Green arra kérte őket, várják meg egymást az előcsarnokban. Amikor utolsóként ő is kilépett a nézőtérről, odalépett a tanulóihoz.

- Kérlek titeket, hogy várjatok meg itt. Nekem van egy kis...

- Á, csak nem egy iskolai osztálykirándulás? - kérdezte egy hang. Mr. Marblemaw volt az. Kezet nyújtott Greennek. - Marblemaw. Habár úgy sejtem, ezt már mindennyian tudják.

Továbbra is a fellépőruháját viselte, így öltöny volt rajta, vörös csokornyakkendő, fején cilinder.

- Linda Green vagyok – mutatkozott be a tanárnő, miközben kezet fogott Marblemaw-val.

- Ismerősen cseng a neve – hunyorgott a férfi. - Csak nem Nagy Britannia legkülönlegesebb iskolájában tanít?

A tanárnő kihúzta magát.

- Mindegyik iskola a legkülönlegesebbnek tartja magát.

- Igaz. De a Roxfort méltán teszi ezt, nem igaz? - somolygott Mr. Marblemaw. - Ha már úgy adódott, hogy pont egy ilyen osztályhoz van szerencsém, szívesen bemutatom a diákoknak a csapatunkat. Elárulhatunk néhány kulisszatitkot – kacsintott, és elindult, várva, hogy kövessék.

Green biccentett, a tanulók pedig érdeklődve követték a férfit, aki a színfalak mögé vezette őket. Egy nagy, közös helyiségben tartózkodtak a mutatványosok, akik többsége levetette magát egy kanapéra, és valami frissítő italt vett magához.

- Drága mutatványosaim, hát nem fantasztikus, hogy éppen egy csapat varázslótanoncba futottam bele odakint? - kérdezte Marblemaw, és lendületesen hátra fordult, hogy szembe kerüljön a vendégeivel. Mosolya őszinte derűről árulkodott.

- Varázslótanoncok? - kérdezte a hajlékony nő. Vörös előadóruhája még mindig rajta volt, kiemelve tökéletes alakját. Haja szőkésvöröses árnyalatban játszott, erős sminkje elfedte kellemes arcának vonásait. - Nocsak! - Belekortyolt az üdítőjébe, és hátradőlt a kanapén.

Marblemaw ezután a társulat történetével untatta őket, aztán egy kacsintás kíséretében megmutatta néhány varázslatát, amit a porondon is használt. Jamest nem sikerült elragadtatnia a harmadéves bűbájtan tanagyaggal, és úgy tűnt, a többi tanulót sem.

- Celeste, gyere csak ide – szólt hát a nőnek, aki még mindig égszínkék tütüben pompázott. Marblemaw intett a varázspálcájával, mire a kötéltáncos kötele a levegőbe röppent, de ezúttal csupán vállmagasságig. - Mutasd meg, hogy mi az igazi varázslat!

Celeste fellépett egy kisszékre, onnan pedig a kötélre. Amikor pedig odafönt állt, egyik lábával a levegőbe lépett – majd a másikkal is. Nem esett le.

- Ez csalás – ráncola James a homlokát, és bár mondandóját a barátainak címezte, Mr. Marblemaw is meghallotta.

- De ezt a muglik nem tudják – villantott egy cinkos mosolyt.

Ezek után leleplezte a többi trükköt is, amelyek valóban mind csalásnak bizonyultak.

- Ugyan, gyermekeim! Hiszen a cirkusznak éppen ez a lényege! Csalunk. Minden csak ámítás. És ezt még a muglik is tudják.

- De Green professzor azt mondta, egy mugli előadáson csupán harminc százalék lehet a valós mágia használata – vetette közbe Sirius.

Marblemaw elmosolyodott.

- Látom, remek tanárotok van. Úgy hiszem, megérdemlitek, hogy meghívjalak titeket egy-egy vattacukorra – hunyorgott, ahogyan a gyerekekre szoktak a cinkos felnőttek. - Bohó, elvezetnéd őket a vattacukor standhoz? - fordult a bohóchoz. - Mondd meg Larrynek, hogy én állom.

A bohóc bólintott, és teátrálisan intett a diákoknak, hogy induljanak a közeli ajtó irányába. Az elöl álló Almira indult el elsőként a szűkös, szürke folyosón.

- Tanárnő? Önt is meghívhatom? Vagy inkább megvárja itt a diákokat? Az embereim szívesen elszórakoztatják, ha szeretné – biztosította Marblemaw.

- A tanítványaimmal tartok – mosolygott Green, és felzárkózott Bohó mellé.

Bohó némán cammogott jó néhány számmal nagyobb, széles orrú cipőjében, aztán megállt egy ajtó előtt. Megkocogtatta az előtte haladó Otto Fray vállát, hogy álljon meg, a fiú pedig szólt a többieknek is.

- Erre? - kérdezte Otto az ajtóra mutatva, mire Bohó bólintott. A fiú benyitott, és felcsillant a szeme. - Á, vattacukor, a legjobb!

Bohó maga elé engedte a diákokat, akik megrohamozták a vattacukor standot.

- És hol van Larry? - ráncolta Green a homlokát.

- Nincs semmiféle Larry – dörmögte Bohó mély hangján, és belökte a tanárnőt a helyiségbe.

Green elesett, de Sirius rögvest felsegítette. A tanárnő a pálcájáért nyúlt, ám az nem volt a zsebében.

- Sajnálom – mondta Marblemaw, aki minden jel szerint követte őket. - De ön egyértelműen Dumbledore embere, és ha jól sejtem, még a Főnix Rendjének is tagja. Így hát kénytelen vagyok megszabadulni magácskától, meg a neveltjeitől. - Azzal rájuk csapta az ajtót.

Green szeme szikrákat szórt.

- Black, ide a pálcád – nyújtotta a kezét a hozzá legközelebb álló Sirius felé.

- Most miért vagyok megint Black? - lépett egyet hátra Sirius.

Green felé pördült.

- Mert ideges vagyok. Add már ide, Sirius!

- Na azért – bólintott a fiú, és átnyújtotta pálcáját a tanárnőnek.

Green az ajtóra szegezte a kölcsön pálcát, és varázsigéket mormolt, de akármivel próbálkozott, az ajtó zárva maradt.

- Álljatok félre – pillantott hátra a diákjaira, akik behúzódtak a legtávolabbi sarokba. - Deprimo! Descendo! Confringo! Expulso! Bombarda!

Azonban sehogy sem sikerült kirobbantania a falat.

Green tőle szokatlan ingerültséggel rúgott bele a falba. Haja kibomlott a kontyából, és remegett a szája széle.

- Ne aggódjon tanárnő – próbálta James vigasztalni. - Legalább van vattacukor.

Green felmordult.

- Nehogy egyetek belőle.

Christopher és Terence már beüzemelték a gépet, a tanárnő szavait hallva pedig lelombozódva engedték le a gépbe tartott pálcikájukat.

James sajnálkozva figyelte őket, aztán visszanézett a tanárra.

- Mi az a Főnix Rendje? - kérdezte.

- Semmi fontos.

- Egy bűnszövetkezet? - kérdezősködött. - A tanárnő tagja egy alvilági szervezetnek? Szervkereskedő? Vagy ez valami varázsmaffia?

Green a halántékát dörzsölgette.

- Maradj csöndben!

James oldalra biccentette a fejét.

- Jó. - Sóhajtott. - De mit keresünk itt? A Főnix Rendje miatt zártak be ide?

- Ha találgatnom kéne – szólt közbe Sirius – azt mondanám, a Főnix Rendje egy Halálfalóellenes csoportosulás.

Green hitetlenkedve pillantott rá.

- Ezt honnan tudod?

Sirius értetlenül pislogott rá vissza.

- Mr. Marblemaw emberei mind Voldemort-pártiak. Az a nő gólyalábakon Immaculata vagy Iracema, vagy... ilyesmi Dolohov. Celeste Rosier a saját nevén futott, ahogy Serafina Rovel is. A két erőemelő meg Amycus és Alecto Carrow.

A többi diák döbbent arcát látva széttárta a karját.

- Alecto az évfolyamtársunk, ne mondjátok, hogy nem ismertétek fel!

- Ó, tényleg! - kapott a fejéhez James. - És idén nem láttam egyszer sem a Roxfortban. Hát ezért!

- És a többiek? - kérdezte Otto Fray.

- A bohóc nagyon el van maszkírozva, fogalmam sincs – vont vállat Sirius. – Marblemawt már láttam, az biztos, de nagyon régen. Nem emlékszem, hogy hívják – ráncolt a homlokát, furcsállva a dolgot, aztán folytatta a sort. – A zsonglőr egyáltalán nem ismerős, ahogyan az a jósnő, Mademoiselle Noir sem.

Sirius nekidöntötte a hátát a falnak, és a gondolataiba merült, a többiekben azonban kérdések merültek fel.

- Mit akarnak velünk csinálni? - aggodalmaskodott Arlett. - Azt mondták, meg akarnak szabadulni tőlünk, de ez ugye nem azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent?

- Meg fogunk halni! - kesergett Patricia Mull, általános pánikot keltve.

- Haza akarok menni!

- Én úgy félek!

- Elég! - kiáltott Green. - Nem fogunk meghalni. Mindenkinél van pálca.

- Kivéve nálam – vetette közbe Sirius, akinek a varázspálcáját Green zsebre vágta. A tanárnő nem foglalkozott Sirius közbeszólásával.

- Túlerőben vagyunk. Amint nyílik az ajtó, támadunk.

James egyetértően bólogatott, de aztán nem bírta megállni, hogy ne tegye hozzá:

- Kivéve, ha arra játszanak, hogy kiéheztetnek minket. Akkor lassú kínhalál vár ránk, és végül kénytelenek leszünk egymás holttestét megenni. Az utolsó jár a legrosszabbul, ő azzal a tudattal hal meg, hogy megette a többieket, és ezek után még hosszú ideig éhezik is majd, mielőtt végleg feldobja a talpát.

- James Potter, ha továbbra is pánikot keltesz, esküszöm büntetőmunkára küldelek – fenyegette meg Green.

- Úgyse élünk addig – vont vállat James.

Egyelőre nem rémítette meg a helyzet. Furcsamód nyugodnak érezte magát, de tudta jól, ez annak köszönhető, hogy jelenleg nincsenek közvetlen veszélynek kitéve. Pár nap múlva ki fog készülni, ha addig nem jutnak ki. Vagy ha mégis bejönnek, és megpróbálják őket eltenni láb alól. Akkor majd felmegy benne az adrenalin, félteni fogja a társai és a saját életét.

De most, ebben a kellemes kis szobában nem félt.

Egészen addig, amíg Remus félre nem vonta az egyik sarokba.

- Ez rettenetes – szörnyülködött.

- Nyugi, megígérem, hogy a te holtestedből nem eszek – biztosította James. - Ahhoz túl jó barátok vagyunk, Remus. A Tekrgők nem csinálnak ilyet egymással.

- Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy ma éjjel telihold lesz – szűrte a fogai közt.

- Oh.

Nos, valóban, az eredeti tervek szerint kényelmesen visszaértek volna a Roxfortba, mire feljön a hold. Csakhogy már nem elég, hogy nem érhettek vissza időben, bezárták őket ide egy vérfarkassal.

James volt annyira tapintatos, hogy nem viccelt azzal, hogy ezek szerint Remus mégis eszik a többi Tekergőből, hanem megpróbált kifundálni valami tervet. Intett Peternek, hogy jöjjön ő is oda, aztán mivel Siriusnak hiába kalimpált, átvágott a termen.

Sirius továbbra is a tanárnő körül legyeskedett, minden bizonnyal szerette volna visszakapni a kölcsönadott varázspálcáját. James megkocogtatta a vállát.

- Mi van?

- Tekergő-gyűlés. Most.

A négyesük összedugta a fejét.

- Hánykor jön föl a Hold? - kérdezte Sirius, miután beavatták őt is aggodalmuk okába.

- Hat óra előtt valamivel.

- De mennyivel? - akadékoskodott James.

- Nem tudom! - csattant fel Remus. - Amúgy is mindegy, mert nincs óránk.

- Most olyan fél négy lehet – merengett Peter.

Sirius a homlokát ráncolta.

- Felhúzhatnánk egy védőpajzsot. Nem emlékeztek? Tenebir csinált ilyen védőfalat, aminek csak az egyik oldaláról lehetett átmenni a másikra. Mi is használtuk szerintem, de nem rémlik, mikor.

- Igen, amikor kígyókkal szórtuk tele a mardekárosok klubhelyiségét! – csillant fel James szeme.

Remus a fejét rázta.

- Nem hiszem, hogy az elég erős, és képes lenne megállítani.

- Mi is átváltozunk veled – biztosította Peter.

- Nem az a baj. Túl közel lennének az emberek. Hiába próbálnátok visszatartani. És csak azt érnénk el, hogy ti is lelepleződtök.

James arra gondolt, hogy sokkal inkább azt érnék el, hogy legalább ők hárman túlélik az éjszakát, de ezt nem mondta ki hangosan.

- Mi a baj? - csendült egy hang a háta mögött. Felicia osont a közelükbe.

- Semmi, csak Remus szőrös kis problémája miatt jó lenne minél hamarabb kiszabadulni innét.

A lány mindent értve bólintott.

- Nekem is volt egy nyulam. Robbie nyuszi, édes kis szőrmók volt. Én sem szívesen hagytam magára, főleg nem hosszú időre. Megértem, hogy Remus szívesen töltené a ma éjszakát már a kiskedvencével a Roxfortban.

A fiúk kényszeredetten elmosolyodtak, és bólogattak. James már épp elzavarta volna a lányt, amikor matatás hallatszott az ajtó felől. A többség rögvest pálcát rántott, de James volt az egyetlen, aki azonnal lőtt is.