Minden nappal csak egyre rosszabb lesz.

Még aznap, amikor kiköltöztem Dean szobájából, jobban elfajultak a dolgok, mint eddig valaha. Pontos részleteket nem árultak el a srácok arról, mi történt, csak annyit tudtam, hogy Dean próbált lefogni, míg Sam valami tablettát nyomott le a torkomon. Dean pipa volt: pipa volt a döntésem miatt, pipa volt a testévérére amiért eltitkolt előre dolgokat, pipa volt rám, de főleg magára. Csak úgy általánosságban pipa volt.

Minden egyes éjjel, amikor elaludtam, abban reménykedem, hogy végre normálisan alhatok, de valahogy mindig arra keltem, hogy vagy a könnyeimben fuldoklom, vagy valamelyik Winchester próbál észhez téríteni. Valamilyen furcsa oknál fogva Dean, mintha csak megérezte volna ezeket, mindig mellettem termett, legalább is megpróbált. Legtöbb esetben, mikor szükségem volt rá, velem maradt egy-egy ilyen álmom után, és addig vigasztalt és csitítgatott, amíg vissza nem aludtam. Ha ez nem igazán jött össze – ami elég gyakran megesett –, fent marad velem és általában valami filmet néztünk a gépén, vagy csak beszélgettünk.

Sam lázasan dolgozott a megoldáson a bátyjával együtt, de eddig​ még semmire sem jutottak. Már kilenc napja alig aludtam pár órákat, és ez egyre jobban kezdett kiborítani. Már mindent megpróbáltunk: altatókat; Cas egyszer az erejével altatott el, de nem sokkal később ugyan az volt a hatása, mint normál esetben; Dean egyszer már megpróbált leitatni, de az sem használt; Sam meditációs okosságaival próbálkoztunk, de nuku; és még Rowena is kipróbált valami mágiát, de mintha mi sem történt volna. Az egyetlen megoldás, ami akár egy kicsit is le tudott nyugtatni, az maga Dean Winchester.

Feladtam a büszkeségemet, és inkább kiélveztem a jókedvét meg az önzetlenségét, miszerint megint beáldozta az idejét annak érdekében, hogy én jobban érezzem magamat. Ő a hátát az ágytámlának támasztotta, míg én az oldalamon heverve figyeltem a laptopján játszó újabb South Park részt. Ezt csak akkor szoktuk nézni, mikor egyikünk sem tud aludni, és az, hogy nemsoká végzünk az ötödik évaddal is, valamit elmond az alvási szokásainkról.

Egy ideje már törtem a fejem valamin, és olyannyira elmerültem a gondolataim között, hogy fel se tűnt mikor lett vége a résznek, csak mikor újat kapcsolt.

– Dean...? – szólítottam meg halkan.

– Mondd – válaszolt rám sem nézve.

– Miért nem adtátok még fel?

Zavartan pillantott le rám, majd előre hajolt és egy könnyed mozdulattal megállította a részt. Meredten néztem továbbra is a laptop képernyőjét, csak hogy ne kelljen Dean kérdésekkel teli szemébe néznem. Éreztem magamon a tekintetét, de leküzdöttem a kényszert, hogy felé nézzek, mert pontosan tudtam, mit látnék az arcán. Haraggal vegyes értetlenség, mint mindig, mikor ezt a témát hoztam fel.

– Mi sosem adjuk fel – mondta magabiztosan, és a könyökével oldalba bökött, ezzel elérve, hogy felé fordítsam a fejem. – Neked sem lenne szabad.

– Nem megy – súgtam a szemébe nézve, és éreztem, hogy akaratlanul is megremegett kissé a hangom. A tekintete lejjebb siklott az ajkaimra, mintha csak onnan olvashatná le az összes kérdésére a választ. Éreztem, hogy a szám szárazzá válik, és nagyot nyeltem, ahogy az én tekintetem is találkozott a résnyire elnyílt ajkaival.

– Kitalálunk valamit – mondta. A hangja mélyebbnek tűnt az átlagosnál, de mielőtt rájöhettem volna, mi árnyékolta be a hangját, megköszörülte a torkát, és pár centivel odébb húzódott. – Ha beledöglünk is, de válaszokat fogunk találni.

– Azt inkább ne – feleltem egy apró mosollyal, megpróbálva ezzel enyhíteni a hirtelen komolyabbá vált hangulatot. Viszonozta a mosolyomat, és kivételesen is úgy éreztem, visszatértünk a régi kerékvágásba. Meglehet, hogy kevesebb, mint egy hónapja ismerem csak, de olyan, mintha mindig is mellettem lett volna.

– Késő van, próbálj meg aludni – jegyezte meg csendesen, és épp ki akarta kapcsolni a gépét, mikor nemet intettem neki. Jobb szerettem úgy elaludni, ha valamilyen háttérzaj volt mellettem.

Pusztán kényelmi szempontból úgy döntöttem, hogy ma este is Deannél alszom. A világért sem vallottam volna be a srácoknak, de utáltam a saját szobámat. Hiányzott belőle az az egy dolog, ami némi biztonságérzetet adott nekem egy-egy rosszabb este után: méghozzá az idősebb testvér. Talán csak hozzászoktam, hogy mindig volt mellettem valaki és nem bírtam a magányt, de kétségkívül kellemes volt úgy elaludni, hogy egy meleg test feküdt mellettem a hideg paplan alatt.

Őszintén szerettem volna hinni neki: ő és a testvére voltak az egyetlen reményem egy normális életre. Bár azok után, amiket eddig tanultam, nem tudom, hogy valaha is lehetne normális életem.

Az elmúlt pár nap – vagy hét – talán Deant viselte meg a legjobban. Tényleg minden erejével azon volt, hogy minél hamarabb magunk mögött tudhassuk ezt az egészet: figyelt az öccsére, esténként velem virrasztott, ha szükségem volt rá, de arról sem feledkezhettem meg, hogy neki is megvoltak a maga démonjai. Nem egyszer kaptam rajta a rémálmai közepette, de sosem beszélt róluk – szerette figyelmen kívül hagyni a saját problémáit egészen addig, míg magától meg nem oldódnak. Három napja, mikor a saját szobámban hánykolódva próbáltam valamit kezdeni magammal, egész véletlenül belehallgattam a testvérek egyik beszélgetésébe, amiről őszintén, nem tudtam mit gondoljak.

– Minden oké? – kérdezte aggódóan Sam.

– Nem – nyögte ki Dean, és még a másik szobában is hallottam a belőle kiszakadó mély sóhajt. – Én ezt nem bírom...

– Mit?

– Minden éjjel a nevemet sikítja, és még csak nem is azért, amiért szeretném... – felelte. A hangjában megbújt az árnyalatnyi feszültség és tehetetlenség, amit egyre gyakrabban hallottam nála.

– Ez nem a te hibád – felelte nyugodtan az öccse.

– Már hogyne lenne az enyém! – csattant fel. – Megígértem neki, hogy visszahozom az emlékeit, de eddig tudod, hogy mit okoztam? Mérhetetlen fájdalmat és csalódást, egy hegynyi rémálommal nyakon borítva! Én csak... Nem bírom már elviselni, hogy szenvedni látom.

Többször maradtam fent azután, hogy azt hitte én már alszom. Általában a gépén csinált valamit, mert szinte mindig csak azt hallottam, hogy lázasan ír a gépén. De ritka alkalmak egyike közé tartozott, hogy imádkozott. Pontosan nem tudom miért, legtöbbször nem is hallottam, olyan halk volt. Ám mióta túljutottunk a mélypontjainkon, valami megváltozott közöttünk. Ha nem volt muszáj, nem hagyott magamra, cserébe én megpróbáltam bármiben segíteni, amiben csak tudtam. Mellette mintha nagyobb biztonságban éreztem volna magamat, de nem akartam folyton rajta lógni. Szerintem bőven elég volt számára az is, hogy minden áldott estéje abból állt ki, hogy az én lelki világomat rakosgassa össze egy tízes skálán tizenkettes erősségű földrengés után.

Kétség sem fért hozzá, ő a legerősebb ember, akivel valaha is találkoztam, és találkozni fogok.

***

Hajnali 2 óra 23 perc. Szinte mindig ilyenkor keltem fel, attól függetlenül, hogy egyedül aludtam-e vagy sem. Legjobb esetben csak felriadtam és pár percen belül vissza is tudtam aludni. Most is felkeltem valamire, de a sötétben nem is láttam a környezetemet. Felemeltem a fejemet, ám valami keménnyel találkozott a homlokom. Fájdalmasan felnyögtem, és hunyorogva próbáltam kitapogatni a fájó pontot a fejemen. A kezemmel magam mellett megtámaszkodva ülő helyzetbe toltam magamat. A tenyeremnek feszülő hideg kő érintésére összerezzentem, és ha lehet, még zavartabban néztem körbe.

Sikerült kitapogatnom az ágyat, és a mostanra már sötétséghez alkalmazkodó szememnek hála sikerült megtalálnom az éjjeli szekrényen lévő lámpát. A kezemmel lesöpörtem valamit a szekrényről, mire sikerült kitapogatnom a lámpa kapcsolóját. A szobát hirtelen fény töltötte meg, és hunyorognom kellett a fáradt szemeimmel, hogy felfogjam, hol is vagyok.

A földön ültem az ágy mellett, ami megmagyarázott pár dolgot. Nem ez lett volna az első, hogy a sok forgolódás miatt aztán kifordulnék az ágyból és a földön fekve találnám magamat, de most valami más volt. Az első, ami feltűnt, hogy nem a saját szobámban vagyok: a falat díszítő fegyverek és a szoba levegőjét finoman belengő dezodor illata árulta ezt el leginkább. Az ágy szélére támaszkodva feltápászkodtam a földről, és végre rájöttem, miért volt hiányérzetem – ugyanis Dean nem volt a helyén. Először harag szikrája gyúlt bennem: megígérte, hogy nem hagy magamra, míg rá nem jövünk, mi is okozza a rémálmaimat, erre az első dolga az, hogy eltűnik?

Kisöpörtem a hajamat az arcom elől, és csak ekkor láttam meg valamit az ágy másik oldalán a földön. Megkerültem az ágy végét, és amit a földön találtam, tátva maradt a szám.

Az ágy mellett ott feküdt Dean, félig a hasán, félig az oldalán heverve. A karja kissé kicsavarodva pihent mellette, és bárhogy is néztem, nem tűnt túl egészségesnek a jelenlegi helyzete. Főleg úgy, hogy elég felszínes alvó; olykor a legkisebb zajra képes volt felébredni, most meg fel sem vette, hogy kiesett az ágyából?

– Dean? – szólítottam meg bizonytalankodva, bár meg sem lepődtem rajta, hogy semmit sem reagált.

Átléptem a takaróba gabalyodott lábain, és leguggoltam mellette. Megpróbáltam a hátára fordítani, de az első nekifutás alkalmával csak magamat sikerült ráborítanom. Nyögve feltoltam magamat a hátáról, és segélykérőn pillantottam a résnyire nyitott ajtó felé. Ebben most magamra maradtam.

– Hé, Dean! – szóltam most erőteljesebben, és a vállát kezdtem el rázni. Ezzel csak annyit értem el, hogy oldalra billent a feje. Idegesen a fülem mögé tűrtem azt a tincset, ami nonstop az arcom elé hullott, és az arcát kezdtem el ütögetni. – Hallasz engem? Dean?

Kezdtem ideges lenni, és főleg az keserített el, hogy egyedül alig bírom megmozdítani. A szívem erősen dobogott a bordáim mögött, a sikertelen próbálkozásaim során egyre nyugtalanabbá váltam. Megragadtam a kinyújtott karját, és magam felé húztam, hogy mikor végre sikerül egyáltalán megmozdítanom, ne okozzak benne még nagyobb kárt azzal, hogy a fejét az ágy szélébe vágom.

– Gyerünk már! – nyögtem fel frusztráltan. – Miért vagy ilyen nehéz?

Mikor végre a hátára sikerült gördítenem, azonnal a nyakánál lévő ütőérhez nyomtam két ujjamat, ellenőrizve a pulzusát. Már ha lett volna valamit ellenőrizni.

Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, és mielőtt gondolkodni tudtam volna, Sam nevét kiáltottam. Jesszus, ő és Cas tuti pipa lesz rám, amiért mellettem patkolt el bátyja, és semmit sem tettem ellene.

Elvettem a nyakáról a remegő kezemet, mikor is eszembe jutott az egyik sorozatból ilyenkor mit csinálnak mindig a szereplők pánikolás után. Mind a két tenyeremet a szívére fektettem, és a Stayin' Alive-ot magamban énekelve pumpálni kezdtem a mellkasát. Tompán hallottam a szoba felé közeledő sietős lépteket, ami csak annyit jelenthetett, hogy Sam meghallotta a kiáltásomat, vagy a Kaszásnak javítania kéne a lopakodási módszerein.

Magamban számoltam a pumpálásaimat: 68, 69, 70...

– Mi történt? – jött az aggódó kérdés az ajtóból. Fél szemmel rápillantottam, de egy pillanatra sem hagytam abba a szívmasszást. Az orvosi sorozatokba is mindig ezt mondják. A gond akkor kezdődött, mikor meglátta a földön a mozdulatlanul fekvő bátyját. – Dean?!

– Kérlek, segíts valahogy! – nyögtem nehezen, ahogy felemeltem a fejem. Az elkeseredéstől és frusztrációtól szemembe gyűlő könnyek miatt csak mosottan láttam a küszöbön toporgó alakját, kezében a pisztolyával. – Hívd Castielt, az elnököt, a Pokol királyát, vagy valami!

Az egész felső testemmel ránehezedtem a mellkasára, és ezt az apró hibámat egy kellemetlen reccsenés követte. Összerezzentem a bordatörés hangjára, de rendületlenül folytattam tovább. A neten azt olvastam, ilyenkor sem szabad félbehagyni, de a szívem mélyén legszívesebben csak ráheveredtem volna és hagytam volna, hogy valaki más bajlódjon ezzel.

Éjjeleket virrasztott át miattad, ez a minimum, amit megtehetsz.

A tesója az ajtóban állva nézi, ahogy szerencsétlenkedsz. Hozd vissza az életbe!

– Nem megy – súgtam magam elé.

Ha így állsz hozzá, soha nem is fog.

Sam idegesen mászkált fel-alá a szobában a füléhez emelt telefonnal, és a körmét rágva figyelt minket. Már épp fel akartam adni, mikor eszembe jutott: Dean sosem adná fel. Sam sosem adná fel. Egyikük sem – én sem adhatom fel, nem most.

És aztán valamilyen csoda folytán, ki tudja hányadik perc után, de Dean szemei felpattantak és hirtelen levegőhöz kapott. Az oldalára gördülve köhögni kezdett, és a szabad kezével a mellkasát dörzsölgette. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szájamat, ahogy a sarkamra visszaereszkedtem, és vigasztalóan vállon veregettem párszor, leginkább a saját magam megnyugtatására. Sam sokkoltan meredt ránk, Dean kifürkészhetetlen tekintettel nézett fel rám, ahogy a lábamnak dőlt, míg én csak a plafonra meredve elmormoltam magamban egy rövidke imát, amiért még életben van. Vagy valami hasonlót.

Hálás köszi, Dr. House.

– Mi a franc történt? – törte meg elsőnek a csendet Sam, ahogy leeresztette a telefont tartó kezét a teste mellé.

Deannel találkozott a tekintetünk, de volt valami a szemében, amiért nem tudtam megszólalni. Alig észrevehetően megrázta a fejét, és a padlóra támaszkodva felkanalazta magát a földől annyira, hogy a hátát kényelmesen az ágynak tudja dönteni. Fájdalmasan eltorzult az arca, mikor egy nagyobb levegőt akart venni, mire egy sajnálkozó pillantást vetettem rá.

– Bocsi, az életed múlt rajta.

– Érthető – biccentett felém, és a testvérére nézett, válaszolva a kérdésére. – Ötletem sincs.

– Talán az a rengeteg hamburger... – ötleteltem, próbálva enyhíteni a hangulaton. Sam felhorkantott, de továbbra is aggódó tekintettel figyelte a bátyját. Egy egész ügyesen arcomra varázsolt kamumosollyal néztem fel rá, majd vissza Deanre.

– Hé, azokkal semmi baj nem volt – ellenkezett Dean. – Volt benne saláta meg minden.

– Aludjatok már, basszus! – nyögött fel Sam, és az arcát dörzsölve kifordult a szobából.

Sammel együtt a mosolyom is eltűnt, és komor tekintettel néztem vissza Deanre. Kissé felületesen vette a levegőt, ami a jó esetben csak megrepedt bordáinak volt köszönhető.

– Holnap meg kéne majd nézetned Castiellel – biccentettem felé. A hangom már közel sem volt olyan csipkedőlő, mint ezelőtt. – És majd erről is beszélnünk kell.

Szóra nyitotta a száját, de csak felemeltem a kezemet egy elutasító módon, ezzel sikeresen belé fojtva a szót. Úgy éreztem, hogy jelenleg nincs annyi lélekerőm, hogy végig hallgassam, mi is zajlott le az imént. A szememet könnyek szúrták, de egész jól sikerült palástolnom az érzelmeimet.

– De nem most – fűztem hozzá, és feltápászkodtam a földről. Dean felé nyújtottam a kezemet, amit elfogadott és felhúztam a földről. A fejemet kissé hátra kellett billentenem hogy a szemébe tudjak nézni, és váltottunk egymással egy pillantást, amiből mindketten tudtuk, hogy ennek még baromira nincsen vége ennyivel.

***

– Dean, vadászni akarok – mondtam ki egyszerűen, ahogy betrappoltam a könyvtár egy kisebb részébe.

– Mi? – kapta fel a fejét értetlenül az asztalról, és fél kézzel végigsimított az arcán.

Olyan szorgalommal olvasta az előtte heverő könyvet, hogy simán levette arccal, de mintha észre sem vette volna.

– Vadászni szeretnék – magyaráztam, ahogy megálltam az asztal végében, arcomon egy bizalomgerjesztő mosollyal.

– JJ... – sóhajtott fel nyűgösen, ahogy hátradőlt a székében. Kínlódva beletúrt a hajába, és fáradt tekintettel nézett fel rám. – Miért?

Kikerekedett szemekkel néztem rá. Eddig akárhányszor tértem rá a közös vadászat témára, mindig egy egyértelmű nem volt rá a válasza, és ezután egy hosszas regélés következett arról, mennyire veszélyes a vadász életmód, meg mennyi árnyoldala van a dolognak. Zavartan pislogtam vissza rá, hiszen sosem adta be ilyen könnyen a derekát, főleg nem ezzel a témával kapcsolatban – és ez egyáltalán nem tetszett.

– Mert halálra unom magamat idebent – magyaráztam neki, ki tudja, hanyadjára. Az ismerős válaszomat hallva csak megforgatta a szemeit és az állát a tenyerébe támasztva fordult vissza az előtte pihenő könyv felé. A szemöldökömet ráncolva figyeltem, majd az asztal szélére támaszkodva közelebb hajoltam hozzá. – Minden oké?

– Persze – felelte úgy, mintha ez nyilvánvaló lett volna. Kétkedve figyeltem tovább pár másodpercig, egészen addig míg meg nem elégelte a tekintetem súlyát magán, és egy színpadias sóhaj kíséretében becsapta maga előtt azt a ránézésre kétkilós könyvet, amiből egy adag por szállt fel. Fintorogva odébb legyezte a porfelhőt, míg én előre csücsörített ajkakkal vártam az őszinte válaszát.

Ennyi erővel addig állhattam volna ott, míg bele nem őszülök.

– Mindenki folyton ezt kérdezgeti tőlem – kezdett bele ingerülten. – Szóval, ha azt mondom, minden rendben, valszeg' minden rendben van!

– Nekem tegnap este nem így tűnt – jegyeztem meg neki csendesen, mire csak egy jelentőségteljes pillantást kaptam tőle.

– Az egy tökre más dolog.

– Tényleg? – vontam fel incselkedve a szemöldökömet. – Mesélj csak, mi is történt tegnap? Ó, várj csak! Tudom! – mondtam, és csettintettem egyet a nyelvemmel. – Meghaltál. Nekem kellett újraéleszteni téged.

– Amiért hálás vagyok – mondta érzelemmentes hangon, és az egyik kezével finoman megdörzsölte a mellkasát.

– Nem úgy hangzik. És csak az a mázlid, hogy tovább néztem a Dr. House-t az ellenkezésedre is, különben most nem beszélgetnénk.

– Nem fog többször előfordulni – villantott rám egy gúnyos mosolyt, de úgy döntöttem, most eltekintek felette.

– Ráhoztad Samre a frászt – közöltem vele tárgyilagosan. – Engem rendesen halálra ijesztettél. A tollas egyáltalán tudja, mi történt?

– Még nem, és szeretném ezt így is tartani.

Lemondóan felsóhajtottam, és leültem a legközelebbi székbe.

– Dean, értékelem, hogy segíteni próbálsz minden létező dolognak a környezetben. Tényleg. De nem veszed észre, hogy ez az áldozat mibe kerül.

– Mit akarsz most ezzel mondani? – kérdezett rá a homlokát ráncolva, és összekulcsolta a kezeit az asztal lapján.

– Eddig csak napi két-három órát aludtál, most meg leállt a szíved. Szerinted ez nem intő jel? Egy rossz ómen.

– Rossz ómenekből elénk vágott már az Isten egy párat, felismerem, ha látok egyet.

– Felőlem úgy hazudsz az öcsédnek, ahogy akarsz – intettem. – Nem vagyok kibékülve vele, de a te döntésed. Viszont nekem ne hazudj.

Hosszú másodpercekig farkasszemet néztünk egymással, egészen addig, míg el nem szakította tőlem a tekintetét. Az igazat mondtam neki, és cserébe ugyan ezt vártam el, főleg azok után, ami az este folyamán történt.

– Beszélnem kellett egy kaszással – vallotta be a kezét nézve. – A neve Billie.

– Mi... Mit akartál beszélni épp egy kaszással? – kérdeztem értetlenül, és ráncba szökött a homlokom. – Én és Sam már nem vagyunk elég társaság?

– Nem holmi teadélutánt dumáltam le vele – forgatta meg a szemeit. – Ki akartam deríteni, mit tudnak rólad, van-e valamilyen múltad, ami hozzájuk tartozik.

Beletelt pár pillanatba, mire a zavarodott fejemmel sikerült összerakni a képet.

– Szóval – kezdtem bele, és megköszörültem a torkomat. – Meg akartad tudni, hogy meghaltam-e.

– Ja – bólintott, és rám emelte a tekintetét. – Mással is megtörtént már, hogy a halála után kapott egy második esélyt.

– Gondolom ez a ti világotokban már egészen hétköznapi.

– Ha te azt tudnád – horkantott fel, mire félmosolyra húzódott a szám.

– Ti is...?

– Igen – válaszolt a fel nem tett kérdésemre. Megkönnyebbültem, hogy nem kellett kimondanom. – Többször is, ami azt illeti. Az egyik univerzumban több mint százszor haltam meg, szóval...

– Új Guinness rekord? – vetettem fel, amivel sikerült egy nevetést kicsalnom belőle. Nem is rémlett, mikor láttam utoljára nevetni. – És... Mit sikerült megtudnod Baileytől?

– Billie – javított ki. – És semmit. Azt se tudják ki vagy, vagy honnan jöhettél. Ami jó is meg nem is. Többnyire rossz a te szemszögedből.

– Hé, legalább már kizárhatjuk, hogy egy élőhalott vagyok – vontam meg a vállamat. A gesztusomat látva Dean szája sarka apró mosolyra húzódott, és csendesen megjegyezte:

– Meglepően jól viseled ezt az egészet.

– Az elején máshogy volt – vetettem ellen, visszaemlékezve arra, mikor fegyverrel a kezében üldözött a folyosón. Vagy a másik esetre, mikor épp menekültem előle. Mondhatni ránk vall. – De kezdek megbékélni a jelenlegi helyzetemmel. Nem valami sorozatgyilkos talált rám, nem egy pincében tartanak életben, szóval ez egy pozitívum. Te meg Sam mindent megtesztek, hogy segítsetek, ezért pedig elképesztő hálás vagyok, de szeretném, ha tudnátok: nem dől össze a világ, ha nem derítünk ki mindent rólam.

– Mondjuk a nevedet jó lenne tudni. Az eredetit.

– Meg egy szörnyek nélküli világ is jó lenne – vetettem közbe.

– Áh. Túl jó lenne – mondta egy apró mosollyal az arcán. – Munkanélküli lennék.

– Lenne esélyed egy szebb életre.

Csendesen hümmögött, ahogy a távolba révedt a tekintete, bár nem tudtam hogy azért, mert ténylegesen elgondolkodtattam, vagy csak a fáradtság miatt.

– Valamint szerintem rád férne egy zuhany – állapítottam meg, mire sértett arckifejezéssel nézett rám.

– Most azt mondod büdös vagyok?

– Nem, csak annyit, hogy ide érzem a piaszagot.

Elhúzta a száját, de az unszolásomra csak felkelt a helyéről, és elindult kifelé a könyvtárból.

– Ó, Dean! – szóltam utána, mikor már majdnem a folyosóhoz ért.

– Hm? – fordult vissza.

– Nincs több alku, vagy elmondom Samnek!

A helyemről is láttam, ahogy színpadiasan a plafonnal fordította a tekintetét és a fejét rázva továbbment. Jót mosolyogtam a reakcióján, de teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam.

Felemelkedtem a helyemről és keresztül nyúltam az asztalon, közelebb húzva magamhoz a nehéz könyvet, amit Dean olvasgatott korábban.

A könyv címe nem angolul volt, de ahol az előbb olvasta, a lapok közé egy tollat csúsztatott. Kíváncsian nyitottam ki ott a könyvet, méghozzá hogy azt találjam, a lap tetején ez a cím szerepelt: Álomátvitel. A sárgásra színeződött lapokon mindössze csak egy kísérlet volt két ember között. Az egyik félnek az álmába akarták átvinni a másik felet, de végül mindketten meghaltak ismeretlen okok miatt. Nem túl bíztató.

Fél óra elteltével úgy gondoltam, ránézek már Deanre, nem esett-e el a fürdő padlóján vagy valami, mikor is szembe találkoztam vele a folyosón, és azzal a lendülettel vissza is fordítottam. Így is alig állt a lábán, most meg itt kóválygott.

– JJ, dolgoznom kell – ellenkezett, de a határozottságom ellen semmit sem tehetett.

– Nem, nem kell – mondtam, finoman taszítva rajta egyet a szobája felé. – Ami odalent van, pár óra múlva is ott lesz.

Felnyögött, de nem ellenkezett tovább. Ötletem sem volt Sam merre lehetett, de egyelőre egy dolgot akartam elintézni, méghozzá rendbe hozni az idősebb Winchestert. Furcsa volt, hogy a tiltakozásai ellenére amint párnát ért a feje, azonnal beájult. A tegnapi dologból okulva, pontosabban attól rettegve, inkább én is befeküdtem mellé, percenként ellenőrizve, hogy lélegzik-e még.

Hiába mondta azt, hogy ez egyszeri alkalom volt, féltem, hogy nem hallgat majd rám a makacs fejével, és olyan hülyeséget fog csinálni, amiből nem lesz visszaút.

Fél óra semmittevés után aztán magamhoz vettem a laptopját, amin az Exorcist sorozatot folytattam tovább. Mellette biztonságban éreztem magamat mikor ezt néztem: nem is volt jobb úgy egy megszállásról szóló sorozatot nézni, mikor egy alvilágban híres démonvadász feküdt melletted.

Annyira magába szippantott a történet, hogy mikor valami a lábamhoz ért, ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem lelöktem az ölemből a gépet. Miután sikerült lenyelnem a felkívánkozó sikolyomat, oldalra pillantva nyugtáztam, hogy csak Dean fordult át a hasára.

Szeretem amikor így alszik.

Pár pillanatig csak figyeltem az izmok játékát a karján, ahogy átölelte a feje alatti párnát, aminek következtében a fekete pamutpóló alatti hátizmai is megfeszültek, majd elernyedtek. A jobb térdét félig felhúzta, ami így a combomnak nyomódott, de a legkevésbé sem volt nyugtalanító érzés.

Amikor hozzám ért bármilyen módon is, valahogy mindig sikerült lecsendesítenie az elmémet. Egyszerre ijesztett meg ez az érzés és vonzott még közelebb magához: ha nem járok a végére ennek, ez a kettős érzésvilág az őrületbe fog kergetni.