszul esett, hogy nem bízott meg bennem annyira, mint én benne. Ötletem sem volt, Sam hogyan érezhette magát, de az arcát elnézve nem túl jól. Megköszörülte a torkát, és felém tolt az asztalon egy papírdobozt. Az illata alapján csirke meg sültkrumpli lehetett benne.

– Hogy bírod? – kérdezte tőlem halkan. A hangjában megbúvó óvatosság hallatán mosolyra húzódott az ajkam, és egy hálás pillantást küldtem felé. Ő mindig őszintén érdeklődött, mi van a körülötte lévőkkel.

– Meglepően jól – bólintottam, ahogy kihúztam egy széket és leültem vele szembe az egyik asztalhoz. – Dean már kevésbé.

– Ja, észrevettem – biccentett. – Ne vedd magadra, ő általában így kezeli.

– Mit? – vontam fel a szemöldököm. – Azt, hogy visszahoztam a halálból?

– Nem – mosolyodott el. – Sajátos módon küzd meg a nehézségeivel.

– Ha ez azt jelenti, hogy egy napig nem lehet majd értelmesen beszélni vele, baromi hosszú életünk lesz.

– Nekem mondod?

Az elkövetkező pár órában szóval tartottam Samet, míg ő szétkapta a fegyverét és tisztítgatni kezdte, közben olykor-olykor el is szórt pár tippet, ami egy nap talán fontos lesz, mint például hogy mindig tartsam a kartávolságot, mikor fegyvert fogok valakire, különben könnyen elvehető, meg hogy mielőtt lőnék, tartsam bent a levegőt, hogy pontosabb legyen a célzásom.

Samnek egészen sikerült velem elfeledtetnie a problémáimat egy időre, és jólesett ez a baráti beszélgetés. Egészen addig eszembe se jutott semmi kesergés vagy gond a nem létező múltammal kapcsolatban, míg a bejárati ajtó ki nem nyílt, és egy szatyrokkal felszerelt Dean sétált be rajta. Sam felnézett rá, és lassan letette a kezéből a pisztolya darabjait. Már majdnem az egész újra egyben volt, de még be is akart tárazni. Isten mentsen, hogy én majd a saját lakásomban töltött fegyverrel mászkáljak. Amennyit ezek körül legyeskedtem, egy életre elegem lett a fegyverekből.

Vadászni is csak azért akartam, hogy ne legyek annyira egyedül és hasznosnak érezzem magamat.

– Merre jártál? – kérdeztem Deantől, amint közelebb ért hozzánk. Úgy emelte meg a kezében lévő szatyrot, mintha egy aranyserleget tartott volna a kezében, és az arcára kiülő könnyed mosoly láttán nem tudtam eldönteni, hogy tényleg rendben van-e vagy útközben meglátogatott egy kocsmát.

– Vásárolni – közölte, és letette kettőnk közé az asztalra a fehér szatyrot. Sammel váltottunk egy kérdő pillantást, majd közelebb húztam magamhoz a szatyrot és a tartalmát kezdtem el vizsgálni, míg Sam kérdőre vonta a bátyját.

– Te, elmentél vásárolni – kezdte kételkedve Sam.

– Ja – bólintott úgy, mintha ez nyilvánvaló lett volna.

– Haver, te sosem mész csak úgy el vásárolni – magyarázta tovább Sam a homlokát ráncolva. – Utálod az embereket.

– Nem, én a hülye embereket utálom – intett a mutatóujjával kioktató módon, és az arcomra kiülő zavart kifejezés láttán felfelé rándult a szája sarka.

– Ezek nagyon szépek, Dean, de ez szerintem nem a te méreted – vettem le a kupac tetejéről egy inget. Sőt, azt is megkérdőjeleztem volna, hogy egyáltalán én beleférek-e.

– Nem is az enyém – vonta meg a vállát, és a kezemben tartott zöld ing felé bökött az állával. – Mondtad, hogy kellene pár új ruha, pont útba esett egy ilyen hely, úgyhogy vettem párat. Szívesen.

Éreztem, hogy tátva maradt a szám pár pillanatig, és csak némán pislogtam rá. A szemem sarkából láttam, hogy az öccse is hasonlóképpen reagált Dean hirtelen önzetlenségére, főleg a legutóbbi beszélgetésünk után.

– Azta – fújtam, és zavartan pislogva néztem fel Deanre. – Ez igazán kedves tőled, köszönöm.

– Nem hittem, hogy másokra is figyelsz magadon kívül – jegyezte meg kaján mosollyal az arcán Sam, mire kapott a bátyjától egy szúrós pillantást.

Ezek szerint nem csak engem ért váratlanul Dean hirtelen ajándékozása, de egy halk hangocska a fejemben azt súgta, hogy valójában csak így akar bocsánatot kérni a rengeteg fejfájásért, amit mostanában okozott. Mégis jólesett, hogy emlékezett egy hirtelen odavetett kérésemre, mikor is az egyik reggel tőle kellett kölcsönkérnem egy pólót, mert a saját három holmim közül egyet leöntöttem borral, a másik elszakadt, a harmadik pedig épp mosásban volt.

Talán sokkal figyelmesebb, mint én azt valaha is gondoltam volna.

Megköszörültem a torkomat, ezzel magamra vonva a srácok figyelmét. Dean valahonnan máris a kezébe varázsolt egy üveg sört, amit épp a szájához emelt, hogy kortyoljon belőle egyet, míg Sam mostanra már eltüntette a pisztolyát és a többi hozzá tartozó dolgot is az asztalról, ezzel egyedül egy laptopot hagyva maga előtt.

– Lehetne még egy kérésem? – kérdeztem felváltva nézve rájuk, ahogy a székemben fészkelődtem az intenzív, egyben érdeklődő tekintetük súlya alatt.

– Persze – vágta rá Dean, tovább kortyolgatva az italát. Ezt látván a testvére rosszallóan összeszűkült szemekkel nézett fel az asztalon ülő Deanre, és megrázta a fejét.

Vettem egy mély levegőt, és mielőtt még meggondolhattam volna magamat, kiböktem a kérdésemet:

– Valószínűleg hülyének fogtok nézni, de... Kimehetnék nézni a csillagokat?

Deannek majdnem a torkán akadt a söre, míg Samnek majdcsak a hajáig ugrott a szemöldöke meglepettségében.

– Tényleg hülyének nézünk – szólalt meg elsőnek Dean, mire a mellette ülő oldalba vágta.

– Haver! – sziszegte Sam, és egy bocsánatkérő pillantást küldött felém. – Persze, hogy nem nézünk hülyének...

– A magad nevében beszélj – morogta. Sam összeszorított állkapoccsal nézett fel a bátyjára, és a tekintetével elég nyilvánosan kifejezte, mit gondol a bátyja frappáns beszólásáról, mire amaz csak megvonta a vállát. A szám sarka egy óvatos mosolyra húzódott: jó volt látni, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.

– A szabadság nagyobb kincs, mint hinnéd – vallottam be kettőjüknek. Sam a szavaim hallatán megeresztett egy mosolyt, ami azt súgta, pontosan tudja, miről beszélek. – Főleg úgy, hogy mióta csak itt vagyok, nem jártam szabad levegőn.

Dean letette maga mellé a sörét, és az öccsére pillantott, aki pár másodpercnyi szemkontaktus után aprót biccentett. A néma egyetértés mesterei voltak, már jobb napjaikon, és nem tehettem ellene, mélyen igenis irigyeltem ezt a szoros kapcsolatot kettőjük között. Elgondolkoztatott, vajon nekem is volt-e egy ilyen ember az életemben korábban, vagy ha nem, megtalálom-e valaha.

– Gyere – intett maga felé Dean, és felállt az asztal széléről. Meglepetten figyelten az egyre távolodó alakját, és választ várva pillantottam Samre, aki egy mosollyal az arcán figyelte a reakciómat.

– Menj – biztatott, ami hallatán az én arcomon is egy boldog vigyor terült szét.

Sietve felugrottam a helyemről, és még a szék is megnyikordult a padlón, de nem is foglalkoztam vele, bár még hallottam Sam kuncogását. Izgatottan követtem Deant, bár valahol mélyen bennem volt, hogy talán csak át akar verni és mindjárt röhögve visszafordul, hogy arról még csak ne is álmodjak, hogy kiteszem innen a lábamat.

A szívem hevesebben kezdett el verni minden egyes megtett lépéssel az acéllépcső fokain. A legelső emlékeimet itt szereztem, ahogyan a sok sikertelen szökési próbálkozásomnak is itt szakadt vége. A tekintetem akaratlanul is az előttem lévő Dean hátsójára kalandozott, és az egyetlen gondolat ami eszembe jutott, hogy nem rossz. Pír szökött az arcomba, és mikor félreállva kinyitotta előttem az ajtót, megpróbáltam diszkréten elsietni mellette.

Mikor aztán egy újabb acélajtóval találtam szembe magamat, csalódottság ütötte fel bennem a fejét. Megtorpantam középen, és a homlokomat ráncolva néztem az ajtót, ám mielőtt megkérdezhettem volna mégis mi ez az egész, Dean oldalazva kikerült engem és a másik ajtót is könnyű szerrel kinyitotta. A keserves nyikorgását hallva biztos voltam benne, egyedül alig tudtam volna megmozdítani.

Az első dolog, amit a külvilággal kapcsolatban megtapasztaltam, az a bőrömet simogató lágy szellő volt, ami bekúszott a félig nyitott ajtón. Egy bolond vigyorral az arcomon siettem el Dean mellett, és szélesebbre tárva az ajtót, kiléptem a bunkerből.

Az elém táruló látvány gyönyörű volt: a horizonton még látszódott a napból valamennyi; a körülötte lévő felhőket és az eget a narancssárga árnyalataiba festette, míg a másik irányba fordulva az ég sötét takaróján apró gyémántokként ragyogtak a csillagok. Az ajkaim résnyire elváltak egymástól: hihetetlen, hogy elfelejtettem, milyen érzés kint lenni.

Egy újabb szélfuvallat kifújta az arcomból a sötét tincseimet, és megengedtem magamnak, hogy egy pillanatra lehunyjam a szemem és átéljem a pillanatot. Éreztem magamon Dean kutató tekintetét, és el tudtam képzelni, egy tízes skálán mégis mennyire gondol elmeroggyantnak, de jelenleg ez sem tudta elrontani a kedvemet. Nincs idekint semmiféle apokalipszis vérszomjas zombikkal, az ég sem szakadt a föld felé – minden békés volt idekint, és örültem, hogy semmi alapja nem volt az aggodalmamnak.

Olyan volt, mintha a bunker ajtaja egy domb oldalába ágyazódott volna be, így túl sokat nem láttam a környezetből. Orvosolni akartam a problémát, és felléptem az előttem lévő pár lépcsőfok egyikére, ám mielőtt tovább mehettem volna a szabadság felé, egy, a karomra kulcsolódó kérges tenyér megállított. Hátra kaptam a fejemet, és a vállam felett egyenesen Dean zöld szemeibe bámultam. A homlokomat zavarral vegyes felháborodottság okozta ráncok mintázták, és már szóra nyitottam a számat, hogy kérdőre vonjam a viselkedését, ám fel sem kellett tennem a kérdésemet, megkaptam rá a válaszomat.

– Esik az eső – mondta, és az állával az előttünk elterülő út felé bökött. Most, hogy rámutatott, tényleg észrevettem, hogy a betont sötétre színezte a friss eső és a szél is feltámadt, mintha csak erre a pillanatra várt volna. Csak ennyi a gondja?

– Ennyitől nem olvadsz el – villantottam rá egy apró mosolyt, és rántottam egyet a karján, hogy velem együtt ő is kikerüljön a tető alól.

Kezdetben csak pár csepp csordogált végig a csupasz bőrömön, de az ártalmatlan kis esőből egész hamar egy komolyabb vihar kerekedett. Volt valami ismerősen megnyugtató dolog az esőben, és egy könnyed kacaj kíséretében ezt ki is nyilvánítottam. Dean már kevésbé örült a hirtelen megőrülésemnek, de furcsa mód egy szót sem szólt, ami felettébb szokatlan volt tőle.

A hajamat eláztatta az eső, de annyira megbabonázott a fejem felett elterülő csillagos égbolt, hogy csak hátra vetett fejjel csodáltam, teljesen beleszédülve a végtelen égitestekbe. A bámulásból a vállamra nehezedő tenyerek szakítottak ki, ám az egyensúlyomat csak úgy tudtam megtartani, ha a mögöttem lévő alaknak dőltem. A kezek szorítása erősödött, és lejjebb siklott az esővíztől hideg bőrömön. Megborzongtam, de nem voltam benne biztos, hogy csak a hűs eső miatt.

– Vissza kellene mennünk.

Olyan közel volt hozzám, hogy a leheletét éreztem a nyakamon. A hátamat a mellkasának támasztottam, és mielőtt még reagáltam volna valamit, a fejemet is a vállának döntöttem, így kényelmesebben, ezúttal szédülés nélkül bámulva a csillagokat. Volt valami ismerős bennük, és a végtelen deja vu érzés sem hagyott egészen nyugodni. Az érzés, ami általában a közelében töltött el, most felerősödött – pont, mint mikor mellette aludtam. Eddig megpróbáltam ez ellen az érzés ellen küzdeni, legfőképp azért, mert nem tudtam mi ez, de hülye lettem volna továbbra is tagadni, hogy bármiféle módon is vonzz magához Dean Winchester.

– Nem akarok – leheltem, továbbra is a csillagokat figyelve, de már Deanre koncentrálva.

A szíve dobogása a hátamon gyorsabbá vált, és a keze a karomról a derekamra siklott. Lenéztem az átázott pólómon pihenő tenyerére, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam vele. A mozdulatom meglepte, de nem úgy tűnt, mint aki meg akarna futamodni. A szeme épp olyan igézőnek tűnt, mint az előbb a csillagok, és ahogy megnyalta az ajkát, akaratlanul is lejjebb siklott a tekintetem. A szívem úgy kezdett el dobogni a bordáim fogságában, mint mikor túl sokat futottam, és a szám hirtelen száraznak tűnt, és egyre csak gyűlt bennem a sürgető érzés, hogy valamit tennem kell.

A gondolataim közül az államat felfelé irányító érintés zökkentett ki, a tekintetem összekapcsolódott az övével. Résnyire elnyílt az ajkam; mondani akartam valamit, bármit – ám mielőtt akár egy árva szót is kinyöghettem volna, puha ajkak finom nyomása akasztotta el még a lélegzetemet. Valóságosan beleszédültem, támaszt keresve kapaszkodtam Deanbe. A derekamon apró nyomást éreztem, ami még közelebb vont magához, én pedig készségesen simultam hozzá, a melegséget árasztó testéhez. A keze alátámasztotta a tarkómat, és bár tudtam, hogy ez elég rossz ötlet – ilyen értelemben közel kerülni hozzá –, de úgy éreztem, mintha nem lenne a világon olyan erő, ami elválaszthatna minket.

Aztán hirtelen eszembe jutott: akkor éreztem utoljára ehhez hasonló elemi vonzást, mikor az a boszorkány valami mágiával visszalehelt az életbe Deanen keresztül.

Hirtelen, sokkal hamarabb, mint én azt szerettem volna, hátra húzódott, ám a keze továbbra is az arcomon pihent. Nem tudtam hogyan, de a kezem valahogy felkerült a vállához, és volt valami meghitt abban, ahogy a homlokát az enyémnek döntötte. Alig pár pillanatig tartott az idilli pillanat, mert úgy lépett hátrébb, mintha csak megégettem volna. A tekintete kiolvashatatlan volt, és a mozdulat közben, ahogy végigsimított az arcán, észrevehetően megremegett a keze.

Ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, hogy megijedt.

– Sajnálom – hebegte, és a bunker felé lépett.

– Mit? – billentettem oldalra a fejemet, ahogy értetlenül néztem fel rá. Megráztam a fejemet, valószínűleg az eső úgyis elnyomta a hangomat. – Menjünk vissza – tanácsoltam, és a csuklójánál fogva húztam vissza az ajtó irányába.

***

Mikor visszamentünk, Sam már nem volt a könyvtárban. Néma csendben visszasétáltunk Dean szobájába, ahol aztán elővett egy törölközőt az egyik szekrényből, és odadobta nekem. Elmorogtam egy köszönömöt és a hajamat kezdtem el törölgetni vele, nem mintha sokat ért volna a teljesen átázott ruháim miatt. Az ágy végében ülve szárítkoztam, míg Dean, tőlem a lehető legmesszebb, az asztal szélén telepedett le, és a mellkasa előtt összefont karokkal bámult maga elé a földre. Figyeltem egy darabig, míg ő az alsó ajkát rágva merült a gondolataiba, és az arcát elnézve ezek nem egészen voltak békés gondolatok.

– Dean... – szólítottam meg szelíden, és az ölembe ejtettem a kezemet.

– Hiba volt – vágta rá fel sem nézve. A szemöldökömet felvonva néztem rá, és zavartan figyeltem, ahogy vékony vonallá préselte össze az ajkait. Felsóhajtottam.

– Most miért mondod ezt?

– Nem fogok kihasználni egy csajt, aki még csak a saját nevét sem tudja – nevetett fel keserűen, és ahogy rám pillantott, a tekintetében jókedvnek semmi nyoma nem volt, csak valami, ami láttán összeszorult a mellkasom.

– Hát erről van szó?

– Mindig erről van szó.

Lemondóan lehajtottam a fejem, és oldalra dobtam magam mellé a nedves törölközőt. A kezemet átfuttattam a hajamon, kibogozva pár vizes tincset, és pár pillanatig farkasszemet néztem vele, mielőtt megtörtem volna a ránk telepedő kínos csendet.

– Biztosan te is érezted, amit én – szólaltam meg halkan, de a hangom egyszer sem remegett meg. Túl sokáig halogattam ezt a beszélgetést. – Mióta visszaszereztem az öntudatomat, volt valami kapocs, egy vonzás, amit semmivel sem tudtam megmagyarázni.

– Tudom – szakított félbe. – Én is érzem, JJ, és halálra rémít.

Szóra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Egy árva hang sem jött ki a torkomon, én meg csak tátogtam, mint valami hal. Nem gondoltam volna, hogy épp emiatt van úgy kiakadva – nem mintha engem nem ijesztett volna meg egy kicsit is a tény, hogy egy láthatatlan kapocs láncol valakihez.

Felálltam a helyemről, és óvatosan megközelítettem. Az ádámcsutkája megremegett ahogy nyelt egyet, és úgy figyelt engem, mintha csak várná, mikor támadok rá. A tekintete akár egy sebzett vadé, és tudtam, milyen nehéz lehetett neki bevallani, hogy fél valamitől: nem szeretett az érzéseiről beszélni, főleg akkor, ha az nem egy macsó férfi képét festi le.

– De ez talán csak a mágia utóhatása – vágta rá Dean, de közel sem hangzott olyan magabiztosan, mint ahogy szerette volna. A tekintetéből is a szavai ellentétje tükröződött: sokkal többet árult el a szeme, mint ő maga.

– Még ha így is van, meg kell próbálnom valamit – álltam meg előtte, alig fél méterre. – Mikor felébredek egy álmomból, olyan, mintha valami – böktem ekkor a homlokomra. – ki akarna jönni innen. És most is ezt éreztem.

Elidőzött az arcomon a tekintete, majd lejjebb siklott az ajkaimra. Óvatos mosolyra húzódott a szám, hiszen pontosan tudtam, mekkora őrültségnek hangozhatott az elméletem, hiszen én is ezen agyaltam az elmúlt percekben.

Vett egy mély levegőt, és ahogy a száján keresztül kifújta azt, a válla úgy ereszkedett meg, mintha a világ súlyát helyezték volna rá. Tényleg ilyen makacs, vagy csak az én szavam ellen lázad ennyire? Valószínűleg mindkettő.

– Te hogyan tudod ezt ilyen könnyen kezelni? – nyögte ki, ahogy visszanézett rám. – Nem is érdekel, hogy miért vannak a rémálmaid rólam? Vagy miért van ez az egész?

– Ezeket most úgy kérdezed, mintha nem lenne időm később kideríteni – feleltem. – Egyszerre csak egy problémát, Dean.

Úgy nézett rám, mintha épp előtte növesztettem volna egy második fejet. Ha akartam volna, se tudtam volna tagadni, amit éreztem iránta, és egyet kellett vele értenem ebben: ez baromi ijesztő volt.

– Szabad? – pillantottam óvatosan az ajkára, és kicsit közelebb hajoltam hozzá, újra szemkontaktust teremtve vele.

Nyugton maradt, nem húzódott sem messzebb, sem közelebb. Alig észrevehetően bólintott, vett egy mély levegőt és lehunyta a szemét, mintha csak egy vizsga előtt várakozna. Most, hogy zöld utat kaptam, a szívem ketrecbe zárt madárka módjára kezdett el verdesni a bordáim között. Ez csak egy ártatlan csókocska, ugyan mi bajunk lehetne belőle? Dean sem az a fajta, aki mély melankóliába esne, mert le kell kapnia valakit.

A kezemet az arcára helyeztem, tenyeremet hívogatóan szúrta a borostája. Finoman végigsimítottam az álla vonalán, kihasználva az alkalmat, hogy most szabadon érinthetem – talán ezután sosem lesz már erre lehetőségem. Talán csak elragadtatva a hév odakint, semmi több. Ha pedig nem jön be a tervem, miszerint így – rajta keresztül – visszaszerezhetek pár emléket, tovább is mehetünk az életünkkel abban a tudatban, hogy legalább megpróbáltuk.

Nem hezitáltam tovább, és finoman az ajkához érintettem az enyémet. Épp olyan puha volt, mint korábban, és tetszett az érzés, hogy az irányítás az én kezemben van. Azonban ez nem sokáig maradt így.

A keze a tarkómra csúszott, és erős kezek húztak még közelebb, míg a másik kezével az államat cirógatta, kissé oldalra billentve, hogy elmélyítse a csókot. A hajába tévedt a kezem, és a józan eszem kapaszkodni próbált az eredeti célba: emlékeket szerezni, nem örömöt – de amint megéreztem a finom harapást az alsó ajkamon, sutba vágtam a tervemet.

***

Az eszemet elködösítette a túlfűtött szenvedély, amivel egymásnak estünk. A keze a hajamban, a testem minden pontján; az, ahogy a hátába kapaszkodva próbálom még közelebb húzni magamhoz és a vállába harapva próbálom visszafojtani a belőlem feltörő hangokat.

Olyan gyönyört tudott nekem nyújtani, amit én neki talán sosem, és nem csak a testi kielégülésről beszélek. Mikor a legnagyobb szükségem volt rá, ott volt mellettem, még annak ellenére is, hogy olykor csupán a tekintetéből kiolvastam, legszívesebben lecsapna valakit. Olyankor mintha a közelemben addig fojtotta volna el ezt az érzést magában, míg kis idő múlva semmi nem maradt belőle, és újra mosolyt tudtam csalni az arcára. Szerettem volna hinni, hogy hasonló hatással vagyok rá, mint ő énrám, de nehéz volt olvasni az érzéseiben.

Az oldalán feküdve meredtem a semmibe, míg ő a karomra apró köröket írt le. A szíve erőteljesen, kissé még mindig szabálytalanul vert a tenyerem alatt, ám ő sem szólt egy árva szót sem azóta. Meghitt volt a ránk telepedett csend, mégis, nem bírtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy mi lesz ezután.

Egyszerre egy gond. Meg kellene fogadnom a saját tanácsaimat.

A fejemet kissé megrázva üldöztem el a kósza gondolatot a fejemből, és körbe rajzoltam az ujjammal a mellkasán lévő tetoválást. Kissé megborzongtam a bőrömet érő hideg levegő miatt, és próbáltam közelebb bújni hozzá, hogy némileg kihasználjam a teste melegét. A halántékomba fájdalom szúrt, és a szememet összeszorítva próbáltam úrrá lenni a fájdalmon, mielőtt még Deannek feltűnne és azt hinné, ő okozott bennem valami kárt. Az arcomat a mellkasára fektettem, a szívverésére koncentrálva vártam, hogy enyhüljön a fájdalom a fejemben, mikor megéreztem a kezét gyengéden végig siklani a hajamon. Csupán a gondolat, hogy van mellettem valaki, akire számíthatok, némileg enyhítette a fájdalmamat.

– Giselle – suttogtam. A szó úgy perdült le az ajkamról, mintha nem is én irányítottam volna a testemet.

– Mi? – nézett le rám a szemöldökét összevonva Dean.

– Giselle – ismételtem meg hangosabban, és felé fordítottam az arcomat, és az arckifejezésem tükrözte az övét. – Ez a nevem, azt hiszem.

Egy pillanat erejéig csak némán nézett rám, zavartan pislogott párat, ám amilyen értetlen arcot vágott, mosolygásra késztetett. Minél tovább figyeltem, annál viccesebbé vált, és nem bírtam tovább, felkuncogtam. Ez végre megtörte nála a jeget, és az ő szája sarka is mosolyra görbült.

– A neved volt az – állapította meg büszkén, továbbra is az arcomat kémlelve.

Mielőtt válaszolhattam volna neki, elhúzódott tőlem, de csak épp annyira, hogy az alkarját megtámassza a fejem mellett. A szabad kezével finoman végigsimított az arcomon, mielőtt egy óvatos csókot nyomott volna az ajkamra. Mosolyogva csókoltam vissza.

Most már volt nevem.