1975. október 3.

Ma estére Remusszal együtt osztottak be járőrözni. Szerettem volna kihasználni az alkalmat, és beszélni vele. Volt itt valami, ami már egy ideje nem hagyott nyugodni. Ám ahogy egymás mellett lépkedtünk, és az arcára pillantottam, gondterheltnek tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy itt a megfelelő alkalom.

Kinéztem az ablakon. A hold mindössze egy vékonyka kis csíkká szűkült, alig világított. A csillagok elé felhők kúsztak, és ha elképzeltem, hogy ki kellene mennem valamiért, megborzongtam.

- Eddig hogy tetszik a prefektusság? - Remus hangja visszarángatott a fáklyákkal megvilágított folyosóra.

- Büntetőmunkára küldtem Ava-Rose Shafiqet - böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Ez volt roxforti pályafutásom csúcspontja.

Remus féloldalasan elmosolyodott.

- Már ezért megérte.

- Így van - mosolyogtam én is. - Valójában nem számítottam rá, tudod? Nem hittem volna, hogy prefektus leszek. Ez olyan... megtisztelő. Úgy érzem, nem érdemlem meg.

- Ha valaki megérdemli, akkor az te vagy, Lily.

Jól estek a szavai.

- Csak azt hittem, Alice lesz prefektus. Mert ő olyan, nem is tudom, mi a jó szó rá. Összeszedett?

Alice mindig rendesen megírja a leckét, becsülettel tanul, aktív az órákon. Persze én is tanulok, de nem úgy, ahogyan azt általában az emberek teszik. Hajlamos vagyok hagyni, hogy felgyűljön a sok anyag, aztán egyben ledarálni.

- De te figyelsz is az emberekre. Prefektus nem az lesz, aki jól tanul, hanem aki ért az emberekhez. De úgy tudom, neked a jegyeiddel sincs gond.

- Jól sikerültek a vizsgáim - bólintottam. Anya nagyon örült neki, egyész nyáron azt emlegette, milyen büszke rám emiatt. Annak is örült, hogy prefektus lettem. Azt már nem mertem elmondani neki, hogy leittam magam Potteréknél. Jobb, ha a mélypontokról nem tud. A megrovó tekintete nélkül is épp eléggé szégyellem magam.

Remus ismét megszólalt.

- Egyébként engem is meglepett, hogy engem választottak.

A homlokom ráncoltam.

- Miért?

- Egyfelől én nem vagyok túl jó az ilyen közösségi dolgokban. Azt hittem, Jamest választják.

- James Potter szereti azt hinni, hogy körülötte forog a világ, és ezt igyekszik elhitetni másokkal is. Ne hagyd, hogy veled is ezt tegye.

Remus nevetett.

- Van igazság a szavaidban.

Hálás voltam, amiért nem forszírozta a Potter-témát. Nem bírtam volna elviselni, ha még ő is előhozakodik ezzel az egésszel. A fél Griffendél szemtanúja volt a veszekedésünknek.

Nem tudom, mi van velem!

De folyton úgy viselkedek, mint egy bolond. Kezdve azzal, hogy annyi ittam. Pedig nem akartam. De annyit nevettünk, és Almira olyan vidáman nyújtotta nekem az üveget, nem lehetett nemet mondani!

- És mi a másik indokod? - kérdeztem.

- Tessék?

- Azt mondtad, egyfelől emiatt nem számítottál rá. De még miért?

Remus zavarba jött, és elfordította a fejét.

- Ja, az nem lényeges.

Megálltam.

- Remus. - Ő is megállt, és rám nézett. Sokkal magasabb volt nálam, a szeme furcsán csillogott. - Szeretném, ha tudnád, hogy... - A háta mögé néztem, ki az ablakon. Jól jött volna egy segítő felirat az égen. Ezt mégis hogy lehet elmondani?

- Igen? - kérdezte, mert képtelen voltam befejezni a mondatot.

- Hát csak, hogy vannak dolgok. Amik nem mindig azok, aminek látszanak. De néha igen. És én azt hiszem, tudom, mit látok. És ha igen, akkor szeretném, hogy tudd, hogy én látom, és ha van bármi mód, hogy jobbá tegyem, akkor szeretném. Persze csak, ha szeretnéd.

Remus úgy pislogott rám, mint egy őrültre. Persze ez után a monológ után nem csoda.

- Azt hiszem, fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Hát már nekem se. - Kínomban felnevettem, és a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Aztán közelebb léptem hozzá, és átöleltem. - Komolyan mondom - suttogtam, bár egyedül voltunk a kihalt folyosón. - Tudom, hogy nem arról van szó, hogy anyukád beteg. Nem mondom el senkinek, és nem kell róla beszélned. De szeretném, hogy tudd, hogy ha mégis szeretnél, akkor itt vagyok.

Remus feszülten állt, de végül lassan kifújta a levegőt.

- Továbbra sem tudom, miről beszélsz - szólt lassan -, de köszönöm.

Elmosolyodtam, és hátrébb léptem.

- Gyere, már rég két folyosóval arrébb kéne járnunk!

1975. október 4.

Reggeli közben Felicia megállás nélkül panaszkodott.

- Annyira elegem van! Hrosh a legrosszabb SVK tanár. Nem akarok többet futni, soha, soha többé!

- Hová lett az optimizmusod? - kérdezte Alice, aki jó ízűen bacont falatozott.

Fely felkönyökölt az asztalra.

- Nem tudom!

- Én tudom - állította Almira. - Shemy vitte el. Az én jó kedvem is nála maradt. Semmi esély, hogy Hrosh felajánlja, hogy hozzunk pizzát.

- Arra van esély - vetettem közbe. - De azt nem mi fogjuk megenni, hanem ő, miközben mi futjuk a köröket.

Ekkor megérkezett a Reggeli Próféta, és a bagoly majdnem a zabkásámban landolt, így csak fél füllel hallottam Gweny közbeszólását, miszerint idén legalább csinálunk valamit.

- De nem is tanulunk rendesen - morgolódott Almira.

- Ha viszont megtámadnak, ennek még mindig nagyobb hasznát veszed, mint a pizza zabálásnak.

Mivel senki nem nyúlt az újságért, én vettem kézbe.

Átalakul az oktatás? Megjelent az 1975. évi 189.OL5 számú oktatásügyi rendelet.

November elsejétől lép érvénybe az újonnan hozott rendelet, melynek értelmében a tanároknak ki kell tölteniük a minisztérium által küldött kérdőívet. A kérdések közt szerepelnek általános adatok (név, születési idő, csillagjegy), valamint kifejtendő választ igénylő kérdések is, úgy mint a hármas (Miért döntött úgy, hogy tanár lesz?) vagy a hatos számú kérdés (Ha egy tanuló azt mondaná, Ön a legrosszabb tanára, mit válaszolna?). A kérdőív nem csak a Roxfort tanárai vonatkozik, de minden egyéb oktatási intézményre is, ide értve az olyan tanfolyamokat kínáló intézményeket, mint a Villámvarázs.

Hogy miért van szükség a kérdések megválaszolására, azt egyelőre nem tudni.

A tanári asztalra pillantottam. Kíváncsi voltam, ők mit szólnak ehhez, de valószínűleg, már hallották a hírt, nem tűntek meglepettnek, vagy aggódónak.

Vándorolnak a mágikus lények

Több szemtanú számolt be különböző, vándorló varázslényekről. Főként óriásokat észlelnek, nem csak Nagy-Britanniában, de egész Európa szerte. Néhányan vérfarkasokat emlegetnek.

- Egy egész falka - állítja egyik olvasónk, akinek nevét - kérésére - nem hozzuk nyilvánosságra. - Azok a szívtelen bestiák itt randalíroztak. Megfenyegettek! Napokig nem mertük kitenni a lábunkat az utcára. Bezárkóztunk a gyerekekkel. A szomszédhoz is csak a kandallón át mertünk menni. Ezek a szörnyetegek betörtek néhány házba. Mr. és Mrs. H. az utolsó pillanatban dehoppanált. Befogadtuk szerencsétlenekét, itt laktak nálunk. Aztán amikor ezek a beste lelkek továbbálltak, H-ék haza mentek, de hát úgy feltúrták a házukat! Mindent tönkre tettek. Azóta nem jöttek vissza, ki tudja, merre mentek.

Lapunk több, hasonló levelet kapott. Az aurorok vizsgálják az estet.

- Újabb támadások? - kérdezte Almira, amikor felpillantottam.

- Nem, ez most más. Vonuló varázslények - foglaltam össze röviden. Körbenéztem, de nem láttam a nagyteremben, akit kerestem. - Meg a tanárokat szekírozzák a minisztériumból.

- Ha elérik, hogy kirúgják Hrosht, akkor felőlem nyugodtan.

Nekem azonban rossz előérzetem van.

1975. október 5.

- Ha van valami, amit nem lehet időben elkezdeni, akkor az ez - jelentette be Almira, és leszórt elénk egy rakat prospektust. A klubhelyiségben ültünk, szemben a kandallóval. Én egy regényt olvastam, Felicia elnyúlt mellettem a kanapén és szundikált, Alice és Gweny pedig az átváltoztatástan beadandóról beszélgettek.

- Mik ezek? - kérdeztem, és kézbe vettem egyet. „Képességet érzel magadban biztonságiőr-trollok kiképzésére?".

- Segítség pályaválasztáshoz.

Pályaválasztás. A tudatom mélyén eddig is ott motoszkált, de ez olyan hirtelenül ért! Ráadásul ezzel véglegessé vált, hogy valamilyen varázsszakmát szerzek majd. Csakhogy azt sem tudom, milyen varázsszakmák léteznek!

Almira, mintha csak gondolatolvasó lenne, levetette magát a kanapé karfájára, és így szólt:

- Ezek a kis prospektusok azért vannak, hogy feltárják a lehetőségeinket.

- Te nem a családod farmján fogsz dolgozni? - nézett fel rá Alice. Almira körbepillantott a társaságon.

- De - mondta gyorsan. - Még szép, hogy ott. Ezeket nektek hoztam. - Kihúzta magát. - Főleg Lilynek. Honnan tudná, hogy lehet medimágus, magizoológus, vagy éppen herbológus?

Megnézegettem a prospektusokat, és mire elindultunk ebédelni, már zsongott a fejem sok szakmaleírástól.

- Én auror leszek - jelentette ki Alice, miközben kimászott a portrélyukon. - Már régóta ez a terv. Eleinte táncosnő akartam lenni, aztán meg eladó az Abszol úton. De az utóbbi években mindig úgy képzeltem, hogy auror leszek.

Jó annak, aki ezt így tudja! Nekem ötletem sincs. Az a szerencse, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

- Én még nem tudom - vont vállat Felicia. - Majd megnézem a prospektusokat. Jó vagyok gyógynövénytanból és legendás lények gondozásából, meg a bájitaltant is szeretem. Hátha lehet ezekkel kezdeni valamit.

Mindenki Gewnre nézett, mert még csak ő nem nyilatkozott. A kedvünkért bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Engem ez nem kifejezetten érdekel. Hülyeség, hogy most kell kitalálni, mit akarunk csinálni. Egyelőre teszem, amit jónak látok, és ha már másként látom, majd másként teszem.

- Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy értem, amit mondasz - ráncoltam a homlokom -, de talán kapiskálom.

1973. október 11.

Végre jutott időnk Perselusszal találkozni. Az utóbbi napokban vagy ő nem ért rá, vagy én. Hol én írtam a méteres beadandókat, hol ő.

Mivel még egészen kellemes odakint az időjárás - ugyan minden csupa köd, nincs annyira hideg - így kimentünk sétálni.

- Még nem is gratuláltam a prefektusi kinevezésedhez - mondta Perselus. - Igencsak meglep.

- Engem is. De örülök neki.

- Még mindig úgy gondolom, sokkal inkább illenél a Mardekárba. Ott méltán kaptad volna meg.

Elmosolyodtam.

- Dehogy illek a Mardekárba. Ízig-vérig griffendéles vagyok - nevettem rá. - Múltkor mondtam Lumpslucknak is. Valamiért ő is a Mardekárban akarna látni.

- Talán mert az lenne neked a megfelelő.

- Vagy mert akkor dicsekedhetne, hogy az ő házába két bájitalzseni is jár.

Átvágtunk a parkon, a tó felé tartottunk.

- Hallom, kiléptél a csapatból - hoztam fel egy újabb témát.

- Úgy gondolom, ebben a tanévben fontosabb dolgom is akad, mint a kviddics.

Bólintottam.

- Így van. Az RBF-ek fontosabbak. Te tudod már, milyen irányba akarsz továbbtanulni? Nekem ötletem sincs.

- Nem gondolkodtam még ezen.

- Eddig én se - ráztam a fejem. - De lassan át kéne gondolni. Olyat akarok, ami boldoggá tesz. De honnan tudhatnám, hogy mi az?

- A munka lényege nem az öröm, hanem a pénz - vetette ellen Perselus.

- A pénz is. De miért ne lehetne olyan munkám, amit még élvezek is? Ó, nézd! - mutattam a tó felé. Az óriáspolip kidugta a csápját, és integetett. Visszaintegettem neki. - Foglalkozhatnék mondjuk polipokkal. Vagy sellőkkel. Lily Evans, a sellőkutató? - vigyorogtam Perre. - Na, hogy hangzik?

- Képtelenül.

- Olyan ünneprontó vagy - löktem meg a vállát, mire végre ő is elmosolyodott. Leértünk a tóhoz, és elindultunk jobbra. - Lehet, hogy igazad van - pillantottam a vízre. - Ilyen hidegben nem lenne kedvem megmártózni a tóban. Hát még télen!

Nevetgélve jártuk körbe a tavat. Ez volt az egyik legjobb nap, mióta visszajöttünk a Roxfortba.

1975. október 15.

Dupla SVK-val indult a reggel. Rosszul esett kimenni a hideg, csípős levegőre, és addig futni, amíg majd kiköpöm a tüdőmet. Azokon a részeken, ahol Hrosh nem láthat, inkább sétáltam. Sokszor ott is, ahol látott, mert képtelen voltam ennél jobban megerőltetni magam. Még így sem én lettem az utolsó. Elsőként persze Potter ért be. Ki más?

Ha nem lett volna elég, hogy olyan önelégülten ácsorog Hrosh mellett, még mágiatörin is el kellett viselnem. Amióta úgy összevesztünk, nem nagyon állt szóba velem, csak ha sértegetni akart.

- Már megbocsáss, Evans, de átlóg a könyököd a térfelemre - közölte ma velem. Bosszankodva húztam arrébb a kezem.

- Hidd el, hogy véletlen volt. Semmi pénzért nem lennék ilyen közel hozzád szánt szándékkal.

- Jobb is. Még átugrálnak rólad Piton kis tetvei.

- Perselus nem tetves.

- Megvizsgáltad? De cuki!

- Nem vizsgáltam, mert nem volt rá szükség, mert nem az.

- Ebben a mondatban van pár ellentmondás, de már meg sem lep. Ügyes vagy abban, hogy ellentmondj magadnak, és mindenféle logikának.

Csak akkor állt le, amikor Binns elkezdte az órát. Nagyot nyeltem, és inkább a jegyzeteim fölé hajoltam. Hova tűntek azok a napok, amikor csak úgy megvoltunk egymás mellett? Amikor hozott nekem is pokrócot, hogy együtt aludjunk az órán? Amikor óra közben arról próbált győzködni, hogy jelentkezzek a kviddics csapatba?

És még csak azt sem tudom eldönteni, hogy őt kell mindezért hibáztatnom - vagy pedig magamat?

Délután felmentem a könyvtárba. Maryvel tanultunk együtt. Segítettem neki néhány beadandóban - az egyikhez megtaláltam azt a könyvet, amiből tavaly én is megírtam a saját bűbájtan esszémet.

- Flitwick imádni fog, ha ebből dolgozol.

- Remélem. Nem megy túl jól a tanulás - húzta el a száját. Felcsapta a könyvet, és alig pár szót írt csak le, amikor letette a pennáját. - Lily, hogy lehet ilyen időkben jól tanulni? Egyre csak a sok szörnyűség jár a fejemben. Mi van, ha én leszek a következő?

Felpillantottam a bájitaltan beadandómból.

- Én is sokat agyalok. De igyekszem elterelni a gondolataim - válaszoltam. - Semmin nem változtat, ha rettegek. De ha meg kell halnom holnap, akkor azt úgy akarom megtenni, hogy nem azon morfondírozok, mi lett volna, ha nem csak sírva kuporgok egy sarokban, hanem úgy, hogy előtte a lehetőségeimhez képest kihasználtam az időmet.

Azt már nem tettem hozzá, hogy amilyen elkeseredett vagyok mostanában, a halál gondolta már nem is rémít meg annyira. De ha másra nem is jó ez a háború, arra mindenképp, hogy átértékeljük az életünket, és azt, mi az igazán fontos.