Mi történt? Miféle hely ez?

Talán meghaltam?

Nem látok semmi fényt, valószínűleg halott vagyok. Vagy csak a szememet nem tudom kinyitni? Nem tudok felkelni, sem pedig megmozdulni – mintha ólomsúllyal húznák le minden tagomat.

Mi a fene folyik itt? Mi történik velem?

Pár nappal ezelőtt...

Dean szemszögéből

Én, Sam, egy elcseszett vadászat, sok civil áldozat. Ez már csak a mi fajtánk!

A dühöm felülkerekedett az ártatlanok vérét látva felébresztett bűntudatomon, és tehetetlenül felsóhajtottam: ez a nap már csak rosszabb lehet. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy már vagy két napja talpon voltam, mert a rohadék boszorkány után kajtattunk, akit nem kaptunk el és nyom nélkül el is tűnt...De inkább hagytam a picsába az egészet, Sammy majdnem otthagyta a fogát.

Csak Baby, én, és az öcskös meg az országút – haza tartottunk, vissza a bunkerbe. Alig vártam már, hogy beüljek egy forró zuhanyra és holnap kilencig ki se mozduljak az ágyamból. Fél tizenegy múlt kicsivel, a telihold fénye tökéletes megvilágításba vonta a környéket, de ez sem tudott javítani a kedvemen. Mindketten fáradtak voltunk, sérültek, elegünk volt nemcsak a világból, de már egymás képéből is. Sam egy pár percet aludt is, de nem sokkal később fel is riadt: rajta sokkal rosszabbul jöttek ki a sikertelen vadászataink. Nem volt újdonság az álmatlanság, ami mindkettőnket gyötörte, de mostanság mintha érezné, hogy valami nincsen rendben, és ez engem is nyugtalanná tett.

Ha mindez természetesen nem lett volna elég, a másik szálka a seggünkben pedig Cas volt. Nem, nem arról volt szó, hogy követett volna minket, mint valami hűséges pincsi, épp ellenkezőleg. Napok óta még csak életjelet sem adott magáról, márpedig, ha elveszítjük az egyetlen ütőképes kártyánkat is, akkor nagy lesz a szar. Konkrétan a fejünk búbja sem fog kilátszódni, hogy őszinte legyek. Nem mintha ez akkora újdonság lett volna amúgy.

A motor egyenletesen dorombolt, az út sima volt és kihalt, én pedig hulla fáradt voltam, de a világért sem mondtam volna meg Sammy-nek. Ha jól láttam, épp valami cikket olvasgatott a telefonján.

– Egy újabb ügy? – kérdeztem rá, fél szemmel felé pillantva.

– Lehetséges – felelte fel sem nézve. Mielőtt még teljesen belelovalta volna magát, le kellett állítanom.

– Ezzel is épphogy végeztünk! – morrantam fel, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne hajítsam ki az ablakon a telefonját és kezdjek el kiabálni. – Adj már egy kis időt! És ha már itt tartunk, neked is pihenned kéne.

– Nekem semmi bajom, Dean – sóhajtotta türelmetlenül, továbbra is a sorokon tartva a szemét.

– Aha, látom – jegyeztem meg, és felé fordítottam a fejem. – Tudod, ez a baj velünk. Sosem tudjuk, hogy mikor legyen elég – erre már Sam is rám nézett, de azonnal az út felé kapta a fejét.

– Dean, vigyázz! – kiáltotta el magát, én pedig ahogy kinéztem a szélvédőn, tövig tapostam a fékpedált.

Huppant egyet a kocsi, kicsit ki is csúszott a far, de a motor ugyanúgy járt tovább. Kifújtam a levegőt, amit nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam, és összenéztem az öcsémmel. A szeméből sütött az aggodalom, némi pánik, és rengeteg kérdés, aminek még csak a felét sem akartam hallani. Basszus, remélem, hogy rosszul láttam.

Egy rugóra járt az agyunk, és egyszerre vágtuk ki a kocsi ajtaját. Reflexből felvettem az ülésre ejtett pisztolyomat, és a kezemben tartva a fegyveremet, megálltam az autó mellett.

– Dean...? – jajdult fel Sam, amint megtámaszkodott a kocsi nyitott ajtaján.

– Jól vagy? – pillantottam rá, és oldalról az arcát kémleltem. Azt hiszem az öcsém akciója miatt öregedtem vagy tíz évet.

– Nem miattam kéne aggódnod – jegyzete meg halkan, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. A reakciómat látva a kocsi eleje felé mutatott.

Egy test volt az út közepén, de mintha éppen csak kidobták volna egy kocsiból. Épp csak pár centire sikerült tőle lefékeznem... Ez húzós volt. A másik dolog, amin fent akadtam, az a lány... avagy nő volt. Nem tudtam, igazság szerint nem mertem a közelébe menni, nemhogy megnézni, hogy él-e még egyáltalán. Sam gondolt egyet, és mint egy óvodás gyerek élete első ugrálóvárát látva, odasietett a nőhöz. A szememet forgatva követtem a példáját, pedig legszívesebben betuszkoltam volna a kocsiba, bevágódtam volna mellé, nagy ívben kikerültem volna, és itt hagytam volna a következő erre járó embernek, aki megunta az életét. Épp elég horrort néztem gyerekként, hogy tudjam, ez semmi jót nem jelenthet.

– Mi történt vele? – kérdezte Sam, amint közelebb léptünk hozzá, én pedig leguggoltam a test mellett. Csak ne ugorjon rám!

– Kérdezz meg egy halottkémet!

Küldött felém egy tőle megszokott bosszús pillantást, mire szimplán megvontam a vállamat. Erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Tisztában voltam vele, hogy magában melegebb éghajlatra küldött, de attól függetlenül még mindig ott álltunk a semmi közepén egy félhulla csajjal. Pompás.

– Most akkor ássuk el? – néztem rá tehetetlenül. Raktunk egyáltalán a csomagtartóba ásót?

– Mielőtt a temetést szerveznéd, nézd már meg a pulzusát! – utasított idegesen, ahogy egyik kezével hátra simította a haját a szeme elől..

– Miért én? – tártam szét a karomat, a hangom feljebb ugrott pár oktávot. Fogdossa a hóhér!

– Te vagy az idősebb – biccentett, és ezzel bármennyire is akartam volna, nem tudtam vitatkozni. De azért igyekeztem a véleményemet egyetlen csodás pillantásba belesűríteni, mielőtt újra lenéztem volna a lányra.

A pisztolyom csövével magunk felé billentettem a lány arcát, de a sötét tincsei így is több mint a felét betakarták. Vetettem a testvéremre még egy utolsó pillantást, azt várva tőle, hogy meggondolja magát és mehetünk is haza, mint akik jól végezték dolgukat, de csak sürgetően integetni kezdett, mint egy retardált fóka. Hosszan kifújtam a levegőt a számon keresztül, ami halovány ködfelhőként gomolygott előttem. A kezemet ökölbe szorítottam, majd lassan szétengedtem az ujjaimat, és feljebb tűrtem a kabátom ujját, és a nyakához nyúlva próbáltam kitapintani a pulzusát, miközben azért imádkoztam, hogy le harapja a kezemet. Néma, irdatlan hosszú másodperceken keresztül figyeltem, hátha megérzem, de annyira halovány volt, olyan gyenge, hogy kezdtem azt hinni, csak beképzelem. Lehunytam a szemem, és megráztam a fejemet. Túl fáradt vagyok én már ehhez...

– Na? – hajolt közelebb kíváncsian, mire felpattantak a szemeim, egyenesen a szemébe nézve. Kedvem lett volna a képébe kiabálni, hogy akár ő is megnézhette volna, ha ennyire kíváncsi. Basszus, de még mennyire, hogy megnézhette volna! Akkor most nem kéne fosnom az összes horrorjelenettől, ami ettől a csajtól hirtelen eszembe jutott: különösen a The Walking Dead maraton, amit nem is olyan régen tudtam le.

– Talán van pulzusa.

– Talán? – hüledezett. – Vagy van, vagy nincs!

– Jólvan már, akkor van! – kiáltottam fel ingerülten. Pont ez kellett még az idegzetemnek, egy félhulla csaj a sötét országúton...

– És most akkor vigyük haza? – toporgott még mindig mellettem, két méterrel odébb. Nem rémlett, hogy ilyen messze állt volna meg tőlünk... A világ hőse.

– Ez nem egy elütött kutya – ráncoltam a homlokomat, és elvettem a kezemet a nyakáról, és a kabátom zsebébe csúsztattam azt. Nem bírtam lerázni a kezemről a bőre hidegségét, és az emlékre végigfutott rajtam a hideg. Tutira halottnak tűnt.

Sam a levegőbe emelte mindkét kezét, mintha ezzel az összes bennem is megfogalmazódó gondolatokat akarná elmondani.

Tudom, nem vagyok hülye.

Elegem van ebből, csak haladjunk már.

Te döntesz, te mindent úgyis jobban tudsz.

Ám ott volt az az egy, amit egyikünk sem mondott ki hangosan, de ott függött közöttünk a levegőben, mint Damoklész kardja: Nem hagyhatjuk csak úgy itt.

Ismeretlen szemszögből

Tudom, hogy élek.

Hogy jól vagyok...vagyis csak remélem.

Bárcsak látnék is valamit! Vagy ki tudnám nyitni a szememet, azzal is beérném. Csak egy ujjamat kéne megmozdítanom, vagy valami. Bármi. Mindössze annyi maradt nekem, hogy a saját, meglepően nyugodt légzésemet hallgassam, a fülemben enyhén dobogó szívverésemet, és csak várnom kellett, mikor fogok beleőrülni végleg a saját gondolataimba.

Micsoda siralmas sors... Beleőrülni a fejedben lévő hangokba. Vajon van tudathasadásom, amitől érdekesebb lenne ez az egész?

Uramég, remélem nincs!

Motoszkálás zaja ütötte meg a fülemet, és egy zár kattanását hallottam. Nem voltam egyedül.

Hallottam, hogy egy ajtó nyikorogva kinyílt, majd nem sokkal később be is csukták. Cipő kopogását hallottam a padlón, ahogy lassan felém közeledett. Mindennél jobban szerettem volna látni, hogy ki az: annyira kiszolgáltatottnak éreztem magamat, hogy legszívesebben felkiáltottam volna.

– Meg kell csókolnod – utasított egy női hang valakit, valamifajta furcsa akcentustól csöpögve. Meg mertem volna rá esküdni, hogy hallottam már valahol, de ötletem sem volt, mégis hol.

– Nem fogom megcsókolni! – háborodott fel egy férfi, sokkal közelebb hozzám, mint én azt valójában szerettem volna. Vajon a nővel együtt jött be, vagy mindvégig itt ült mellettem?

– Azt akarod, hogy magához térjen? – tudakolta a nő bosszankodva, és némi hatásszünetet tartott. – Akkor csókold meg, Winchester!

– Miért én? – akadékoskodott tovább.

Ezek raboltak el? És mi az, hogy akarja-e, hogy magamhoz térjek? Kik ezek? Az meg egy másik dolog volt, hogy nemcsak a férfinak volt ellenére, hogy megcsókolják – bár úgy tűnt, itt az én véleményem nem sokat ér, kivéve, ha valamelyik nem gondolatolvasó.

– Mert a te lelked tiszta – állapította meg a nő, lényegesebben kedvesebb hangon. Bár inkább behízelgőnek tűnt, mintsem kedvesnek.

– Most viccelsz velem, Rowena? – morrant fel a férfi. Ez meg miféle név? – Megjártam a Poklot, a Purgatóriumot is, nem tudom hány ember halt meg miattam, és azt mondod, hogy az én lelkem a tiszta? Kérj meg inkább egy papot!

– Fenn akaszd a részletekben! – csattant fel a nő. Majdnem összerezzentem a hirtelen hangulatváltozását hallva, de csak annyi hasznom volt, mint egy lélegző krumplinak, furcsa gondolatokkal. Jesszus, csak keltsen fel végre valaki!

– Ó, azt meg sem említettem, hogy hónapokig voltam démon! Tényleg csak részletkérdés, igazad van! – hallottam egy tompa puffanást, olyan hangja volt, mintha valaki tehetetlenül a combjára csapott volna. Legszívesebben én is megütöttem volna valamit, csak hogy érezzek valamit.

– Pontosan! – értett egyet fennhangon a nő. – Egy próbát megér, csak előtte idd meg ezt.

Hallottam, hogy valamit kiöntenek egy pohárba, de fogalmam sem volt, hogy mit és miért. Már egészen ott tartottam, hogy a saját létemet is megkérdőjeleztem, mikor végre megtörték a halálosan beállt csendet.

– Ez mi a franc? – kérdezte elszörnyedve a férfi. Ó, ez nem hangzott túl bíztatóan.

– Azt neked nem kell tudnod – morogta a nő. A megvetést a hangjában meg sem próbálta elrejteni. – Idd meg mindet, aztán vesd be magad!

– És ha azt mondom, hogy nem? – kérdezett vissza, meglepettségemre higgadtan.

Fel tudna ébreszteni, egyetlen egy csókkal? Annyira ismerős ez, mi is volt annak a mesének a neve? Talán Csipkerózsika...Vagy valami ilyesmi, nem? Ez a cím annyira ismerős, ennek kell lennie! Mondjuk már semmiben sem voltam egészen biztos. Arra sem mertem volna fogadni, hogy tényleg élő ember vagyok-e.

– Ez nem kérés volt – szólalt meg fenyegetően a nő, és a szavait követve irdatlan hosszú néma csend következett.

Nem sokkal később a poharat letették mellém, a tárgy tompa koppanása sokáig visszhangzott a fejemben. Közelről jött, túlságosan is közelről.

A jobb oldalamon enyhén besüppedt a matrac, amin feküdtem. Hirtelen elkezdett rajtam uralkodni a pánik: tiltakozni akartam, ráordítani az illetőre, hogy menjen a közelemből – túlságosan kiszolgáltatott voltam, semmit nem tehettem. Küzdöttem a rám telepedő átokkal szemben: az összes erőmet beleöltem abba, hogy legalább felemeljem a kezemet és jelezzem, hogy igenis élek, nincs itt szükség semmi olyanra, amit egyikünk sem akar, vagy hogy legalább kinyissam a számat és megmondjam nekik, hagyjanak békén.

Épp csak nekikezdtem újra erőt gyűjteni az előbbi szánalmas kísérletem után, mikor egy fölém emelkedő alak kitakarta azt a kevéske fényt is, amit a lehunyt szemhéjaimon keresztül is érzékelni tudtam. A következő, amit éreztem, azok erőszakos ajkak voltak az enyémen, túl durvák, hogy kellemesnek lehessen nevezni. El akartam húzódni, lágyítani rajta, hogy ne legyen annyira tolakodó, mintha legalább nem egy döglött hallal kéne smárolnom...

De mintha meghallotta volna kívánságomat és enyhébben csókolt meg, az egész egy finom nyomássá enyhült. Mintha hirtelen energiát töltöttek volna belém, úgy éreztem, hogy egy hegyet is el tudnék hordani egymagam, de a jelenlegi kihívás csak az volt, hogy lelökjem magamról a szőke hercegnek hitt férfit magamról.

És sikerült!

Először csak nagy nehezen ki sikerült nyitni a szemem, majd a karomat lassan megmozdítanom, hogy mellkasánál fogva letaszítsam magamról, de sajna így sem sikerült lecsendesítenem az őrületes visszhangot, ami a fejemben csengett egyre hangosabban, méghozzá egy név villant be az agyamba: Dean.

– Hah! – horkant fel az ajtóban álló, mire felé kaptam az ijedt tekintetemet. Vörös loknik keretezték az arcát, és felvont szemöldökkel méregette a mostanra földön heverő férfit. – Még hogy szőke herceg fehér lovon...Inkább barna vadász Impalában – jegyezte meg, erős akcentusától csak még csípősebbnek hatottak a szavai, ahogy aztán karba tett kézzel az ajtókeretnek döntötte a csípőjét.

A földön fekvő férfi az állát felszegve próbálta elmondani neki szimplán tekintettel, mennyire meg szeretné ölni, és ehhez egyiket sem kellett ismernem, hogy tudjam, az érzés tökre kölcsönös volt. A nő kihívóan nézett a férfi szemébe, mintha csak provokálná, hogy vágjon vissza valamivel, azonban a másik fél lenyelte a mondandóját, és felém rebbent a tekintete. Az ő zavart arcát elnézve elképzelni sem mertem, én hogyan festhetek.

– Hol vagyok? – támadtam le őket az első kérdéssel, ami eszembe jutott, majd ráncba szökött a homlokom rögtön a második legfontosabbra gondolva. – És minek csókoltál meg? – kérdeztem halkabban, és a kézfejemmel megtöröltem az ajkamat.

Nem ez volt életem legjobb élménye, de tulajdonképpen nem is mondtam volna a legrosszabbnak, leszámítva a kezdésnek szánt részt: azt ki tudtam volna hagyni. Ahogy emlékek után kutattam az elmémben, hogy legyen valami, bármi, amihez hasonlíthatom az élményt, a levegő majdnem benn ragadt a tüdőmben. Semmire sem emlékeztem. Mintha egyszerre csak kiszippantották volna a levegőt a szobából.

– Nagyon szívesen! – intett felém egyik kezével a férfi, a hangjában szinte maró volt a gúny, ahogy felkelt a földről. Szóra nyitottam a számat, de egy árva hang sem jött ki rajta: én sem voltam benne biztos, mit is akarok mondani valójában. Lenézett rám, mire kissé megenyhült az arca, de még így is üvöltött róla, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint most itt. – Biztonságban vagy, nem kell félned.

– Nekem nem egészen úgy tűnik – motyogtam magamnak, és szerencsére egyikük sem hallotta meg, vagy csak nem vesződtek vele, hogy foglalkozzanak vele.

– Hogy hívnak? – kérdezte, kissé hátrébb húzódva, ezzel megadva nekem a kellő helyet, amire szükségem volt a gondolkodáshoz.

– Öhm... – nyögtem nehezen, és a homlokomat ráncolva néztem le az ölemben fekvő kezeimre. Mégis mit kéne mondanom?

– Megértem – emelte meg a kezét megadóan, és egy lemondó sóhajt hallatott. – Nem bízol bennem. Én se tenném.

– Nem, nem az – ráztam meg a fejemet, mire kíváncsian nézett rám. – Nem emlékszem.

Némán nézett rám, az arcán megütközés látszott tisztán. Persze, hogy nem bíztam benne egy ilyen mutatvány után, de a legnagyobb problémát számomra nem a bizalmi problémák okozták, hanem a tényleges tudatlanság, amiért még csak a saját nevem sem jutott eszembe. Arról meg nem is beszélve, hogy ötletem sem volt, hol vagyok, vagy egyáltalán mi történt velem.

A szobában hirtelen megcsörrenő telefon hangjára összerezzentem, de őt elnézve nem csak rám hozta a frászt a mobil, amit a zsebéből halászott elő. A homlokát ráncolva nézett a készülék kijelzőjére, mielőtt felvette volna. Elég kapkodósra sikerült mozdulat volt: ötletem sem volt, mi lehetett fontosabb annál, mint hogy megmagyarázza, miért kapott le, vagy többek között miért vagyok egy számomra ismeretlen szobában vele és ezzel a nővel. Túl sok volt a kérdés.

Mielőtt még beleőrültem volna a tudatlanságra, a hajamba túrva leállítottam magamat. Tudtam, hogy nem kapok egyhamar választ minden kérdésemre, de azért mertem benne reménykedni, hogy a többségre kapok valami ésszerű magyarázatot.

De mégis ki vagyok én?

– Találtál valamit? – kérdezte halkan, ahogy a válla felett vetett még rám egy futó pillantást, és kijjebb lépett az ajtón.

Egy olyan dolgot láttam nála, amitől a pulzusom azonnal kétszeresére ugrott. Egy pisztoly volt a derekához tűzve. Figyeltem, hogy merre indul el, aztán felpattantam az ágyról és gondolkodás nélkül kirontottam az ajtót, egyenest az ellenkező irányba, mint amerre ő ment. A kő hideg volt a meztelen talpam alatt, de amint meghallottam a siető lépteket magam mögött és egy ingerült kiáltást, habozás nélkül nekiindultam az ismeretlen felé. Nem tudtam hová megyek, de nem is érdekelt: azonnal ki kellett jutnom innen.

Már sprintben rohantam a folyosón, a hajam a nyakamat és a hátamat verdeste. A levegőt szaporán kapkodtam, de meg mertem volna esküdni, hogy ez nem a rohanás miatt van: bár amiatt is, hiszen éreztem, hogy nem vagyok épp formában egy random hajszához. Annyira elkalandoztam a gondolataim között, hogy későn vettem észre a folyosó végét, és a jobb oldalra elágazó kanyarban majdnem elcsúsztam, de még épp időben sikerült visszaszereznem az egyensúlyomat, hogy aztán egy másik test tompítsa a lendületemet. Levegő után kaptam, ahogy az ismerős zöld tekintettel találtam szembe magamat, és mit ne mondjak, nem tűnt túl boldognak.

De hogy a francba sikerült megelőznie?

– Menj a közelemből! – sziszegtem, és bölcsen hátrálni kezdtem. Nagyon gyorsan ki kellett valamit találnom, ha épségben ki akartam jutni. Bár azt sem lett volna hátrány kitalálni a menekülési terv előtt, hogy egyáltalán hol volt az itt?

– Nem akarlak bántani – emelte meg a kezeit, de az egyikben ott felejtette a fegyverét. Észlény.

Tágra nyílt szemekkel néztem a kezében tartott pisztolyra, majd ismét az arcára néztem. Lemondóan lehunyta egy pillanatra a szemét, mintha felfogta volna, mekkora baromságot csinált éppen. Kihasználtam a pillanat adta előnyömet, és megpördültem a tengelyem körül, hogy visszavegyem az irányt arra, amerről jöttem, hogy legalább valamilyen biztonságot adó fedezékbe húzódjak, ám valami megállított. Méghozzá ez a valami az ő vasmarokkal szorító fogása volt az alkaromon, amivel visszarántott maga felé. Egy apró sikoly hagyta el a számat, és próbáltam küzdeni a szorítása ellen, a lábam túl gyengének bizonyult, hogy ezt a csatát is megvívja. A hátamat a mellkasához szorította, a keze még mindig az alkaromat fogta, ezzel keresztben átfogva elölről, míg a másik karjával a nyakamat karolta át, ezzel felszegve a fejemet. Éreztem, ahogy az állam alatt megfeszülnek a karjában az izmok az erőfeszítés miatt, hogy engem nyugton tartson.

Forró lehelete a fülemet perzselte, és elég nagy volt rá a késztetés, hogy a fejemet hátra csapva akkora kárt okozzak benne, amekkorát csak tudok. Igazi ősember, mondhatom!

– Nyugodj le szépen! – mondta a fülem mellől, a hangjából tisztán kiérződött a bosszúsága, amit korábban az arcán is láttam.

Éreztem, hogy mint egy hurrikán, végig söpör rajtam a pánik, és ha nem tartott volna olyan erősen, biztosan összeestem volna. Egyre kevesebb levegő jutott a szervezetembe, és nem voltam benne biztos, hogy ez a hirtelen pánik miatt van, vagy mert túl erősen fogja a karjával a torkomat. Szorosan lehunytam a szemem, és megtettem az első dolgot, ami eszembe jutott: visszatámadtam.

A csípőmet hátra lendítettem, ezzel kibillentve őt az egyensúlyából, és a meglepettségét kihasználva a földre taszítottam. Az adrenalin pumpált az ereimben, meg sem éreztem a súlyát a férfinek, és a meglepettséggel vegyes megrökönyödése az arcán felülmúlhatatlan volt. Sietve hátrébb léptem tőle, míg ő fájdalmasan nyögve terült el a földön. A fájdalom eltorzította az arcát, és a szemét lehunyva gördült az oldalára: hát ezt biztosan meg fogja még érezni pár napig. Hevesen emelkedett a mellkasom, és el akartam futni, amilyen gyorsan csak tudok, de aztán megláttam a mellette heverő fegyverét a földön. Hirtelen kaptam a fegyver után, és gondolkodás nélkül rá szegeztem, ezzel megállítva a szenvedése folyamatát. A szemében egyszerre csillant meg a sértettség, fájdalom és idegesség. Nem szerettem volna találkozni vele, amikor dühös.

– Tedd azt le! – szólt határozottan, ám meglepően sokkal nyugodtabban, mint ahogy azt vártam volna. A szemöldökömet összevonva méregettem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kezem remegését. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő nem vette észre, de ahogy a tekintete a fegyverét markoló két kezemre esett, tudtam, hogy ez veszett ügy.

– Nem – vágtam rá. Képzeletben vállon veregettem magamat, amiért nem csuklott el a hangom, de a szívem még mindig olyan hevesen vert, mintha még mindig futottam volna.

– Mindketten tudjuk, hogy nem fogod meghúzni a ravaszt – emelte fel megadóan maga elé az egyik kezét, a tenyerét felém mutatva, mintha csak igazolni akarta volna, hogy semmi sincs nála, amivel ártana nekem. A másik kezével ülő helyzetbe tornázta magát, ám mielőtt bármi más hirtelen mozdulatot tett volna, határozottabban rá szegeztem a fegyver csövét: egyenest a homlokára.

Akaratomon kívül megcsókolt, elrabolt, elhozott egy helyre, ki-tudja-hova, és egy fegyverrel jött velem szembe, miután megkergetett vele – és még csodálkozna rajta, ha lelőném? Megremegett a kezem, ahogy haboztam a döntésemmel, vajon mitévő legyek: egyenesen a szemébe néztem, vettem egy mély levegőt, és meghúztam a ravaszt.

Azonban csak üres kattanás volt a válasz. A férfi arcán megkönnyebbülés árnyéka suhant át, míg én magamat és a szerencsétlenségemet átkoztam magamban.

A gondolataim közül a mögöttem visszhangzó sietős léptek zaja zökkentett ki, de mintha a testem sokkban ragadt volna, meg sem tudtam mozdulni, csak a férfi zöld szemeibe tudtam nézni. Izzadt a tenyerem, és annak ellenére is, hogy a pisztolynak nyilván semmi haszna nem volt a kezemben, biztonsággal töltött el, hogy nem vagyok teljesen védtelen. Az egyre közelebbről érkező hangok felé néztem a vállam felett, arra várva, hogy rám ugrik majd valami és feltépi majd a torkom, de ehelyett csak egy oltári magas pasassal találtam szembe magamat, egy adag értetlen tekintettel nyakon öntve és egy maga elé emelt pisztollyal. Mi a fene ez a fegyverrel rohangálás?

– Mi a... – tévedt a tekintete a még mindig a földön heverő másik fickóra, aztán vissza rám. Gyorsan mérlegelte a helyzetet, és az éber tekintete a kezemben tartott pisztolyra esett, majd visszanézett a sajátjára. Lassú, megfontolt mozdulatokkal a nadrágja derekához tűzte, és mindkét tenyerét a levegőbe emelve felém mutatta, aminek láttán enyhén oldalra billentettem a fejemet. – Add azt ide, légyszíves!

– Ugyan miért tenném? – léptem egyet még hátrébb tőle. A legnagyobb fenyegetést jelenleg ő jelentette. A tekintete átreppent a vállam felett, de sajna túl későn reagáltam le a helyzetet.

Esküszöm, hogy csak egyetlen pillanatig nem figyeltem rá oda, és a Csókkirály ismét elkapott hátulról, kiütve a kezemből a hasztalan fegyvert, majd maga felé fordított, az alkaromnál fogva rántva a mellkasához, túl közel ahhoz, hogy bárhogy is védekezni tudjak ellene. Tágra nyílt a szemem a hirtelen helyzetváltozás láttán, és legszívesebben fejbe csaptam volna magamat, amiért az egyetlen menekülési esélyemet is sikerült elbaltáznom. Szemét dolog volt kihasználnia ellenem a magasságát és a nagyobb termetét, de semmit sem tehettem ez ellen.

– Nyugodj már le! Csak segíteni akarunk! – sziszegte felém fenyegetően. Összeszorítottam az állkapcsomat, ahogy egyenest a szemébe bámultam, és igyekeztem szavak nélkül a tudtára adni, mennyire is utálom őt most jelen pillanatban.

– Fiúk, finomabban!

A finom, nőies hang hallatán mindhárman felkaptuk a fejünket, és a már ismerős vörös hajú nővel néztem szembe. Egy sokat sejtő mosollyal az arcán méregetett minket, kissé elidőzött rajtam és a barna hajú férfin a tekintete. Rosszallóan összeszűkült a szeme, amint meglátta, milyen erővel szorítja az alkaromat: a keze nyoma alól fájdalom kezdte elárasztani a testemet. Még hogy segíteni akar!

Hozzám lépett, elhessegette mellőlem a férfit, aki látszólag meg volt rökönyödve a nő cselekedetén. Óvatosan a kezébe fogta az enyémet, az érintése jéghidegnek érződött az én felhevült bőrömön. Volt valami baljóslatú a tekintetében, de egyelőre még mindig ő volt a legbarátságosabb hármójuk közül.

– Drágám – kezdett bele apró mosollyal az arcán. –, tudom, hogy ez most biztosan megrémít téged. Két ilyen fiatalemberrel egy ilyen helyen... – nézett körbe színpadiasan, mire a barna hajú csak megforgatta a szemeit. Kivételesen is egyet tudtam volna vele érteni, ha az előbb nem rángatott volna, mint egy rongybabát. – Borzalmas, én elhiszem. De el kell mondanod neked, hogy mi mindenre emlékszel.

Semmire. Nem tudtam a nevem, hogy honnan jöttem, a szüleim vagy a barátaim nevét, a lakcímemet vagy az esetleges telefonszámomat sem, még csak azt sem, hogy vár-e valaki haza. Volt egyáltalán bárki is, akit érdekelt a hogylétem?

Ami pedig még fontosabb kérdés: ő honnan tudta, hogy valami nem okés?

– Semmire – vallottam be egy fejrázás kíséretében, olyan halkan, hogy én magam is alig értettem a saját szavaimat. Semmire sem mentem volna, ha tovább játszom a nehéz esetet.

– Dehogynem – mosolygott rám kissé erősebben, mintha tudna valamit. – Márpedig egy név az. Csak erőltesd meg magadat egy kicsit!

A szemem sarkából láttam, amint mindkét férfi kíváncsian figyel minket, az Egyes Számú Fenyegetés pedig karba tett kézzel dőlt neki a falnak. Bár tudtam volna, hogy miért haragszik ennyire a világra, de könnyen lehetett, hogy csak én billentettem ki a nyugalmi állapotából.

– Sajnálom, nem megy – ráztam meg csalódottan a fejemet. – Nem tudok segíteni.

Hátrébb akartam lépni tőle, de nem eresztette el a kezemet. Sőt, mintha csak szorosabban fogott volna.

– Csak nem D-vel kezdődik? – sokat sejtően. Tudtam, hogy nem pusztán kedvességből mentett ki közülük. – Lehet, hogy egy barátod neve? Netalán a tiéd?

Tudtommal az egyetlen név, ami az eszembe jutott és még mindig a fejemben kavargott, mint egy kósza dalfoszlány, amitől semmi áron nem tudsz szabadulni, az egy férfinév volt. Talán az egyik ismerősömé?

– Igazából, talán van egy – ismertem be nehezen, és nagyot nyeltem, ahogy a névre koncentráltam.

– Csodás! – lelkesedett fel a vörös hajú. – Ki vele! – bíztatott.

– Dean – nyögtem ki egyszerre, és mintha csak egy mázsás súlytól szabadultam volna meg, fellélegeztem.

A szemem sarkából láttam, ahogy a két férfi összenézett, de nem akartam különösebben ezzel foglalkozni. Csak el akartam végre tűnni innen anélkül, hogy még egy random, pisztollyal rohangáló fickó ugrana elém.

– Remek! – csillant fel a nő szeme, és a két falat támasztóra nézett. – Esetleg vezetéknév?

Ennek a banyának elment az esze...

– Miért ilyen fontos ez? – kérdeztem értetlenül, és kitéptem a kezem a szorításából. – Elmehetnék végre?

– Amint válaszoltál, elengedünk – felelte magabiztosan, bár kissé sértettnek tűnt.

Nagyot sóhajtottam, és lehunyt szemmel gondolkoztam, megpróbáltam az üres lyukakat feltölteni némi tudással, de csak halványan derengett valami. Totál használhatatlan voltam, és szinte láttam magam előtt, ahogy elúszik a szabadságom kis hajója. Az elsüllyed talán találóbb kifejezés lenne.

– Talán... – szólaltam meg hosszas gondolkodás után. – Talán W-vel kezdődik.

A kijelentésem inkább hangozz kérdésnek, leszámítva az enyhe élt a hangomban.

– Fantasztikus! – mosolygott rám biztatóan a nő, aztán a két értetlenül meredő férfira nézett. Igazából talán úgy lehetett volna leírni őket, mint akik szellemet láttak, és fogadni mertem volna rá, hogy én sem festek jobban. Éreztem, hogy a homlokomon gyöngyözik az izzadság: ettől a kis gondolkodástól jobban kifulladtam, mint az előző meneküléstől. – Fiúk, meghagyom nektek a bemutatkozási lehetőséget.