Pénteken James maga sem tudta volna eldönteni, hogy szívesebben maradna-e a délutáni utolsó órán, ami jelen esetben sötét varázslatok kivédése volt, vagy inkább ment volna a pályaválasztási tanácsadásra McGalagonyhoz.

Persze nem volt kérdés, hogy ő mit akar. Mennie kellett, és kész.

Sirius, aki elsőként esett át ezen a nyomorúságos beszélgetésen, azt mondta, McGalagony jó fej volt, és egészen hasznosítható tanácsokat adott, de Jamesnek akkor se volt semmi kedve ehhez az egészhez. Csak nyűg volt, valami hülyeség, amit túlmisztifikálnak, pont annyira, hogy izguljon miatta.

Igazából nem is azért izgult.

Talán az tette, hogy határozott döntést kellett hoznia egy felnőttes témában.

Most kellett döntenie a jövőjéről.

Pedig nem is.

Bármikor lehet váltani.

De ez azért valahogy mégis fontos. Amolyan első lépés a felnőtt lét felé.

Ez volt a gond. Fel kellett nőnie. Csak még nem akart.

Nem akart pályaválasztási tanácsadásra menni, mert ő ott akart maradni Hrosh óráján, hogy a szemét forgassa, és összenevessen Siriusszal, és aztán együtt töltse a délutánt a barátaival, és röhögni akart, meg egészben betömni egy fánkot a szájába, és majdnem megfulladni tőle, szabadon röpködni a naplementében, elterülni a fűben és nézni a felhőket, fára mászni és lelógva hintázni egy ágon.

Felnőni unalmas dolog, és ő még túl fiatal volt hozzá.

Ahogy végiglépkedett a Roxfort hűs folyosóin, úgy érezte összezárulnak körülötte a falak.

Kintről behallatszott az alsósok nevetése. Ők még játszhattak a napfényes parkban. Ők még szabadok voltak.

Óvatosan nyitott be McGalagony dologzószobájába. A tanárnő az asztala mögött ült, előtte szórólapok sokasága terjeszkedett megrendezett kaotikussággal.

James becsukta az ajtót, és ledobta a táskáját az asztallal szemközti szék mellé, végül pedig leült.

- Megjöttem – jelentette ki csekély lelkesedéssel.

- Örülök – válaszolta a tanárnő, és megigazgatott egy-két szórólapot. – Amint tudja, Potter, a jelenlegi megbeszélés célja, hogy eldöntsük, a továbbiakban mely tantárgyakat érdemes magasabb szinten is tanulnia, illetve megbeszéljük a pályaválasztási terveit.

James bólogatott, de már tudta, az lesz a legjobb, ha ezt rövidre zárják.

- Igen. Igazából nekem úgy jó, ha felír azokhoz a tantárgyakhoz, ahová Siriust is. Aztán majd kialakul a többi.

McGalagony, aki már épp nyúlt volna egy rikító narancssárga szórólapért, visszahúzta a kezét, és Jamesre nézett.

- Ez nagyon különös. Tudja, Black azt kérte tőlem, írjam fel magát az ön által választott tantárgyakhoz, aztán őt is.

- Tényleg? – James őszintén megdöbbent. A következő pillanatban azonban már nem is tűnt ez olyan lehetetlennek.

- Tényleg – bólintott McGalagony. – Ugyanakkor Blacknek is megmondtam, hogy bár értékelem a barátságukat, ebben az esetben nem lehet kizárólag erre alapozni.

James megvakarta a tarkóját, és végigfuttatta pillantását a szórólapokon.

- De én nem tudom, mihez kéne kezdenem magammal.

- Ezzel nincs egyedül. – McGalagony ismét a rikító szórólap felé nyúlt. – Mit szól például ehhez?

CSATLAKOZZ A CSAPATHOZ

Jelentkezz, és legyél te is kviddics sztár!

James nem lapozott bele a prospektusba.

- Igen, ez tetszik, csak...

- Csak? – McGalagony hangja meglepetten csendült. Talán azt gondolta, ha ezt felajánlja, James megörül, fellelkesedik, és már végeztek is.

- Nem biztos, hogy most ez a legfontosabb. Mások a... – próbálta megtalálni a megfelelő szót – prioritások.

A tanárnő arcán egy másodperce átsuhant valami. Valami megfoghatatlan érzelem. Vagy talán csak egy gondolat. Lenyomata egy különös érzésnek. Egy észrevételnek.

- Értem. Nos, javasolhatok más munkaköröket is, ugyanakkor szeretném előtte elmondani, hogy semmi sem tart örökké. Jelenleg nehéz időket élünk, és igaza van abban, hogy ilyenkor más értékeket helyezünk előtérbe. De tudnia kell, hogy nem önzőség olyan szakmát választani, amit tényleg szeretne, csak mert a körülmények nem ideálisak. A körülmények valójában sosem ideálisak. Az életben újabb és újabb nehézségek jönnek – mások, mint a korábbiak. Akik szerencsésebb időszakban dönthettek a jövőjükről, most ugyanabban az élethelyzetben vannak, mint mi mindannyian. És nem feledhetjük el, hogy a szórakoztatóipar nem csak menekvést jelent az emberek számára a nehéz időszakokban, de befolyásos embereket hoz létre. Olyanokat, akik tömegeket képesek megmozdítani.

James korábban még sosem nézett így a kviddicsre. Ő csak úgy nézte, hogy szereti és élvezi, és ezért szeretné. És más szakmákra meg úgy, hogy hasznosak a társadalomnak. De talán a kviddics is lehet hasznos másoknak is.

- Ugyanakkor – folytatta McGalagony – az is tény, hogy a kviddics játékos munkakörhöz igen kevés tantárgyjavaslattal tudok szolgálni a következő két évre. Mivel maga jó tanuló, elképzelhető, hogy a vizsgákon nyújtott teljesítménye alapján fel tud venni olyan tantárgyakat, amelyek a jelenlegi körülmények között hasznosíthatók.

James bólintott, aztán eszébe ötlött valami.

- Milyen tantárgyak kellenek ahhoz, hogy csatlakozhassak a Főnix Rendjébe?

McGalagony megdermedt, mintha eltalálták volna sóbálvány-átokkal, de a következő másodpercben felengedett.

- A Főnix Rendjéről magam sem tudok sokat, és ez így van jól. Javasolnám, Potter, hogy ne emlegesse csak úgy bárki füle hallatára.

- Csak az ön füle hallatára emlegettem. A tanárnő megbízható.

McGalagonynak láthatóan hízelegtek a szavai, de azért azt mondta:

- Értékelem a bizalmát, de manapság akkor is jobb az ilyesmiről nem beszélni. Nos, az eddigiek fényében mindenképpen javasolnám a mágiatörténet további tanulmányozását, hetedévben ugyanis részletes kviddics-történeti betekintést is kaphat. Jelenleg elfogadható és várakozáson felüli között áll Binns professzor értékelése alapján, a RAVASZ szinthez azonban szükséges a várakozáson felüli. Egy kis tanulással ezt könnyedén teljesítheti. A kviddics kapitányi pozíciója megtartása természetesen magától értetődő. Javasolnám, hogy folytassa tanulmányait átváltoztatástanból is, ahhoz különös tehetsége van, és a magasabb szintű transzformációk hasznosak lehetnek a későbbiekben. Az ön helyében a bűbájtant is folytatnám, Flitwick professzor is meg van elégedve a teljesítményével, és átgondolnám a bájitaltan felvételét is. Lumpsluck professzor értékelése alapján azonban még van hova fejlődnie, vegye komolyan a felkészülést. Végül pedig mindenképpen ajánlom a sötét varázslatok kivédése órákat, Wandor professzor elégedett volt magával, idén pedig Hrosh tanár úr is egészen pozitív visszajelzéseket adott – ez utóbbit McGalagony különös hangsúllyal mondta, valószínűleg ő is erősen megkérdőjelezte Hrosh tanítási módszereit. – Nos, van még kérdése?

James megrázta a fejét. McGalagony rámosolygott, ő pedig viszonozta, aztán felkapta a táskáját, és könnyed léptekkel elhagyta a tanárnő irodáját. Nem is volt ez olyan vészes.

Az év utolsó előtti kviddics mérkőzésére másnap került sor. A Hugrabug játszott a Mardekár ellen, és James nem hagyta, hogy elragadja a Mardekár iránti ellenszenve. Most nekik kellett nyerni, lehetőleg minél hamarabb, hogy a Hugrabug kevés pontot szerezzen.

Végül a meccs elhúzódott, egészen délután fél négyig játszottak a csapatok, mire végre Regulus Black elhalászta a cikeszt Winter Carney orra elől. Így tehát a Mardekár nyert kétszázharminc-hatvan végeredménnyel.

A közönség – ki lelkendezve, ki csalódottan – elhagyta a lelátókat, de James ott maradt, és összeszámolta a kviddicsnek szentelt füzetkéjében az eddigi pontokat.

A Hugrabug és a Mardekár már nem játszik többet, nekik ötszáz, illetve hatszáztíz pontot sikerült végül összeszedniük. Az utolsó, Griffendél-Hollóhát meccsen kell tehát teljesíteniük – de nekik, griffendéleseknek mindössze háromszázharminc pontjuk volt összesen. A Hollóhátnak is csak tízzel több, ami jó hír, ugyanakkor ez azt jelenti, hogy legalább kétszáznyolcvan pontot kell szerezniük az évadzáró meccsen. Nem lehetetlen, de mindenképpen szükséges, hogy ők kapják el a cikeszt, és előtte dobjanak tizenhárom gólt.

James szerint ez remek kihívásnak bizonyult. Már a csak a csapatának kell elmondania, hogy ez nem lehetetlen, hanem izgalmas.

Úgy döntött, a nap hátralévő részében kieszel valamiféle tervet, hogyan tudnának eredményesen összedolgozni, és minél hamarabb megszerezni a gólokat, hogy Lottie elkaphassa a cikeszt, amint lehetősége nyílik rá.

Az öltözőből nyíló csapatkapitányi irodában, a lábát az asztalra felpakolva tervezgette a koreográfiájukat és a taktikáikat. Hatékonynak kellett lenniük. Talán ha kifejezetten a Hollóhát gyengeségére építenének...

Már alkonyodott, amikor feleszmélt, és rájött, hogy utoljára reggel evett. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, aztán visszaindult a kastélyba.

Így tavasz végén már zöldbe borult a kastélypark, színpompás virágok nyíltak a tó partján, és a padok körül, a friss, hegyi levegő pedig élénkítően hatott a hosszas benntartózkodás után.

Az előcsarnokba belépve James megpillantotta azt a két mardekárost, akik pár napja megátkozták Willow Mason-Butlert. Asher azt mondta, a testvére már jobban van, de még kennie kell a szemét a Madam Pomfery-tól kapott gyógykenőccsel.

Nos, aki griffendélesekkel szórakozik, az legyen mindig résen, tartja a mondás.

Persze az is lehet, hogy James ezt most találta ki, de ez teljesen lényegtelen.

A vacsora várhatott.

A nagyterem felől a mardekáros klubhelyiség felé tartó két harmadéves, Acantha Merovingian és Ramiel Bamford tipikusan olyan diákok voltak, akik azáltal próbáltak beilleszkedni a többi mardekáros közé, hogy hangosan és gátlástalanul bántják a náluk gyengébbeket. Sokan teszik ezt, akik olyan családból származnak, amely nem került be a szent huszonnyolc közé, bár szerették volna.

James személyesen még nem került kettejükkel konfliktusba, de hallott már róluk. Főleg alsóbbévesek panaszkodtak a klubhelyiségben a barátaiknak, akkor el lehetett csípni a nevüket. Múlt héten pedig Willowt bántották. Ideje volt, hogy valaki megleckéztesse őket.

A pincébe vezető lejáratot csak a fáklyák fénye világította meg. James meg sem erőltette magát, hogy halkan kövesse a két harmadévest. Amikor úgy ítélte meg, hogy kellő távolságra vannak, elővette a pálcáját. Ahogy közelebb ért hozzájuk, és feltűnt nekik, hogy valaki követi őket, a mardekárosok hátrapillantottak

- Melicio – mondta ki James könnyedén. Ramiel a szeméhez kapott. Acantha ijedten nyúlt a pálcájáért, de James gyorsabb volt. – Melicio – ismételte, mire a lány elejtette a pálcát, és a szemére szorította mindkét tenyerét. – Örvendtem – köszönt el tőlük James, és sarkon fordult.

Alig tett meg egy lépést, amikor egy dühös hang szólalt meg mögötte.

- Potter.

James felsóhajtott, és az égre nézett. Imádta ezt a hangot, de nem most akarta volna hallani.

- Mit vétettem? – motyogta az orra alatt. Megfordult, és mosolyt erőltetett az arcára. – Helló, Evans – köszönt. – Mi szél hozott erre? Csak nem engem kerestél? Tény, elég hangulatos itt, ezen a sötét folyosón, a romantikus gyertyafényben.

Lily közelebb lépkedett hozzájuk.

- Igen, csak te, én meg két szenvedő gyerek. Ennél romantikusabbat el sem tudok képzelni.

- Ha csak ennyi baj, eltávolítom őket az útból – jegyezte meg James, de a lány már nem figyelt rá.

- Jól vagytok? – kérdezte a mardekárosokat.

- Ne szólj hozzám, te mocsok! Takarodjatok innen! – üvöltött Ramiel.

- Hálás kiskölyök vagy te – nézett rá James. – Nem volt elég egy átok? – szegezte rá újra a pálcáját.

Lily elkapta a kezét.

- Nehogy megint megátkozd!

- De nem beszélhet így veled!

- Nem te mondod meg, te véráruló gennyláda – sziszegte Ramiel. Acathia csak csöndesen pityergett.

James Lilyre meredt, elvégre épp az ilyen beszéd miatt érdemeltek volna meg még egy átkot ezek a kis szörnyetegek, de a lány csak élesen beszívta a levegőt.

- Menjetek fel a gyengélkedőre – szólt végül a két mardekároshoz.

Ramiel erre előkotorta a zsebéből a pálcáját.

- Ezt még megbánjátok – hadonászott vele. – Ezt még...

James kikapta a kezéből a pálcát, aztán Lilyhez fordult.

- Csak még egy icipici átkocskát. Lééégysziii.

- Potter, ha így folytatod, a következő átkot te kapod. Tőlem – nézett rá Lily, szemében harag csillogott.

- Gyere, Ramiel – rángatta meg közben Acathia a fiú talárjának ujját. – Ég a szemem, menjünk. Nem akarom a veszekedésüket hallgatni.

- Csak ha visszakaptam a pálcám.

- Dehogy kapod.

- Add neki vissza! – szólt Lily és Acathia egyszerre. James az égre nézett, aztán elhajította a pálcát jó messzire. Az a földön koppant párat, a két mardekáros pedig utána sietett. James sarkon fordult, és elindult az ellentétes irányba, mert úgy sejtette, ha Ramiel megszerzi a pálcát, megpróbálja majd megtámadni őt – bár sok esélye úgy sem lenne, de most nem volt kedve alsósokkal párbajozni.

Lily a nyomába eredt.

- Miért vagy ilyen? – kérdezte a lány, a hangja dühösen zengett végig a folyosón.

- Milyen? Jó képű? Humoros? Tehetséges? Lenyűgöző kviddics játékos? – sorolta James a rá jellemző dolgokat, és még folytatta volna, de Lily a szavába vágott.

- Olyan, aki harmadikosokkal akaszkodik. Mi bajod volt velük?

James értetlenül fordult felé.

- Neked talán szimpatikusak?

- Nem, de... Ezt akkor sem lehet – rázta a fejét, vörös loknijai ide-oda libbentek a válla körül.

- És most akkor mi lesz? Prefektus vagy, vonj le néhány pontot, és meg van oldva.

- Az egész pontrendszert hülyeségnek tartom. Soha, senkit nem akadályozott még meg abban, hogy idiótán viselkedjen, legfeljebb néhány elsőst.

- Akkor mit szeretnél?

Lily végigmérte őt, mintha tényleg elgondolkodott volna a kérdésen.

- Ha végre felnőnél, és úgy viselkednél, mint egy értelmes emberi lény.

A lépcsőkhöz értek. James a fejét ingatta. Lily semmit nem ért ebből az egészből.

Csendesen lépkedtek egymás mellett, aztán az előcsarnokba érve James ismét megszólalt.

- Amúgy mit csináltál odalent?

- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozok neked – érkezett a zárkózott felelet.

James sejtette, hogy már megint Piton miatt járkált Lily ilyen baljós helyeken, de lakatott tett a szájára. Nem volt kedve veszekedni a lánnyal. Azt azonban jól megjegyezte: Piton is megérdemelne már egy újabb, alapos leckéztetést. Nem mehettek továbbra is így a dolgok. Lily nem kerülhetett veszélybe miatta. Márpedig mugliszületésűként egy mardekárossal barátkozni ezekben az időkben felért egy öngyilkosmerénylettel.

James oldalra sandított. Lily ezt nyilván nem tudta. Vagy talán nem nem tudta – tudta ő, csak az érzelmei elvakították. Lily túl jó ember volt az ilyesmihez. Talán azt hitte, ő megváltoztathatja Pitont. A lányok szeretnek ilyen hülyeségeket gondolni. Piton viszont a velejéig romlott volt, és rajta már nemigen lehetett segíteni. Esetleg ha Dumbledore kirúgja a Roxfortból, és nem találkozik többé a többi kis hülyegyerekkel... De még úgy sem biztos, hogy meg lehetett volna menteni azt a sötétkék lelkét.

Nem, Piton menthetetlen volt, és James nem akarta, hogy Lilyt is magával rántsa.