1975. november 19.

Annyira dühös vagyok!

Kezdjük azzal, hogy ez az idióta Hrosh már megint a végletekig kínzott minket. A fiúk közül ráadásul egyedül Peter jelent meg, úgyhogy az a szadista több figyelmet tudott szentelni ránk.

- Gyorsabban, Evans! - ordított. Ezúttal átkokat lőtt felénk, ezzel is nehezítve a futást, amelyet most Hagrid háza és az iskolaépület bejárata között kellett teljesítenünk.

A pálcánkat elvette, így hát kénytelen voltam arrébb ugrani, ha nem akartam, hogy a kék fénycsóva eltaláljon. Megcsúsztam a sáros talajon, és elestem. De Hrosh kiszemelt magának, lőtte felém az újabb átkot.

- Ááá! - ez a hang belőlem tört elő, miközben arrébb gördültem a sárban.

- Selwyn!

- Tanár úr!

Hrosh nem értékelte, hogy Almira visszakiabált neki. Lőtt felé egy átkot, amit telibe kapott, és hanyatt vágódott. Feliciának átok se kellett hozzá, ő egyszerűen elcsúszott a sárban.

Alice és Gweny kitartóan küzdöttek. Peter szedte a lábát, de végül ő is bekapott egy hátráltatóártást.

Ismét rám szegeződött a pálca, így hát felpattantam, és szaladtam tovább.

- Kislányok vagytok, vagy harcosok!? - ordított Hrosh, homlokán kidagadtak az erek.

- Én egészen biztos vagyok benne, hogy inkább kislány - mondta Felicia, aki mellett épp akkor szaladtam. Lehajoltam, és felsegítettem, de a beszólását Hrosh egy átokkal jutalmazta, így hát ismét elesett.

Sikkantva arrébb ugrottam, közben becsapódott mellém is átok. Gweny közben kitért egy másik átok elől, aztán ugrott egyet, hogy egy újabb támadást kivédjen. Igazán irigyeltem, amiért képes így rohangálni. Alice is jól bírta, ők ketten két-három alkalommal estek csak el. Én úgy vonultam mágiatörire, mint aki iszapbirkózó versenyt nyert.

A délutáni átváltoztatástanon még potyogott a sár a hajamból, de addigra vettem már fel tiszta talárt. Óra után azonban nem mentem hajat mosni - főleg nem a prefektusi fürdőbe, ahhoz nem túl kellemes emlékek kötnek -, hanem a könyvtár felé tartottam, hogy megírjam Bimbának és Nounber professzornak a beadandókat.

Azt beszéltük meg Maryvel, hogy ismét együtt tanulunk - jól jön neki a segítségem -, de nem láttam, amikor beléptem a könyvtárba. Letelepedtem az egyik asztalhoz, és nekiláttam a számmisztika beadandómnak. Alig pár sort írtam, amikor megállt valaki az asztalom mellett.

- Csatlakozhatok?

Felpillantottam Remusra, és bólintottam. Leült mellém, kipakolta a saját holmiját, és amikor elrendezkedett, úgy tűnt, mondani akar valamit.

Felnéztem az írásomról, és vetettem rá egy futó mosolyt.

- Igen?

- Kérdeznem kell valamit. - Komolynak tűnt. Letettem a pennám.

- Mondd csak.

Körbepillantott, és kicsit közelebb hajolt.

- Te mondtad el Pitonnak? - olyan halkan beszélt, hogy alig értettem a szavait.

- Micsodát? - ráncoltam a homlokom. Jelentőségteljesen nézett rám. Kellett pár másodperc, mire leesett, miről beszél. - Nem, dehogy! - Remus lepisszegett, mielőtt Madam Cvikker felfigyelt volna a hangoskodásomra. - Senkinek nem mondtam semmit. Egy szót se. Perselus... Per néhány napja feldobta nekem, hogy szerinte ez a helyzet, de azt mondtam neki, hogy teljesen megőrült. Amilyen gyorsan csak lehetett, eltereltem a témát. - Remus arckifejezése nyugtalanított. - Történt valami?

Ismét körbenézett.

- Utánam jött.

- Tessék!?

Immáron nem csak Remus, de más diákok is lepisszegtek.

- Megtudta, hogy a fúriafűz alatt indul egy alagút, és... Lily, ezt senkinek nem mondhatod el!

- Nem fogom - ráztam a fejem, és igyekeztem elnyomni magamban minden pletykahajlamot.

- James még időben utána jött, és nem esett baja.

- Potter megmentette Pitont!?

Ez annyira nevetségesen hangzik!

- Kis híján múlt.

- Annyira sajnálom, Remus! De tényleg nem én mondtam neki. Korábban is voltak már hülye elméletei, csak eddig nem jött rá az igazságra. Beszélek vele, ha szeretnéd.

Remus a fejét rázta.

- Inkább ne. Túl vagyunk rajta, megtörtént. Csak tudni akartam, hogy nem tőled tudja.

- Sosem mondanám el senkinek. Neki se.

Remus halványan rám mosolygott, aztán, ki tudja honnan, elővett egy tábla csokit.

- Kérsz?

- Még szép!

A csokoládét majszolva a beadandók fölé hajoltunk, de nem telt két perc se, Madam Cvikker már ott állt fölöttünk.

- Csokoládé!? A könyvtárban!?

A könyvtárosnő egy halomnyi könyvet uszított ránk, mi pedig csúfos menekülésbe fogtunk. Sosem gyepáltak még el könyvek, de egyszer ilyennek is meg kell történnie, nem igaz?

A folyosón már jót nevettünk rajta, ám a jó kedvünk alább hagyott, amikor megláttuk a levegőben fejjel lefelé lógó Maryt. Az még egy dolog, hogy fejjel lefelé lóg. Mostanában elterjedt ez a varázslat, a diákok úton, útfélen ezzel szívatják egymást. Ám Mary bőre zöld volt, tele kelésekkel. Az ajka megdagadt, a füléből fekete füst szállingózott.

- Merlinre! - Remus rászegezte a pálcáját, és megszüntette a harang testlebegtető bűbájt, hogy helyette rendes testlebegtető bűbáj segítségével a levegőben tartsa. - Vigyük a gyengélkedőre - szólt, a hangjában rémület zendült.

- Ezek mégis milyen átkok? - kérdeztem mellettük haladva. Szegény Mary!

- Ez egyértelműen fekete mágia. Reméljük, Madam Pomfrey tud kezdeni vele valamit.

Madam Pomfrey azt mondta, tud, de nyomban el is zavart minket onnét. Remélem, Maryvel minden rendben lesz! Akárki is átkozta meg, nagyon haragszom rá!

Ha nem lett volna mindez elég egyetlen napra, levelem jött. A többiek már aludtak, én is csak a naplóírás miatt voltam még ébren.

Kinyitottam az ablakot, és beengedtem Tintát. A bagoly elröppent, amikor leoldottam a levelet a lábáról, én pedig visszamásztam az ágyba, de a levél olvasása közben sírva fakadtam, így hát kimásztam az ágyból, és mezítláb kiosontam a szobánkból, hogy ne ébresszem fel a többieket a bőgésemmel.

Lebotorkáltam a klubhelyiségbe, és az volt a tervem, hogy az egyik kandalló elé kuporodva kibőgöm magam - ám volt már valaki odalent. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, és egy nem túl elegáns szipogással igyekeztem eltüntetni más, undorító testnedveimet is.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? - kérdeztem Siriust, aki már a kandallóm előtt ült egy üveg Lángnyelv Whisky társaságában. De ő legalább nem kuporgott és bőgött.

- Levelet kaptam - mondta hosszas hallhatás után. Megkerültem a kanapét, és leültem mellé.

- Te is?

- Miért, még ki? - értetlenkedett.

- Hát én.

- És ezért sírsz? - A hangja most komolyabban csengett, mint eddig. - Meghalt valakid?

A fejem ráztam

- Nem, szerencsére nem. Csak a nővérem írt. - A tűz meleg fénye sárgás-vöröses fényárba vonta Sirius arcát. - Ki nem állhat engem.

- Hülye testvérek - morogta Sirius, először nem értettem, miért, aztán eszembe jutott, hogy van egy öccse. Reméltem, hogy elmegyünk valami lelkizős irányba, és végre hivatalos forrásból tájékozódhatok a Black fivérek családi drámájáról. - Ha megnyugtat, engem az egész családom ki nem állhat.

- Azt hittem, téged mindenki szeret.

- Engem? - Keserűen felnevetett. - Nincs olyan ember a bolygón, aki ne utálna.

Furcsállva néztem rá.

- De hát most volt a szülinapod. Olyan bulid volt, amit bárki megirigyelhetne.

- Ja, tele hamis haverokkal.

- Mi van az igazi barátaiddal? - A fiúk hálókörlete felé lépcsőre pillantottam. - Azt látom, hogy mostanában kevesebbet időt töltötök együtt, de miért?

Próbáltam lazának tűnni, és nem olyannak, mint aki már hetek óta ezen agyal, és igyekszik valami módon megtudni a választ.

- Összevesztünk.

Sirius Black nem a szavak embere.

- Micsodán? - faggattam tovább. Rám nézett, és magában jót derült valamin.

- Hosszú. Inkább mutasd, mit írt a nővéred.

Vonakodva átnyújtottam neki Petunia levelét.

Kedves Lily!

Remélem, jól érzed magad a Roxfortban. Úgy tudom, van lehetőség a téli szünetre ott maradni. Remélem, érzed magad annyira jól, hogy ott is maradj. Áthívtam néhány barátomat a szünetre, és nem akarom, hogy találkozzanak veled, meg a dilis dolgaiddal. Szeretnék végre egy békés karácsonyt. Jobb lesz mindenkinek, ha maradsz a magadfajták között. Ott aztán felőlem áldozhattok bárányokat, vagy ki tudja, milyen beteg karácsonyi szokásaitok vannak.

Kellemes karácsonyt és boldog új évet!

Petunia

Sirius visszaadta a levelet.

- Nem örül, hogy boszorkány vagy?

- Utál értre - csóváltam a fejem. Aztán megláttam a lehetőséget, és a kezemet nyújtottam az ő leveléért. - Te is elolvashattad az enyémet - mondtam, amikor nemet akart mondani.

Morcosan a kezembe nyomta, én pedig megkaparintottam a kincset!

Drága Sirius!

Tudom, hogy a szüneteket a Roxfortban szoktad tölteni, és ezzel természetesen nincs is semmi gond. Idén azonban arra kell kérjelek, gyere haza karácsonyra. Van néhány fontos ember, akinek be szeretnénk mutatni téged. A te korodban már fontos a jó kapcsolatok építése, és ez egy remek lehetőség! A családunkból is jelen lesz mindenki, aki számít. Ez egy fontos est lesz, itt kell lenned! Írok Regulusnak is, ha esetleg elkeveredne a levele, add át neki is az üzenetet!

Üdvözlettel: Szerető Édesanyád

Nem tűnt rossz hírnek, még csak kellemetlennek sem, de az arckifejezéséből ítélve, Sirius inkább itt maradt volna.

- Szarabb már nem is lehetne - morogta, miközben visszavette a levelet. Aztán egy vállvonással a tűzbe dobta, és locsolt rá a whiskyjéből. A levél nagy lobbanással elégett. Siriusra néztem, aztán a tűzbe, és én is rádobtam a levelem. Hadd égjen!

1975. november 22.

A dühöm nem apadt. Írtam Perselusnak, hogy ma akarok vele beszélni, és szerencsére ráért. Valószínűleg nem számított arra, hogy rossz passzban leszek.

De miután Mary bőre még mindig zöld, és kelésekkel teli, igenis jogom van dühösnek lenni. Mostanra már nem füstölt a füle és magához tért, de borzasztó állapotban feküdt a gyengélkedőn.

- Emlékszel, ki tette? - kérdeztem.

- Mulciber.

- Miért?

Mary - lehetőségeihez képest lazán - vállat vont.

- Gondolom viccből. Madam Pomfrey azt mondta, ez feketemágia.

Bólintottam.

- Így van. Ez nem normális!

Hát, erre mit láttam ma? Hogy Perselus velük lófrál. Nos, ez igencsak felpaprikázott a találkozásunk előtt.

Ismét kint sétáltunk, és kellett is, hogy a hideg levegőn legyünk, máskülönben felforr a fejem. Érezhető már a tél közelsége, elkél a vastag köpeny és a csizma. Az ég szürke, a köd állandó.

- Nincs kedved neked is a kastélyban tölteni a karácsonyt? - kérdezte Perselus, ahogy elindultunk az úton.

- Kénytelen leszek - szűrtem a fogaim közt. Nem erről akartam most beszélni vele.

- Kénytelen?

- Petunia kérte. - Én meg megtettem neki ezt a szívességet. Nem azért, mert megérdemli. Hanem azért, mert én még ezek után is szeretem.

- De hisz ez csodás! A szobatársaim mind haza mennek, a mardekárosok többsége otthon lesz. Lejöhetsz hozzám. Együtt ünnepelhetünk.

Perselus Piton soha életében nem lelkesedett még ennyire a karácsonyért. Máskor mindig biztattam, hogy örüljön az ünnepnek, de most nem ment.

- Nem akarok veled karácsonyozni.

Perselus értetlenül meredt rám.

- Hiszen ha mindketten itt leszünk, ez könnyedén megoldható. Azt hittem, örülnél neki, azt hittem, barátok vagyunk.

- Barátok vagyunk, Per - ráztam a fejem -, de te olyanokkal is összeállsz, akik nekem egyáltalán nem tetszenek! Ne haragudj, de ki nem állhatom Averyt és Mulcibert! Mulciber! Mit eszel azon az alakon, Per? Engem a hideg kiráz tőle! Nem hallottad, mit csinált egyik nap Mary Macdonalddel?

Megálltam egy oszlopnál, és nekidőltem. Perselus először értetlenül nézett rám, aztán bosszúsan legyintett.

- Az nem volt komoly - legyintett. - Csak megviccelte.

- Sötét varázslatot használt, és ha az szerinted vicces... - kezdtem, de közbevágott.

- És Potter meg a haverjai, ők mit csinálnak?

Potter. Már megint itt tartunk. Perselus feje vöröslött a döhtől, és értem, mert általában az én fejem is majd felrobban, ha Potterről van szó, de miért kell mindig mindennek arról az idiótáról szólnia?

- Mi köze Potternek bármihez?

- Éjszakánként kiszöknek. És az a Lupin is gyanús nekem. Hova jár az folyton?

- Beteg - mondtam halkan. - Azt mondják, beteg.

Nem akartam szegény Remust ebbe belekeverni. Perselus felmordult.

- Havonta egyszer, pont teliholdkor, mi?

Kezdett elegem lenni ebből. Potterre azt mond, amit akar, de Remusra nem! Főleg, hogy tudom, Perselus mit tett a legutóbbi holdtölte alkalmával.

- Tudom, milyen elméletet találtál ki. De egyáltalán: mit törődsz velük? Miért érdekel

annyira, hogy mit csinálnak éjszakánként?

- Csak be akarom bizonyítani neked, hogy nem olyan fantasztikusak, amilyennek mindenki tartja őket!

Ki tartja őket fantasztikusnak? Én biztos nem... Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság.

- De ők legalább nem használnak fekete mágiát. - Halkabban folytattam. - És különben is, hálátlan vagy. Hallottam, mi történt nemrég. Suttyomban utánuk mentél a fúriafűz alatti alagútba, és James Potter megmentett attól a valamitől, ami odalent ólálkodik...

- Megmentett? - Perselus magán kívül volt. - Megmentett? Azt hiszed, azért, mert olyan nagy hős!? A saját irháját mentette, meg a haverjaiét! Nem fogod... Nem engedlek...

- Nem engedsz? - akadtam ki. - Nem engedsz?

Mégis mit képzel magáról, hogy majd ő mondja, mit csinálhatok, és mit nem, kivel állhatok szóba, és kivel nem?!

- Rosszul mondtam... - visszakozott azonnal. - Csak nem akarom, hogy elhitessen veled mindenfélét... Tetszel neki, tetszel James Potternek! És nem igaz, hogy ő... mindenki azt hiszi... nagy hős kviddicsező...

Hát már megint ott tartunk, hogy Potter meg én! Ám Potternek nem kell velem semmit sem elhitetnie. Pontosan tudom, miféle ember!

- Tudom, hogy James Potter egy undok, magamutogató tetű. Semmi szükség rá, hogy erről

felvilágosíts. De Mulciber és Avery nem viccesek, hanem simán gonoszok. Gonoszok, Per. nem értem, hogy tudsz barátkozni velük.

De hogy hogyan, az nem derült ki. Perselus tovább szidta nekem Pottert.

- Engem ez nem érdekel - állítottam le. - Ha nem tudsz másról beszélni, mert ennyire megszállottja vagy Potternek, akkor egyáltalán miért lep meg, hogy nem akarok veled karácsonyozni? Szerinted ezt akarom hallgatni az egész szünet alatt? Vagy Mulciber fantasztikusan gonosz varázslataitól akarsz kiselőadást tartani? Inkább leszek egyedül, mint veled.

Perselus megállt. Nem szólt, csak nézett rám összeszorított ajkakkal. Láttam, hogy most igazán megsértettem. Végül sarkon fordult, és elviharzott.