1976. április 3.

Nagyon nehéz hét áll mögöttünk. A tanárok rápörögtek az RBF-re, másról sem beszélnek. Nounber próbavizsgát íratott velünk, az eredmény majd csak jövőhéten derül ki, de előre félek... McGalagony szerint jobban össze kellene szednünk magunkat. Flitwick is szigorú, már ő sem nézi olyan jó szemmel a szerencsétlenkedéseinket, és Lumpsluck is belekötött az egyik főzetembe.

Bimba inkább lelkes, úgy látom, ő annyira nem aggódik, hogy elrontjuk a vizsgáinkat. Ebshont szerintem azt se tudja, hogy lesznek vizsgáink.

Hrosht nem érdeklik a vizsgák, de keményen bánik velünk. Duplaórán a két kör futása után rendgyakorlatokat végeztünk, a következő órán pedig alakzatokat kellett felvennünk.

Alice ennek nem nagyon örül. Ma, reggeli után morcosan nézett körbe, miközben az ágya szélén ült.

- Igazságtalan! – jelentette ki végül.

- Micsoda? – kérdezte Fely, aki átváltoztatástan beadandót írt, és Alice hirtelen megszólalásának hála pacát ejtett a pergamenre.

- Hogy nem tanulunk semmi hasznosat SVK-n.

- Mostanra megszokhattad volna – vont vállat Almira, és lapozott egyet a Szombati Boszorkányban.

- De én auror akarok lenni! Hogy leszek így az? Meg fogunk bukni a vizsgán – állt fel, kezével mérgesen hadonászott. – Senki nem fogja megkérdezni, hogy le tudok-e futni három kört a Roxfort körül. Azt akarják tudni, hogy tudok-e varázsolni. De az egyetlen alkalom, amikor Hrosh óráján elővettük a pálcánkat, az volt, amikor tollpihéket lebegtettünk át apró karikákon!

- De Alice – szólt Almira békítően – mi ezzel nem tudok mit kezdeni. A többi osztály ugyanolyan rosszul fog teljesíteni, mint mi.

- De egy új varázslatot sem tanultunk! – heveskedett tovább Alice. – És nekem jó jegyek kellenek!

Gweny addig csöndben firkálgatott, de most letette a pergament, és a felsóhajtott.

- Gyakorlok veled, ha akarod. Én amúgy is szoktam.

Almira felült.

- Szerintem az igazságtalan, hogy mindig külön kell gyakorolnunk, ha nem akarunk megbukni a vizsgákon. Igenis bukjunk meg! Akkor talán feltűnik Dumbledore-nak, hogy rossz tanárokat választ, és lesz egy olyan évünk, amikor nem egymást kell tanítanunk.

- Jó, de ne az RBF évben! – vetette ellen Alice.

- Valakinek mindig RBF év van – forgatta Almira a szemét. – Az egész Roxfortnak össze kéne fogni. Vagy legalább írjunk egy petíciót.

Alice összefonta a karját.

- Nekem jó RBF-ek kellenek.

- Jó. De akkor ne csodálkozz, hogy nem lesz változás – vont vállat Almira. Mélyen beszívta a levegőt. – Ugye tudod, hogy nem rád haragszom? – nézett Alice-re. – Hanem erre a helyzetre.

Alice bólintot, Almira pedig felállt, és megölelgette.

- Tudom, és én is mérges vagyok.

- Gyakorolj, ha szeretnél. Én is biztos ezt tenném, ha auror akarnék lenni. Csak felbosszant, hogy pazaroljuk az időnket a tanórákon, és utána a szabadidőnket kell beáldoznunk a tanulás érdekében.

Végül Alice és Gweny elmentek gyakorolni. Megfordult a fejemben, hogy én is velük tartsak, de annyira elfáradtam a héten, sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá.

És azt se tudom, hogy nekem kell-e majd az SVK. Mihez fogok kezdeni magammal a jövőben?

- Jó Alice-nek, hogy már tudja, mit akar csinálni felnőttként – sóhajtottam.

- Már én is kitaláltam – csillant fel Felicia szeme. – De még azért bizonytalan vagyok – lombozódott le.

- Ó! Mesélj! – kérte Almira. Felicia lekászálódott a székről, és átült Almira ágyának végébe.

- Szóval nézegettem a prospektusokat, és találtam egy olyat, ami megtetszett. De az még nem munka, csak egy képzés.

- Milyen képzés? – kérdeztem közbe, mert úgy tűnt, nem akarja folytatni. A szája szélét rágcsálta.

- Az RBF vagy a RAVASZ vizsgák után lehet jelentkezni rá. Ettől függően három vagy két év. Főként gyógynövényekről, lényekről, bájitalokról lehet tanulni.

- Jól hangzik – bólintott Almira.

Fely bólintott.

- Igen. Csak... Szóval ez nem roxforti képzés, vagy ilyesmi. Ez a Castelobruxóbaan van.

Értetlenül pislogtam rá. Castel-mi? Nem hallottam még erről a helyről. Almira viszont igen.

- Brazíliában!?

- Aha.

- Oh – értettem meg.

- De hisz az jó! – Lelkesedett Almira. – Ott legalább biztonságban vagy.

- De nem akarlak itt hagyni titeket.

A fejemet ráztam.

- Ha ezt szeretnéd, akkor menj. És legalább tudnánk, hogy veled minden rendben.

- Így van. Azt akarjuk, hogy boldog legyél, és nagyon fogsz hiányozni, de legalább távol leszel a háborútól.

- De én csak a RAVASZ után akarok menni. Addigra csak nem lesz már háború.

Nos, ezt én is nagyon remélem, de sajnos az eddigiek után elképzelhetőnek tartom, hog sajnos lesz.

- Akkor van még két évünk együtt! – mondtam inkább. – És majd Brazíliában is meglátogathatunk.

Fely bólintott. Öröm csillogott a szemében, amiért támogatjuk a terveiben.

- És nektek mi a terv?

- Én nem tudom – nyögtem. – Annyira össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs.

- Ne aggódj, Lily, neked is kitalálunk valamit – bíztatott Fely.

Hát, asszem arra várhatok, hogy kitaláljunk valamit. Reménytelen eset vagyok.

1976. április 4.

Már bőven benne jártunk a délutánban. A klubhelyiségben ültem Gwenyvel, aki bájitaltan beadandót írt, én pedig átváltoztatástanra gyakoroltam, több-kevesebb sikerrel. Egy üstöt próbáltam borzzá változtatni.

Már majdnem sikerült, de ekkor libbent be Almira a portrélyukon, és felcsillant a szeme, amint meglátott minket.

- Halihó! – trillázta. – Remek híreim vannak!

- Potter visszaadja a képet, amit a születésnapjára kapott?

- Nem – felelt szigorúan. – És ezt már megbeszéltük.

Jah, megbeszéltük... Állítólag Sirius váratlanul felbukkant a szobánkban, és kérte, hogy adjanak neki egy meztelen képet rólam. Nem akarta elhinni, hogy nincs olyan, mert a lányok furák, és biztos vannak egymásról pucér képeink, de végül Fely elkövette azt a hibát, hogy előszedett rólam egy bikinis képet, és Sirius orra alá dugta.

- Ezen van rajta a legkevesebb ruha, de ezt sem adjuk oda – mondta, Sirius meg kikapta a kezéből a képet, rápillantott, és azt mondta:

- Ez jó lesz. – És a képpel együtt távozott, még mielőtt megállíthatták volna.

- Az én remek híreim – Almira édesen elmosolyodott – most kivételesen rólam szólnak. Randira hívtak.

Oldalra biccentettem a fejem.

- Idén nem is randiztál még senkivel.

- Igen, mert Sirius tavaly azt mondta, hogy mindenkivel randizok, és nem is. De most már nekem is lehet, nem?

- De ugye nem Siriusszal?

- Nem! – Almira leült mellém, megfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézett. – Sirius az az ember, akiről csak álmodozni érdemes. A valóság kiábrándító.

Olyan komolyan mondta, hogy felnevettem.

- Jó, de akkor ki?

- Teofil Greengrass – vigyorgott.

Gweny most először kapocsolódott be a beszélgetésbe.

- Szerinted Sirius kiábrándító, de Teofil nem? – értetlenkedett.

Hát, igazat kellett neki adnom. Úgy értem, Teofil rendes srác, de nem épp egy adonisz. Igazából, minden, csak nem az. Nem csúnya, csak most, hogy kamaszodik, elég sok a pattanása, és olyan aránytalan lett a feje, még kisfiús, de közben férfias, és olyan furcsa ránézni.

- Jaj, ne legyetek ennyire felszínesek – rakta keresztbe a lábát. – Teofil kedves, vicces, és hollóhátas, szóval okos. Tudjátok, az ellentétek vonzzák egymást.

Oldalba böktem, mire nevetve arrébb húzódott.

- Várj! Akkor te eddig Teofillal leveleztél? – kerekedett el a szemem. A múltkor valami levelezésről meg szerelemről beszélt.

- Nem. Azon már túl vagyok – legyintett. – Teofil most szólított le, amikor a nagyteremben voltam. Azt mondta, nagyon tetszek neki, de eddig nem mert kezdeményezni, de most összeszedte minden bátorságát, és nem baj, ha nemet mondok. De én igent mondtam – mosolygott.

- És mikor lesz a randi?

- Jövőjét pénteken felmegyünk a csillagvizsgáló toronyba, és együtt fogjuk nézni a csillagokat. – Hátradőlt, és ábrándozva nézett maga elé. Tényleg elég romantikusan hangzik.

1976. április 5.

Újabb hétfő, újabb szenvedés.

Flitwick háromtekercses beadandód adott fel, Ebshont arról magyarázott, hogy majd elvisz minket kelpit keresni valamelyik órán, Bimba párokba osztott minket, és álomhozó-füvet kellett gyomlálnunk. Mágiatörin Binns a huszadik század történetébe kezdett bele nem túl lelkesen. Aztán jött a bájitaltan. Felpezsdítő főzetet készítettünk, és Lumpsluck többször is megdicsért bájitalfőzés közben.

Tudhattam volna, hogy nem véletlenül legyeskedik körülöttem annyit. Óra végén megkért, hogy menjek oda hozzá.

- Lily, olyan rég voltál utoljára az összejöveteleimen – kezdte, miközben a többiek elindultak kifelé. – Jövőhéten különleges húsvéti bált tartok, és nagyon örülnék, ha te is eljönnél.

Valóban, eddig mindig leráztam Lumpsluckot, mert semmi kedvem nem volt hallgatni, ahogy a mardekárosokról ömleng, akik eközben gyilkos pillantásokat vetnek rám.

- Jó lenne, de hazautazok a szünetre...

- Ne butáskodj, a bál természetesen egy héttel korábban lesz.

- De...

- Jó lesz, meglátod! Számítok a jelenlétedre – kacsintott, és bevonult a szertárba.

Morcosan fordultam a kijárat felé. Mostanra már mindenki elhagyta a termet, leszámítva egyetlen diákot.

- Én szívesen leszek a kísérőd – jelentette ki Sirius Black.

Sirius Black.

Pislogtam.

- Te? – kérdeztem. – De... te? – értetlenkedtem. A háta mögé pillantottam. – Te?

- Lenyűgöző verbális képességekkel áldott meg az ég – mosolyodott el gúnyosan, és nekitámaszkodott az egyik asztalnak. – Én. Én, azaz én. Én.

Megráztam a fejem.

- Ne piszkálj. Én csak... Meglepett. Mert te...

Felsóhajtott.

- Én, jómagam, szerény személyem, teljes önvalómban meghívatom magam veled. Vedd megtiszteltetésnek.

Elfintorodtam. Almirának igaza volt. Sirius Black olyan kiábrándító!

- De minek akarsz te jönni? Én se akarok – mondtam, és közben felvettem a táskámat. Elindultunk kifele.

- Az ne érdekeljen téged. A lényeg, hogy nem kell azon gondolkodnod, kit hívj meg. Lesz veled egy srác, aki megvéd, ha szekálnak a mardekárosok.

- Köszönöm, de meg tudom védeni magam – döntöttem oldalra a fejem. – Nincs szükségem a védelmedre.

- Jó, akkor nem védelek meg. Hagyom, hogy megátkozzanak. Így jó?

- De mi keresnivalód van neked ott? Ez megint valami hülye nyomozás a hülye barátaiddal? – kérdeztem, miközben végighaladtunk a sötét folyosókon.

- Nem. Csak be kell jutnom.

Csöndben lépkedtünk pár másodpercig.

- Potter nem fog kiakadni, hogyha neked igent mondok?

Sirius vállat vont.

- Lehet. Sőt, valószínű, hogy nagyon kiakad. Neked teljesen megéri.

- És neked?

- Tudom kezelni Jamest – állította, felfelé sétálva a lépcsőn.

- Az első félév nem ezt mutatja – motyogtam. Sirius maga elé meredt.

- Az más. Mindannyian szét voltunk esve. De már megbeszéltük. És barátok vagyunk. Nagyon jó barátok – kapta rám a tekintetét.

- Jól van, na! Értem. Hát akkor gyere velem, bánom is én – sóhajtottam.

Sirius elmosolyodott.

- Jól van – veregetett hátba. – Tudtam, én, hogy rendes lány vagy te. – Azzal vigyorogva ellépett mellettem a nagyterem irányába.

Remek! Nincs nekem elég bajom nélküle is...

1976. április 8.

Estére be lettem osztva járőrözni. Ez nem egy rossz dolog – de nagyon kellemetlen, ha pont egy barátodat kéne megbüntetned, mert kiszökik. Márpedig Alice kiszökött.

- Na de Falwley kisasszony! – ripakodtam rá félig tettetett felháborodással. – Hogy merészeli? Épp az én műszakom alatt!

- Jaj, Lily, ne legyél már ennyire szigorú – nézett az égre. – Almirának megjött, és sütit akar. Én pedig – mutatott magára – olyan kedves barátja vagyok, hogy viszek neki. És ha te is kedves barát vagy, és ezt elnézed, akkor hagyunk neked is a sütiből.

Már épp azon lettem volna, hogy elengedjem, amikor felbukkant a folyosó végén Frank – a másik ügyeletes prefektus.

- Mi folyik itt? – kérdezte közelebb lépkedve.

Alice megpördült a tengelye körül.

- A barátnőm menstruál, és sütire van szüksége – csapott a közepébe. Frank megtorpant.

- Mi?

- Muszáj lemennem a konyhára.

- Nekem pedig muszáj pontot levonnom, és visszaküldenem téged a klubhelyiségbe.

- De Frank! – kérlelte Alice. – Csak a süti segíthet rajta. Hát nincs neked szíved?

Frank rám nézett.

- Lily, intézkedj!

- De miért én?

A fiú felsóhajtott.

- Na jó. Van egy alkum a számodra, Alice – nézett vissza a barátnőmre. – Lemész a konyhába, szerzel sütit. Visszajössz. Ha valaki elkap, úgyis megkapod a pontlevonást, és valószínűleg még büntetőmunkát is kapsz. Ha viszont nem, akkor kérek egy muffint, amiért elengedtelek.

Alice tisztelgett.

- Igenis! Egy csokis muffin úton a prefektus úrnak.

- Málnás.

- Egy málnás muffin úton a prefektus úrnak – helyesbített, és a nyakát behúzva tovasietett.

Hosszan néztünk utána, aztán összenevettünk Frankkel.

- Ugye tudod, hogy ez szabályellenes? – kérdezte. – És ha bárki kérdezi, én nem mondtam semmit sem muffinokról.

- Naná – bólintottam. – Te vagy a tökéletes prefektus, sosem hagynád, hogy lefizessenek.

- És főleg nem ajánlanám fel.

Alice tizenöt-húsz perccel később, sikeresen tért vissza.

- Nos, itt a málnás muffin – nyújtotta át Frnaknek az édességet. – Lily, téged bent várnak majd a finomságok. Ti vagytok a legjobb prefektusok – kuncogott, és eltűnt a Kövér Dáma portréja mögött (aki mellesleg igencsak felháborodott, amiért nem vontunk le pontot az éjszakai kószálótól).

1976. április 10.

A nap, amikor buliba mentem Sirius Blackkel.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy egyikünk sem tett ki magáért. Részemről az ünnepi öltözet kimerült egy lila tavaszi ruhában, ő meg ugyanúgy öltözött fel, mint egy átlagos szombaton. Ráadásul késett is. Potterrel jöttek le a fiúk szobái felől, aki nem nyafogott, amiért a legjobb barátjával megyek egy partira.

Persze azért nem bírta megállni, muszáj volt hozzám szólnia.

- Nagyon szexin áll rajtad a lila, Evans – állapította meg.

Megpróbáltam ignorálni.

- Indulhatunk? – fordultam Sirius felé.

- Aha. Légy jó, Ágas pajtás – fordult vissza Potterhez.

- Ti is! Ne halljak rosszat rólatok!

Teátrálisan integettek egymásnak, amíg el nem hagytuk a klubhelyiséget. Utána már csak ketten maradtunk.

Sirius a gondolataiba mélyedve lépkedett mellettem a huzatos folyosón.

- Hát, ezek szerint elengedett velem – jegyeztem meg, amikor már a második emeleten jártunk, és úgy éreztem muszáj mondanom valamit.

- Mi? Ja, igen. Persze – bólintott Sirius. – Mondjuk nem kértem az engedélyét.

- Már azt hittem.

- Tudja, hogy miért megyek – vont vállat lazán, zsebre dugott kézzel. – És azt is tudja, hogy sosem hajtanék rád.

Bólintottam.

- Mert szép se vagyok, értelmes se, és még életösztön sem szorult belém.

Sirius megtorpant.

- Miért mondasz magadra... Várj! Ezt én mondtam, ugye?

- Igen – húztam el a szám.

- Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. – Folytattuk az utat. – Nem voltam túl jó hangulatban – dörmögte.

Vállat vontam. Megszoktam már a piszkálódásaikat.

Lumpsluck partija kellően giccses volt. Színes függönyöket aggattak a falra és az ablakokra, diákok beszélgettek szétszórtan csinos ruhában, miközben házimanók szolgáltak fel sonkás tekercseket.

Sirius a fal mentén felállított svédasztalhoz vezetett – pontosabban ő oda ment, én meg követtem – és mindkettőnknek öntött egy kis üdítőt. A kezembe nyomta az egyik poharat, és megfordult. Az asztalnak dőlve tanulmányozta a jelenlévőket.

Követtem a pillantását.

- Örülsz, hogy elhoztalak? – kérdeztem, mert nem úgy nézett ki, mint aki élete legjobb partiján vesz részt.

- Ja – felelte szűkszavúan, és belekortyolt az italába.

Lumpsluck rögvest megtalált minket.

- Lily! Úgy örülök, hogy eljöttél – lelkendezett. – Tudtam én, hogy tudsz egy kis időt szakítani a bálra. Elvégre ide tartozol, amilyen tehetséges vagy. Lám, még kísérőt is szereztél magadnak – pillantott Siriusra. – Micsoda meglepetés – mondta, arcán értetlen fintorral, de aztán atyaian elmosolyodott. – A Griffendél két olyan tagja, akinek nálam lenne a helye.

Sirius olyan tekintettel meredt Lumpsluckra, hogy azt hittem, a bájitaltan tanár menten meggyullad, és kínok kínjai közt a lángok martalékává lesz.

- Kötve hiszem, tanár úr – mondtam egy fáradt sóhaj kíséretében, még mielőtt drága társam valami csúnyábbat talál mondani. – Ízig-vérig griffendélesek vagyunk.

Lumpsluck talált egy hollóhátast, akit szintén üdvözölni akart, úgyhogy szerencsére magunkra hagyott minket.

- A Mardekárba... – rázta a fejét Sirius.

Én sem örültem, hogy Lumpsluck már megint előhozakodott ezzel a témával, de inkább az asztal felé fordultam, és elvettem egy tojást.

- Nem kérsz? – fordultam Sirius felé, de ő a mardekárosok egy csoportját figyelte. Követtem a tekintetét.

- Finom? – kérdezte a csokitojásra pillantva.

- Ettem már jobbat – motyogtam. Én is a mardekárosokat figyeltem. Sirius hosszas hallgatás után szólalt meg.

- Többségük még gyerek, de már azon fáradoznak, hogy halálfaló legyen belőlük.

Leeresztettem a kezemben tartott, kissé már olvadt csokit. Most először gondoltam arra, hogy ezek a mardekárosok is ugyanolyan áldozatai ennek a háborúnak, mint mi magunk. Csak ők azt hiszik, hogy van döntésük.

- A felnőttek játékszerei – állapítottam meg halkan.

- Azok – morogta Sirius. – A szüleiknek az lenne a dolga, hogy megvédjék őket, ehelyett belökik őket a háború sűrűjébe.

Kézbevettem egy szalvétát, és letörölgettem a csokoládét a tenyeremről.

- Te is ezért szöktél meg? Azt akarták, hogy csatlakozz... hozzájuk? – Nem akartam kimondani, hogy a halálfalókhoz.

Sirius sokáig nem válaszolt, de aztán lassan megrázta a fejét.

- Nem.

Szívesen kérdezősködtem volna szökésének részleteiről, mert bár azt elmesélte, milyen kalandosan kötött ki Potteréknél, azt nem, hogy egész pontosan miért is jött el otthonról.

Nos, ezt nem tehettem meg, mert Lumpsluck fennhangon bemutatott egy vendéget, aki valamikor az ő tanítványa volt.

Az illető hosszasan áradozott a bájitaltanárunkról, és elgondolkodtam, vajon néhány év múlva én Lumpsluck meghívottjai között leszek-e, és ha igen, miket mondok majd.

Talán azt, hogy griffendéles voltam, meg hogy ennek ellenére szerettem a bájitaltant, és barátkoztam egy mardekárossal.

Perselus most nem jött el az összejövetelre, és talán jobb is, mert biztos kiakadt volna, amiért éppen Sirius Black társaságában jöttem. Hiába mondtam volna neki, hogy nem én akartam így...

Sirius egyébként időközben ott is hagyott engem, és mialatt a vendégünk negédesen előadta magát, ő félrevonta a szintén jelenlévő öccsét egy sötét sarokba, és élénk vitatkozásba kezdtek.

Izé... Úgy nézett ki, mint akinek szüksége van egy kis erősítésre. Úgyhogy közelebb oldalaztam hozzájuk, és feltűnésmentesen nézegetni kezdtem a függönyt.

- ...hogy nem állsz szóba velem – kaptam el Sirius utolsó szavait.

- Mégis mit vársz? Te akartad így – sziszegte Regulus. – Megszöktél, mert nem kellettünk neked.

Végigsimítottam a függönyön. Elképesztően szép szín ez a bíbor szín, nem is értem, miért nem használjuk gyakrabban!

- Tudod jól, hogy attól még, hogy gondjaim vannak a családunkkal, veled más a helyzet...

- Én is a család vagyok. – Regulus halkabbra fogta a hangját, én pedig otthagytam a puha függönyt, és inkább egy közelebb eső asztalhoz léptem, ahol hosszasan elidőztem a sütemények felett. Muffin vagy sajttorta? Nehéz kérdés. – Téged meg kitagadtunk, szóval már nem számítunk egy családnak.

Ott akarta hagyni a testvérét, de Sirius elkapta a karját. Regulus úgy tépte ki magát a kezéből, mintha égetne.

Sirius arca elsötétült.

- Ugye nem...

- Hagyjál békén!

Sirius hangja vészjóslóan zendült.

- Mutasd meg az alkarod.

- Mi közöd hozzá?

Újra megragadta a testvérét, de ezúttal erősebben, Regulus nem szabadult. Sirius felráncigálta a testvére ingjének ujját, aztán elengedte, és Regulusra nézett, aki gyilkos pillantásokkal igazította meg a ruháját.

- Tessék. Ezt akartad látni?

Sirius nagy levegőt vett.

- Azt hittem...

- Tudom jól, hogy mit hittél.

Regulus hátat fordított neki, de Sirius elkapta a vállát.

- Maradjon is így.

- Ne mondd meg, mit tegyek – rázta le Regulus a kezét.

Regulus eltűnt a mardekárosok között, Sirius pedig ott állt még pár másodpercig a sötét sarokban. Gyorsan kézbe vettem egy muffint, és nagyot haraptam.

Sirius odalépett hozzám.

- Én megyek – jelentette ki. – Te maradsz?

- Nem – vágtam rá.

Sirius nem törődött azzal, hogy halkan távozzon, pedig én észrevétlenül szerettem volna kiosonni. Kiviharzott az ajtón, amire mindenki felkapta a fejét, én pedig annyit tehettem, hogy halkan csuktam be magunk után.

Alig értem utol, és amikor végre már mellette haladtam se tudtam, mit mondhatnék. Szerencsére megszólalt ő.

- Van kedved sétálni?

A kérdése meglepett, de igent mondtam, úgyhogy néhány perccel később már a tó körül ténferegtünk. A nap lebukóban volt, eltűnt a hegységek mögött, csak néhány sugara világította meg tompán az ég alját.

Újra Sirius szólalt meg.

- Haza mész a tavaszi szünetre? – kérdezte. Már nem tűnt feldúltnak, mintha a partin történteket csak képzeltem volna.

- Igen. Írtam anyáéknak, hogy szeretnék, és azt írták, örülnének neki.

- Helyes – bólintott. Aztán kis idő múlva még hozzátette. – Mi is megyünk. Jamesszel. Hozzájuk.

- Az... jó – feleltem bizonytalanul.

- Aha – értett egyet. Felnézett az égre. – Kezd hűvös lenni. Kéred a kabátom?

A fejemet ráztam, bár valóban fáztam. Megkerültük a tavat, és közben Siriusnak megeredt a nyelve.

- Ne hagyd, hogy Petunia kikészítsen – kezdte. – Egy hisztis picsa.

- Ne beszélj így róla! Nem is ismered.

- De azt tudom, hogy egy hisztis picsa.

Nos, ezzel nem szállhattam vitába.

- Nem hagyom – motyogtam.

Aztán a szüleimről kezdett beszélni és kérdezősködni, és amikor megtudta, hogy apa kamionsofőr, lelkesen beszélni kezdett a járművekről, meg a mugliismeret tantárgyról, és Greenről, akitől sokat tanult.

Mire beértünk a kastélyba, úgy hiszem, többet beszélt velem, mint az eddigi öt év alatt összesen.

A klubhelyiségben már várt a hülye fejű haverja.

- Hát itt vannak a mi kis kóbor lelkeink – összegezte Remusnak és Peternek. Rám mosolygott. – Nos, most, hogy Siriusszal elmentél egy nem-randira, velem eljöhetnél egy igen-randira.

Sirius levetette magát melléjük, és felpakolta a lábát Peter ölébe.

- Nem megyek senkivel randira – szögeztem le.

- Pedig úgy lenne helyes – érvelt Potter.

- Úgy lenne helyes, ha befognád a pici szád.

Sirius kinevetett minket, bár nem tudom, hogy Pottert vagy engem vagy mindkettőnket.

_________

A Wattpad valamiért dőlt betűre állította ezt a fejezetet (többször is kimásoltam és újra beillesztettem, töröltem a fejezetet, és újat nyitottam, de még így is), úgyhogy elnézést, amiért ilyen.