Másnap reggel hasonló fejfájás gyötörte Jamest, mint előzőleg, ám ezúttal a sikeres visszaváltozás eredményeként. Megkönnyebbülten ült fel az ágyában, amikor meggyőződött róla, hogy immáron teljesen önmaga.

Kikecmergett az ágyból, és belesett a többiek baldachinja mögé, hogy jót nevethessen, ha valamelyiküknél esetleg balul sült el a dolog, de sajnos ők is pont olyanok volt, mint egy átlagos napon.

Azonban ez mégsem volt egy átlagos nap. A nagyterem felé tartottak, habár éppen sötét varázslatok kivédése óráról jöttek, ahol gazpachót ettek, miután spanyol osztálytársuk előadást tartott a spanyol konyhaművészetről, és több tállal is ettek a levesből. De még be sem léptek a kétszárnyú ajtón, amikor olyan hír ütötte meg a fülüket, ami helyett inkább megváltoztatták a céljukat.

Sylvester Cook felébredt.

Többször jártak már a gyengélkedőn, mióta a másodéves odakerült, de sajnos Sylvester ájultan feküdt, a javasasszony főzeteinek köszönhetően nyugodtnak tűnt a légzése.

Most viszont tényleg magánál volt. Csakhogy akadozva beszélt, mintha nehezére esne összeszedni a gondolatait.

- Jó a... látni... hozzátok – motyogta, aztán a fejére szorította a kezét. Úgy tűnt, pontosan tudja, hogy nem ezt akarta mondani, mert ezután inkább konok hallgatásba burkolózott.

- Madam Pomfrey szerint jobb, ha nem beszélsz hangosan, csak magadban gondolod át, hogy mit szeretnél mondani – mondta neki Lottie, aki ott ült a fiú ágyának végében. A hangja szokatlanul kedvesen csengett. – Kivéve persze, ha majd megérkeznek az aurorok. Nekik el kell mondanod pontosan, hogy mi történt. Aztán remélhetőleg megtalálják a tetteseket. Ha nem, akkor majd én találom meg őket, és azzal sokkal rosszabbul járnak.

A lány egyébként már szintén a gyengélkedő ágyát nyomta egy ideje. Amikor először néztek be az akkor még ájult Sylvesterhez, el is magyarázta, hogyan jutott be.

- Először megvagdostam magam, de azt Madam Pomfrey gyorsan meggyógyította, úgyhogy drasztikusabb megoldásokhoz kellett folyamodnom – mutatott a bekötözött fejére.

James most odalépett melléjük.

- Egy vérengző kislány, iszonyú rémisztő! Azt se tudod, melyik végén fogd a pálcát.

- Talán nem én vagyok a legtehetségesebb boszorkány, ezt elismerem. De meglátjuk majd, hogy mit szólnak majd a késeimhez!

Úgy vett elő egyet, mintha csak egy csomag cukorkát szedne ki a zsebéből. James orra alá dugta, aki érdeklődve vette szemügyre az eszközt.

Rápillantott Sylvesterre.

- A kis barátnőd nem bízza a véletlenre.

Sylvester halványan elmosolyodott. James szerette volna, ha a mosolyt sikerül megtartania, ezért elmesélte neki, hogy milyen helyzetbe hozták magukat a bájitallal, amit a mardekárosoknak szántak. A többiek is bekapcsolódtak, és úgy tűnt, ők sem bánják, hogy van, aki tud a valós verzióról is, amiben nem önként változtak lánnyá, hanem a saját vermükbe estek. De teljesen megérte, mert így láthatták Sylvestert nevetni. Talán utoljára.

Amikor már a folyosón jártak átváltoztatástanra menet, Remus azt mondta, Sylvester tünetei nagyban hasonlítanak a kis Nancy tüneteire.

Valahogy azon a napon minden olyan keserűnek tűnt. A szagok, az ízek és még a színek is.

A szombat ellenben vidám fordulatot hozott. A klubhelyiségben töltötték az idejüket. James az ikertükröket használva igyekezett kellőképpen kócos frizurát beállítani magának. Elvégre, ahogy Remus felhívta rá a figyelmét, érdemes azokat a tulajdonságait erősíteni, amiket Lily szeret benne, és erre már egyszer pozitív visszajelzést adott. Most, hogy Almira levágta a nagyon kócos részt, szinte kezdhette előröl a dolgot.

Peter a jóslástan beadandóján dolgozott, még a nyelve hegyét is kidugta a nagy koncentrálásban. Mellette Remus ült a kanapén, elmélyülten olvasott. Sirius a fejét hátravetve egy széken hintázott.

- Unatkozom – jelentette ki.

Remus felpillantott a könyvből.

- Mindjárt nem fogsz. Találtam valamit – emelte meg a könyvet.

Sirius abbahagyta a hintázást. A szék lába a földre koppant, a két kis tükör pedig feldőlt. James morcosan állítgatta őket vissza.

- Megvan, hogyan lehetne összeilleszteni a levéldarabkákat? – kérdezte Sirius.

- Nincs. Az viszont igen, hogyan lehet rétegezni a térképet.

Fél órával később már a Tiltott Rengetegben bóklásztak.

- Mit is keresünk pontosan? – kérdezte Peter, mialatt átlépett egy nagy kövön.

- Bársonyos réteggombát – felelte Remus. Kezében még mindig ott volt a könyv. Kinyitotta a megjelölt oldalnál, és a többieknek is megmutatta a réteggomba illusztrációját.

- Valahol mintha már láttam volna ilyet – ráncolta James a homlokát. Sirius is odahajolt, és alaposan szemügyre vette a képet.

- Aha.

James először azt hitte, hogy csak szimplán megállapította, hogy így néz ki a réteggomba, de nem. Határozottan jobbra fordult, ők pedig követték. Arra a tisztásra vezette őket, ahol James születésnapját töltötték, és rámutatott a kidőlt fára.

- Voilà.

James elképedve kapkodta a tekintetét Sirius és a gombák között.

- Te ilyenekre emlékszel? – kérdezte.

- Inkább az a furcsa, hogy te nem. Te akartad megenni – nevetgélt Sirius, míg odalépett a farönkhöz.

- Szerintetek meg lehet ezt kézzel fogni? – tanakodott Peter, de Siriusnak addigra már a kezében is volt egy világos szélű, sötét okker gomba.

- Még nem haltam meg – jelentette ki. – Mennyi kell? – nyújtotta Remus felé, aki átvette tőle, és belelapozott a könyvbe, hogy megnézze.

- Annyi, ahány emeletet ábrázolni akarunk.

- Szóval hét – mondta Peter, de James a fejét rázta.

- Ott a pince.

- És a padlás – tette hozzá Sirius, míg leszedett egy újabb gombát.

- Nincs is padlás.

- Attól, mert te nem láttad, Remus, még lehet.

Kiegyeztek huszonöt gombában, mert még a tornyok szintjeit is külön ábrázolniuk kellett, nem is beszélve arról, hogy el is ronthatták először a dolgot, és akkor jól jön, ha van több is.

A hálótermükbe visszatérve kiterítették a térképet a földre, a gombákat pedig lepakolták maguk mellé.

- Könnyebb lenne, ha csak most kezdenénk, de így is lehetséges szerintem – magyarázta Remus. – Ami helyiségek nem kellenek, azokat lekicsinyítjük és arrébb húzzuk. Egy aprócska területen így nem használjuk a gombákat, de ettől még működnie kell elvileg. Szerintem kezdjük a pincével.

A többiek bólintottak, Remus pedig fogta az első gombát, amíg a többiek elhúzták az útból a most nem kellő helyiségek apróra zsugorított rajzát. Remus a pergamen fölé hajolt, és óvatosan dörzsölni kezdte a gombával. James rátette mutatóujját arra a részre, ahova nem kerülhetett belőle, amikor pedig Remus az egészet átdörzsölte, elvette. Remus a pergamenre szegezte pálcáját.

- Epipedo!

Ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottak. A térkép immáron nem csak a síkban létezett, hanem a térben is. A már rárakott folyosók és termek mind ott magasodtak előttük. Sirius kinyújtotta a kezét, és könnyűszerrel átnyúlt a halvány, zöldes vonalakon.

- Elképesztő – suttogta James. – Tegyük rá a többit is!

- Vissza lehet ezt valahogy rakni a síkba? – kérdezte Sirius Remust, aki bólintott.

- Solum – intett a pálcájával, a térbeli alakzat pedig visszasüllyedt a síkba.

Az egész napjuk ráment arra, hogy az összes emeletet és a különböző tornyok szintjeit aláessék a rétegzésnek, de teljes mértékben megérte. Estére elkészültek vele, és ha kihúzták az egészet a térbe, megkapták a Roxfort kicsinyített, háromdimenziós mását – habár egyelőre elég hiányos mását. Ez aztán arra sarkallta őket, hogy ezen az éjszakán se maradjanak az ágyaikban, inkább menjenek, és járják be az ötödik emeletet, hogy onnan is minél több termet rakhassank a térképre.

Ráadásul fel is fedeztek egy izgalmas termet. Az egész szoba tükrökkel volt tele: olyannal, amelyikben hatalmasnak tűntek; olyannal, amelyikben aprónak. Az egyikben hullámos lett a fejük, a másik megmutatta, hogyan néznek majd ki öregemberként. Akadt egy, amelyik épp az ellenkezőjét mutatta, és James szembe találta magát az ötéves önmagával. A legrosszabb az volt, amelyikben hollóhátasként, lenyalt frizurával álldogált, a kedvence pedig az lett, amelyikben tükörképe mindig ellentétes arcot vágott, mint ő maga.

Kacarászva sétáltak vissza a klubhelyiségbe, és még az sem érdekelte őket, ha Frics rájuk bukkan. Nem neki volt rétegzett térképe.

Szerencséjükre Frics nem kapta el őket, és ha már így hozta a helyzet, vették a bátorságot, hogy valami rendes csínyt is elkövessenek. Hétfőn, órák előtt, fellopakodtak az óratoronyba, és kissé megbűvölték a szerkezetet. Alig értek le a lépcsőn, amikor becsengettek. Rohanni kezdtek, nehogy elkéssenek az átváltoztatástant – ami valójában csak fél órával később kezdődött volna – és még az előcsarnokba belépő egyenruhás alakokkal sem foglalkoztak. Röhögve fékeztek le a tanterem előtt, ahova akkor futott be a tanárnő is és a lányok is.

McGalagony beterelte őket, és nekilátott az eltüntető varázslatokról szóló magyarázatnak, ám alig pár szót szólt, már ki is csengettek. A tanárnő értetlenül állt az eset előtt, de mivel a következő órájuk is vele volt, közölte, hogy nem történt semmi, szünet nélkül is lehet órát tartani, és folytatta.

De a szünet is hamar véget ért, csakúgy, mint a következő óra, ők meg már rohantak is mágiatörténetre. Épp csak betették a lábukat a terembe, amikor már ki is csengettek.

A nagyteremben káosz uralkodott, egyesek még csak most jöttek reggelizni, és nem értették, miről beszélnek társaik, akik ebédelni akartak. A manókat is megzavarta a különös csengetési rend, sorra tűntek el és jelentek meg a különböző ételek – hol a reggeli, hol pedig a félig elkészült ebéd.

- Csendet! Utat! – hangzott McGalagony kiáltása, aki alig bírta átverekedni magát a tömegen. – Mégis mi folyik itt? – kérdezte. Ám ekkor ismételten becsengettek, ezért a diákok kiözönlöttek a nagyteremből, és mentek a délutáni óráikra.

A négy jó barát sem tett másként, röhögve szaladtak dupla sötét varázslatok kivédésére.

- Á, sziasztok, milyen különös, még csak az előbb keltem fel, aztán máris elkezdődik a délutáni óránk – mosolygott Shemy az ajtóban. – Gyertek csak... Ó, vége is az órának? Nem baj a következő is együtt lesz, üljetek csak le a szünet idejére nyugodtan. Nahát, ti is hallottátok? Már vége is. Akkor tehát, arra gondoltam, hogy a mai órán... Oh. Hát akkor, sziasztok, legyen további szép napotok.

A folyosóra kilépve a fiúk a térdüket csapkodták a nevetéstől.

- Ez a ti művetek, igaz? – fonta keresztbe Lily a karját bosszúsan. Választ már nem kapott, mivel annyira nevettek, hogy képtelenek voltak akár egy szót is kinyögni. A lány végül otthagyta őket, és barátnői nyomába eredt.

- Minden nap véget érhetne ilyen gyorsan – vigyorgott Sirius, amikor már végre kapott levegőt.

- Még lesz egy asztronómiánk – jegyezte meg Remus.

És valóban, délután kettőkor sor került az asztronómiára is.

- Süt a nap – mondta James nagyon okosan. Sinistra ott sem volt, feltehetőleg úgy gondolta, a negyedéves diákjai már vannak annyira értelmesek, hogy nem gondolják, hogy a felbolydult csengetési rendet követve délután kettőkor fog órát tartani. Csalódnia kellett.

(A fiúknak is, mert a nő megtartotta az órát akkor, amikor az valóban volt, és nem érdekelte, hogy ők ott voltak, amikor a csengetés szerint kellett volna, úgyhogy beírta őket hiányzónak.)

Péntek éjjel, amíg Remus a Szellemszálláson töltötte idejét, ők újra a Tiltott Rengetegben kötöttek ki.

- Végre elérkezett a várva várt pillanat – szólt Sirius. Leült a farönkre, ahonnan a gombát is szedték. – Hajnalig maradhatunk állatként. Már csak az lenne jó, ha magunktól menne az át- és a visszaváltozás.

Ám hasztalan próbálkoztak, nem sikerült. Végül Peter segítette őket, így hamarosan állatalakban néztek szembe egymással. Kezdődhetett a móka! Először jól megkergették egymást, aztán birkóztak a földön fekve, végül rávetették magukat Peterre. Csodálatos éjszaka volt.

A májussal nem csak a virágillat köszöntött be, hanem egy új korszak. Már ami a fiúk barátságát illette. Igaz, a többiek szerint nem volt ennyire tragikus a helyzet, de James szerint határozottan. Már semmi sem lesz ugyanolyan.

Hétvégén került megrendezésre a Hugrabug-Mardekár kviddics mérkőzés.

Napfényes szombatra ébredtek, James pedig örömmel tárta ki az ablakokat, hogy beszívja a friss levegőt.

- Jó reggelt, Roxfort! – ordított ki aztán. Az a néhány tanuló, aki ilyen korán már a parkban töltötte idejét, felkapta fejét, szobatársai pedig válogatott szidásokat vágtak a fejéhez.

- Hogy rohadnál meg!

- Fogd már be, te hülye!

- Miért kell ezt ma is?

James egyetlen pálcaintéssel ellibbentette a behúzott ágyfüggönyeiket, és vidáman a szoba közepére szökkent.

- Remy, ki az ágyból, te nem szendereghetsz már ilyenkor. Melegítsd be a hangszálaidat. Segítek, megadom a hangot aztán együtt énekeljük: Mondanám, de nem merem – dalolta.

- Mindenki örülne, ha lenne olyan nap, amikor te nem mersz megszólalni – motyogta Remus, és nagyot ásítva felült az ágyában.

- Jól van, akkor remélem megfájdul a torkod.

James lehuppant Sirius ágyának a végébe, és türelmesen megvárta, hogy a barátai is összeszedjék magukat. Mostanra ismételten ott tartottak, hogy a cuccaik teljes mértékben összekeveredtek. James is éppen Remus ingét és Sirius nadrágját viselte, valamint feltehetően Peter zokniját, mert kissé lötyögött a lábán. De valahogy nem tudta érdekelni, hogy mi van rajta, ha egyszer kviddics meccsre megy. Csak felkapta magára, ami először a keze ügyébe akadt.

Peter egy csiga lassúságával bújt bele egy ingbe, Remus pedig olyan lassan kötötte meg a cipőfűzőjét, hogy azt fájt nézni. Sirius a tükör előtt állt, ingben és nyakkendőben, alul még csak alsónadrág volt rajta és egy fél pár zokni. Hirtelen megfordult, és óvatosan Jamesre nézett.

- Nagyon zavarna, ha... ha ma nem mennék el a mérkőzésre? – kérdezte, és tett egy tétova lépést felé.

James felpattant az ágyról.

- Nem akarsz jönni? De hát még az öcséd is játszik!

- Nem érdekel, ahogy Winter Carney elhalássza az orra elől a cikeszt – legyintett Sirius, és a fejét lehajtva rugdosni kezdett egy eltévedt papucsot.

James a szemöldökét ráncolta. Regulus a baja? Annak a kis mitugrásznak nemrég volt a születésnapja. Talán ez böki a csőrét. Vagy még mindig azon van megsértődve, hogy a rádiózás ürügyén sem tudott vele normálisan beszélni? Akárhogy is, ha nem akarja látni, nem kell.

- Jó. Maradhatunk itt is, ha szeretnéd. Remusnak muszáj mennie, de mi Peterrel kihagyhatjuk, annyira nem fontos. – Szeretett volna ott lenni, de ennyit nem ért az egész.

Sirius felkapta a fejét.

- Mi? Nem, menjetek csak nyugodtan!

- Nem, tényleg, ez semmiség. Lemehetünk a konyhára, vagy akár... akár még a Katica-terv is mehet tovább – jutott eszébe. Az animágiát továbbra is így emlegették, ha muszáj volt Remus előtt említeniük, bár mindig féltek, hogy rákérdez, mégis milyen tervet emlegetnek. Volt rá kész válaszuk, de akkor új nevet kellett volna keresniük.

- Komolyan, James. Tudom, hogy szereted a kviddicset, és ott akarsz lenni. Nekem annyira nem fontos. Szívesen nézem, ha te játszol, mert tényleg nagyon jó vagy, szeretek neked szurkolni, de most inkább maradnék.

- De nem akarlak egyedül hagyni.

Remus közelebb sétált hozzájuk.

- Néha az emberek szeretnek egyedül lenni – szólt, és fürkésző tekintettel méregette Siriust, aki az égre nézve nagyot sóhajtott.

- Nem leszek egyedül – bökte ki. – Én... Találkozom valakivel. Kivéve, ha szeretnéd, hogy veled menjek a meccsre, mert az akkor fontosabb, és megyek – nézett Jamesre, aki lassan megvilágosodott.

- Egy mardekárossal? Egy mardekárossal fogsz találkozni?

Sirius elképedt arca felért ezer galleonnal.

- Igen, de... Honnan...

James levigyorodott.

- Mindenki a lelátókon, nincsenek tanúk. Párbaj lesz, ugye? – Teljesen belelkesedett az ötlettől. Ez valóban jobb, mint a kviddics! – Megyek én is, nem hagyom, hogy egyedül szállj szembe azzal a görénnyel. Alapvetően győznél, de tudod, milyenek a mardekárosok. Simán használnak fekete mágiát, arról nem is beszélve, hogy esetleg többen is oda mennek, és akkor esélyed sincs – magyarázta, miközben a ládájához lépett. – A köpeny alatt maradok, és nem szállok be, ha...

Sirius a fejét rázta, de mivel ettől sem maradt abba a szóáradat, közbe szólt.

- James! Nem párbajozni megyek.

James leeresztette a kezét, benne a láthatatlanná tévő köpennyel.

- Hát akkor?

- Csak... Találkozni.

Ahogy Siriust méregette, elfogta a balsejtelem.

- Ez valami sötét üzlet? Mibe keveredtél?

Sirius felnevetett, és beletúrt a hajába.

- Még mindig nem talált. Ez csak egy... egy olyan találkozó, ahová két olyan ember megy, akik azért mennek oda, mert ott akarnak lenni – magyarázta akadozva.

James fejében az eddiginél még rosszabb gyanú kezdett felsejleni.

- Úgy érted, ott akarnak lenni, mert a nagyteremről beszélünk, és ott van kaja, de mindenki a meccsen van, ezért egymásnak háttal, ki-ki a saját asztalánál ülve, találkoznak, hogy egyenek? – kérdezte, nagyon reménykedve, hogy erről van szó. Vagy ilyesmiről.

Sirius bólintott.

- Igen, pont így. Vagy mert élvezik egymás társaságát – tette még hozzá. Az ingének egy gombjával babrált, és eléggé kerülte a többiek tekintetét. Végül felemelte a fejét, majd a barátai döbbent arcát látva, egyértelműen hamisan, elmosolyodott. – De tudjátok mit, mindegy is. Felejtsük el és menjünk a meccsre!

Nagy lendülettel elindult az ajtó felé, de James elkapta a karját.

- Ezt most akkor meséld csak el!

- James úgy értette, nincs rajtad se nadrág, se cipő – helyesbített Remus.

Sirius megállt, feléjük fordult, és idegesen pillantott egyikük arcáról a másikra.

- Tényleg mindegy. Nem fontos. Menjünk a mérkőzésre.

Remus gyorsan megszólalt, mielőtt James bármit is kinyöghetett volna.

- Szeretnénk, hogy jól érezd magad, és ne kelljen sem titkolóznod, sem pedig lemondanod bármiről miattunk. Úgyhogy bátran mondd csak el, érdeklődve hallgatunk.

James belátta, hogy most az egyszer tényleg szükség volt Remus tapintatos szövegelésére, mert Sirius végül bólintott, és nem túl lelkesen, de beszámolt nekik mindenről.

- Két hónappal ezelőtt...

- Már két hónapja!? – esett le James álla. Két hónapja van valakije, és még csak nem is szólt nekik!?

- Hagyd, hogy végigmondjam! Összefutottam Georgina Warringtonnal, akivel éppen akkor szakított a barátja. Később Georgina bocsánatot kért, amiért aznap durva volt velem. Jót beszélgettünk, és legközelebb a szünet ideje alatt találkoztunk, véletlenül. Aznap is dumáltunk, meg valahogy mindig összefutottunk. Végül meg is beszéltünk egy találkozót. Pontosabban kettőt, de az egyiket lemondtam. Aztán tegnapelőtt írt, hogy lenne-e kedvem megint találkozni, én meg igent mondtam, de csak utána jutott eszembe, hogy ma van a meccs.

James elképedve hallgatta a szavait. Mivel úgy tűnt, Sirius befejezte, rákérdezett:

- Most már kiakadhatok?

- James, ne már – szólt rá Remus. – Ez teljesen rendben van.

- Teljesen rendben van? Az a lány mardekáros és hatodéves!

- És akkor mi van? – fortyant fel Sirius. – Az előbb emlegetett öcsikém is mardekáros, azzal még sincs bajod, ha vele beszélgetek.

James eltátotta a száját. Regulus teljesen más volt! Őt nem Sirius választotta. Ha úgy lett volna, már rég elmarja mellőle. De Regulus a testvére volt, őt pedig nem volt joga elvenni tőle. De egy ilyen hülye liba nehogy már magába bolondítsa!

- De Regulus a testvéred.

- Aki nem áll szóba velem.

Szóval akkor jól sejtette, hogy már megint van valami vita köztük! De ez most nem volt fontos.

- Attól még nem kell mardekárosokkal összeszűrni a levet! És komolyan, fiatalabb nem volt? Minek neked egy hatodéves?

Sirius hitetlenkedve nézett rá.

- Mi az, hogy minek? Különben is, Green professzor is megmondta, hogy nyissunk a mardekárosok felé. És egy szóval sem mondtam, hogy össze akarok vele jönni!

- De tetszik neked. És Green nem így értette!

- Mi van, ha tetszik? Nem tetszhet? Szerinted ez így működik?

- Nem, de... Az egy dolog, hogy tetszik, az meg egy másik, hogy találkozgatsz is vele.

Remus James vállára tette a kezét.

- Lily is idősebb nálad, és minden alkalmat megragadsz, hogy találkozzál vele.

- A két eset még csak nem is hasonlít! Lily griffendéles, és csak néhány héttel idősebb, az semmi! Csak pechem volt, hogy nem lettem koraszülött.

Remus a fejét rázta.

- Idefigyelj, Lily is egy mardekárossal barátkozik. És mi is beszélgettünk már mardekárosokkal. Tudom, hogy kedveled Regulust, és emlékezz, Randall Reilly is milyen elveszett volt a háztársai között. Vannak rendes mardekárosok – nyomatékosította. – A kérdés az, bízol-e Sirius döntésében. Elhiszed neki, ha azt mondja, Georgina Warrington nem olyan, mint a többi mardekáros, vagy sem?

James bosszúsan nézett félre. Miért így közelítik meg a dolgot? Mardekárosokkal egyáltalán nem lenne szabad szóba állniuk! Randall Reilly is csak véletlenül került a képbe, Regulus meg teljes mértékben más. Néha tényleg kedvelte, de most például határozottan utálta, amiért már megint a családja szavát követve folyton lerázta Siriust.

- James – kezdte Sirius, ő pedig rápillantott. – Ha azt mondod, de tényleg, ha azt mondod, ne, hagyjam a fenébe, és felejtsem el ezt az egészet, akkor megteszem.

Elképedve figyelte Sirius várakozó arcát, amiről csak azt tudta leolvasni, hogy ezt komolyan gondolja. Most először tudatosult benne, hogy Sirius mennyire ad a véleményére. Ez egyszerre jóleső és kissé ijesztő érzés volt.

Felsóhajtott, és beletúrt a hajába.

- Igazatok van. Ez nem a világvége. Ha jól érzed magad azzal a Reginával...

- Georginával.

- ... akkor menj, és... Nos, mit is szoktatok csinálni kettesben?

Sirius elvigyorodott.

- Komolyan? Nem zavar?

- Nem, de válaszolj!

- Beszélgetünk – vont vállat.

James elfintorodott.

- De mégis miről lehet beszélgetni egy mardekárossal?

- Egy olyan mardekárossal, aki csalódott a házának tagjaiban és elege lett az egészből, nos, azzal egészen sok dologról.

Sirius ezek után nagy vidáman beleugrott egy nadrágba, magára kapott egy cipőt, és indulásra készen összecsapta a tenyerét.

- Érezzétek jól magatokat meccsen, és ne felejtsetek el gratulálni Winter Carney-nak a nevemben is.

- Biztos ne menjek veled? – kérdezte James. Azért csak fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mégis mit csinálnak ezek kettesben. – A köpeny alatt. Nem zavarok. Csak ha esetleg ez a Gabriella mégis rád támad...

- Megoldom – mosolygott Sirius, és nagy lendülettel az ajtóhoz lépett. – Ebédnél találkozunk! – Azzal kisietett a szobájukból.

Döbbent csend maradt utána. James szaporán pislogott, aztán az ágyára vetette magát.

- Miért? – kérdezte a párnájába ordítva. – Miért kell neki valaki az ellenségből?

Remus lassan, hitetlenkedve csóválta a fejét. Most, hogy Sirius elment, már ő sem tűnt olyan magabiztosnak.

- Nem tudom. De biztosan lát benne valamit. Hagynunk kell neki, hogy ezt megmutathassa nekünk is. Aztán, ha személyesen is megismerjük Georgina Warringtont, akkor rendes véleményt tudunk alkotni. Addig meg csak remélhetjük, hogy nem követ el hatalmas baklövést.

James nyögve felült, és megrázta a fejét.

- Ez mindenhogyan borzalmas. Peter, te mit gondolsz?

A kérdezett megvakarta a fölét.

- Georgina szép lány.

James felmordult és hozzávágott egy párnát.

Kit érdekel, hogy néz ki, ha egyszer mardekáros? Valahogy már nem is tűnt annyira érdekesnek az a Hugrabug-Mardekár meccs.