Ez a napló Lily Evans tulajdona!!!

Beleolvasni szigorúan tilos!

Boldog karácsonyt, Lily. Fogadd szeretettel tőlünk ezt a naplót. Reméljük, sok jó emléket jegyzel majd le benne.

Puszi: anya és apa

1968. 12. 24.

1968. december 25.

Nagyon örülök, mert karácsony van. Tuney és én sok jó ajándékot kaptunk. A legjobban ez a napló tetszik.

1969. január 1.

Itt az új év. Tegnap éjszaka anyáékkal elmentünk a Cseperke köz melletti parkba, mert onnan lőttek fel tűzijátékot. Az nagyon szép volt, csak azt hittem, hogy lefagynak a lábujjaim.

1969. január 13.

Sajnos már egy hete muszáj iskolába menni. Én nem szeretek iskolába járni. Főleg Amy Boran miatt. Szerencsére Cheryl normálisan viselkedik velem.

1969. január 26.

Ma délután találtam pár virágot a kertben. Megmutattam anyának. Azt mondta, nem ő ültette őket, mert januárban csak elfagynának.

1969. január 30.

Ma van a szülinapom! Anya cseresznyés tortát sütött nekem. Nagyon finom volt. Tuney leejtette a tányérját, de addigra már megette a tortát. Szerencsére sikerült megjavítanom az összetört tányért. Apa nem hitte el, hogy megcsináltam.

1969. február 23.

Anya nem hisz nekem! Dawn Radford üdítős üvegét nem én ráztam fel. Én csak szimplán elképzeltem, hogy milyen jó lenne, ha lefröcskölné őt az innivalója, mert egész délelőtt engem csúfolt. Mrs Farrell persze neki hisz.

1969. március 16.

Ma segítettem anyának a teregetésben. Azt mondta, kár, hogy nem tudjuk megszárítani a ruhákat, mert neki kellene a kék blúza délutánra. Nekem sikerült valahogy megszárítanom, pedig én csak megfogtam a fölsőjét. Anya először el se akarta hinni.

1969. április 5.

Szerencsére itt a tavaszi szünet. Apa elvitt minket sátorozni az erdőbe. Tuney nagyon megijedt egy kis békától, de szerintem nagyon aranyos volt. Apa átengedett minket a patakon. Kis köveken ugráltunk át a túlpartra. Tunyval szedtünk virágot, és átvittük neki. Az egyik kis virág szirmait tudtam a tenyeremben mozgatni. Apa és Tuney először nem hittek a szemüknek, pedig ilyet már régóta tudok.

1969. április 6.

Apa azt mondta, hogy anyának is mutassam meg, amit tudok. Anya nagyon meglepődött és azt mondta, hogy ne csináljak ilyeneket. Szerintem egy kicsit megijedhetett, bár nem tudom, miért.

1969. május 7.

Tuney folyton árulkodik. Ma szobámban rajzoltam és nem értem el a kék ceruzámat, az pedig magától odarepült hozzám. Ő ezt pont látta és egyből megmondta anyának, aki nagyon mérges volt. Az sem tetszett neki, hogy a rajzomon integetett az emberke.

1969. május 28.

Soha többet nem akarok iskolába menni! Mindenki csak bánt...

1969. június 26.

Végre megvolt az utolsó tanítási nap. Már csak két évet kell itt kibírnom és mehetek középiskolába. Alig várom!

1969. július 3.

Anya megengedte, hogy Tuneyval lemenjünk a játszótérre. Régebben nem engedett minket egyedül menni, de azt mondta, most már elég nagyok vagyunk.

1969. július 12.

Ma repültem! Megint a játszótéren voltunk Tuneyval és én kiugrottam a hintából. Aztán nem leestem, hanem szálltam. Amikor elmondtuk anyának, ő megint megharagudott rám. Azt mondta, ne csináljak ilyeneket. De miért ne?

1969. július 24.

Apától kaptunk egy kiscicát. Neve még nincsen neki. Tuney mindenáron Puszedlinek akarja elnevezni, de szerintem a Picúr sokkal jobb lenne neki. Olyan kis picike. Nagyon édes, most is itt fekszik a lábamnál.

1969. július 29.

Megvan a cica neve. Leborított egy lekváros üveget az asztalról és mindet megette, ameddig nem figyeltünk rá. Pedig mi csak a kertben voltunk. Anya persze nagyon mérges lett, de most már legalább van neve a kiscicának: Lekvár.

1969. augusztus 10.

Ma nagyon furcsa napom volt. Tunyval megint lementünk a játszótérre. Én ismét repültem, de ő azt mondta, hogy nem szabad. Azt is megmutattam neki, amit a virággal tudok csinálni. Aztán meg előbukkant egy fiú, és azt mondta, hogy azért csinálok ilyeneket, mert boszorkány vagyok. Azt is mondta, hogy ő meg varázsló. És nem elég, hogy engem megbántott, Tuneyra is mondott valami sértőt. Ott is hagytuk egyből.

1969. augusztus 11.

Anya azt mondta, boszorkányok csak a mesékben vannak. Varázslók is csak a mesékben vannak.

1969. szeptember 1.

Megint kezdődik a suli. Nem vártam. Semmi sem változott. Egyedül Cheryl áll szóba velem. Amy és Dawn továbbra is piszkálnak. A fiúk sem nagyon hagynak békén, főleg Timothy és Scott. Mrs Farrell pedig mindig melléjük áll, és sosem hisz nekem.

1969. október 18.

Anya azzal bíztat, hogy már csak jövőre kell ide járnom. Azt mondta, szeretné, ha én is abba az iskolába járnék majd, ahova Tuney is fog.

- Az nagyon jó hely, Petunia is alig várja – mondta mosolyogva.

- De Dawn is oda fog járni. Meg Timothy is, és lehet, hogy Amy is – vetettem ellen.

Anya azt mondta, hogy megbeszéljük apával és csak akkor döntünk.

1969. december 25.

Már egy éves a naplóm! El se hiszem.

Apa egyébként az mondta, hogy ha nem szeretnék abba a suliba járni, akkor nem kell, bár jobb lenne. Még gondolkodom rajta.

1970. január 30.

Tíz éves lettem! Idén is cseresznyés tortát kaptam, mint minden évben, ugyanis ez a kedvencem. Lekvárnak is adtam belőle egy picit, de anya azt mondta, hogy többet ne adjak neki, mert még valami baja lesz tőle.

Délután elmentem apával Mrs Morrisonhoz. Ő már nagyon idős, de apa anyukájával barátnők voltak, úgyhogy apa még meg szokta látogatni. Mrs Morrison egyébként nagyon kedves néni, csak mindig ad egy csomó zöld masnit, hogy kössem a hajamba. De tíz évesen ki köt masnit a hajába? Nem baj, azért elfogadtam tőle.

Hazafele menet megint láttam azt a fiút. Az anyukájával mentek a boltba. Ő szerencsére nem vett észre engem, és apa se őket.

1970. március 11.

Ma egyedül jöttem hazafele az iskolából, mert Mrs Farrell megbetegedett, és az utolsó órára nem küldtek helyettesítőtanárt, Tuneynak pedig volt még órája. Útközben megállított az a fiú.

- Jó, hogy most nincs itt veled az a mugli – mondta.

- Miféle mugli? – kérdeztem tőle. Sose hallottam ezt a szót, ő meg már a múltkor is mondta.

- A testvéred – jelentette ki.

- Ő nem az! – szóltam rá. Akármit is jelent, csak sértő lehet.

- De az. Nem tud varázsolni – mondta.

- Te se!

Azzal mentem tovább, de ő meg jött utánam.

- De tudok varázsolni és te is tudsz – mondta nekem. – Boszorkány vagy. De ez nem jelent semmi rosszat.

- De igen. – A lehető legcsúnyábban néztem rá. Nem vagyok boszorkány! Nincsen hosszú, bibircsókos orrom, sem pedig fogatlan szám. Igaz, hogy van egy macskám, de az nem jelent semmit. Inkább elfutottam előle.

1970. április 19.

Biztos, hogy nem vagyok boszorkány! Ha az lennék, tudnék seprűn repülni. Márpedig nem tudok. Ma ugyanis anya megkért, hogy seperjem fel a hátsó teraszt és amikor senki nem látott, megpróbáltam repülni a söprűn, de nem sikerült. Az a fiú hazudik.

1970. május 30.

Lehet, hogy mégsem hazudik. Lekvár lezuhant a tetőről, de amikor ránéztem, hirtelen lassan kezdet esni. Anya azt mondja, hogy azért nem esett semmi baja, mert a macskák mindig talpra esnek.

1970. június 2.

Utána kellett járnom a dolgoknak. Anyáék persze most nagyon mérgesek, de valahogy le kellett tesztelnem ezt az egész boszorkány dolgot.

Felmentem a padlásra, kimásztam a tetőablakon, és leugrottam. Pont alatta van felállítva a felfújhatómedencénk, szóval amúgy sem lett volna semmi bajom. De mivel elkezdtem szállni, végképp nem történt semmi.

De anya nagyon leszidott, pedig látta, ahogyan megérkeztem; nem történt semmi.

Azt mondta, ne csináljak ilyet többé.

- Szerencséd volt – nézett rám szigorúan.

- De repültem!

Nem örült annak, hogy ennyire izgatott voltam.

- Értem, kicsim, láttam. De akkor is aggódom – ölelt át. – Nem tudjuk, hogy miért csinálsz ilyen furcsaságokat, de ez legalább olyan ijesztő, mint hogy leugrottál a tetőről.

- Ijesztő vagyok? – Nagyon nem akarok ijesztő lenni.

- Nem, drágám. Egy tüneményes kislány vagy. De kérlek, hogy ne csinálj ilyeneket!

Adott egy puszit a homlokomra, aztán bement fürdőbe.

1970. június 6.

Ma elmentem a Fonó sorra. Ez volt az utolsó esélyem. Anya nagyon furcsán viselkedett velem, és Tuney is. Apa azt mondta, hogy csak azért, mert megijedtek.

De amúgy is tudnom kellett az igazat, azt pedig csak itt tudhattam meg.

A Fonó sor elég lepukkant hely, tele fura alakokkal. Elég félelmetes volt, és meg fordult a fejemben, hogy esetleg visszafordulok, de úgy voltam vele, hogy ha már idáig eljöttem, akkor megcsinálom.

A fiú, akit kerestem, szerencsére épp kilépett a házukból, amikor a közelben voltam.

- Te meg mit csinálsz itt? – szegezte nekem a kérdést.

- Téged kereslek – közöltem vele.

Erre fogott és elrángatott az erdőbe. Azt mondta, van ott egy hely, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Végül egy nagy fa árnyékában megálltunk.

- Szóval mi ez a boszorkány dolog? – kérdeztem tőle ő pedig mesélni kezdett.

Azt mondta, hogy külön iskolába fogunk járni, ahol varázsolni tanítanak minket. Onnan tudjuk majd, hogy felvettek minket, hogy küldenek egy levelet egy bagollyal. És mesélt az Azkabanról, a varázslók börtönéről. Borzalmas hely lehet. Aztán mesélt magáról és a családjáról. Azt mondta, a szülei sokat veszekednek, és emiatt nem szereti az apját.

Megbeszéltük, hogy jövőhét szombaton is találkozunk, és akkor mesél még nekem a varázsvilágról.

1970. június 7.

Tegnap anya leszidott, amiért nem mondtam meg neki, hogy hova megyek. Amikor elmeséltem neki, hogy mit tudtam meg, aggódva nézett rám.

- ... és szerinte majd bagollyal küldenek levelet, hogy felvettek – fejeztem be a mondandómat. – Ez szerinted igaz?

- Nem tudom, Lily – simogatta meg a fejem.

Tuney állítja, hogy Perselus hazudik.

- Nincs is olyan iskola, aminek az neve, hogy Roxfort. Varázsolni pedig nem lehet. Nehogy elhidd, amit mond!

1970. június 13.

Perselus bántotta Tuneyt! Mára beszéltük meg a találkozót az erdőbe. Egy darabig beszélgettünk, de aztán jött a nővérem, és Perselus kiakadt. Tuney meg elkezdte piszkálni, ezért ő varázslat segítségével ráejtette egy faágat! Nagyon mérges vagyok rá. Többet nem állok vele szóba!

1970. szeptember 1.

Az utolsó évem ebben az iskolában. Jobb is, mert utálom. Remélem, hogy Perselus igazat mondott és majd jövőre mehetek a Roxfortba.

1970. november 14.

Perselus megvárt a suli előtt. Beszélni akart velem, de én nem álltam vele szóba. Itthon elmeséltem Tuneynak is, hogy mi történt.

- Jobb is, hogy nem beszélsz vele – bólogatott komolyan.

1971. január 30.

Ha Perselusnak igaza volt, akkor tizenegy évesnek lenni nagy szó! Én pedig ma lettem tizenegy éves. Anya azt mondta, hogy hívjam meg Cherylt, de annyira vele se vagyok jóba. Ő csak szimplán szóba áll velem. Ettől még nem a barátom.

1971. március 22.

Újra beszéltem Perselusszal. Ettől persze még ő sem a barátom. Csakis amiatt vagyok vele hajlandó beszélni, mert a Roxfort a téma. Szerinte nem kell középiskolába jelentkeznem. Anya azt mondta, hogy kell. Mert a Roxfort létezése nem teljesen biztos, aztán nézhetünk, ha még sincs, és én meg nem jelentkezek sehova.

1971. július 23.

Perselusnak igaza volt! Te jó ég. Ma eljött hozzánk egy boszorkány. Először persze nem tudtuk, hogy az. Becsöngetett és aztán azt mondta anyának, hogy engem keres. Ezen mindannyian meglepődtünk. Bejött és átadta a levelemet. Aztán mesélt a Roxfortról.

Azt mondta, hogy a varázstalan embereknek nem szabad róla tudni, de anyáék kivételek, mert hozzám tartoznak. Sőt, hogy biztosan higgyenek neki, bemutatott pár varázslatot.

- És elnézést hölgyem, de hol lehet sárkánybőr kesztyűt venni? – kérdezte anya, amikor megnézte a levelem. – Valamint ezeket a tankönyveket merre lehet beszerezni? Illetve a varázspálcát?

Elég tanácstalan arccal nézett a boszorkányra.

- Az Abszol úton. Oda majd elkísérem magukat. Önöknek melyik nap lenne jó?

- Mondjuk a jövőhét szombat – mondta apa.

A boszorkány azt mondta, hogy majd akkor megint eljön és elegyünk Londonba. Már nagyon régen jártam ott.

1971. július 31.

Az Abszol út fantasztikus! Tele van mindenféle varázslatos holmival és egyszerűen elképesztő! Megvettük minden könyvem és kaptam talárt, meg rézmérleget és teleszkópot, varázspálcát, és mindenféle érdekes tankönyvet. Annyira várom már, hogy elkezdődjön az iskola!

1971. augusztus 4.

Kibékültem Perselusszal, mert kiderült, hogy nem hazudott. Anya azt mondta, hogy akár át is jöhet hozzánk.

Anya mostanában furcsa. Pedig azt mondta, hogy megnyugodt, amiért kiderült, hogy boszorkány vagyok, és más olyan emberek is vannak, akik képesek olyan különös dolgokra, mint én.

Apa szerint kicsit fél elengedni engem.

1971. augusztus 12.

Per ma átjött hozzánk. Megmutattam neki a tankönyveimet és a többi dolgot, amiket vettünk. Utána lementünk a játszótérre. Tuney nem akart velünk jönni. Perselus azt mondta, jobb így, mert nem tartozik közénk. Szerintem meg de. Meg is mondtam neki.

1971. augusztus 16.

Borzalmasan érzem magam. Nem lett volna szabad elolvasni azt a levelet! Én mondtam is Perselusnak.

Az egész úgy volt, hogy Tuney nyitva hagyta a szobája ajtaját, amíg ő átment a barátnőjéhez, Per meg meglátta, hogy van bent egy pergamen. Azt hitte, hogy Tuney ellopta tőlem, de aztán kiderült, hogy az egy levél. Dumbledore professzor, a Roxfort igazgatója küldte a nővéremnek.

- Lehet, hogy ő is boszorkány? – kérdeztem. Az ugye nagyon jó lenne. Együtt mehetnénk a Roxfortba.

- Nem – mondta Per. – Biztos, hogy nem az. Egy csepp mágia sincs benne.

- Akkor nem szabad elolvasnunk a levelét.

- De biztos rólad írnak benne valamit. Mi másról lehetne benne szó? Hiszen ez az egyetlen közös témájuk. Ha pedig rólad írnak, akkor ahhoz igenis sok közöd van – érvelt Perselus.

Hát nem rólam írtak, mint kiderült.

Ez állt a levélben:

„Kedves Miss Evans!

Örömmel olvasom szavait. Hatalmas megtiszteltetés, hogy kegyed is szívesen járna iskolánkba, a Roxfortba. Sajnos azonban rossz hírt kel közölnöm: nem áll módomban felvenni olyan tanulókat, akikben nincsen mágia. A Roxfort kifejezetten azon diákok számára jött létre, akik képesek a varázslásra.

Mindazonáltal egy mugli iskola is lehet épp olyan jó, mint a Roxfort – sőt, kegyednek sokkal jobb. Itt sajnos nem tudna teljesíteni, de egy hétköznapinak tűnő iskolában is lehet érdekes dolgokat tanulni.

Ha van még kérdése, természetesen nyugodtan írjon.

Szívélyes üdvözlettel:

Albus Dumbledore"

Remélem, Tuney nem jön rá, hogy elolvastuk a levelét. Biztos, hogy nem örülne neki.

1971. augusztus 31.

Holnap megyek a Roxfortba! Úgy várom már! Teljesen fel vagyok pörögve. Tuney viszont elég goromba mostanában. Talán rájött, hogy elolvastuk a levelét? Jaj, remélem, nem...

1971. szeptember 1.

Itt vagyok a Roxfortban!!! Hihetetlen. Hatalmas egy kastély ez, tele mágikus dolgokkal. A festmények mozognak és beszélnek, az asztalokra maguktól varázsolódnak rá az ételek és a kőlépcsők mozognak. Olyan, mint egy álom.

Reggel egyébként Tuney megtudta a leveles dolgot. Az állomáson lebuktam. Pedig annyira titokban akartam tartani, de kiszaladt a számon. De persze csak mert azt mondta, hogy gyogyós vagyok és a Roxfort a gyogyósok iskolája.

- Érdekes, akkor nem nevezted a gyogyósok iskolájának, amikor levélben könyörögtél az igazgatónak, hogy vegyen fel téged is – néztem rá kicsit mérgesen. Miért mondott milyen gonosz dolgokat?

Persze innentől már tudta, hogy elolvastuk a levelét. Sírtam is miatta a vonaton. Ráadásul a társaság se volt valami üdítő. Először az a két fiú ült velem, de aztán jött Perselus, ők meg elkezdtek rajta gúnyolódni, szóval inkább átmentünk Perékhet. Az se volt sokkal jobb. Pár felsőbb évessel ültünk együtt, akik olyan dolgokról beszélgettek, amikről én még nem is hallottam. Engem mindannyian levegőnek néztek. De aztán leszálltunk a vonatról és csónakkal átmentünk egy tavon. Így érkeztünk ide. Utána beosztottak minket. Én griffendéles lettem, Per pedig mardekáros. Ő amúgyis oda akart kerülni. Azt mondta, jó lenne, ha én is oda kerülnék, de itt is mindenki kedvesnek tűnik.

Kivéve persze a két fiút a vonatról. Ők is griffendélesek lettek. Tuti, piszkálni fognak engem.

De a lányok kedvesnek tűnnek. Almira mellettem ült a vacsoránál és azt mondta, az egyik nővére is griffendéles. Alice nagyon aranyos, engedte, hogy én válasszak ágyat, amikor már csak két hely maradt. Az baloldalamon Felicia fekszik, aki nagyon sokat beszélt nekem mindenféléről. Az utolsó szobatársunkat Gwendolynnak hívják, vele még nem sokat beszéltem.

Eredetileg úgy terveztem, hogy vacsora után beszélek Dumboledore-ral Tuneyról, de aztán fel kellett jönnünk aludni. Nem baj, majd holnap.

Nagyon elfáradtam, szóval szerintem ideje aludni. Anya mindig azt mondja: feküdjünk le korán, különben lemaradunk az álmunkról.

1971. szeptember 2.

Úgy látszik, James Potter és Sirius Black barátsága nem tartott ki a mai napig. Ők utaztak velünk a vonaton. Ott úgy tűnt, nagyon jóba lesznek, de ma már kerülik egymást.

Sirius Balcket egyébként mindenki kerüli. Állítólag a családja rajong a feketemágiáért és minden rokona mardekáros volt. Nem tudom, mi abban a rossz. Nem minden mardekáros gonosz. Például Perselus sem az. Ő nagyon rendes fiú.

De persze tényleg vannak gonosz mardekárosok is.

Ma reggel, amikor odamentem az asztalukhoz, hogy köszönjek Pernek, az egyik felsőbb éves elküldött.

- Nem kell, hogy beszennyezd az asztalunkat, te kis sárvérű – közölte velem.

Szerencsére egy hollóhátas fiú megvédett.

De persze nem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy sárvérű.

Aztán, mivel Sirius Black és James Potter nincsenek jóban, megtudtam. James Potter inkább mellém ült le mágiatörténeten, mint hogy a másik fiú társaságát élvezze. Meg is lepődtem rendesen.
De aztán eszembe jutott, hogy Alice mondta, hogy James szülei is varázslók, ezért úgy gondoltam, ő biztos tudja, mit jelent az a szó. Tényleg tudta. Azt hívják így, aki tud varázsolni, de muglik gyerekei. De mérges volt, amiért ezt a szót le mertem írni. Aztán meg nem engedett ki, miután kicsengettek.

- Kiengednél? – kérdeztem. Nem úgy tűnt, hogy hajlandó arrébb menni.

- Nem.

Rámutatott egy pergamenre, amin óraközben kérdezgettem.

- Hol hallottad azt a szót?

- Hát csak....

- Rád mondták? – kérdezte halkan.

- Igen – Nem mertem a szemébe nézni. Így se szereti mardeárosokat. Ha megmondom, azt hinné, hogy Perselus volt. Persze így is azt hitte.

- Kik? A mardekárosok, igaz? – kérdezte. Kénytelen voltam bólintani. Sosem ment a hazudozás. – Az a kis hülye haverod a vonatról, mi?

- Nem – tiltakoztam. Tényleg nem Per volt. – Perselus soha nem mondana ilyet!

James Potter gúnyosan elmosolyodott.

- Persze, Perselus Pipogyusz sosem mondana ilyet. De igen! A mardekárosok mind egyformák.

- Ez nem igaz!

Mivel továbbra sem akart kiengedni, inkább átmásztam a padon és elmenekültem. Nesze neked, griffendéles bátorság.

A tanórák nagyon érdekesek voltak. Átváltoztatástanon egy gyufát változtattunk tűvé, bűbájtanon pálcamozdulatokat tanultunk, gyógynövénytanon furcsa virágokat gondoztunk, sötét varázslatok kivédésén pedig a kertitörpékről tanultunk.)

1971. szeptember 3.

Néhány mardekáros tényleg gonosz. De mindegy is, nem fontos.

Persze ezt a lányoknak nem volt könnyű megmagyarazni.

- Miért barátkozol Pitonnal? – kérdezte Felicia, amikor már a szobánkban voltunk este.

- Mert nagyon kedves. Ő mesélt nekem a varázsvilágról is először – feleltem.

- Azért szerintem jobb, ha vigyázol vele – mondta Almira. A többiek egyetértően bólogattak.