Október legelső napja kifejezetten érdekesre sikeredett. Reggel mugliismereten befejezték a háztartási eszközök témakört – Sirius morcos volt a porszívók miatt – és belekezdtek a mugli oktatási rendszer felépítésének tanulmányozásába.

Utána legendás lények gondozásán Ebshont megjelent egy letakart kalitkával a parkban.

- Gyertek csak közelebb – villantotta foghíjas vigyorát a tartózkodó diákseregre. – Lássuk csak a mai tananyagot. Ahogy mondtam, ebben az évben már érdekesebb állatokat is láthattok, bár azok a bárgyú minisztériumi alkalmazottak még így sem engedik a legjobbakat. De nem kell aggódni – emelte fel hosszú, görbe mutatóujját. – Megoldjuk, drágáim.

A diákság éppen ettől tartott. James a szeme sarkából rápillantott a hugrabugos Arlett Wilsonra, aki tavaly már megszenvedte egyszer Ebshont lelkesedését. A lány észrevette, hogy figyeli, és csak szerényen vállat vont. James eltűnődött, hogy lehet Arlettnek olyan idegesítő húga, mint Lottie.

Ebshont büszkén kihúzta magát és lerántotta a leplet.

- Ki tudja, mik ezek? – tette fel a kérdést, és göröngyös pálcájával a zárra koppintott.

- Tündérek – tippelt a hugrabugos Otto Fray.

- Nem talált! – rikkantotta Ebshont és kiengedte a fekete szőrű, négy kezű és négy lábú lényeket. – Ezek doxik – mondta, és idült mosollyal az arcán figyelte ahogy a komisz lények a tanulók felé röpülnek. James az arca elé kapta a karját, hogy megvédje fejét a doxiáradattól. A lények a szabadságra vágytak, így szélsebesen meglódultak minden irányba. Azok, akik a diákság gyűrűjébe keveredtek, indulatosan vicsorogtak, és nem átallkodtak megharapni az útjukban állókat. – Nos, ami érdemes róluk tudni, az az, hogy szárnyuk vastagon ívelt hártyás szárny – magyarázta Ebshont mély beleéléssel, mit sem törődve a lényekkel birkózó diákokkal. – Petéket raknak, nagyjából ötszázat, lárváik pedig két-három hét után kelnek ki. – Az öregembernek ekkor feltűnt, hogy a többség azzal van elfoglalva, ne harapdálják agyon a doxik. – Figyeltek rám? – kérdezte lelombozódva.

James leszedte magáról a kis bestiát, amelyik épp a fülét harapdálta dupla fogsorával, és teljes erőből elhajította.

- Persze, tanár úr. Minden szóra.

Sirius a kézfején maradt fognyomokat nézegette.

- Megharaptak. Szerintem ez mérgező. Meghalunk – jelentette ki beletörődötten.

- Ez tényleg mérgező – értett egyet Almira, akinek más baja nem esett azon kívül, hogy egy doxi beleakadt a hajába, és most épp úgy nézett ki, mint aki még életében nem látott fésűt.

Ebshont nevetgélve legyintett.

- Lárifári. Nem halálos az.

- Azért felmehetnénk a gyengélkedőre? – kérdezte Nicholas Hill. A nagy többség egyetértően bólogatott mellette.

- Gyáva banda – fonta keresztbe a tanár a karját durcásan. – Na jó, menjen, akit megharaptak.

A csoport nagyjából fele elvonult tehát a kastélyba. Madam Pomfrey mérges volt, amiért ennyi tanulót el kell látnia a tanár felelőtlensége miatt. James meg tudta érteni. Ráadásul azon éjszakán holdtölte volt, Remus már bekerült a gyengélkedőre, érthető, hogy szívesebben foglalkozott volna vele.

A holdtölte azonban azt is jelentette, hogy most, legelső alkalommal, nekiállnak végre az animágia gyakorlásának. Az elmúlt napokban sajnos nem volt idejük rá, temérdek mennyiségű leckét kaptak – néhány tanár már most a jövő évi RBF-ekkel zaklatta őket – arról nem is beszélve, hogy Remust sem akarták folyton lerázni magukról. De most! Most eljött az ő idejük.

A tanítás utáni idő idegőrlő volt. James nem bírt a bűbájtan beadandójára koncentrálni. Folyton az járt a fejében, mennyire várja már az éjszakát. És az, hogy mennyire nem várja. Nem akarta, hogy Remus újra átváltozzon és ne legyen tudatában annak, mit tesz. Nem akarta, hogy bántsa magát.

Mivel volt fél óra a takarodóig, felment a bagolyházba és egy iskolai bagollyal elküldte az édesanyjának a születésnapi köszöntőt, amit írt. Percekig nézett még a madár után. Meg fogják tanulni az animágiát. Elvégre a nehezén már túl vannak.

- Most jön a neheze – jelentette be Sirius, amikor magukra zárták a szobát. A biztonság kedvéért több védőbűbájjal is lezárták, nehogy valaki benyisson.

- Mi? – kérdezte James. Leült az ágy végében álló ládájára, és a fejét rázva nézte a szoba közepén álló barátját.

- Bezony. Ne hidd, hogy most már mindent tudunk. Nem tudunk. Szükségünk van a varázsigére, amit korábban a napkelték és napnyugták alkalmával mondtunk el. Először ezzel fog csak menni az átalakulás és a visszaalakulás is.

A másik két fiú elhúzta a száját. Miért nem lehet ezt csak úgy pikkre pakkra megtanulni? Akkor már most ott lehetnének Remusszal.

- Ki kezdi? – kérdezte James nem sok lelkesedéssel.

- Aki kérdi – vigyorgott rá Peter, Sirius pedig egyet értve bólintott.

- Na, szökkenj ide, gidácska. – James felállt, és már azon volt, hogy közölje Siriusszal, a szarvas kölykét nem is gidának hívják, de a barátja folytatta. – Szerencsénk van, mert így te halsz meg, ha valami nem jól sikerül. – Felemelte a pálcáját és James szívére célzott vele. – Koncentrálj!

- De mire?

Sirius leeresztette a kezét.

- Nem tudom. Gondolom, arra, hogy átalakulsz.

- De az nem tudom, milyen.

- Ne keress kifogásokat.

James felsóhajtott és szorosan behunyta a szemét. Koncentrált arra, hogy... nos, azt ő sem nagyon tudta. Közben Sirius ismét rászegezte a pálcáját.

- Amato Animo Animato Animagus.

Jamesnek ideje sem volt felfogni, hogy Sirius kimondta a varázsigét. Elakadt a lélegzete, ahogy az átalakulás megkezdődött. Érezte, ahogyan a csontjai megnyúlnak, a bőrén szőr növekszik, az ujjai átalakulnak. Nem fájt. Inkább csak kellemetlen volt. Szokatlan. Elkerekedett szemmel meredt a barátaira. Aztán kicsúsztak alóla a lábai, és elterült a földön. Zsongott a feje, a gondolatai furcsán kavarogtak, nem teljesen értette, mi történt és hogyan. Az érzékszervei felerősödtek, érezte a résnyire nyitva hagyott ablakon át beszűrődő virágok és állatok szagát, nem is beszélve a szobában terjengő ezernyi, különös, meglepően kellemes illatról. Hallotta a felettük lévő szobában lakók lépteit és a klubhelyiségben maradt pár diák halk duruzsolását. Látta, de mennyire jól látta – még szemüveggel sem látott ennyire jól – a tétován felé lépő Sirius.

- James? – szólt bizonytalanul. Ő válaszra nyitotta a száját, de közben rájött, hogy nem lehet úgy válaszolni, ha nem tud beszélni. Végül bólintott. – Remek. Örülök, hogy nem vette át az elméd felett az irányítást az állati lényed, ennél fogva nem kell kiköltöztetnünk téged a Tiltott Rengetegbe. Na, állj föl!

Próbált, de a csúszós parketta nem volt éppen pata-kompatibilis. Amikor végre sikerült tett egy bizonytalan lépést előre. Lassú, bizonytalan léptekkel indult körbe a szobában. Sirius és Peter könnyesre röhögték magukat.

- Úgy mész, mint valami rossz kurva – nevetett az előbbi. A szarvas oldalra biccentette a fejét, és próbál olyan lenézően meredni rá, amennyire csak bírt, de ez nem hatotta meg egyiküket sem. Ráadásul közben beleakadt az agancsa az egyik ágyfüggönybe. Mert Merlinre, agancsa is volt! Forogva próbált szabadulni, de csak azt érte el, hogy egyre inkább belegabalyodott. Peter végül megszánta, és leszedte róla a függönyt. Sirius, aki egészen addig remekül szórakozott rajta, odalépett hozzá és egyetlen mozdulattal a hátán termett. – Te leszel a személyi sofőröm. Gyí te! – James ledobta magáról, mire puffanva elterült a földön. – Gonosz kis kecskebak vagy – szólt a fiú, amíg feltápászkodott. Ismét rászegezte a pálcáját, ezúttal, hogy a visszaalakulást segítse. – Amato Animo Amandans Animagus.

Most is furcsa volt az egész testet átjáró változás. Néhány pillantás után James immáron újra emberként pislogott nagyokat.

- Hú – nyögte ki. Elterült az ágyon, és az arcára szorította a tenyerét.

- Na? Milyen?

- Hát, öh... Jó, csak... Csak furcsa. De olyan, mint... Nem is tudom. Huh.

Sirius oldalba könyökölte Petert.

- Na, ha ő nem tud valamiről hosszan beszélni, akkor az tényleg durva lehet.

Peter egyetértően bólogatott, James pedig felült.

- Megpróbáljuk még egyszer?

Sirius megrázta a fejét.

- Nem. A könyv azt írja, fokozatosan kell haladni. Nem szabad egyszerre sokáig átalakulva maradni, vagy egy nap többször átalakulni. Először pár percig maradhatsz csak állati alakban. Utána lassan a percekből egy óra lesz, az órákból pedig fokozatosan napok.

- Akkor ennyi volt? – kérdezte.

- Dehogy! Ezt én is ki akarom próbálni. Na, csináld!

James feltérdelt, és kézbe vette a pálcáját. Rászegezte Siriusra és kimondta a varázsigét. Az átalakulás látványos volt, de gyors. Pár másodperc múlva a barátja helyén már egy sűrű, fekete bundájú kutya állt.

- Ó, de cuki vagy – pislogott rá le James, mire a kutya vakkantott. Utána futott egy kört a szobában, aztán rávetette magát Peterre, és jól összenyalta a hanyatt vágódott fiú fejét.

- Fúj – tolta el magától Peter nevetve.

Ez után James is kapott egy adag kutyanyálat az arcába, és hogy véget vessen a további szenvedéseinek, gyorsan visszaváltoztatta Siriust.

- Kösz szépen – szólt a fiúnak, miközben igyekezett megszabadulni a nyáltól. Sirius vigyorogva rákacsintott.

- Na Peter. Te jössz.

- De nem arról volt szó, hogy egy alkalommal csak ketten változunk át? – szólt közbe James.

- De, de mi nem egyszerre alakultunk át. Hadd próbálja ki ő is.

Peter véleménye a dologról nem derült ki, mert addigra Sirius már ki is mondta rá a varázsigét. James letelepedett a patkánnyal szemben a földre és a kezébe vette.

- Sosem hittem volna, hogy valaha is tenyeremen hordozlak majd – közölte vele. Valamiért mindkét barátja animágus alakja azt váltotta ki belőle, hogy úgy olvadozott, mint egy nyalóka a víz alatt. – Szerintem veszek neked egy olyan kis futókereket.

Sirius fejcsóválva nézte, de aztán ő is leült mellé.

- Inkább azon törd a fejed, mi lesz, ha Remus meg akarja enni.

- Dehogy akarja. Meglátja, és ő is azt mondja: hú, de aranyos!

Sirius felsóhajtott, aztán gonoszan megcsillant a tekintete és gyorsan visszaváltoztatta Petert – aki így egy pillanatig James tenyerén hasalt, majd elterült a földön.

- Á, eltört a kezem, te idióta! – kiabált James, mivel a fiú ráesett, de Sirius csak nevetett.

- Nekem meg az orrom – motyogta Peter.

Így telt tehát az első éjszaka, amikor mindannyian átváltoztak.

Péntek estére Remust is csatlakozhatott a barátaihoz, Madam Pomfrey ugyanis úgy döntött, nem kell tovább a gyengélkedőn maradnia. Ezt megünnepelvén még aznap éjjel felfedezőkörútra indultak. A hatodik emeleten barangoltak órákon keresztül. Többnyire üres tantermeket találtak csak, illetve egy olyat, amiben koszos talárok lógtak. A legérdekesebb azonban a folyosó végén várta őket. Ahogy benyitottak az ajtón, kellemes muzsika dallamai ütötték meg a fülüket.

- Ez a legjobb a zene, amit valaha hallottam – szólt Remus megigézve. Még mindig kissé sápadt volt, de lassan kezdett visszatérni belé az élet.

- Gyönyörű – értett egyet James.

A hangszerek maguktól játszottak. Volt ott mindenféle zeneszerszám: hegedű, zongora, nagybőgő és gitár, meg cselló és fuvola.

- Szédítő – állapította meg Sirius halvány mosollyal a szája sarkában, és behunyta a szemét.

Egyre közelebb lépkedtek a hangszerekhez, melyek – James most vette csak észre – egy pódiumon álltak. Amint felléptek rá, különös dolog történt. Az az érzése támad, hogy táncolnia kell. Igen, erre a zenére határozottan gyönyörű koreográfiát lehetne kitalálni. Nem csak ő gondolta így, mellette Peter már bele is kezdett a forgásba. James álmatagon elmosolyodott, és ő is beszállt a táncba. A többiek is csatlakoztak, és olyan érzés volt, mintha a levegőben pörögnének, és megállna az idő. Nem létezett más, csak a dallam.

De az idő talán mégiscsak telt.

- Már fáj a lábam – szólalt meg Remus, miközben úgy táncolt, mint egy balettművész.

Ha James jobban belegondolt, neki is.

- Szerintem menjünk – értett egyet. Csakhogy nem tudott menni. Szüntelenül folytatta a táncot. Már nem ő irányította a lábát, hanem a lába őt. A többiek is rájöhettek erre, mert aggódva néztek össze.

- Ez... ez a zene miatt van – állapította meg Sirius. – Fogjátok be a fületeket – mondta és a saját fülére tapasztotta tenyerét. A barátai követték példáját, és bár még így is hallották tompán a különösen gyönyörű dallamot, könnyebb volt másra koncentrálni. Kviddics. Animágia. Lily. Csínytevések. Lassan, de újra képes volt ő parancsolni a lábának. Amint teljesen uralta önmagát, leugrott az emelvényről, aztán a többiekkel együtt viharsebesen hagyta el a zenetermet. Talán nem kell minden szobában járatosnak lenni.

A következő napok is tartogattak meglepetéseket. A griffendéles kviddicscsapat kapitánya, Robert Bell a szerdai mágiatörténet után kereste fel a társaságukat. Mind a négyen kótyagosan baktattak a Griffendél tornya felé, ugyanis Binns órája most is éppolyan unalmas volt, mint máskor. Amint beléptek a klubhelyiségbe, a fiú eléjük lépett.

- Örülök, hogy itt vagyok, épp titeket kerestelek – szólt. – Egyrészt – fordult Remushoz – nem tudom, tudod-e, de az eddigi kommentátor, Leonard, tavaly elballagott. Beszéltem McGalagonnyal, azt mondta, keressek valakit, aki szereti ezt a sportot, de nem játszik, és rád gondoltam.

Remus egy pillanatig elkerekedett szemmel meredt rá, de aztán őszintén elmosolyodott.

- Persze, szívesen vállalom a feladatot.

James tudta, hogy Remus szívesen játszana a csapatban, csak épp az állapota nem teszi ezt lehetővé. Hálás volt, amiért Robert őt választotta, így legalább egy kicsit részese lehet a mérkőzéseknek.

- Tőled pedig azt szeretném kérdezni – fordult Siriushoz – hogy mennyire jó játékos az öcséd.

- Regulus? Nem tudom, egynek elmegy. Miért?

- Ő a Mardekár új fogója.

- A mi!?

Robert bólogatott, Sirius pedig teljesen felháborodott, amiért ő erről nem tudott – és amiért egyáltalán a testvére jelentkezett a csapatba. Még akkor is fortyogott, amikor Robert otthagyta őket. Levetette magát az egyik kanapéra, és olyan morcosan nézett maga elé, mint egy kétéves, akinek nem sikerült egyedül felvenni a cipőjét.

James leült mellé, és már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor megjelent mellettük egy harmadéves lány.

- Üdv – intett félénken. – Kérdezhetek tőled valamit? – pislogott nagy szemekkel Siriusra, aki biccentett. – Szóval, én, nem tudom, hogy tudod-e, de Penny Mason vagyok és csak annyit szeretnék, hogy lesz nemsokára roxmortsi hétvége és érdekelne, hogy szeretnél-e esetleg randizni.

Sirius összeráncolta a szemöldökét.

- Veled?

- Nos, igen.

- – Nem.

Penny megszeppenten bólintott, aztán sarkon fordult és távozott. James szánakozva nézett utána.

– Lehettél volna kedvesebb is – jegyezte meg Remus, mire kapott egy gyilkos pillantást, és inkább tett egy lépést hátra.

Sirius egyébként megfogadta a tanácsát. Legalábbis próbálta. James könnyesre röhögte magát mindeközben.

A roxmortsi kimenő más lányok fantáziáját is megragadta, és pénteken, amikor is a fiúk éppen sötét varázsaltok kivédése órára tartottak, egy lány ismételten leszólította szerencsétlent. Sirius már válaszra nyitotta volna a száját, amikor Peter oldalba lökte, így tátogott egy darabig, aztán végül összeszedte magát és megszólalt.

– Nézd, te elég előnyös, hát nem is tudom, szemekkel vagy megáldva. De tényleg. Olyan a szemed, mint egy szitakötőnek. Nagy a fejedhez képest. Szóval szerintem egyébként nem mennék veled. De attól még szép a szemed.

A lány értetlenül pislogott rá szitakötőszemével, majd elmotyogott egy „Oké"-t és távozott az ellenkező irányba.

Így történt hát, hogy Sirius nem ment randira azon a hétvégén.