1976. január 4.

Ma jöttek vissza a többiek. Nagyon vártam már, mert egész szünetben azt kellett hallgatnom, ahogy Lottie Wilson Hrosht élteti. Márpedig én egyáltalán nem akartam Hroshra gondova tölteni a karácsonyt.

Így hát többnyire egyedül voltam. Nem akartam Perselusszal ünnepelni, még mindig haragszom rá. Arlett és Pandora ugyan mellém ültek az étkezések alkalmával, és mindketten kedvesek is voltak, nem jöttek többet a Griffendél klubhelyiségébe. Csak akkor, amikor Potter meghívta őket.

Itt volt még Peter is, akit mellesleg Potter csak úgy itt hagyott.

- Hova lett? – kérdeztem, amikor gyanússá vált a csend. És az egyedül üldögélő Peter.

- Haza ment. Sürgős ügy.

- De ugye nem...

Nem fejeztem be a kérdést, de Peter értette, a fejét rázta.

- Nem! Semmi ilyesmi.

Hát, manapság sosem lehet tudni. Akármennyire is nem kedvelem, azt nem akarnám, hogy baja essen a családjának.

Szerencsémre karácsonyra anyáék könyvet ajándékoztak (a Narnia Króináki összes részét!), így nem unatkoztam az egyedül töltött idő alatt sem. De azért vártam, hogy visszajöjjenek a többiek. Az előcsarnokban vártam a barátnőimet, és kissé könnyedebbnek éreztem a lépteim, amikor velük együtt sétáltam be a nagyterembe.

1976. január 5.

Sirius Black visszatért. November óta nem láttuk, így hát egyértelmű volt, hogy tanítás után átmegyünk a fiúkhoz, és kikérdezzük őket, mi történt.

Persze én nem szívesen megyek olyan szobába, ahol James Potter életvitelszerűen él, de sajnos a Potter és a Black név mintha egybeforrt volna. Csodálom, hogy még nem vették fel a Pock nevet. Vagy lehetnének Blotter.

A lényeg, hogy be kellett mennünk Potterék szobájába. Ami épp olyan volt, mint a miénk, csak több kviddics poszterrel és kevesebb elhagyatott szoknyával.

- Avassatok be a részletekbe minket is – mosolygott Almira, míg levetette magát Sirius ágyára. – Mindent tudni akarunk!

Sirius olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben lelökné az ágyról. Az ablak mellett állt, keresztbe font karral, és morcosan ráncolta a szemöldökét. De minket ezzel nem lehet elijeszteni!

- Tényleg megszöktél? – kérdeztem, mire értetlenül a fiúkra nézett.

- Ezek honnan tudnak mindent?

Almira felsóhajtott.

- Hahó! – lóbálta a kezét. – Aranyvérű vagyok. Nekem is jár a Tiszta lap, amiben nyilván beszámolnak egy ilyen eseményről.

Sirius ledobta magát az ágyra.

- Ja. Tényleg.

- Hű – kerekedett el Felicia szeme. – És többé nem is mész már haza?

- Nem – vont vállat Sirius lazán. – Elegem van belőlük. Megléptem, és már semmi közöm hozzájuk.

Óvatosan Alice is leült az ágy szélére.

- Jamesékhez mentél?
Sirius bólintott, aztán még beavatott minket egy-két részletbe. Kiderült, hogy karácsonykor szökött meg, odakint hóvihart tombolt. Nem volt pénze, és stoppolnia kellett, hogy eljusson a vasútállomásra, de először valami beteg alakok vették fel, akiket megátkozott. Másodjára már egy csinos, huszonéves nő állt meg, akinek kellemes parfüm illata volt. A vonat épp akkor indult, amikor ő odaért, a mozgó jármű mellett futva kellett felkapaszkodnia. Ráadásul jegyet sem tudott venni, az volt a szerencséje, hogy bejött a fiatal kalauzlánynak, és nem büntette meg.

- ... pedig mondtam neki, hogy csak nyugodtan – regélte az ágytámlának dőlve. – Úgyhogy átvitt a személyzeti kocsiba, ahol... – végignézett rajtunk, és féloldalasan elmosolyodott. – Na mindegy, a többség itt még kiskorú.

- Te is kiskorú vagy – jegyezte meg Alice.

Sirius széttárta a karját és vállat vont.

Úgy alakult, hogy sokáig maradtunk még. Előkerült egy rádió, szólt a zene, mi pedig a karácsonyi élményeinkről beszélgettünk. Részemről nem sok mesélnivalóval szolgálhattam, de a többieknek akadtak érdekes történeteik. Alice-ék síelni mentek, Almira és Gweny a közös rokonoknak hála nagyrészt együtt ünnepelt, Felicia az anyjára panaszkodott, aztán a húgára. Potter azt mondta, azért lépett meg a suliból, hogy Sirius elé mehessen az állomásra – a szavaiból úgy vettem ki, ez nem jött neki össze –, Remus pedig a szüleivel ünnepelt.

Egyszer csak már azon kaptam magam, hogy egy rögtönzött újévi parti közepén ülök. Előkerültek a piák, és Almira – ki más? – hozott sütit a konyháról.

A mellettem ülő Felicia a kezembe nyomott egy üveg Lángnyelv Whiskyt. Potterre pillantottam. Felvont szemöldökkel nézett rám, én meg lepillantottam a piára. Tudtam, mire gondol, és inkább tovább adtam a whiskyt Peternek.

1976. január 6.

Almira ismét előhozakodott a továbbtanulás témájával.

- Van már valami ötleted? – huppant le mellém az ágyba, miközben én éppen a Narnia krónikái második részét olvastam. Volna.

- Nincs – vallottam be.

Letérdelt az éjjeliszekrénye elé, és zörögni kezdett valamivel, aztán kiszedett két csomag kekszet.

- Kókuszos legyen vagy csokis?

- Miért ne mindkettő?

- Mert ki kell tartania az első roxmortsi hétvégéig – mosolygott rám negédesen, és visszatette a csokisat. A másikat odadobta nekem, és miközben kibontottam, felmászott az ágyam végébe.

- Tessék – kínáltam meg a saját kekszével. Kivett egy darabot a csomagolásból, és beleharapott a kekszbe.

- Szóval – kezdte a nasit ropogtatva – lassan tudunk kéne, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel.

- De neked jó, mert rád vár egy szuper családi vállalkozás! Én meg azt se tudom, hogy a Wizengamotot eszik-e vagy isszák, nemhogy még ott dolgozzak!

Almira elfintorodott.

- Ne dolgozz a Wizengamotban. – Felsóhajtottam. Mindenki azt mondta, mit ne csináljak, de azt már senki, hogy mit igen. – Mit szeretsz?

- Olvasni – vontam vállat.

- Akkor miért nem leszel könyvtáros?

- Mert nem akarom halálra unni magam.

Almira felvonta a szemöldökét.

- Szerinted Madam Cvikker unatkozik?

Nem feleltem semmit, mert nem akartam magamat Madam Cvikkerrel összehasonlítani. A nézésemből rájöhetett erre, mert elnevette magát.

- Jó, akkor mit szeretsz még?

Ezúttal már rendesen eltűnődtem a válaszon.

- Az állatokat.

- Ezzel sok lehetőséged lenne! Dolgozhatsz magizoológusként, kisállatkereskedésben, farmon, a minisztériumban...

Ez az ötlet már jobban tetszett.

- Dolgozhatnék nálatok! Milyen jó lenne, ha a suli után is együtt maradhatnánk.

Almira kihúzta magát.

- Igen – mondta mereven. – Van még ötleted? Számmisztikával hogy állsz?

- Nem annyira szeretem. Az elején érdekes volt, de most... Alig várom, hogy levizsgázzak, és megszabaduljak tőle.

- Jó, akkor ezeken gondolkozz. A könyvtárost se vesd el élből, nem csak a roxforti könyvtár létezik. Van egy nagy, központi könyvtár Londonban, tele érdekes iratokkal. Aztán ott van a Czikornyai és Patza, az könyvesbolt, de ott is rengeteg kincsre lehet bukkanni.

Oldalra biccentett fejjel ropogtattam el egy kekszet. Ebben van igazság.

- Annyira nehéz dönteni – sóhajtottam. – Mert ha nem lenne elég, hogy egyébként is bizonytalan vagyok, ehhez hozzájön még a háború is. Olyan nehéz elképzelni, hogy nyugisan csinálom a dolgom, miközben emberek halnak meg.

- Nem tudlak elképzelni aurornak – mondta meg őszintén Almira. – De jó vagy bájitaltanból, lehetnél gyógyító.

Elvettem egy újabb kekszet.

- De ha arra gondolok, hogy lennék-e gyógyító, ha épp nem lenne háború, akkor a válaszom nem – hadonásztam az édességgel. – Érted?

Almira bólintott.

- Lehetnél tanár.

- Én? – kerekedett el a szemem. – Biztos nem. – Almira jót kuncogott a kiakadásomon. – Csapnivaló tanár lennék.

- Ez nem igaz!

- Nem akarok tanár lenni. És még ha akarnék is, lásd be, a mardekárosok kicsinálnának.

Elfintorodott.

- Az igaz. Na de jó vagy még bájitaltanból is. Lehetnél főzetkészítő.

A halántékomra szorítottam a tenyerem.

- Nem tudom. Zsong a fejem ettől a sok szakmától.

Almira mosolyogva vállat vont.

- Inkább örülj, hogy ilyen sok lehetőséged van. Esetleg írj a szüleidnek, hogy ők mit tanácsolnak.

- Nem hiszem, hogy sok hasznos tippel szolgálhatnak.

- Attól, hogy muglik, még lehetnek jó meglátásaik – mutatott rá.

Egy darabig csöndben eszegettük tovább a kekszet, aztán Almira hirtelen rám pillantott.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Oké, de ne hidd, hogy... Szóval csak az érdekelne, hogy tudod, volt ez a dolog James Potterrel, és most, amikor megint előkerült a pia, te olyan fura voltál, szóval gondoltam rákérdezek.

Forróság öntötte el a fejem a dühtől. Ha csak rá gondolok, dühös leszek!

- Pontosan mire? – kérdeztem ingerültebben, mint szerettem volna.

- Hogy mi ez az egész. Megbeszéltük a többiekkel, hogy nem faggatunk, de Lily, valami biztos történt köztetek a nyáron, és a fél suli arról beszélt a tanév elején, hogy a klubhelyiségben verekedtetek.

- Mi nem verekedtünk! Az csak félreértés volt.

Almira vágott egy arcot, de nem kommentálta a mondandómat, helyette azt kérdezte:

- Szereted?

Megszeppenten pislogtam.

- Mi?

- Szerelmes vagy belé?

Kinyitottam a számat, aztán becsuktam, mert egy hang sem jött ki a torkomon.

- Honnan tudjam?!

Almira féloldalasan elmosolyodott. Lehajtotta a fejét, hogy ne lássam, ahogy szétterül a vigyor az arcán, de vállon csaptam.

- Ne nevess!

Felnézett rám, és a képembe röhögött, ez az átkozott!

- Bocsi, de... Ez annyira... Jaj, nem is tudom, hogy lehet, hogy nem tudod?

Megdermedtem.

- Hát mert – kezdtem akadozva – honnan kéne tudnom? Honnan tudjam, milyen szerelmesnek lenni, ha még sosem voltam az? Persze nem hiszem, hogy az lennék, mert mégiscsak Potterről beszélünk, de hát kizárni sem lehet, nem?

Almira lassan bólintott.

- Nem, nem lehet. Na jó – csapta össze a tenyerét. – Ezt ki kell derítenünk.

Felszegtem az állam.

- Nem kell. Nem akarok tudni róla, ha a hülye hormonjaim meg akarnak szivatni, és ráadásul pont Potterrel. – Összeszorítottam a számat. – Te voltál már szerelmes, mondd el, milyen!

Almira elmerengve dörzsölgette az állát.

- Szerintem nincs két egyforma szerelem. Az mindig másmilyen. Egy ember sem érezhet ugyanúgy szerelmet két különböző ember iránt, hát még ha arról van szó, hogy a sok-sok különböző ember mint érez más és más emberek iránt.

- Almira!

- Jó, szóval egyfolytában rá gondolsz, és alig várod, hogy lásd, meg hogy ő lásson téged, de nem akarod, hogy tudja, hogy várod, és figyeled, de reméled, hogy ő is vár és figyel téged, és előre elképzeled, hogy mit mondasz majd neki, aztán persze sose úgy sikerül, ahogy akartad, és az tök ciki, de aztán mégis romantikusnak találod az egészet, és kezded előröl az álmodozást.

Összeráncoltam a homlokom.

- Te jó ég, én sok mindent várok, csak azt nem, hogy beszéljünk! Csak magáról beszél meg a kvidicsről.

- Ezért mondom, hogy minden szerelem más. Olyan is van, hogy csak kevés ideig találkozol valakivel, de rögtön tudod, hogy ő az igazi, de aztán elválnak útjaitok. Azért még levélben tartjátok a kapcsolatot, és attól olyan izgalmas az egész, hogy senki nem tudja, hogy szereted, és ő szeret téged, legalábbis reméled, de titokban egyfolytában írtok egymásnak, és közben lassan megismeritek a másikat.

- Ez elég konkrét.

- Nem, nem az.

Nekidöntöttem a hátam az ágytámlának.

- Szerintem nem vagyok szerelmes. Nevetséges ötlet.

Hiszen azt tudnom kéne. Érezni a szívemben, hogy van egy másik felem. De én nem vagyok magányos.

1976. január 9.

Egész nap nagy pelyhekben esik a hó. Az ablakban ülve figyeltem a havazást, miközben Perselust vártam. Ma van a születésnapja. Én pedig úgy döntöttem, megpróbálok adni neki még egy esélyt.

Késett, és ezzel nem szerzett jó pontot nálam, de kivételesen elnéztem neki. El akartam nézni, mert szerettem volna kibékülni vele, és ebben nem segít, ha veszekedéssel indítunk.

- Jól telt a szünet? – kérdeztem, még mindig az ablakban ülve. Perselus lassan közelebb jött, és felült az egyik asztal tetejére. Egy használaton kívüli tanteremben találkoztunk.

- Nem kifejezetten. Hát neked?

Hunyorogva kipillantottam az ablakon.

- Volt már jobb karácsonyom is.

Csönd állt be köztünk. Aztán Perselus szólalt meg.

- Azt hallottam, Black...

- Perselus, én egy... – kezdtem közbeszólva, és nem akartam ránézni – olyan vagyok neked, mint egy informátor? Aki szállítja a híreket a Griffendélről?

Végre rápillantottam. Elsápadt.

- Nem! – habogta.

- Akkor miért kell nekünk mindig Potterről és Blackről beszélgetnünk?

- Nem – rázta a fejét. – Igazad van. Nem kell.

- Jó. Akkor ne tegyük. Inkább mesélj arról, te például milyen irányban szeretnél majd tovább tanulni – vetettem fel azt a témát, ami mostanában engem is a leginkább foglalkozatott. – Biztos van valami ötleted mostanra.

- Bájitaltanból kiemelkedő jegyeim vannak, és ugyanez igaz a sötét varázslatok kivédésére is. Ezeket mindképpen magasabb szinten is tanulom majd, és meglátjuk, mire lesz jó.

- Én is szeretném majd folytatni ezeket a tárgyakat. Jó lesz, hogy biztosan lesznek jövőre is közös óráink.

Oldódott köztünk a feszültség, kellemesebb lett a légkör, de azt hiszem, valami megváltozott köztünk. A beszélgetés végéig, és még utána is az volt az érzésem, hogy akaratlanul is megtartunk egy bizonyos távolságot.