1974. július 9.

„Édes drága Lily!

Kéne egy alibi:

Egy indok találkozni.

Mert te olyan szép vagy

Nekem, mint a Nap,

És ha te vagy a Nap,

Akkor én a Hold,

És csak akkor ragyoghatok,

Ha fényed rám hozod.

Hagyj hát tündökölni!

Nem kell szöszmötölni.

Nekünk együtt kell kieszközölni

Az igaz szerelem fogalmát,

Mely átjárja minden porcikánk,

És így lesz romantikus a statisztikánk."

Ez már a harmadik ilyen a héten. És még csak kedd van.

Vannak dolgok, amikhez különös tehetség kell. Ilyen például az, hogyan égessük be magunkat egy-egy ember előtt következetesen. Ha egyszer jelölnek majd egy díjra, ami a legégőbb emberek számára van, egész biztosan megnyerem. Akkor kivonulok majd a pódiumra, hasra esek, feltápászkodok, és gyönyörű beszéded mondok, ami valami ilyesmi lesz:

„Köszönöm, köszönöm. Igazi megaláztatás megnyerni ezt a díjat. Azt kérdezhetitek, mi a titkom. De én azt mondom nektek, ez nem titok: nyilvánvalóan cikis vagyok. Nem tartok vissza senkit sem attól, hogy hasonló kellemetlenségeket éljen át, mint én, önnön személyéből fakadóan. Hogy hogy csináltam? Nem vagyok biztos benne, de talán a melltartókkal kezdődött, majdnem egy éve. Az viszont bizonyos, hogy sikerült beégetnem magam, mert rossz a memóriám, de ezt nem vallanám be. Folytattam azzal, hogy párszor a földön kötöttem ki. Ez után beégettem a legjobb barátját egy felelsz vagy mersz játék során, végezetül a szemére vetettem, hogy úgy akar megcsókolni, hogy barátnője van. Miközben nem volt."

Na most ennek tudatában nem meglepő, hogy ilyen versekkel szivat. Valójában egészen érthető, bár úgy néz ki, hogy nincs jobb dolga egész nyáron, mint ezekkel kínozni engem. Mert miért is hagyhatnánk a baklövéseimet feledésbe merülni? Nem, az nem az igazi.

Inkább el se olvasom a nagyját ezeknek a hülyeségeknek. Választ egyszer írtam dühömben, de annyi. Talán, ha nem reagálok megnyugszik. És add, ó, add Istenem, hogy szeptemberre elfelejtse, különben nagyon hosszú tanévnek nézünk elébe!

1974. július 14.

Tegnap Perselusszal sátorozni mentünk.

Nem volt könnyű rábeszélni a szüleimet, de sikerült őket meggyőznöm. Mert ha már egyszer apa vette azt a sátrat, és én egész nyáron egyedül kuksolok otthon, akkor igazán lehetne róla szó, hogy ennyi szórakozásom nekem is legyen. És az egyetlen boszorkányleányuk igazán megérdemel egy kis kikapcsolódást, hát nem?

Persze anyának baja volt, hogy Perselus fiú, nekünk meg csak egy sátrunk van. Apa szerint még jó hogy fiú, mert védtelen lánnyal semmiképp nem engedne el az erdőbe. Ezt ők megvitatták maguk közt, és végül apa nyert, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokon múlt. Azért kaptam egy alapos fejmosást, amiért előre megígértem Perselusnak ezt az egészet anélkül, hogy velük megbeszéltem volna.

Lényeg a lényeg, tegnap délután kiköltöztünk az erdőbe, a szokásos helyünkre. A képzeletemben úgy élt a dolog, hogy majd megtalálom a legmegfelelőbb helyet a sátornak, Per felállítja, tüzet gyújtunk és sütögetünk. Ebből az lett, hogy a föld mindenhol túl hepehupás volt, így egy koránt sem ideális helyen állítottuk fel a sátrunkat – közösen, mert egyedül annyit szerencsétlenkedett, hogy már nem bírtam nézni.

- Lehet, járnod kéne mugliismeretre – jegyeztem meg, látva, hogy mennyire nem ért a hétköznapi dolgokhoz. Kivettem a kezéből a cölöpöket, és nekiláttam a munkának.

Perselus morgott valamit az orra alatt a megjegyzésemre, de nagy szerencséjére nem értettem, mit. Elég volt egy pillantást vetnem rá, és elnémult.

A tűzzel is akadtak gondjaink, sehogy nem akart meggyulladni, pedig direkt hoztam újságpapírokat, meg elküldtem Pert vékony gallyakért.

- Mindegy, legalább tutira nem okozunk erdőtüzet – jegyeztem meg nem túl lelkesen egy óra sikertelen próbálkozás után.

A sütögetésről így le kellett mondanunk, de szerencsére voltam annyira előrelátó, hogy ismerve saját szerencsefaktorom alacsony tendenciáját, hoztam magunknak szendvicset.

Arra mondjuk már nem gondoltam, hogy szúnyogriasztót is hozzak. Valóban, egy erdőben semmi szükség arra.

Amikor a nap elkezdett nyugovóra térni, megjelentek tehát apró kis barátaink és nem hagytak nekünk nyugtot. Igazán irigyeltem Perselust, amiért volt annyi esze, hogy hosszú nadrágban jött.

- Amúgy – szóltam, amikor befejeztük az evést és lecsaptam egy szúnyogot a bal vállamon – ezt nézd, mit hoztam!

A farönkünkön ülve lehajoltam a táskámhoz, és kiszedtem belőle a magnót. Karácsonykor kaptuk, valójában az egész család, de leginkább csak Tuney használta. Nyáron viszont alig volt otthon, hogy ne kelljen velem kettesben maradnia, így örömmel birtokba vettem. Felvettem rá a kedvenc zenéimet, és most kettőnk közé raktam, hogy Per is jól hallhassa őket.

- Tudod, mi ez? – kérdeztem izgatottan.

- Rádió? – kérdezte nem túl lelkesen.

- Olyasmi, csak jobb.

Megnyomtam a megfelelő gombot, mire elindult az első zene.

- Na? – kérdeztem, mert vártam volna valami reakciót. De Per olyan unott arccal nézett rám, hogy teljesen elszörnyedtem. – Azt ne mondd, hogy nem szereted a zenét.

- Nem rajongok érte.

Bosszúsan megráztam a fejem.

- Ó, hogy te milyen vagy! Pedig ez tök jó.

Billy, don't be a hero, Don't be a fool with your life

Billy, don't be a hero, Come back and make me your wife

Hallatszott az énekes hangja, én meg a felénél bekapcsolódtam, és szívhez szóló hangon énekeltem Perselusnak, mintha legalábbis ő lenne Billy.

A fiú halványan elmosolyodott, de nekem ez nem volt elég.

Az ölembe kaptam a magnót, és tekerni kezdtem a szalagot. Kicsit tovább mentem, mint akartam, így az első sorról lecsúsztunk, de nem baj.

- Ehhez mit szólsz?

We've known each other since we were nine or ten

Together we've climbed hills and trees

Learned of love and ABC's

Skinned our hearts and skinned our knees

Goodbye my friend it's hard to die

When all the birds are singing in the sky

- Felettébb felemelő – jegyezte meg.

- Kellően depresszív a szövege ahhoz, hogy neked tetsszen.

Perselus elgondolkodva nézett engem.

- A kérdés akkor az, hogy neked miért tetszik.

Megvontam a vállam.

- Jó a dallama, szép az énekes hangja és a refrén egészen felvidító. Ha úgy vesszük – egészítettem ki, mert közben azért elég szomorú is. – De látom, ez sem lesz a kedvenced.

Megkerestem a lehető legdepresszívebb hangulatú zenét, amit felvettem és vártam a reakcióját.

If I could save time in a bottle

The first thing that I'd like to do

Is to save every day

'Til eternity passes away

Just to spend them with you

Láttam, hogy mondani akar valamit. Nagyon mondani akart valamit, de tudtam, hogy úgy kell majd kiszednem belőle.

- Igen? – kérdeztem, és már előre elhatároztam, hogy ha bénának minősíti ezt a zenét is, akkor valami nagyon csúnyát csinálok vele. Nem tudtam még mit, bele nyomom a fejét a sárba, vagy valami, de az én kedvenc zenéimet csak ne kritizálja.

- Lényegtelen – felelte.

- Nem az. Mondd csak – szóltam rá, talán kissé ingerültebben, mint kellett volna.

A nap már majdnem teljesen lebukott, de még enyhe, narancsos fénybe vonta a fiú arcát. Nagy levegőt vett, és végül kibökte:

- Egy merengőben vissza lehet nézni az emlékeinket, így nincs szükség olyan üvegre, amiben az ember megőrizheti az időt.

Olyan komolysággal mondta ezt, mintha bármi jelentősége is lenne ennek a zene szempontjából.

- De ez egy mugli szám. Nem énekelnek benne merengőről, mert nem tudják mi az. – Nem mondtam meg neki, hogy én sem tudom.

- Akkor talán nem kéne mugli zenét hallgatnod.

Pár másodpercig csendben fürkésztem az arcát, majd így szóltam:

- Mivel a családtagjaim mind muglik, nincsen mágikus rádióm, amivel varázslózenét hallgathatok. De nem is akarok. Nyár van, ilyenkor egy picit mind muglik vagyunk.

- És épp ez a baj.

Tudtam, hogy ezt az apja miatt mondja és részben igaza is volt, de akkor is zavar, hogy egy kalap alá vesz minden muglit. Mintha nem ismerné a szüleimet.

- Nézd, mugliként is lehet valaki jó ember és élhet boldog életet, ahogyan varázslóként is lehet az ember egy szemétláda és kegyetlen. És igen, most kénytelen vagyunk úgy élni, mint a muglik, elvégre nem varázsolhatunk nyáron, de ennek is megvan a maga varázsa. – Körbe néztem a magas fákon, a messzebb csordogáló patakon, a zöldellő bokrokon. – Ugye, milyen jó? Nincs mágia, sőt nincs itt mugli technika. Csak te, én, meg a csillagok – pillantottam fel az égre, ahol egyre több fénypont jelent meg.

Perselus elmosolyodott, én meg lecsaptam egy szúnyogot a vádlimról.

- Melyik a kedvenced? – kérdezte.

- Mi? Szúnyog?

- Csillag.

- Ó! Hát – az égre emeltem a pillantásom. – Az – mutattam fel.

Per az égre meredt, aztán rám.

- Szóval... Az.

Elnevettem magam.

- Nem tudom, hogy mi a neve.

- A griffendéleseknek nem tanítanak asztronómiát?

- De. De, mint mondtam már, nyár van. Az évnek az az időszaka, amikor nem hagyod, hogy bármi is eszedbe jusson, amit az iskolában tanultál.

Egészen sokáig fennmaradtunk. Amikor a szabad levegőt meguntuk, beköltöztünk a sátorba, ahol zseblámpával megvilágítva könyveket nézegettünk. A hálózsákomba bújva hasaltam Per mellett és valami mágiaelméletes könyv közepén aludtam be. Pedig ébren akartam maradni, esküszöm, éppen magyarázott valamiről nekem. Elég ciki. Na mindegy, ma reggel nem úgy tűnt, hogy haragudna. Ő ébredt fel korábban, de nem keltett fel, megvárta, hogy magamtól felébredjek. Addigra megint valamelyik könyv felett görnyedt.

- Szerintem én inkább sohasem sátorozok többet – jelentettem ki, amikor felültem. Éjjel valamikor átfordultam a hátamra, de a hepehupás talaj nem volt valami gerinckímélő. Úgy fájt a derekam, mint egy öregasszonynak.

- A te ötleted volt – közölte velem, fel se pillantva a könyvből.

- Tudom, de te meg belementél.

Rövid hátropogtatás után készen álltam arra, hogy nekikezdjek a pakolásnak. Összeszedtük a holminkat, felszedtük a sátrat, és elindulunk hazafele.

Alig pár lépést tettünk csak a városban, amikor szembe jött velünk Mrs. Paller. A pletykás asszony mindig a legjobb állapotban talált ránk, és ezt utána nagyon szívesen elmesélte másoknak is. Most tehát itt álltam vele szemben piszkosan – elvégre két nap az erdőben nem egy tisztítókúra – kócosan – hát igen, a fésűt is sikeresen otthon felejtettem – és ezernyi szúnyogcsípéssel.

- Á, Lily! – kezdte.

- Á – mondtam én is, de nem épp abból az okból, amiből ő.

- Hát te? – kérdezte és úgy nézett rám, mintha valami rég elveszett unokája lennék.

- Hát én – kezdtem, de nem tudtam hogy folytassam, mert az őszinte válasz úgy folytatódott volna, hogy „igazán sajnálom, hogy összefutottunk.".

- Nem is tudod, hogy örülök, hogy összefutottunk – mosolygott tovább. – Mesélj, mi újság veled? Merre jártál?

Hagyjon már békén!

- Sátorozni voltunk Perselusszal – biccentettem a fiú felé, akit ő eddig egy pillantásra sem méltatott.

- Á, ő a barátod?

- Osztálytársam.

Mrs. Paller nagyokat bólintott.

- Hol is tanulsz most, édesem?

Ó, miért kell ezt minden évben megkérdeznie?

- Szent Russell – feleltem, és gyanítottam, hogy eddig egyszer sem ezt a választ adtam neki. Nem zavarta.

- Szóval egyházi iskola?

- Az. Nagyon az.

- Emlékszem, lánykoromban én is egy egyházi intézményben tanultam – kezdett bele, és hosszasan ecsetelni kezdte régmúlt diákéveit. Ha megölnek, se tudnám felidézni, hogy mit mondott, az agyam automatikusan blokkolta a beáramolni kívánó információáradatot, így csak mosolyt erőltettem magamra, és bólogattam. – Na de nem akarlak feltartani – szólt negyedóra sztorizgatás után. – Én is sietek, megyek az unokámhoz. Tavasszal született, képzeld. – Ez után jött elrémisztő szüléstörténet, majd egy adatáradat a csecsemőről. – Ha szeretnéd, mutatok neked képet legközelebb, most sajnos nincs nálam egy sem.

- Ó, milyen kár. Nem probléma, persze, majd legközelebb, de most szerintem mi megyünk, mert még nagyon sok minden dolgot kell csinálnunk. Egy percig sem várhatnak. Viszontlátásra!

- Szervusz, Lilykém, szervusz – búcsúzkodott.

Ez a nő lesz a halálom.

1974. június 24.

Tavaly anyáék megígérték, hogy meghívhatom idén nyárra a barátnőimet. Az unalmas nyári napok tehát sokkal színesebbek lettek. Mindjárt kezdődött azzal a dolog, hogy Petunia teljes mértékben kiakadt.

- Nem fogok öt dilis csajjal egy fedél alatt aludni – jelentette ki, amikor meghallotta, miről beszélünk. A kanapén feküdtem, a fejem apa ölébe hajtottam, így beszéltük meg a részleteket. Nem ültem fel, csak a szememet forgattam. Anya, aki a fotelban ült és egy csésze teát kortyolgatott, elsötétülő tekintettel nézett a nővéremre.

- Ne kezd ezt megint.

Petunia dühösen megállt a tévé mellett.

- Ti nem veszitek figyelembe, hogy én is itt lakok. Meg sem kérdeztetek.

- Engem se kérdezett senki, amikor áthívtad Ellie Parksot és Barbara Lardie-t.

- Az én barátaim nem veszélyesek rád nézve!

Elhúztam a számat és felpillantottam apára.

- Uh, bocsi, tényleg. Elfelejtettem mondani, de a barátnőimnek másfél méteres karmokban végződő keze, vérben forgó szeme és harminc centis agyara van. Azért így is jöhetnek?

Apa felnevetett, anya pedig szigorú pillantást vetett rám, majd visszafordult a testvéremhez.

- Nem kell, hogy aggódj. Elmész erre a három napra Ellie-hez, és minden meg van oldva.

Petunia döbbenten nézett rá.

- Kiraktok itthonról?

- Te nem akarsz itt lenni – szóltam.

- De. De miért kell ide csődíteni minden hozzád hasonló őrültet?

- Petunia! – szólt rá anya.

Mérgesen felültem.

- Addig is elmentél itthonról – önszántadból –, ameddig én egyedül voltam csak itt. Szóval túl fogod élni, ha ezt a három napot is külön töltöd. De miattunk igazán nem kell menned, mi képesek vagyunk megférni melletted.

Anya, aki ezek szerint abban a tudatban élt, hogy a testvérem is itthon töltötte az idejét, feldúltan lerakta a csészéjét a kisasztalra.

- Hol mászkáltál eddig?

Petunia összeszorította a száját, majd ingerülten rám mordult.

- Miért kell mindent tönkretenned? – Azzal kiviharzott a nappaliból. Anya megcsóválta a fejét, felállt, és utána ment.

Fáradtan dőltem vissza apa lábára.

- Olyan undok – motyogtam neki. Az egyik tincsemmel megcsiklandozta az orromat, mire elnevettem magam.

- Mit szólnál egy kis kocsikázáshoz? – kérdezte.

- Hmm, nem is tudom... Kapok fagyit? – érdeklődtem meggyőző mosollyal.

- Amennyit csak akarsz.

Így kezdődött tehát az egész. Csütörtökön pedig meg is érkeztek a lányok. Előtte tucatnyi levelet váltottunk, amiben elmagyaráztam nekik, hogy hogyan juthatnak ide. A Kóbor Grimbusszal jöttek, de mivel nem tudhattuk, az pontosan hol teszi le őket, nem tudtam kimenni eléjük.

Tíz óra körül ékeztek meg, nem valami fényes állapotban, ami ismerve a buszsofőr vezetési stílusát, nem volt meglepő. Egymás üdvözlése után beljebb invitáltam őket, és mind találtak valami érdekeset a házunkban.

- Ezer éve nem jártam muglilakásban – mondta Alice, és úgy nézett a telefonunkra, mint én legendás lények gondozásán a golymókra.

Almira levetette magát a kanapéra és rám pillantott.

- Nézünk tévét? Légyszi, nézzünk!

- Nézhetünk – feleltem nevetve, és felemeltem a távirányítót.

- Hadd én! – kérte. – Tudom, hogy kell. – Átadtam neki a kapcsolót, ő pedig összezavarodva nézett rá. – Ez biztos, hogy az?

- Igen.

- De az én mugli ismerőseimnek nem ilyen.

Megvontam a vállam.

- Többféle tévé van, többféle távirányítóval. Ezen csak három gomb van, és oda van írva, hogy melyik mit csinál, szóval menni fog – biztosítottam, ő pedig bólintott és nagy örömmel bekapcsolta a tévét.

Gweny helyet foglalt Almira mellett, és mint tapasztalt tévénéző készségesen segített, ha a lány nem boldogult a távirányítóval.

Felicia alaposan szemügyre vett mindent, majd kuncogva rám nézett.

- Megint nálad van Sirius békája? – kérdezte, és a szekrény polcán leledző jószágra pillantott.

- Igen, a vonaton a kezembe nyomta, miután... – kezdtem, de elharaptam a mondatot. Nem volt szükséges, hogy befejezzem, mert Almira megtette helyettem.

- Miután James megkérdezte, hogy kaphat-e egy búcsúcsókot – nevetett.

- Igen – húztam el a számat.

Felicia rosszallóan nézett rám.

- Olyan gonosz voltál vele, Lily.

Megráztam a fejem, de nem kommentáltam a dolgot. Szívesebben beszéltem volna bármi másról, így elterelésként megkérdeztem:

- Nem kértek inni? Csináltam szörpöt és lehűtöttem.

- De, nagyon jól esne – bólogatott Alice, aki már a magnót szemlélte. Van, aki értékeli.

Kimentem a konyhába és töltöttem nekik az üdítőből, majd visszatértem a nappaliba a tálcára rakodott poharakkal. Nagyon meleg volt, így mind rávetették magukat az italokra.

Épp megállapítottam, hogy sikeresen elfelejtették a korábbi beszédtémát, amikor beröppent egy bagoly a nyitott ablakon. Ismertem már ezt a madarat, az utóbbi időben rengetegszer megfordult nálam.

- Jaj, ne – nyögtem, amikor leszállt elém.

- Hé, ez James madara – állapította meg Alice. Csodás.

- Ú, leveleztek? – kérdezte Almira rögvest.

- Nem mondanám levelezésnek – szóltam fintorogva, és mivel mind kérdőn néztek rám, magyarázni kezdtem: – Ő ír nekem, én meg nem válaszolok, csak visszaküldöm a baglyát.

Ez úgy fellelkesítette őket, mintha valami nagy csodáról beszéltem volna nekik.

- Mit ír? – kérdezte Almira.

- És miért nem válaszolsz? – tette csípőre a kezét Felicia.

Megállapítottam, hogy folytatódik a „Hogyan égjünk be?" című előadásom, így leoldoztam a bagoly lábára kötött levelet. Kínlódva elolvastam, majd átadtam nekik, mire kíváncsian dugták össze fölötte a fejüket.

Ó, szépséges Lily,

Remélem a versem

Hűvös szíved engeszteli

Így vagyok én reményteli

Jöjj el velem randira

Nagyon jó lesz, becsszóra

Csókot kapsz az ajkaidra

S nem lesz mindez fantazmagória

Adj egy esélyt

S meglátod:

Rendezek neked egy estélyt

Vagy veszek neked egy kastélyt

Neked adom egész Erdélyt

Ha valamiért az akarnád

Vagy csak nézzük együtt a naplementét

(Rímel erre valami azon kívül, hogy intimbetét?)

A lányok megállás nélkül nevettek, az utolsó sort olvasva Felynek még a könnye is kicsordult.

- Az a baj – mondtam nekik –, hogy eddig ez a legjobb.

Alice megcsóválta a fejét.

- Annyiszor mondtam már neki, hogy inkább rajzoljon, süssön valamit, vagy bármi, de ne írjon verseket.

- Elmész vele randizni? – kérdezte Felicia izgatottan, mire megcsóváltam a fejem.

- Ki van zárva.

- Biztos szomorú lesz – vélekedett. – Megírhatnád te is valami béna versben neki. „Kedves James! Randira, ha mész – bizony, egyedül lész'".

Mindenkiből kitört a nevetés, de ismét megráztam a fejem.

- Nem – mondtam, még mindig nevetve. – Nem válaszolok neki.

- Miért nem? Legalább tudja, hogy nincs esélye – szólt Almira.

- Mert már egyszer megírtam neki, de nem érdekli, folyton küldi ezeket.

- Muti a többit is! – kérte.

Végül addig nyaggattak, hogy párat még megmutattam, de mindet azért nem. Úgy tűnt, ez is elég nekik, estére már vígan idézgettek belőlük.

A nap nagy részét tévézéssel töltöttük, majd amikor haza értek a szüleim, leültünk vacsorázni. A kertben ettünk, mivel jó idő volt, és szerencsére anyáék nem akadtak fenn olyan dolgokon, amiknek a jelentéséről fogalmuk sem volt. Érdeklődve hallgatták a lányok csacsogását, és még Felicia „Apukám a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon a Zsupszkulcs Felügyelet részlegen." megszólalására is csak összemosolyogtak, és bólogattak.

Este már a szobánkban voltunk, amikor Gweny megkérdezte:

- Hol a nővéred?

- Tényleg! – kapta fel a fejét Fely. – Neked is van egy idegesítő tesód.

Ő feküdt az ágyamban. Nyakig húzta magán a takarót, mintha fázna, de tekintve, hogy ilyen későn még mindig nagy volt a forróság, inkább csak megszokásból tehette.

A többiek is kérdőn pislogtam rám, így elmeséltem nekik, hogy Petunia félig önkéntes száműzetésben van.

- De ne vegyétek magatokra – tettem még hozzá, mielőtt azt hiszik, hogy esetleg én is hülyének tartom őket.

- Dehogy vesszük – legyintett Alice. Ő és Almira egy régi, általános iskolai könyvemet lapozgatták (a hatodikos kémiát – hol találták azt!?).

- Azért jó lett volna összebarátkozni egy korunkbeli muglival – jegyezte meg Felicia.

- Hidd el, nem akarsz te Petuniával találkozni – mosolyogtam rá szomorúan. Pedig tényleg milyen jó lett volna, ha az én barátaim az ő barátaivá is válnak! De nem képes arra, hogy elfogadja, tudok valamit, amit ő nem. Ehelyett megsértődött, és úgy tűnik, soha nem is fog megbocsájtani – még ha én nem is tehetek semmiről.

A következő nap eseménydúsan telt. Anya felkelt korábban, és sütött nekünk egy kis finomságot. Már elment, mire mi felébredtünk, de nagyon jól esett, hogy gondolt ránk.

Bereggeliztünk a csokis-meggyes sütiből, majd Almira így szólt:

- Kéne ruhát vennünk.

- Ne kezdd már megint – szóltam rá. Eddig minden egyes évben elcsábított ruhavásárlásra. De nekem van elég ruhám.

- Pedig most tényleg kell. Egy hónap múlva esküvő. Gwennek és nekem megvan, mert koszorúslányok leszünk, és Agnes már akkor elvitt minket ruhapróbára, amikor megérkeztünk a Roxfortból. De ti?

Mivel igaza volt – nem volt semmi ünnepi ruhám – útra keltünk és felkerestük kicsiny városom egyetlen ruhaboltját, ahol alkalminak nevezhető ruhákat is lehet kapni.

Az eladó csak egy röpke pillantást vetett ránk, amikor mind az öten betódultunk az üzletbe, majd tovább olvasta a magazinját. A bolt hátsó részébe tereltem a lányokat, ahol az ünnepi öltözetek voltak a fogasokra aggatva.

- Ugh – emelt le Gwendolyn egy színes körökkel és hullámos mintákkal díszített ruhát az akasztóról. Hamar visszatette.

- Borzalmas manapság a divat – sóhajtott Almira.

Végül hosszas keresgélés, próbálgatás és nevetés után megtaláltuk mindenkinek a megfelelő ruhadarabot. Alice egy bézs és egy púderrózsaszín ruha között vacillált, és végül előbbi mellett döntött. Reméltem, hogy azt választja, mert tényleg nagyon szép, gyönyörűen nézett ki benne, mikor felpróbálta. Felicia beleszeretett egy barackrózsaszín, tüllös ruhába, rám meg rám beszéltek egy almazöld darabot. Kisebb vagyont hagytunk az üzletben, de azzal nyugtattam magam, hogy valamikor ezt a vásárlást amúgy is meg kellett volna ejteni.

Délben rájöttünk, hogy nincs ebédünk, úgyhogy nekiálltunk főzni, ami kész katasztrófa volt, de ehhez képest egész jó lett az eredmény. Utána felállítottuk a medencét és a locsolócsapot megnyitva tele engedtük vízzel. Azért a locsolóból is jutott ránk, már akkor folyt rólunk a víz, amikor beszálltunk a medencébe. A hűs vízben lazítottunk egész délután, és beszélgettünk. Úgy szeretem az ilyen pillanatokat. Amikor nem történik semmi, de közben mégis olyan érzés, mintha miénk lenne az egész világ. Amikor Felicia úgy issza a limonádét, hogy a szívószálat az első két foga közötti részbe passzírozza; amikor Alice a víz alá bukik, hogy ne kelljen válaszolnia, mi van vele meg Danley Robinsszal; amikor Almira nyafog, mert vizes lett a haja, aztán minden mindegy alapon bevizezi az egész fejét; amikor Gweny csak a szemét forgatja erre; meg amikor röhögve idézgetnek nekem a tegnap olvasott szerelmes versekből. Amikor csak nevetünk, és nem számít semmi más.

Éjjel sokáig ébren maradtunk és a következő tanévre nézve szövögettük a terveinket. Fél kettő körül aludtunk el, ma reggel pedig dél körül ébredtünk. A lányok megköszönték a vendéglátást, és egy nagy öleléssel elbúcsúztunk egymástól, nem is olyan sok időre.

1974. augusztus 4.

Petunia hatalmas szemétláda! Meghívta magához néhány barátját, és közölte, hogy akkor én tűnjek el itthonról, mert neki is el kellett menni, amikor az én barátaim jöttek. Nem érti, hogy őt nem azért küldte el anya, mert zavart volna minket, hanem mert úgyis addig nyafogott volna, hogy vagy le kell mondjam a meghívást, vagy végül magától lép le. Nem voltam hajlandó elmenni, bezárkóztam a szobámba. Fél óráig dörömbölt az ajtómon, de nem érdekel. Csak azt sajnálom, hogy nem nagyon tudok itt mit csinálni. Mondjuk itt van velem a béka, a bagoly, a macska, meg a magnó. Lehet, kórust alapítok.

1974. augusztus 19.

Ma van Gweny szülinapja!

Már a tavalyi tanévben megbeszéltük a lányokkal, hogy elmegyünk hozzá és felköszöntjük, mert ő az egyetlen nyári születésű köztünk, és így még egyszer sem ünnepeltük meg a születésnapját.

El kellett tehát jutnom Londonba, és nagy szerencsém volt, apának arra kellett fuvaroznia. Nem akartam volna a Kóbor Grimbusszal menni – érthető okok miatt –, apa meg amúgy is hiányzott már, mert a hónap elején hosszabb útra kellett mennie, valahova Északra. Úgyhogy jó volt most kettesben tölteni az időt, amíg Londonba értünk.

Ha Perselusszal nem is egyezik a zenei ízlésünk, apuval igen. Szinte az egész utat végig énekeltünk és csak akkor váltottunk pár szót, amikor rászóltam, hogy ne rázza annyira a fejét vezetés közben. Amúgy is szóltam már neki reggel, hogy vágjon picit a hajából, mert elöl belelógnak a szőke tincsek a szemébe, és szerintem ez nem ideális valakinek, aki folyton vezet. Szóval ma duplán bűnösnek találtam.

Notting Hillben álltunk csak meg. Elbúcsúztam apától, és megkerestem azt a sarkot, ahova a lányokkal megbeszéltük a találkozót. Én érkeztem utoljára, úgyhogy útnak indultunk és megkerestük Gwenyék házát. Az Agnes által megadott cím egy aranyos, színes házsorhoz vezetett, annak is a legvégére. Az épület a sarkon állt a maga teljes, halvány rózsaszín valójában.

- Hú! – ámuldozott Felicia. – Sosem hittem volna, hogy Gweny rózsaszín házban lakik.

- Nyilván nem ő választotta – vont vállat Alice. Elindult felfelé a lépcsőn, mi pedig a nyomába eredtünk. Megnyomta a csengő, majd vártunk.

Galen, Gwen fiatalabbik fivére nyitott nekünk ajtót.

- Szia! – köszönt hatalmas vigyorral Almira. – Gwenyhez jöttünk. Beengedsz?

- Be – felelte a fiú, bár úgy tűnt meglepte, hogy itt talál minket.

Bevezetett minket a nappaliba, majd eltűnt, hogy szóljon a húgának. Bámulatosan gyönyörű a házuk! Kifinomult kanapé, gyönyörű, mozgó festmények, fehér zongora, és egy díszes lábakon álló kávézóasztal.

- Le sem merek ülni – jegyezte meg Fely.

A szememet meresztgetve bólogattam.

Lépések zaja ütötte meg a fülünket a lépcső felől, és megérkezett a mi szülinaposunk.

- Ti mit csináltok itt? – kérdezte Gweny. – Baj van?

- Nincs baj. Épp ellenkezőleg – mosolygott rá Almira. – Születésnapod van!

- Ó. – Úgy tűnt, az ünnepelt nem egészen erre számított. – És?

- Mit és? – kuncogott Felicia. – Jöttünk, hogy felköszöntsünk téged. Hoztunk ajit – mutatta fel a kezében tartott díszzacskót.

Gweny összezavarodva nézett ránk, és a kezét tördelte.

- Rendben – szólt végül. – Feljöttök?

Bólogattunk, és a nyomában feltipegtünk az emeletre. Egészen a harmadikig mentünk. Ott megállt az egyik ajtó előtt, elfordította a kilincset, és maga elé engedett minket.

- Mindjárt jövök – szólt, aztán eltűnt.

Alice letette a kezében tartott csomagot, és tűnődve megszólalt.

- Olyan furcsán viselkedik. Lehet nem is ma van a szülinapja?

- De, biztosan ma van – ráztam a fejem. Szemügyre vettem a sötétszürkére festett szobát, a fekete ágyneműt és a fekete alapon fehér csipkés függönyt. Elég lehangoló.

- De el kell ismerni, tényleg fura – vont vállat Almira. Leült a földre és simogatni kezdte a szobában heverészőt fekete macskát. – Lehet, bezárt minket örökre!

- Nyitva az ajtó – mutatott Felicia a résnyire nyitva hagyott bejáratra.

Gweny tényleg nem zárt minket be. Pár perc múlva megjelent egy dobozzal és egy üveggel.

- Nem számítottam vendégekre – jelentette ki, és az orrunk alá nyomta a kibontott dobozt. – Csak ez van – mutatta a benne lévő kekszeket.

- Nem azért jöttünk, hogy megkínálj – mondtam.

- Így van – pattant fel Almira. – Boldog szülinapot – lépett oda hozzá, és két csókot nyomott a lány arcára.

Mind átadtuk az ajándékainkat, majd várakozva néztünk rá, hogy kibontsa őket, és megtudjuk, tetszik-e neki a választásunk.

Gweny helyet foglalt az ágyán, majd az ölébe vette a kis ajándékszatyrot, amit Fely hozott. Kiszedte a karkötőt és a napszemüveget, amit a táska rejtett.

- Látom, hogy szereted a karkötőket, a napszemüveget meg mondtad, amikor Lilyéknél voltunk, hogy eltört, azért azt vettem – magyarázta gyorsan Felicia.

- Nagyon jók – biztosította róla a születésnapos halvány mosollyal, majd folytatta a bontogatást. Almira fekete körömlakkot és egy elegáns pennát ajándékozott neki. Én egy illatgyertyával leptem meg. Amikor kibontotta, csak felvont szemöldökkel nézett rám.

- Ne nézz így – szóltam rá. – Láttam a Roxfortban, hogy van a ládádban, és néha eltűnsz valamelyikkel. Év végén egyszer akartál volna elővenni egyet, de már mind leégett – magyaráztam büszkén, mire elismerően bólintott. Végül Alice ajándékára is sor került, ami egy plüsscica volt. Köztudott, hogy Gweny imádja a macskákat, úgyhogy nem lőtt mellé

- Köszönöm – szólt Gwen, amikor minden ajándékot kibontott.

- Igazán nincs mit – vigyorgott rá Fely.

Almira összecsapta a tenyerét.

- Most pedig mondj el mindent magadról.

Gweny összezavarodva nézett rá.

- Tessék?

- Gweny, négy éve a barátunk vagy, de azt se tudjuk, mi a kedvenc színed! – szólt szomorúan.

Az ünnepelt szkeptikus arcot vágott.

- Na vajon.

- Jó, tudjuk, a fekete. De ezen kívül alig ismerünk. Borzalmas barátaid vagyunk, de próbálunk jobbak lenni.

- A borzalmas barátok meglepik a másikat a születésnapján?

- Most mondja, hogy igyekszünk – szóltam közbe nevetve.

Gweny nagyot sóhajtott, és keresztbe font a karját.

- Jól van. Kérdezzetek, amit csak akartok, és ígérem, válaszolok. Bár nem hiszem, hogy a puszta tények tudása jelzi egy barátság mélységét.

- Ú, én kérdezek! – kapott a szaván Felicia. – Miért szürke a szobád fala?

- Mert fekete nem lehet.

- Miért nem?

- Mert apa nem engedi.

- Mi a kedvenc ételed? – érdeklődött Alice, és ezúttal ő kezdte el a macskát simogatni.

- Nincs kedvencem. De azon mindig meglepődnek az emberek, hogy szeretem a brokkolit.

- Fúj, brokkoli – kommentálta Fely.

- Második neved? – tette fel a kérdést Almira.

- Griselda.

- Nagyon utálod, hogy kívülről rózsaszín a házatok? – kérdeztem, mert ez azóta foglalkoztatott, hogy megláttam. Gweny fintorogva bólogatott.

- Mit szólsz a tesóink esküvőjéhez? – folytatta Almira.

Gwen vállat vont.

- Az ő döntésük. Úgy tűnik boldogok együtt. Az más kérdés, hogy nem vagyok oda az esküvőkért.

Az utolsó mondat Almirát láthatóan szíven ütötte. Amíg ő megpróbálta magában helyre rakni a dolgot, ismét Alice jött.

- Hová tűnsz a suliban éjszakánként?

- Gyakorolok. Vagy csak nem tudok aludni és nem akarlak titeket felébreszteni.

- Mit gyakorolsz?

- Átkokat, ártásokat, rontásokat. Nem akarok védtelen lenni, ha úgy adódik. És úgy fog adódni. Flint vagyok, de félvér.

Szomorú volt ezt hallani. Miért kell valakinek tizenévesen ezen gondolkodnia? És közben rávilágított arra is, hogy talán nekem sem ártani felvértezem magam kissé.

- Van még kérdés? – kérdezte Gweny végignézve rajtunk, mert abbahagytuk a kérdésáradatot.

- Mitől ilyen szép selymes a hajad? – kérdezte Alice ábrándozva.

- Ha érdekel, megmutatom a samponom.

Alice-t érdekelte, így ők tettek egy kitérőt a fürdőbe.

Utána mind visszamentünk a nappaliba. Ittunk egy pohár üdítőt, majd élénk beszélgetésbe kezdtünk, amikor is megérkezett Gweny anyukája – a kandallón keresztül. Mondanom se kell, úgy frászt kaptam, hogy majdnem leestem a kanapéról.

- Jó napot, Mrs. Flint – üdvözölte Felicia, mi meg megismételtük utána.

- Sziasztok! Nyugodtan szólíthattok ám Lisának – szólt, miközben Gwenyhez lépett és homlokon csókolta. – Boldog születésnapot. Este felköszöntünk.

Annyira különösen mutattak egymással szemben. Gweny fekete haja élénk ellentéte volt Lisa szőke fürtjeinek. De hát ilyenek a gének. Az én apám szőke, az anyámnak meg barna a haja. Na melyikre ütöttem? Hát semelyikre... Pedig barna hajjal szerintem egészen hasonlítanék anyára.

A nő konyha felé vette az irányt, ahol élénk beszédbe elegyedett Galennel.

Nagyjából fél órát maradtunk még, de aztán búcsút intettünk Flintéknek, mert nem akartunk zavarni az esetleges ünneplésben.

Én azért mindenképpen örülök, hogy eljöttünk Gwenyhez. Az a folytonos búskomorság, ami mindig az arcán volt, most kissé enyhülni látszott. Jól esett neki, hogy elmentünk hozzá, és ez nagyon jó, mert egészen biztos vagyok benne, hogy tavaly ilyenkor nem örült volna neki. Nem mondta volna, hogy nehogy megsértsen, de tudom. És most annyira megnyílt! Tényleg válaszolt minden kérdésünkre. Remélem, egyszer teljesen megtörik majd nála a jég.

1974. augusztus 25.

Tegnap volt Agnes és Gabriel esküvője. Tegnapelőtt elgondolkodtam, és rájöttem, hogy egész eddigi életem folyamán eddig egyetlen esküvőn voltam, de abból meg nem sok mindenre emlékszem, mert akkor hároméves voltam.

Esküvő-ügyben tehát nem nevezhetem magam szakértőnek.

Reggel anya csinált nekem egy szép frizurát, és még ki is sminkelt egy picit. Aztán segített belebújni a ruhámba, és azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy a lányok rábeszéltek erre a szerelésre. Pedig nem szerettem, ha zöld ruhát kényszerítettek rám, mondván „Az megy a szemedhez, Lily!". Mintha a szemem lenne az egyetlen testrészem, komolyan mondom. De a barátnőim egy szót nem szóltak a szememről. Így aztán megfogadtam a tanácsukat, és az egész alakos tükröt elnézve meg kellett állapítanom, hogy megérte.

Nem vagyok egy szép teremtés, az egyszer biztos, de ebben a ruhában egészen csinosnak éreztem magam. Enyhe szív alakú kivágás, hátul masnira kötős öv, aránylag bő, térdig érő alsó rész.

Pár percre engedtem magamnak tíz évnyi fiatalodást, és végigpörögtem benne a nappaliban.

Aztán indulnom kellett. Apának szabadnapja volt, így elvitt az esemény színhelyére, és megbeszéltük, hogy másnap Almiráékhoz jön értem. Nem akartam, hogy éjjel kelljen kocsikáznia, és a barátnőm amúgy is felajánlotta nekem, hogy aludjak náluk. Sikerült meggyőznie, hogy számukra nem teher, a szülei is mondták, hogy menjek csak nyugodtan.

Az esküvő helyszíne egy étterem volt, valamint a hozzá tartozó park. Megmutattam a meghívómat egy öltönyös fickónak, aki cserébe megmutatta, hogyan jutok ki az étteremből az udvarra.

Ott egy virágokkal átfűzött boltív állt, előtte megannyi székkel. Az egyszer biztos, hogy Agnes tényleg a fél Roxfortot meghívta. Temérdek ismerős arc jött velem szembe, mígnem megpillantottam Gwenyt és Almirát. Koszorúslányokként egyforma, sötétkék selyemruhát viseltek. Gyanítom, a kék Almira ötlete volt, a sötét meg Gwenyé.

- Szia – ölelgetett meg Almira. – Sietnünk kell, mert Agnesnek segíteni kell belebújni a ruhába, ráadásul a nagymamám összeveszett az egyik pincérrel, de arra menj, és ülj le valahol, a többieket is oda küldjük majd, meg már... Ne, Amy, ne edd meg a virágszirmokat! – szólt rá egy két év körüli, szintén sötétkék ruhás kislányra, aki épp a kosarának tartalmát tömte a szájába. Odasietett a gyerekhez és szétfeszegette a száját, mire az bőgni kezdett.

Úgy tűnt tehát, a koszorúslányok nagyon elfoglaltak, ezért elindultam a mutatott irányba, hogy legalább velem ne legyen baj. A gondolataimba mélyedve sétáltam a zöld füvön, amikor is észrevettem, hogy Sirius Black épp ott ül, ahova tartok. Balszerencsémre ő is kiszúrt engem, így már nem iszkolhattam el. Pedig semmi kedvem nem volt a közelébe menni, mert ha ő ott van, akkor hamarosan a hülye haverja is ott van.

- Szia – köszöntem neki, mert mire végére értem a gondolatmenetemnek, megtettem a köztünk lévő társaságot.

- Szia – köszönt, és úgy tűnt, pont annyira örül a találkozásnak, mint én.

- Nem zavarok? – kérdeztem, egyrészt, hogy tovább lendítsem tartalmas beszélgetésünket, másrészt mert reméltem, hogy azt mondja, de.

- Nem – felelt végül, de nem úgy nézett ki, mint akinek tényleg ez a véleménye. Leültem az előtte lévő sorba, és nagyon reménykedtem, hogy hamarosan megérkezik Felicia, és elkísér a mosdóba, aztán véletlenül teljesen máshol foglalunk helyet.

Sirius megkocogtatta a vállam, mire összerezzentem.

- Igen? – kérdeztem hátrafordulva.

- Mi van Barrickkel? – érdeklődött.

- Ki az a Barrick? – pislogtam rá.

- A békám – felelte úgy, mintha ez magától értetődő lenne.

- Milyen béka? – nyögtem ki. Pff... Mintha nem hetek óta gondját viselném. Úgy látszik, stresszhelyzetben kihagy az agyam. De most legalább eszembe jutott, hogy miről van szó. Viszont ezt neki nem kellett tudnia, ezért inkább belekezdtem egy idióta játszmába.

- Ne játszd a hülyét. A vonaton adtam oda idén is.

A lehető leghitelesebben megráztam a fejem.

- Nem. Idén nem.

- De.

Ártatlan fejjel pislogtam rá.

- Tényleg nem. Nem csak oda akartad adni?

Összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta a fejét.

- Nem, emlékszem.

- Nem lehet, hogy másnak adtad véletlenül?

Látszott, hogy minden erejével próbál visszaemlékezni. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Kinek? – kérdezte végül, és úgy nézett rám, mintha nekem tudnom kéne. Én viszont csak széttártam a kezem. Elgondolkodva fürkészett pár másodpercig. – Szivatsz – állapította meg, mire megráztam a fejem.

- Nem, komolyan – mondtam a tőlem telhető legmeggyőzőbben.

Visszadőlt a székén és elmerengve próbálta megállapítani eltűnt békájának rejtélyét.

Előre fordultam és próbáltam visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet. Griffendéles évfolyamtársaim közül Remus érkezett meg következőnek.

- Sziasztok – köszönt. Megfordultam, hogy köszönjek neki, de épp csak kinyitottam a számát, amikor Sirius már a mondandója felénél járt.

- Brandon eltűnt!

- Az meg ki?

- A békám!

Remus rám pillantott, mire kerekre nyílt szemekkel, alig láthatóan megráztam a fejem. Vette az adást.

- Nem emlékszel, mikor láttad utoljára? – kérdezte tehát a barátjától.

- A vonaton. A ketrecében volt, aztán kiszedtem belőle, hogy oda adjam neki – mutatott rám, én meg már majdnem hangosan felhördültem. Van ketrece? És hagyja, hogy egész nyáron szenvedjek vele, mert fel-alá mászkál a házban!? Itt döntöttem úgy, hogy a mai nap folyamán biztos nem mondom meg neki, hogy nálam van.

Sirius kisopánkodta magát, Remus pedig szemügyre vette az egyre csak gyűlő vendégsereget.

- Már most rengetegen vannak – jegyezte meg. Mivel Sirius mélyen elveszett az önsajnálat bugyraiban bólogattam helyette én. – Szép a ruhád – jegyezte meg aztán mosolyogva.

Sirius kitalált a bugyrokból, és felháborodva nézett Remusra.

- Nehogy már te is kezd! Azért ennyire nem néz ki jól!

- Kösz – mosolyogtam rá erőltetetten.

Remus az égre emelte a tekintetét, gyanítom, elszámolt magában tízig, majd meglepő higgadtsággal a barátjához fordult.

- Sirius – szólt.

- Igen?

- Te is nagyon csinos vagy.

- Tudom – bólintott a fiú, és keresztbe fonta a karját.

Most már tényleg nem bírtam ki, és elnevettem magam. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy több időt kéne töltenem velük, mert nagyon szórakoztató a társaságuk. De hát, egyrészről, attól még tény, hogy James és Sirius nagyon beképzeltek és gyerekesek, valamint arrogánsak – főleg együtt. Másrészről, bár ha úgy van, nyitnak mások felé, mégis elég zárt a négyesük.

Felicia érkezett meg következőként, levetette magát mellém és fájdalmasan felnyögött.

- Már most fáj a lábam ebben a cipőben – nyafogta.

- Hány centisek azok a sarkak? Kettő? – kérdezte mögülünk Sirius.

- Négy egész nyolc – rázta Fely a fejét, fel sem véve a sértést.

Ekkor befutott Peter is.

- Hogy nézel ki? – fintorgott Sirius. – Kigombolódott az ing a hasadon.

- Látom, mindenkihez van ma egy-két kedves szavad – jegyeztem meg, mire kaptam tőle egy mogorva pillantást.

- Én egyelőre megúsztam – vigyorgott Remus.

- Egyelőre – bólintott Sirius. Peter sietősen begombolta az inget és leült a nyikorgó székre.

Alice és James kart karba öltve érkeztek meg, mint valami ötvenes pár. Amint odaértek hozzánk, Alice mellém ült, James meg a mögöttünk lévő sorba.

- Képzeld el, hogy eltűnt a békám – újságolta neki is Sirius.

- Kár érte. Lily! – bökdöste meg a hátamat ezúttal James. Sajnos, ami levélben működött, az élőben nem, így kénytelen voltam megfordulni.

- Mi az?

- Írtam neked, de nem kaptad meg a leveleimet.

- Megkaptam – feleltem, és visszafordultam.

- Tényleg?

- De meg ám – nevetgél Felicia.

- Te is láttad? Miért mutattad meg neki? – kérdezte durcásan.

Ismét visszafordultam, és már kezdtem szédülni a sok forgolódástól.

- Ott volt, amikor az egyik megérkezett. Sőt, nem csak ő volt ott, hanem Alice, Gweny és Almira is.

Alice megróvóan fordult a fiúhoz.

- Pedig mondtam is. De nem figyeltél, mert teljesen kiakadtál azon, hogy Lilyéknél medencéztünk.

- Igen, mert bikiniben volt, és én nem láttam – magyarázta, mintha ez egy felháborító, s egyben magától értetődő dolog lenne.

- És mindez kit érdekel, amikor eltűnt a békám?

- James, elmondom mégegyszer – kezdte közben Alice. – Azok a versek nagyon bénák. Milyen kínrím az, hogy „szeress", „zörgess", „szétess" és „tüntess"?

- Nem jutott jobb eszembe. És igenis jók. Lilynek tetszett. Ugye? – nézett rám reménykedve.

Sirius felállt.

- Jó, én ezt nem bírom tovább. Gyerünk, Remus, menjünk innen. Itt nincsenek tekintettel mások gyászára.

- Ez egy esküvő – pillantott fel rá Remus.

- De az én békám eltűnt!

- Nyugi, Bob, majd előkerül – biztosította Felicia.

- Miért hívsz még mindig Bobnak? – mordult rá a fiú, mire ő csak vállat vont. Sirius ezen teljesen kiakadt, és Felicia egyetlen szerencséje az volt, hogy elkezdődött a ceremónia.

Gweny szülei végigsiettek a két sor között, és helyet foglaltak a legelső sorban. Gabriel és Galen, aki a fiatal férfi tanúja volt, felálltak a díszes boltív alatt, majd felcsendült a zene. Élő zenekar volt, a zenészek egyforma, sötétzöld talárt viseltek és mágikus hangszereken játszottak.

Mindenki elcsendesedett, és a fekete dísztalárban feszítő fiúkról hátra fordultak a tekintetek.

A széksorok között húzódó színes térkövön megindult a kislány, aki korábban a virágszirmokat ette. Most tétován tett pár lépést előre, észrevette az anyukáját a tömegben, és vidáman integetni kezdett neki.

Almira, aki mögötte állt, suttogott neki valamit, mire a kislány ránézett, aztán a kosarának tartalmát egy az egyben a földre borította. A násznép felnevetett, Almira a kezébe temette az arcát. Elöl Galen hívni kezdte a kiscsajt, aki megörült ennek, majd rohanni kezdett. Félúton hasra vágódott, de mit sem törődve az eséssel, felpattant, és ment tovább.

Így a többi koszorúslány is el tudott indulni. Almira és Gweny egymás mellett haladva lépkedtek, és ők valóban szépen adagolva szórták a rózsaszín szirmokat a földre. Almira láthatóan élvezte a dolgot, de úgy tűnt, Gwenyt inkább feszélyezi a szereplés.

Utánuk indult a szépséges menyasszony. Agnes csodálatosan festett a hosszú, fehér ruhájában. Nem volt túl csicsás, éppen annyira, ami az ízlésesség határain belül maradt. Arcán hatalmas mosoly terült szét, a kezében úgy fogta a csokrot, mintha az mindig is a része lett volna. Mr. Selwyn meghatottan lépkedett mellette, Gemella pedig, aki a hosszú fátylat vitte, még mindig nem tette túl magát a kislány szereplésén, és összeszorított ajkakkal, az elfojtott nevetéstől rázkódó vállakkal haladt.

Végül mindenki épségben odaért a boltívhez, ahol egy varázsló – gondolom valami varázs-pap – köszöntőt mondott, és a (gyanítom) szokásos beszédet elmondta.

- ...Gabriel Flint, akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Agnes Holda Selwynt?

Az igenek kimondása után elcsattant a csók. A pap-varázsló (meg kell kérdeznem valakitől, mi a megnevezése) a pár feje fölé tartotta a pálcáját, és ezüstös csillagok kezdtek keringeni körülöttük. Fénybe vonták Agnes és Gabriel alakját, és mindenki meghatottan nézte őket.

Valahol tapsolni kezdtek, mire mind követtük a példájukat. Az ifjú pár örömittas mosollyal tekintett végig az egybegyűlteken.

Az emberek lassan elhagyták helyüket, és odasereglettek hozzájuk, hogy elmondják a gratulációjukat. Mivel rengetegen álltak sorba, úgy döntöttünk, későbbre halasztjuk a személyes jókívánságok átadását.

A nap lassan alábukott, így a vacsorát bent tartották meg. (Jobb is, egyre több szúnyog jött. Aljas kis dögök.) Ültetési rend volt, és nyilván az évfolyamtársaimmal kerültem egy asztalhoz. Tízfős asztalok voltak felállítva, kivéve azt, ahol az ifjú pár ült, mert ott úgy intézték, hogy minden közelebbi rokonnak jusson hely. Almira és Gweny számára a mi asztalunknál is fent volt tartva a hely, de a vacsorát ők érthető módon a családjukkal fogyasztották el.

Az én jobbomon volt Gweny üresen hagyott helye, a balomon pedig Fely ült. Velem szemben Remus foglalt helyet, mellette viszont a világ legirritálóbb embere. Amíg nem hozták az ételt, egész végig engem bámult. Néha válaszolt egy-egy kérdésre, amit hozzá intéztek, de a világért le nem vette volna rólam a szemét. Először úgy tettem, mint aki nem veszi észre, de mivel ez nem vált be, nagy szemekkel visszabámultam. Ezt jó jelnek vette, úgyhogy felsóhajtottam, és fáradtan hátra dőltem a székemben.

Remus nagyon jól szórakozott rajtunk, de itt megszánhatott, mert valami kviddicses beszélgetésbe kezdett Jamesszel, ami elég érdekes téma volt a fiúnak ahhoz, hogy elterelje a figyelmét rólam. A vacsora folyamán szerencsére egészen megfeledkezett arról, hogy egy asztalnál ülünk. Megígérte Siriusnak, hogy visszaszerzik a békáját (na ja, nélkülem biztos nem); aztán azt bizonygatta, hogy tudja, hogy már Sirius látszódik a tükörben (?), ne ezzel próbálja lerázni, ha hívja (?); majd Remust nyaggatta azzal, hogy többet egyen; végül mögötte áthajolva Peterrel beszélgetett. Ó, és még Alice-t is zaklatta valami korrepetálással. Kétségbeejtő, hogy mennyire nem bír viselkedni, viszont így legalább nyugtom volt, és békésen eldiskuráltam Felyvel.

Amikor befejeztük a vacsorát, a fiúk elmentek piáért, mivel nehezményezték, hogy azt a mi asztalunkhoz nem raktak. Szívesen elmentem volna táncolni Feliciával, hogy ne legyünk itt, amikor visszaérnek, de neki nagyon fájt a lába.

- Ígérem, ha jobb lesz, táncolok veled, Lily.

- Alice? – néztem át Fely orra előtt.

- Semmivel nem veszel rá arra, hogy én táncoljak.

Nyűgösen az asztalra könyököltem. Pár pillanat múlva odajött hozzánk Almira és Gweny, utóbbi az anyukájába karolva. Almira levetette magát a székre. Töltött magának egy pohár baracklevet, és egy hajtásra megitta.

Gweny aggódó pillantást vetett Lisára, de a nő csak megsimította az arcát, és szelíden a székre nyomta.

- Ülj csak le nyugodtan, és érezd jól magad – mosolygott rá. – Gyönyörűek vagytok, lányok – pillantott még ránk, és olyan kedves tekintettel nézett minket, mintha mi is az ő gyerekei lennénk. Lassú léptekkel indult vissza a családi asztalhoz.

Közben megérkeztek a fiúk is három üveg pezsgővel, és lepakolták az asztalra.

- Erősebbet nem kaptunk – sajnálkozott Sirius, majd Lisa után nézett. – Hé! Az lehet, hogy én őt ismerem? – kérdezte Gwenytől, aki aprót bólintott. – Mindjárt jövök – jelentette, és tett egy lépést, aztán még visszanyúlt az egyik pezsgősüvegért, és Lisa nyomába eredt.

James csalódottan nézett utána, amiért lelépett. Végül vállat vont, és kibontotta az egyik pezsgőt.

- Ki kér?

- Én – emelte Almira magasba a poharát.

- Én is! – lelkesült fel Felicia. Kétkedve fordultam hozzá.

- Neked nem biztos, hogy kéne.

- Ugyan – legyintett.

James egyet értve bólintott, és töltött a poharába.

- Igaza van. Buli van – felkapta az én poharamat és töltött abba. – Te is igyál picit, attól ellazulsz, aztán táncolunk, és nem leszel ilyen befeszült.

- Én nem vagyok befeszült! – kértem ki magamnak.

James addigra már öntött Almirának is, majd a soron következőhöz fordult.

- Gweny, te ké... Jól vagy?

Gwendolyn sápadtabb volt, mint egyébként, elkínzott arccal meredt maga elé, ujjait görcsösen tördelte.

Lassan megrázta a fejét.

A mellette ülő Almira felpattant és felsegítette.

- Gyere, kimegyünk picit.

Én is felálltam, és két oldalról támogatva kivittük Gwent a levegőre. A többiek jöttek utánunk.

Odakint már sötét volt, a bentről kiszűrődő zenének főként csak a basszusát lehetett hallani. Egy szökőkút mellett találtunk egy padot, és leültettük Gwenyt. Remusnak volt annyi esze, hogy hozzon ki egy pohár vizet, így azt a lány kezébe nyomta.

Gweny élesen beszívta a friss levegőt, behunyta a szemét és lassan elkortyolgatta a vizet. Csendben álltunk körülötte. A csendet a ránk találó Sirius törte meg.

- Miért jöttetek ki? Cigizni?

Peter megrázta a fejét.

- Gwen rosszul lett.

Sirius a lányra nézett, majd mivel úgy látta, hogy ő nem tud vele mit csinálni, vissza ránk.

- Azért én cigizhetek?

- Most mondjuk, hogy rosszul van – akadt ki Alice. – Ne füstölj rá.

- Nem, semmi gond – sóhajtott Gweny és felállt. – Bemegyek, megkeresem valamelyik családtagom, és szerintem hazamegyek.

- Máris? – lombozódott le Almira. Gweny bólintott és elindult befele.

- Nem mindenki bírja a nagy tömeget, meg a hangos zenét – szólt Remus Almirának, aki szomorúan nézett újdonsült rokona után.

A lány bólintott, aztán túltette magát dolgon és Siriushoz fordult, aki azon volt, hogy pálcája hegyével meggyújtsa a cigijét.

- Te most akkor se cigizz! – szólt rá. – Most velem kell táncolnod.

A kijelentés hallatán Sirius értetlen arccal nézett rá.

- Nekem? Miért pont nekem?

- Mindenki táncol velem – jelentett ki Almira.

- Én biztos nem – tiltakozott a fiú.

- De. Te vagy az első.

- Miért is?

- Mert névsor szerint megyek. Na, nem illik megvárakoztatni a hölgyeket! – sürgette Almira, és még a cigit is kiszedte a szájából, majd a kezembe nyomta. – Visszakapod, ha táncoltál velem.

Még mielőtt a fiú egy árva szót is kinyöghetett volna, karon ragadta, és berángatta magával.

- Én ezt látni akarom – vigyorgott Felicia, és én is kíváncsi voltam a produkcióra. A többiek követtek minket, bent pedig hamar megláttuk a párost. Sajnos koránt sem volt olyan szórakoztató, mint azt reméltük, mert mindketten jól tudtak táncolni. Kár.

- Mi is táncolhatnánk – vetette fel nekem James Hülye Potter, aki visszatért „hősszerelmes" üzemmódba.

- Ne is álmodj róla – feleltem rá se pillantva.

A zene véget ért, Sirius és Almira lejöttek a parkettről. Előbbi egyetlen pillantással jelezte nekem, hogy adjam vissza a cigijét, utóbbi pedig a gyanútlan Remusba akaszkodott. Ez a produkció már viccesebb volt, a fiú szerintem azt se tudta merre van arccal előre. Peterrel is viccesre sikeredett a tánca, mert bár neki volt ritmusérzéke, vagy egy fejjel alacsonyabb volt a lánynál. Végül Jameshez ért a sor, aki nyafogott egy sort, hogy ő velem akar táncolni, mire Almira közölte, hogy az úgysem fog összejönni és őt is magával rángatta. Ők sem voltak túl nevetségesek, így Fely, aki korábban megígérte nekem, hogy táncol majd velem, nagy komolykodva felkért egy táncra.

Igencsak összevissza lépkedtünk, hol ő táncolt férfiként, hol én. A ritmusérzékünket szerintem régen elhagytuk valahol, de cserébe fenomenálisan éreztük magunkat. Felicia ráadásul mezítláb táncolt, mivel a cipője továbbra is törte a lábát.

Kifulladva hagytuk el a táncolásra kijelölt helyet. Fely visszament az asztalunkhoz, én viszont kezdtem megéhezni. Már csak egy svédasztalról lehetett élelemhez jutni, a tíz fős asztalokhoz nem járkáltak egyesével a pincérek. Alaposan szemügyre vettem a választékot és végül szedtem magamnak a meggyes piskótából. Amint megfordultam szembe találtam magam James Potterrel. Csodás. Már sosem lesz nyugtom tőle.

- Nem igazság, hogy Feliciával táncolsz, velem meg nem – jelentette ki.

- Lehet. – Kikerültem, és elindultam az asztalunk felé, de útközben meggondoltam magam. Melegem volt a benti, fülledt levegőtől, és nem akartam én is rosszul lenni. Kiléptem hát a friss éjszakába.

Ez a majom persze követett...

Nem is foglalkozva vele, leültem a padra, ahol korábban is elidőztünk, és enni kezdtem a sütimet. James leült mellém.

- Miért nem akarsz táncolni velem?

- Ezer ok van arra.

- Csak egyet mondj.

- Éppen eszem.

- És utána?

Vetettem rá egy nagyon bosszús pillantást. Egy okot kért, kapott is.

- Figyelj – kezdte lágy hangon. – Ez csak egy tánc. Látod, Almira is hány fiúval táncolt, és nem lett tőle semmi baja. Nem kötelez semmire. Én viszont nagyon örülnék neki, mert csodálatosan szép vagy ebben a ruhában, és ha mégis lenne valami a nagyon romantikus táncunkból, gondolj csak bele, mennyire fantasztikus lenne, hogy egy esküvőn jövünk össze. A saját esküvőnkön meg felidéznénk, hogy „hé, épp így táncoltunk tizennégy évesen egy másik esküvőn".

Arra a gondolatra, hogy nekünk valaha is közös esküvőnk lesz, teljes szívemből felnevettem, és majdnem kiköptem a számban lévő sütit.

- Hol itt a csapda? – kérdeztem végül.

- Nincs csapda – bizonygatta. – Táncolunk, smárolunk, randizunk, összeházasodunk.

- Nem hiszem, hogy ilyen sok minden belefér egy éjszakába – ráztam a fejem tetettet sajnálkozással.

- Ezek a hosszú távú terveink – mondta úgy, mintha ezt nekem is tudnom kellett volna.

- Értem. De ki kell, hogy ábrándítsalak. Ezek csak a te terveid.

Tanakodva nézett maga elé, hogy erre mégis mit mondhatna, aztán felkapta a fejét.

- Akkor táncolunk?

Egy ingerült sóhaj kíséretében felálltam.

- Na ide figyelj! Táncolok veled, de akkor soha többet nem akarok béna verseket kapni. Kapsz egy táncot, de nem többet. És ha utána is folyton nyomomban lihegsz, megátkozlak – keményítettem be.

Szaporán bólogatott, és ő is felpattant. Megragadta a karom, és bevezetett az épületbe.

Megvártuk, amíg új dal kezdődik. A szívem hevesen vert. Mégis mit csinálok? Azzal próbáltam magam nyugtatni, hogyha vége a táncnak, vége mindennek. Nincs több vers. Nincs több zaklatás. Gyerünk, meg tudod csinálni – biztattam magam.

Az előző zene véget ért, én meg hagytam, hogy a derekamra tegye a kezét és a táncparkettre húzzon. Nem mentünk középre, a szélén maradtunk, és nekem ez is bőven elég volt.

Teljesen elvesztem, fogalmam sem volt, mégis mit kéne csinálnom, de legalább James tisztában volt vele nagyjából. Bizonytalan léptekkel kezdtünk neki, de a végére egészen belejöttünk. Megpörgetett, aztán együtt fordultunk egyet. Kezdtem egészen biztos lenni abban, hogy mit csinálok, és ami a legfurcsább, jól éreztem magam. De aztán a zene a végéhez ért, ő mélyen a szemembe nézett – nem is tudtam, hogy ilyen szép barna szeme van – és folytatta a hülye hosszútávú tervét. Az arca lassan közeledett az enyém felé, végül pedig megcsókolt. Nem úgy, mint másodikban, mert az inkább csak egy gyors szájra puszi volt, ez meg rendes csók, azt hiszem.

- Ez nem volt benne a megállapodásunkban – szólaltam meg végül, amikor véget ért.

- Tudom – suttogta. – De Sirius azt mondta, jobb, ha nem szá...

Kitéptem magam a karjai közül. Már megint itt tartunk! A helyzet tehát nem sokkal különb, mint másodikban. Kétszer csókolt meg, egyszer meg majdnem, és minden alkalommal azért, mert valaki – ebből legalább kétszer Sirius – azt mondta!

- Annyira utállak, te szemét! – közöltem vele, és otthagytam.

Visszasiettem az asztalunkhoz, ahol nem láttam egyik lányt sem.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem a fiúkat.

- Almira épp a kétszázadik csávóval táncol, a többiek meg haza mentek – adta meg a választ Sirius.

- Ne hidd, hogy olyan vicces vagy! – mordultam rá, és sarkon fordultam. – Idióta! – néztem még rá vissza, majd kisiettem az étteremből.

Bánatosan leültem a padra, és felhúztam a lábaim. A térdemre támasztottam az állam, és úgy gondolkodtam el a történteken. Buta vagyok – jutottam a következtetésre. De tanultam az esetből, és többet nem hagyom, hogy ilyen történjen.

(Egyébként nem is szép a szeme, nagyon ronda.)

A távozó vendégek nevetve hagyták el a helyszínt. Engem nem érdekelt ugyan senki. Azt vártam, hogy Almira is feltűnjön valamikor a színen. Senki mással nem akartam beszélgetni.

Ő három óra körül lépett ki az épületből.

- Hát itt vagy! – derült fel, amikor meglátott. – Már mindenhol kerestelek. Kitalálod, kivel tánco... Mi a baj?

Leült mellém, és aggódva nézett rám. Elmeséltem neki mindent, ő meg érdeklődve hallgatta végig a történteket.

- Ha nem mentek volna haza a fiúk, most mindkettőt megverném! – csattant fel. – Hogy lehet valaki ilyen? Na jó. Menjünk szerintem mi is. Veszel egy jó fürdőt, belebújsz a kényelmes pizsidbe én meg csinálok neked kakaót. – Felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.