1975. április 3.

Egy, ó, egyetlen normális napot szeretnék ebben az iskolában!

Az még egy dolog, hogy reggel, amint kómásan lekullogtam a klubhelyiségbe, fülsértő kiabálás ütötte meg a fülem.

- A szenzációs Bob Roshta dedikált képeit nálam megvehetitek, mindössze öt galleon darabja! – harsogta a kis szöszke. Olyan korán volt még, nem esett jól az ordibálás, de ezt még elnéztem, ahogyan azt is, hogy a mögöttem haladó Bree Holloway szinte fellökött odasiessen hozzá, és vegyen egy dedikált fotót a nem létező Bobról.

Annak sem igazán örültem, hogy nem volt lekváros piskóta reggelire, de semmi gond, ettem helyette zabkását. A barátnőim addigra már nem voltak ott, reggel hiába ébresztgettek, undok módon rájuk ripakodtam, aztán a takarót a fejemre húztam, és még feküdtem az ágyban egy jó ideig.

Ezek után jött James Beképzelt Potter, aki nagy vidáman odaszökkent mellém.

- Jó reggelt! – dalolta. Miért van az, hogy az ilyen rettenetes alakoknak bezzeg jó kedvük van? Én miért nem lehetek boldog? Talán éppen azért, mert van eszem, amivel felmérjem, hogy a világ milyen kegyetlen hely, a Potter-félék meg hülyén élik le egész életüket, és emiatt a csökött agyuk csak korlátozott mennyiségű információ befogadására és feldolgozására képes?

- Nincs ebben semmi jó – morogtam, és belekanalaztam a reggelimbe. Ez őt nem izgatta, folytatta a vigyorgást. Mit kell vigyorogni? Jobban bírom a fejét, amikor elkeseredett arcot vág. Vagy amikor olyan édesen mosolyog. Mármint nem úgy értem. Hanem hogy amikor vigyor helyett csak mosolyog. De persze nem rám. És a legjobb természetesen az, ha rossz kedve van.

- Látom, ma is remek hangulatban vagy – jegyezte meg. És még mindig vigyorgott. Fene egye a hülye képét. – Meg sem kérdezed, miért kerestelek fel személyesen?

- Nem érdekel, de úgyis megmondod.

Magában jót nevetgélt, azt lehuppant mellém. Hát már reggelizni sem lehet nyugodtan?

- Aranyos vagy, amikor zsörtölődsz. Nos, bár nem érdekel, tényleg elmondom. Adni akarok valamit. De azt nem lehet nyilvánosan, úgyhogy gyere holnap délután az utolsó óra után a harmadik emeletre, oda, ahol az a fura boszorkány szobra van. Ott majd átadom. – Felállt, még mielőtt megmondhattam volna neki, hogy ne szórakozzon, csak mondja meg mit akar, és elindult kifelé, ám hirtelen, mintha csak épp akkor jutott volna eszébe, megtorpant, és visszanézett rám. – Ja, és amúgy megbocsátok.

- Megbocsátasz? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen. Amiatt az antiromantikus dal miatt. Nem várhatom el, hogy nekem és az egész iskolának bevalljad, hogy odáig vagy értem, amikor még magadnak sem mered beismerni. De majd nemsokára. Én türelmes vagyok és megértő.

Elfintorodtam a gondolatra, hogy egy: szerinte odáig vagyok érte, kettő: türelmes és megérő emberként jellemzi magát.

- Térdre ne boruljak előtted?

A szeme csintalanul megcsillant.

- Hát mondjuk ne itt, de...

- Hagyjál már enni! – vágtam közbe.

- Oké, egyél csak, aztán majd tettlegesen is rátérünk a dologra. Amúgy meg iparkodj, mert öt perc múlva kezdődik a gyógynövénytan, és még le kéne érni az üvegházakhoz. Egyébként azt hallottam, az üvegházak mögött elég jól lehet smárolni, kipróbálhatjuk, ha szeretnéd. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és csak lapátolni a számba a zabkását. Hihetetlen, hogy megállás nélkül képes beszélni, szerintem még levegőt sem vesz ilyenkor. És még ő mondja nekem, hogy siessek. Ráadásul a franc sem fog vele smárolni! Én biztos nem. – Bár nem feltétlenül akkor, amikor odabent óra van, mert nem akarom, hogy Bimba kukkoljon, meg esetleg elzavarjon minket, az megtöri a varázsát. De mondjuk órák után már tökéletes. – Egyetlen másodpercre elhallgatott, mialatt én letettem a kanalam, és felálltam. – De igazából még jó is lehet együtt elmenekülni, van valami lebilincselő abban, ha rajta kapnak, hogy órák helyett inkább... Hé, most hová mész?

Elsiettem mellette, de sajnos utolért.

- Gyógynövénytanra – adtam meg az egyértelmű választ.

- Én is épp oda tartok, szóval mehetünk együtt – mondta, amíg kiléptünk a nagyteremből. – Aztán hátha útközben kedvet kapsz a tiltott dolgokhoz.

- Például ahhoz, hogy megátkozzalak?

- Nem, én arra gondoltam, hogy az üvegházak mögött...

- Tudom, hogy mire gondoltál!

Kinyitotta a tölgyfaajtót, de közben nem vette le rólam a tekintetét.

- Tényleg elég feszült vagy ma. Akkor lehet szó arról is, hogy nyugtató masszást adok, de azt szerintem nem az üvegházak mögött kéne, mert ahhoz érdemesebb valami kényelmes helyet keresni. Szeretnéd, hogy visszamenjünk a klubhelyiségbe? Vagy akár fel is mehetünk a szobánkba, a többiek úgyis órán vannak, és szerintem van még olyan illatgyertya, amit Remus kapott karácsonyra, biztos nem bánja, ha...

- Mondd, te nem tudsz csöndben maradni, nem is tudom, fél percre? – vágtam közbe, mialatt lefelé trappoltunk az üvegházakhoz.

Ha nem is fél percre, de két másodpercre elhallgatott, csak hogy átgondolja a választ.

- Technikailag tudok, csak általában nem szoktam. Persze vannak kivételek, mint amikor elsőben jöttünk a Roxfortba, és te sírtál, én meg nem akartam bunkó lenni, szóval nem faggattalak, és vagy egy órán keresztül nem volt kihez szólnom, mígnem megérkezett Sirius. Látod, már akkor is rengeteg empátiát mutattam az irányodba. És mit kapok cserébe azóta is? Apátiát.

Ha jobb lett volna a kedvem, egész biztosan felnevetek ezen a szóhasználaton – honnan ismer ilyen kifejezéseket? –, de most csak egy bosszankodó pillantásra futotta.

Szerencsére megérkeztünk, így nem kellett tovább kommunikálnom vele. Benyitottam az üvegházba, ahol már mindenki az előkészületeket folytatta. Elnézést kértem a tanárnőtől, és odasiettem Alice mellé.

A napom tehát nem indult fényesen, és ami azt illeti, hasonlóan rosszul végződött.

Dupla bájitaltanon is Alice volt a párom – aminek, bevallom, nem tudtam igazán örülni, habár még így is sokkal jobban jártam, mint a többség.

Most, hogy elkészültünk a főzeteinkkel, Lumpsluck arra kért minket, hogy párosával menjünk ki a táblához, és osszuk meg a többiekkel, hogyan dolgoztunk össze, milyen remek tapasztalatokat szereztünk a páros munka folyamán. És itt jött a következő katasztrófa.

Névsor szerint hívott minket, így hát az Avery-Black páros nyitotta a sort.

- Ne legyetek szégyenlősek – mosolygott rájuk biztatóan Lumpsluck. – Két ilyen remek ifjú minden bizonnyal tökéletesen képes volt összedolgozni, jól mondom?

Mindketten hallgatásba burkolóztak. Végül a griffendéles törte meg a csendet.

- Avery egy fekete mágia mániás sunyi kis tatu hányadék. Egy élmény volt vele dolgozni.

- No de Mr. Black! Nem tűröm az ilyesféle beszédet. Tíz pontot vonok le öntől. Most pedig, emeljék ki a jó oldalát a páros munkának.

- Egy élmény volt vele dolgozni – ismételte Sirius.

Avery elmosolyodott, de olyan ridegen, hogy megborzongtam.

- Sirius Black majdhogynem olyan jól ért a bájitalfőzéshez, mint ahhoz, hogyan hozza szégyenbe a körülötte élőket. Rengeteg dolgot tanultam tőle.

Ezek után jöttünk mi. Próbáltuk enyhíteni a kínos csendet, de ez nehéz feladatnak bizonyult.

- Lily nagyon segítőkész volt.

- Alice pedig szorgalmas.

- Jó volt.

- Tetszett.

- Nagyon.

- Igen.

Rajtunk kívül csak Remus és Gwendolyn volt képes rendesen, utálkozás nélkül elmondani, hogy milyen volt a munka. A szavaik alapján Gwendolyn csinálta az elixír nagy részét – legalábbis erre következtetek a „Nem szeretem, ha mások beleszólnak, hogy mit és hogyan csináljak." kijelentéséből –; de mindketten örültek annak, hogyha már muszáj volt valakivel párba kerülniük, akkor egy elviselhető személyt kaptak.

A többiek inkább tartózkodtak, két-három szóban hazudtak valamit arról, hogy hogyan osztották fel a munkát, és miután Lumpsluck leellenőrizte a főzetüket, visszasétáltak a helyükre. Kivéve a Potter-Piton párost.

Egymástól tisztes távolságra álltak meg, Perselus pedig felmutatta a kezében tartott elixírt.

- Először előkészítettem a szkarabeuszokat a porításhoz – kezdte magyarázni. James Potter ekkor döntött úgy, hogy önmagát adja. Hátrébb lépett, és úgy, hogy Per ne lássa, fontoskodóan hadonászott a kezével, miközben tátogott. Úgy tűnt, mintha ő beszélne Perselus helyett. – A porítást mozsárban végeztem – folytatta Per, Potter pedig felszegett állal maga elé tartotta a tenyerét, a másikkal pedig egy képzelt mozsártörőt tartva úgy tett, mintha a szkarabeuszokat porítaná. Többen kuncogtak, és nekem is nehezemre esett nem elmosolyodni. – Kimértem a tatuepét – ekkor James tudálékosan meglötykölt egy láthatatlan fiolát –, habár a recepttel ellentétben én kissé többet adtam hozzá, mivel ez segít abban, hogy a szkarabeuszok jobban feloldódjanak.

James Potter tettetett ámulattal nézett rá. A szívére szorította a kezét, és rámutatott Perselusra.

- Egy zseni – tátogta. Ezek után Per bármit is mondott, ő látványosan csodálkozott rajta. Amikor ezt megunta, Perselus feje fölé emelte a pálcáját, és amikor Perselus elmondta az újabb változtatását a recepten, hirtelen felvillant a fény a pálca végén, ez pedig azt eredményezte, hogy úgy tűnt, Perselus hirtelen megvilágosodott, és fény gyúlt a fejében.

Szegény Per nem értette, miért nevet rajta mindenki. Ugyan a homlokát ráncolta, de folytatta a kiselőadást. Lumpsluck arcára döbbenet ült ki, de szerintem nem tudta eldönteni, hogy ez egy szivatás, vagy pedig a két fiú szándékosan ilyenre tervezte az előadást. Van egy olyan sejtésem, hogy az egyikük igen.

Amíg Perselus beszámolt arról, hogy hányszor és hogyan keverte meg az elixírt, Potter rászegezte a pálcáját, és kétoldalt fellibbentette egy-egy hajtincsét. Ezt már Perselus is megérezte, így ameddig a terem a nevetéstől zenget, dühödten hátrafordult.

- Potter! – sziszegte, és gondolkodás nélkül James képére löttyintette a kezében tartott fiola tartalmát.

- Ne már, Pipogyi! Ez nem egy külsőleg használandó bájital, meginni kell. Hát még ezt sem tudod? – kérdezte tőle szemtelenül. – Tanár úr, Piton tönkre tette az elixírünket! Nem akarok rossz jegyet kapni, mert ő nem tudja, hogyan kell alkalmazni. Annyi munkám volt benne!

Van egy olyan érzésem, hogy ő valójában semmit nem adott hozzá, és abból is erre kell következtetnem, hogy Perselus két kézzel nekiesett. Nagyot lökött rajta, aztán még fejbe is vágta.

- Áuu, te hülye vagy!?

- Na de Perselus – hápogott Lumpsluck. – Micsoda viselkedés ez?

- De hiszen Potter...

- Láttam, fiam, Merlin szerelmére! Le is vonok tőle öt pontot, de tőled legalább tizenötöt kell. Ilyesféle agresszív viselkedést nem engedhetek meg.

Óra után megvártam Perselust, mert gyanítottam, hogy rosszul esett neki ez az egész. A lenti, hűvös folyosókon sétálgattunk.

- Ne is törődj vele. Tudod, hogy milyen.

- Nagyon is jól tudom – morogta. – De gyanítom, te még annál is jobban – tette hozzá indulatosan.

- Ezt hogy érted?

- Nem gondolod, hogy kissé túlságosan is sok időt töltesz Potter és Black társaságában? – kérdezte, a hangja számonkérően csengett.

- Nem! Egész egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy elkerüljem őket. Hiszen ők is griffendélesek, meg én is. Szinte minden óránk együtt van, muszáj ott lennem, ahol ők vannak.

Még hogy én keresem a társaságukat! A feltételezés is sértő. Jó, lehet, hogy gondoltam már rá, hogy néha – szigorúan néha, nagyon ritkán – jó lenne többet velük lenni, de csak mert képesek jobb kedvre deríteni. De nem mindig. Ma sem.

- Úgy tudom, a legutóbbi alkalommal is velük mentél Roxmortsba, és ma reggel is Potter társaságában hagytad el a nagytermet.

- Mert egy helyen volt óránk. – Valamiért nem akartam az orrára kötni, hogy közben Potter azt ecsetelte, hogy hol és mikor kéne csókolóznunk. – Nem tudom elkerülni, pedig igyekszem, tudod, hogy igyekszem. A roxmortsi hétvége pedig teljesen más. Az összes barátnőm ott volt, nem várhatod el, hogy egyedül bóklásszak a faluban. Igenis el kell fogadnunk, hogy ők is ebbe az iskolába járnak, és néha muszáj a közelükben lennünk.

- A legjobb az lenne, ha kirúgnák őket. Majd én teszek róla – mondta Perselus sötéten.

- Teszel róla?

Megtorpant, és körülnézett, majd egy fali mélyedésbe húzott.

- Mesterkednek valamiben. Egészen biztos vagyok benne, hogy valamiféle tiltott dologról van szó. Figyelem már őket egy ideje, és...

- Te kémkedsz utánuk? – értetlenkedtem. Közben a karomat is elrántottam, mert olyan erősen szorított, hogy az már fájt. – De hiszen éppen te mondod, hogy jobb elkerülni őket. Nem értelek.

- Ha rájövök, hogy miben sántikálnak, akkor elérhetem, hogy kicsapják őket. Akkor aztán nagyra lehetnek magukkal! James Potter, a kviddics sztár, ünnepelt bajnok – köpte a szavakat.

- Irigy vagy rá? – kérdeztem, és valamiért ezt egyszerre tartottam nevetségesnek és aranyosnak.

- Nem vagyok irigy – felelt lassan. – Mindössze arról van szó, hogy nem akarlak többet a közelében látni.

- Akkor járj csukott szemmel, mert ez elkerülhetetlen.

Annyira elegem van abból, hogy már nem tudunk úgy beszélgetni, mint régen. Néha meglepően elragadják az indulatai, főleg ha Potterékről van szó. De most komolyan, ennyire zavarja, hogy James jobban kviddicsezik, mint ő? Kit izgat? Mindenki másban jó. Ő meg valószínűleg sosem fog olyan bájitalokat főzni, mint Perselus. Ettől még szerethető. Mármint, úgy értem, valakinek biztos az. Nem nekem, de mondjuk a hülye haverjainak. Igen.

1975. április 4.

Az utolsó óránk gyógynövénytan volt, így mielőtt elmentem volna oda, ahova James Hülye Potter hívott, felmentem a szobánkba, hogy megszabaduljak a munkavédelmi kesztyűmtől. Az is megfordult a fejemben, hogy átveszem a talárom, ugyanis koszos lett, de végül inkább nem tettem. Az ő kedvéért ugyan nem öltözök át. Amúgy is csak öt perc alatt letudjuk a dolgot, és kész – legalábbis ez volt a tervem.

Annak ellenére, hogy lassan haladtam, én értem először a félszemű banya szobrához. Már kezdtem azt hinni, hogy rossz helyre jöttem, vagy – ami valószínűbb – csak szivatott ez a félkegyelmű.

De rövidesen befutott ő is. Szó szerint.

- Bocsi a késésért – vigyorgott. Egyszer úgy levakarnám azt az öntelt vigyorát. – Még akadt egy kis dolgom Friccsel. De ez most nem számít. Hogy vagy?

Értetlenül meredtem rá. Mit zagyvál itt össze?
- Remekül. De miért rángattál ide?

Erre aztán felnevetett. Ennél a pillanatnál láttam úgy, hogy határozottan eldőlt: nem csak tetteti, hogy valami nem okés nála odabent, tényleg gondok vannak.

- Veled aztán jókat lehet beszélgetni. De jó, legyen. Már mutatom is.

Erre azonban nem volt alkalma, mivel Frics felbőszült hangja zengett végig a kastélyon.

- Potter!

- Mit csináltál már megint? – kérdezem, miközben a csoszogó léptek zaja egyre közeledett egy merőleges folyosóról.

- Nem fontos. Inkább azon törd a fejed, merre fussunk. Balra van egy rejtett járat, de ha még előtte jobbra fordulunk, ott egy lezárt tanterem – tanakodott, mintha lett volna ilyesmire időnk. De nem volt.

Sarkon fordultam, és a pálcámmal rákoppintottam a banya púpjára.

- Dissendium!

A boszorkány púpja megnyílt, sötét lyuk tátongott mögötte. Megragadtam James kezét, és mivel Frics zihálása egyre közelebbről hallatszott, őt is magammal rántva beugrottam.

Majdnem felsikoltottam, de attól tartottam, hogy kihallatszódna, így csöndben csúsztam lefelé egy végtelennek tűnő csúszdán. Végül huppanva érkeztem meg a földre, az utánam csúszó Potter meg rám.

- Jól vagy? – kérdezte, és felkönyökölt.

- Szállj le rólam.

- Csak ellenőrzöm, hogy minden porcikád épségben van-e – mondta, és közel hajolt az arcomhoz. Túl közel. És ha ez nem lett volna elég, a hüvelykujjával végigsimított a számon. – Ha igen, kapsz rá egy csókot, ha nem, akkor kettőt, hogy biztosan meggyógyuljon. Fáj a fejed?

- Nem – motyogtam, és erőtlenül meglöktem. Azért erőtlenül, mert elveszem azokban a gyönyörű őzikeszemekben. Pontosabban szólva, azon tűnődtem, az ujjammal, vagy pedig a pálcámmal nyomjam ki azt a gülü szemét.

- Csodás – mondta, és kuncogva homlokon csókolt. – A nyakad?

- Az sem!

Arrébb tűrte a hajam, és belecsókolt a nyakamba. A jóleső érzéstől felsóhajtottam. Úgy értem, szörnyű volt, és undorodva vállon bokszoltam. Igen, ez pont így történt.

Szóval, én nem is tudom, hogyan, de a vége az lett, hogy a földön fekve csókolóztunk. Amit én határozottan nem akartam.

Ha akartam volna, az csakis azért lett volna, mert kíváncsi voltam, hogy vajon a nyár óta bénább lett-e. Úgy gondoltam, minden bizonnyal. És így is volt. Nagyon rosszul csókol.

Nagyon.

Egy kicsit.

Na jó, tűrhetően.

Csak azt nem értem, miért tud ilyen jól csókolni. Nem igazságos! Hogy lehet így rendesen ellenkezni?

De én persze azt tettem.

Már rögtön az első másodpercben – nem pedig tíz perccel később, amikor már úgy éreztem, hogy menten kigyulladok. És még ha így is lett volna, nem lehetne felróni nekem. Hiszen olyan puhák az ajkai, és olyan gyengéden fedezte fel a nyelvével az enyémet, hogy azt szavakba önteni nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy közben az arcomat simogatta. Ki hitte volna, hogy ilyen puha a keze?

Lényeg a lényeg, nem hagytam magam elveszni a csókban, és még csak nem is túrtam bele a hajába. (Olyan selymes!)

Valamiért eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Perselusszal, és rögtön bűntudatom támadt. Elvégre azt mondtam neki, hogy nem keresem ennek a pernahajdernek a társaságát. Jó, nem kerestem, de attól még undorító dolog egy titkos járatban smárolni vele.

Így hát ellöktem magamtól, és kifulladva felültem.

- Te hülye!

Nem hatotta meg, hogy ráripakodtam, csak nevetett, és kissé hátrébb húzódott. Hátát nekidönötte a falnak, mialatt én feltérdeltem és megigazgattam a szoknyám, ami esés közben elfordult.

- Ki hitte volna, hogy ilyen rossz kislány vagy – vigyorgott ez a neveletlen bohóc, és fényt gyújtott a pálcájával.

- Te tepertél le engem, én nem akartam veled csókolózni – jelentettem ki. Azért álljon meg a menet.

- Én nem a csókról beszélek, de felőlem beszélgethetünk arról is – vont vállat tetetett ártatlansággal. – Nem tudom eldönteni, hogy melyik volt a kedvenc részem. Amikor olyan vágyakozóan néztél a szemembe, vagy pedig amikor a hajamba túrtál.

A legjobb, amit tehettem, az az volt, hogy ignorálom az összes hülyeséget, ami a száján folyik ki. Semmi ilyesmi nem történt.

- Szerintem menjünk vissza.

- Frics még itt lehet – vetette ellen.

- Már rég elment! Vagy tíz percen keresztül... – elharaptam a mondatot, és megráztam a fejem. – Én megyek.

Feltápászkodtam a földről, de egy komisz hang megállásra késztetett.

- Szóval nem is akarod, hogy oda adjam, amiért jöttél? Kár lenne, főleg ez után a...

- Adjad!

Visszaléptem elé, és keresztbe font karral vártam, hogy átadja azt a nagyon fontos valamit.

- A modorod már majdnem felér Pipogyusz barátodéhoz. Segítek: kérlek szépen, drága James, minden fiúk leghelyesebbike, add át nekem a magasztos ereklyét, s ígérem, egy kétszer olyan szenvedélyes csókkal hálálom meg, mint amilyet az előbb adtam. Na, mondhatod.

- Leghelyesebbike? Ne nevettess. És ne is álmodj róla, hogy még egyszer olyan közel kerülsz hozzám, mint most. Az eséstől beütöttem a fejem, és nem tudtam rögtön reagálni. De amint jobban lettem, el is löktelek.

- Szép mese. Na, ülj ide, ez hosszú lesz.

- Csak add ide!

A szemét forgatta.

- Hiába adom oda, ha nem tudod, minek.

Morcosan leültem vele szemben, és felhúztam a lábam, nehogy hozzáérjen. Ezen jót szórakozott, aztán a zsebébe nyúlt, és elővett valamit.

- Emlékszel még, hogy mi ez? – kérdezte, felmutatva egy kis zöld követ.

- Egyike a talált turmalinoknak?

- Pontosan. A srácokkal utánanéztünk a dolognak, és azt találtuk, hogy a gyógyászatban alkalmazható lenne. Csak van egy bökkenő. Senki nem tudja, hogyan lehetne kinyerni belőle a kívánt hatást.

Nem értettem, hogy ennek most mi a lényege.

- És? – kérdeztem hát.

- Tartsd magadnál az egyiket. Akaszd a nyakadba, vagy rakd rá valami karkötőre.

- De minek?

- Mert így láthatjuk, ha a turmalinok reagálnak valamilyen helyzetre. Mind a kilencen magunknál hordunk egyet, és folyamatosan figyeljük, történik-e valamiféle változás, ami alapján el tudjuk kezdeni a vizsgálódást.

Döbbentem pislogtam rá. Több kérdés is zakatolt a fejemben, de végül a leglényegesebbet tettem fel.

- Szóval ti, a ti négyesetek, gyógyeszközöket kutat a szabadidejében?

- Látom, megragadtad a lényeget – sóhajtott. – Alapvetően nem, de ha már van egy láda turmalinunk, vegyük hasznát. Manapság minden lehetőség számít.

Kivételesen egyet kellett értenem vele.

- Jól van, majd ráerősítem valamire, és használom nyakláncként. De ha a többiek is kapnak egyet, akkor nem lett volna egyszerűbb, ha egyszerre kapjuk meg?

James felnevetett.

- De, épp most adja nekik oda Remus. De gondolj csak bele, ha nem tőlem kapod meg, akkor nem rendezhettünk volna smárpartit az előbb.

Az arcomat elöntötte a forróság, és már készültem volna felállni, csakhogy ismét megszólalt ez a félkegyelmű.

- Várj már! Lenne itt még valami.

Visszaereszkedtem, és a tekintetemmel próbáltam sürgetni. Ne rabolja az értékes időmet!

- Mi?

- Honnan tudtad, hogy hogyan lehet ide bejutni? – mutatott körbe a sötét járatban.

- Pár napja láttam, hogy néhány felsőbbéves fiú kimondta a jelszót, és beugráltak ide.

- Zaydenék?

- Jár ebbe az iskolába Zayden nevű diák? – lepődtem meg. A fél Roxfortot nem ismerem!

Potter vállat vont.

- Valójában nem.

Tettre készen felugrott, és én is felálltam. Csakhogy a várakozásaimmal ellentétben nem a kijárat felé indult el.

- Mit művelsz?

- Meg kell néznem, hová vezet ez a járat. Ha sehova, még most derüljön ki, ha meg hasznos, akkor majd visszajövök ide a többi Tekergővel. Kivéve persze, ha szeretnéd meghagyni kettőnknek. Titkos randihely, ahol órákig elüthetjük az időt kettesben. Rengeteg ötletem van, hogy mivel.

Olyan pofoznivaló arccal vigyorgott! Ilyen egy irritáló embert még nem hordott a hátán a föld.

- Álmodban sem! És mégis mi ez a hülye név? Tekergők?

James lassan elindult, és ha hallani akartam a válaszát, kénytelen voltam a nyomába eredni.

- Nem hülye név, csak neked sincs érzéked az ilyesmihez. Minden valamire való baráti körnek megvan a maga neve.

- És a beceneveitek? Miért hív téged Sirius Ágasnak? – faggatóztam tovább. Ha már ilyen galád módon letepert, igazán megérdemlem a válaszokat.

- Azt nem kötöm az orrodra. Amúgy is, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Nem hallottad még ezt a mondást?

- De, már elég sokszor – motyogtam.

Hosszú ideig némán lépkedünk a kanyargós járatban. A csöndet csak a világ leghülyébb kérdése törte meg.

- Nincs kedved eljönni randizni? A szünet utáni hétvégén. Vasárnap pont ráérek.

- Eltaláltad, nincs kedvem – fontam keresztbe a karom.

- Hogyhogy? – kérdezte csevegő hangon.

- Hülyékkel nem randizom.

Ezen valamiért jót nevetett, ezzel is bizonyítva, hogy tényleg hülye.

- Mindegy, majd legközelebb. Habár azt hittem, egy ilyen szenvedélyes csók után megváltozik a véleményed. Te is érzed? – kérdezte, és felém világított a pálcájával.

- Nem érzek semmit. Soha nem éreztem, és soha nem is fogok. Nem megyek veled randizni.

Agyalágyult Potter ismételten jót nevetett.

- Én arról beszéltem, hogy szerintem emelkedik a járat.

Nevetgélve előrevilágított, én pedig próbáltam ignorálni a tényt, hogy rákvörös a fejem.

Rövidesen egy kőlépcsőhöz értünk.

- Én megyek előre – jelentette ki, és már indult is felfelé. A nyomában én is nyakamba vettem a hosszú lépcsősort. Csak lépteink zaja törte meg a csendet, mígnem egy hangos koppanást hallottam.

- Ez mi volt? – kérdeztem.

- A fejem.

Felnyúlt, tapogatózott kicsit, aztán megemelte a fölöttünk húzódó csapóajtót. Kikémlelt alóla, aztán teljesen felnyitotta, és kimászott. Követtem, így hát egy ládákkal és dobozokkal megrakodott pincehelyiségben kötöttem ki.

- Hol lehetünk? – suttogtam.

- Nem tudom – motyogta James, és a keskeny pinceablak elé sétált. – Gyere – intett felém, én pedig odamentem hozzá. – Felemellek, te pedig nézz ki.

Még mielőtt ellenkezhettem volna, elkapta a derekam, és megemelt. Mikor lett ilyen erős?

Kipillantva ismerős házak alját pillantottam meg.

- Ez Roxmorts.

Potter lerakott a földre, és tűnődve körülnézett a helyiségben. Felnyitotta az egyik ládát, és előkotort belőle egy marék Bűvös Bizserét.

- Ez a Mézesfalás pincehelyisége lehet – állapította meg.

- Ezért gyalogoltunk ennyit?!

- Visszafele viszlek a karomban, ha akarod – kacsintott rám, mire mérgesen elfordultam.

- Nem akarom.

Vidáman visszaszökkent a járatba, én pedig kelletlenül követtem. Kretén!

_________________

Boldog karácsonyt mindenkinek!🎄🥰

Remélem, jól telnek az ünnepek, felétek járt már Jézuska?