Szerdán az Abszol úton találkoztak Remusszal és Peterrel. James abban a reményben indult el, hogy négyen együtt remekül fogják érezni magukat, csakhogy rányomta a bélyeget a hangulatukra az Abszol úton uralkodó őrület.

Odakint kisebb-nagyobb plakátok borították a falakat, rajtuk olyan feliratokkal, mint Védjük meg, ami a miénk! Igazságot az aranyvérűeknek! és Dumbledore együtt oktatja a gyermekeinket a sárvérűekkel meg A sárvérűek az életünkre törnek!.

Akadtak olyan plakátok is, amelyeken nem csak szöveg, de kép is volt, mint az Ez a holnap? feliratú, amelyen egy jól szituált aranyvérűt tapostak a sárba, vagy épp a Az én anyukám értem mond nemet szöveg alatt bánatosan pislogó kislány.

- Ez mégis mi a franc? – éretlenkedtek a szövegeket olvasva. De a helyzet akkor sem lett jobb, amikor betértek a Czikornyai és Patzába. Odabent fejetlenség uralkodott, az egyik eladó a pultnál szolgálta ki a vásárlókat, a másik pedig nem győzte átrendezni a polcokat.

- Mégis mi folyik itt? – kérdezte Remus, amikor a könyv, amit szeretett volna levenni a polcról, elröppent a sarokba, és megsemmisítette önmagát.

Egy közelben álló, korosodó asszony meghallotta a kérdését és halk magyarázatot adott.

- Új rendelet a minisztériumból. Az ilyen könyvek már nem jók. Most az ilyeneket szabad csak árulni – emelt le egy könyvet a polcról, amely A muglik fejlődése a gombafélékből címet viselte.

- Gombafélékből – értetlenkedett Remus

- Ezt ismerem – hajolt oda Sirius. Remus belelapozott, de aztán inkább visszarakta a polcra.

Az üzletben elszórtan találtak csak rendes könyveket, a legtöbb ugyanarról szólt: az aranyvérűek dicsőítéséről és a muglik alázásáról. A tudományos szekció, a kalandregények és még a gyerekkönyvek is. James talált egy teljes sorozatot, ami egy aranyvérű testvérpár kalandjait mesélte el, és minden rész elején szépen illusztrált családfa mutatta be a főszereplők származását.

Az egyik részt James végiglapozta ott a boltban, de úgy érezte, lezsibbad tőle az agya. A főszereplő kislány, Sarah, rosszul érezte magát, mert az Abszol út végi játszótéren látta, hogy milyen jóban vannak egymással a gyerekek, és együtt mennek onnan fagyizni. Ő is szeretett volna barátokat, és ezt otthon el is mondta a szüleinek, akik megértőnek bizonyultak: szerintük is szüksége van egy korabeli barátra. Csakhogy felhívták rá a figyelmét, hogy nem mindenkivel jó barátkozni. Délután elővették a családi krónikát, és elolvasták benne a dédimama fiatalkoráról feljegyzett történet, melyben kiderül, hogy amikor még a Roxfortba járt, volt egy félvér barátja, aki ugyan látszólag kedves volt, nem értett egyet az aranyvérűek felsőbbrendűségével. A dédi egy nap rájött, hogy nem érdemes vele barátkoznia, és megmondta neki, hogy többet nem lehetnek barátok. Helyette most már csakis aranyvérűekkel barátkozott. Sarah is levonta a konklúziót: olyanokkal kell barátkozni, akik méltóak rá. Szerencsére a szülei éppen meghívtak vacsorára egy nagy nevű máguscsaládot, akiknek pont vele egyidős lányuk van, és akivel így összebarátkozhatott.

Megmutatta a többieknek is, aztán letelepedtek az egyik sarokban, és felolvasták egymásnak a különbözőm színes, mozgó rajzokkal illusztrált részeket, miközben hol elborzadtak rajta, hol pedig röhögtek azon, hogy lehet ilyen gyökér meséket írni. Egészen addig maradtak, mígnem a boltos megelégelte a vihogásukat, és közölte, hogyha nem vesznek semmit, akkor távozzanak.

Az Abszol úton sem akartak maradni, nyomasztotta őket a sok propaganda plakát, úgyhogy a Foltozott Üstön át áttértek a mugli Londonba.

- Elment az életkedvem is ettől a sok hülyeségtől – dörmögte Remus, miközben véletlenszerűen elindultak az egyik utcán. Mellettük színes kirakatok hirdették árucikkeiket, az úton sorra húztak el mellettük az autók.

- Kereshetnénk egy kocsmát – vetette fel Sirius a cégéreket pásztázva.

- Vaaagy – nyújtotta el James a szót – kihasználhatnánk, hogy jó idő van, és elmehetnénk egy parkba.

Remus és Peter inkább James ötletét támogatták, úgyhogy a Hyde Parkban kötöttek ki. Egy darabig sétálgattak a tekintélyes fák árnyékában, aztán letelepedtek a Serpentine tó mellett egy padra.

- Olyan elkeserítő minden – bukott ki Peterből, ahogy ott üldögéltek a napsütésben. – Nemigen látni a jövőt.

- Talán jobb is, hogy nem látjuk – merengett James. A vízfelszínen tükröződő fényt figyelte. – Talán azért nem látjuk, mert annyira sötét, és akkor inkább ne is lássuk.

- De azért valamit csak jó lenne tudni – vetette közbe Sirius. – Azt se tudom, mihez akarok kezdeni az életemmel.

- Persze, mert így nem lehet tervezni – rázta James a fejét. – Mihez igazodsz? A háborúhoz? Auror leszel? Aztán véget ér, és ott állsz egy szakmával, amit igazából nem is akartál. De ki a franc menne jelenleg golymók kutatónak?

Egy ideig csak a víz szelíd hullámainak zaja törte meg a csendet, aztán Peter nagyot sóhajtott.

- Lehet, el kéne mennünk innen.

- De hiába menekülünk el, a problémák attól még léteznek – rázta James a fejét. – Elmegyünk, közben Voldemort leigázza Angliát, aztán szép lassan oda is beférkőzik, ahol új életet kezdtél. Nem menekülhetsz örökké.

- Arról nem is beszélve, hogy mindig lesznek újabb mugliivadékok – tette hozzá Sirius. – Őket hagyjuk szarban, ha elmegyünk. Tizenegyéveseket, akik kénytelen a Roxfortba járni.

- Érthető, ha valaki elmenekül – szólt közbe Remus. – Aki úgy érzi, nem tud, nem mer, vagy csak nem akar tenni Voldemort ellen, az jobb, ha elmegy. De ha mindenki megfutamodik, csak romlik a helyzet. A Halálfalóknak igenis látniuk kell, hogy van ellenállás, nem hódol be nekik mindenki. Látniuk kell, hogy nem félünk tőlük.

- Pedig hát félünk – mondta ki James, amire mind gondoltak abban a pillanatban.

Sirius az égre nézve hátradőlt a padon.

- Ne mondjátok nekem, hogy siránkozással fog telni az egész napunk. Komolyan azért jöttünk fel Londonba találkozni, hogy itt keseregjünk?

- Sorold a jó híreket, és kacarászok veled – forgatta James a szemét. Sirius felugrott.

- Remus és Peter még nem is látták a tetoválásom.

- A mid? – pislogott Remus, de Sirius addigra már fel is húzta a pólóját, közszemlére téve a tetoválást.

- Azta, de jó! – csillant fel Peter szeme. Ujjával megbökdöste, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy tényleg ott van, és nem csak a szeme káprázik.

- Tényleg jól néz ki – ismerte el Remus.

Sirius bólintott, aztán megdermedt. A fák közé meredt. Szemét résnyire szűkítette, miközben minden idegszálával megfeszült.

James aggódva fordult hátra ültében. Halálfalókra számított, vagy más veszélyre, de nem látott semmit.

- Mi az? – kérdezte.

- Mókus – felelte Sirius.

Remus felsóhajtott, Peter megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Ugye nem akarsz semmi hülyeséget csinálni? – kérdezte Remus. Sirius rámosolygott, de nem válaszolt, a következő pillanatban pedig már kutyaként állt előttük. – Minden tele van muglikkal!

Sirius ezt már csak fél füllel hallhatta, loholt a mókus után. James mellesleg csak részben adott igazat Remusnak. Összesen két muglit láttak a parkban eddig, talán, mert mostanra beborult az ég és feltámadt a szél, vihart ígérve.

- Szaladjunk utána vagy... - kezdte Peter, de a többiek arckifejezését látva, inkább be se fejezte.

Csak ültek ott karba tett kézzel, és várták, hogy Tapmancs méltóztasson visszafáradni.

Öt perccel később James megunta a dolgot.

- Hogy lehet valaki ilyen idióta? – kérdezte, miközben nagy lendülettel felállt. – Sirius!

Körbenézve nem látta semerre a barátját, úgyhogy Remus és Peter is felkecmeregtek, és elindultak megkeresni Siriust.

Egyre erősebben fújt a szél, miközben elindultak arra, amerre Siriust utoljára látták. Rövid séta után pillantották meg Tapmancsot.

James pislogott. Nem akart hinni a szemének.

- Ti is azt látjátok, amit én? – nyögte Remus.

James fáradtan beletúrt a hajába.

- Igen – sóhajtotta, és nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Peter döntött, ő idegesen felnevetett.

Barátjukat éppen betuszkolták egy befogóbot segítségével egy furgon hátuljába.

A két férfi rácsukta a sintér feliratú autó hátsóajtaját, és megkerülve a kocsit, beültek előre.

James, Remus és Peter összenéztek, aztán kiabálva futni kezdtek az autó irányába, de az túl messze parkolt. A sofőr egy papír fölé hajolt, valamiféle dokumentáció lehetett, de nem hallotta a kiabáló csapatot.

Mire a közelükbe értek, beindította a motort, és a furgon elindult.

- Hogy fogjuk megtalálni Siriust? – lihegte Peter. Megálltak, és az autó után néztek. Remus nagyot nyelt, James a fejét rázta, mert ő sem tudta.

- Bazd meg, Sirius – nyögte. – Hogy lehet valaki ilyen hülye?

- Nézzétek – mutatott Peter egy parkoló autóra. Abból az előbb szállt ki egy házaspár, a csomagtartót felnyitották, kiszedték a szatyrok egy részét, és most éppen a lakásuk felé tartottak.

James bólintott. Megvárták, hogy a házaspár belépjen az ajtón, aztán átszaladtak az úttesten, és beugrottak az autóba.

- Gyerünk, Remus! Indulj!

- De én nem tudok vezetni! – Remus hangja kétségbeesetten csendült.

- Akkor miért ültél a sofőr ülésre?

- Nem tudom!

James hátrafordult.

- Peter, te tudsz?

- Nem.

- Akkor tök mindegy, csak csináld, Remus, mert mindjárt jönnek.

Remus elfordította a kulcsot, és megnyomott egy pedált, James pedig megragadta a kéziféket, és kiengedte. A kocsi megugrott, de rögvest lefulladt. Lassan gurulni kezdtek hátrafele. Remus újrapróbálkozott, és végre döcögve elindultak.

- A furgon nem erre ment – szólt közbe Peter. Remus adott egy kis gázt, mire belepréselődtek az ülésbe. Aztán lassított, hogy meg tudjon fordulni. A motor felbőgött, rossz sebességfokozatban lehettek, és a fordulás közben felmentek a járdára is.

- Remus, vigyázz!

Letaroltak egy standot, és kivágtak egy autó elé, aztán index nélkül bekanyarodtak abba az utcába, ahol a sintérautó eltűnt.

Egyenesen száguldottak, mígnem James felkiáltott.

- Állj!

Remus beletaposott a fékbe, ők pedig csak a biztonsági övnek köszönhették, hogy nem szereztek súlyos fejsérülést.

Kikötötték magukat és kiszálltak a kocsiból. A gyepmesteri telep előtt ott parkolt a nem rég látott furgon, és egy másik hasonló is.

A fiúk besiettek, és a recepcióshoz léptek.

- Most hozták be a kutyánkat – közölte vele James. A férfi unottan nézett fel rájuk az újságjából. – Tévedés történt, elszökött tőlünk, és befogták.

- Hogy néz ki az eb?

- Fekete.

- Nagyjából ekkora – mutatta Remus maga mellett a kezével.

- Látta? – kérdezte Peter reménykedve.

A férfi ráemelte álmatag tekintetét.

- Nem figyeltem. Hoztak most pár kutyát. Arra vitték őket – mutatott egy ajtóra. – Megkereshetjük a tiéteket.

Komótosan felállt, ivott egy kortyot a bögréjéből, aztán ráérősen bevezette a fiúkat a következő helyiségbe, onnan pedig tovább, a következőbe, ami már nem csak irodaként funkcionált, hanem az állatok megőrzésére. A kutyák egy része hangos ugatásba kezdett, amikor beléptek, mások a farkukat csóválták a jövevények láttán.

A két sintér, akit a parkban láttak, odabent voltak. Épp bezárták az egyik ketrec ajtaját.

- Bob – szólt a recepciós az egyiknek. – Ezek a gyerekek azt mondják, az egyik kutya az övék.

Bob – a mellére tűzött névkártya szerint Bobby – és a másik sintér rájuk néztek.

- Talán jobban kéne rá vigyázni – mondta Bob. James szerint az semmiképp sem Bobby, aki ilyen hangnemet üt meg. – No, melyik az?

- Az a fekete – mutatott Peter a rácsok mögött megszeppenten kuksoló Tapmancsra.

Bob kinyitotta a ketrecét, Tapmancs pedig a barátai mellé sietett.

James megpaskolta a fejét.

- Ne engedjétek szabadon a parkban – mondta Bob.

- Nem fogjuk – ígérte Remus, teljes komolysággal. – Soha többé.

- Otthon pedig jól zárjátok be.

- Nála az nem nagyon működik – húzta el a száját James. – Elég szökős természetű.

Bob tanácsokat adott, hogyan tudják a kutyát a telken belül tartani, de James arra már nem figyelt.

Amikor távoztak a telepről, lepillantott Tapmancsra.

- Ha hordanád a nyakörvet, amit adtam, akkor nem kerülnél ilyen helyzetbe.

Tapmancs morgott valamit az orra alatt.

Az utcán pedig ott várt rájuk az ellopott autó két tulajdonosa és egy rendőr. James nagyot sóhajtott. Nem így tervezte ezt a napot.