Vasárnap este fáradtan gyűlt össze a csapat. A hajnali kalandokat aligha pihenték ki, ám bőven akadt megbeszélnivalójuk.

- Hülyeség volt – jelentette ki Alice, Remus ágyán ülve. – Így most már az arcotokat is látták.

- Szerinted amúgy nem tudták, hogy kik vagyunk? – vonta fel James a szemöldökét. – Névre szóló leveleket kaptunk.

- Akkor is! És úgy tűnik, nem elég nekik, hogy visszavittétek a turmalinokat, szóval teljesen feleslegesen sodortátok magatokat bajba. Ráadásul annak a lehetőségét is eljátszottuk, hogy megfejtsük, mire jók azok a kövek. Talán hasznukat vettük volna.

- Még mindig nem értitek – rázta James a fejét. – Ha nem visszük vissza a ládát, nyíltan szembe szegülünk velük.

- Ó, való igaz, most csak közelharcba kerültetek, ezt baráti gesztusnak veszik – ironizált Alice.

- Nem. De csak négyen tettük, nem kilencen – jegyezte meg Sirius. – Ezzel öt embert már megkíméltünk a veszélytől.

- Nyolcat is sikerült volna, ha nem te nem jössz velem, ti meg nem tartjátok jó mókának idegen pasasokkal éjszakázni – tette hozzá James, tekintetét végighordozva Siriuson, Lilyn és Felicián. – Ezen kívül, amúgy is vissza kellett volna mennünk, így legalább nem volt nekik gyanús, hogy már megint ott sertepertélünk.

- Mégis mi a Merlin rózsaszín bugyogójáért akartatok volna visszamenni? – förmedt rájuk Almira. Úgy tűnt, megviseli ez a szituáció.

- A levelekért – adta meg a választ Remus.

James nagyot bólintott, és felkapta a mellette heverő talárját a földről. Ennek a zsebébe rejtette a fecniket, így hát most kirázta belőle a darabkákat a földre. Kisebb-nagyobb pergamenmaradványok hullottak a padlóra, mint valami különös formájú hópihék.

Remus ölébe vette a vörös borítójú könyvet, és a megjelölt oldalnál fellapozta. Ő találta meg benne a szükséges varázslatot néhány nappal ezelőtt. Nagy koncentrálást igénylő, többszavas bűbáj volt, bonyolult pálcamozdulatokkal.

- Scissa charta instaurandum templum – kezdte. Lélegzetvisszafojtva figyelték pálcájával tett mozdulatait. A kis cetlik lassanként mozgolódni kezdtek, ám ezúttal össze is álltak. Két levél körvonalazódott a földön. Végül az összes pergamendarab megtalálta helyét.

A levelekből ugyan hiányoztak még aprócska darabok, de ezek már nem nehezítették az olvasást. Rögtön lecsaptak arra, amelyikből már korábban is elolvastak néhány sort.

Most egészében látták végre a minisztériumnak címzett levelet.

Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Asszony!

Mint arról korábban beszámoltunk, családunk a gyógyhatású turmalinok vizsgálatával foglalatoskodott az utóbbi időkben. Kifejlesztettünk egy módszert, amellyel hatásukat felerősíthetjük, a kezelés idejét lerövidíthetjük.

Mint azt Önök is tudják, egyre több botrányos eset történik szerte az országban. Mi, a Sader család, továbbra sem kívánunk állást foglalni ez ügyben. Csakis a tudomány fejlődését és a varázslótársadalom jólétét tartjuk szem előtt. Éppen ezért, fontosnak tartjuk a betegek kezelését. Fogadják el hivatalosan az általunk küldött receptet, majd mielőbb juttassák el a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályba. Azt gyanítjuk, ez lesz a megoldás az utóbbi, súlyos esetekben. Reméljük, ennek segítségével többek életét is sikerül megmenteni. A receptet ezen pergamen hátoldalán olvashatják.

Tisztelettel:

Sailor Sader

Gyorsan átfutották tekintetükkel a hátoldalra körmölt receptet.

- Nagyon bonyolultnak tűnik – húzta el Lily a száját. – Szerintem egyikünk sem tudná elkészíteni.

- Ha te ezt mondod, akkor tényleg nem – pillantott rá Felicia.

- Mindegy is. Eddig turmalinjaink voltak, receptünk meg nem. Most van recept, de turmalin nincs – sóhajtott Lily.

Remus lassan a fejét csóválta. Sirius felnevetett.

- Ennyire hülyének nézel minket? – kérdezte.

- Meglehetősen. De mire célzol?

- Arra, hogy nyilvánvalóan nem adtuk vissza a köveket – közölte vele James, és elégedetten figyelte, ahogyan nem csak Alice-nek, de a többi lánynak is elkerekedik a szeme.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Lily. – Hiszen meg is mutattad, a láda tele volt...

- Igen, tele, de nyilván nem a turmalinokkal.

- A Tiltott Rengetegben elég sok érdekes kő van – vonogatta vállát Peter.

Almira egészen úgy nézett rájuk, ahogy McGalagony szokott.

- Azt akarjátok mondani, hogy képesek voltatok elmenni egy halálfalókkat teli házba csak azért, hogy elvigyetek oda egy ládányi közönséges követ?

- Ez egy remek kifogás volt arra, hogy úgy menjünk be a levelekért, hogy nem gyanakodnak. Azt hiszik, vittünk nekik valamit, pedig csak elhoztunk onnan még mást is – magyarázta James.

- És szerintetek nem fog nekik feltűnni, hogy nem az elvitt turmalinokat kapják vissza? – kérdezte Lily, arcán kétkedő tekintettel.

Sirius vállat vont.

- Még az is lehet. Ők valószínűleg nem akarják használni, a levél alapján legalábbis nem az ő érdekük lenne a turmalinok használata – fintorodott el. – De ha ellenőrzik is, mit tudnak már csinálni?

- Mondjuk megkeresnek minket? – tárta szét a lány a karját.

- Szerinted egyébként nem fognak?

Kellemetlen csend állt be. Azzal, hogy nyíltan szembe szegültek, véglegesen oldalt választottak. Sőt, Sirius egész konkrétan kijelentette, hogy melyik oldalon áll. James egyelőre nem tudta eldöntetni, hogy ez az ő részéről vajon mennyire volt helyes. Egy dolog a Roxfort falain belül hangoztatni, és egy másik egyenesen a halálfalók szemébe mondani. És mi lesz, ha ez visszajut a szülei fülébe? Vajon ők mit szólnak majd a történtekhez?

A némaságot Peter törte meg.

- Elolvassuk a másik levelet is?

A többiek bólintottak, James felkapta a földről a levelet, és hangosan felolvasta.

Tisztelt Id. Bartemius Kupor!

A családom tudta nélkül írom önnek ezeket a sorokat. Hamarosan nekik is színt kell vallanom, ám előbb önt kell tájékoztatnom.

Tegnapelőtt egyedül voltam itthon.

Mint tudja, családunk felnőtt tagjai újabban a gyógyítás területén igyekeznek kimagasló eredményeket elérni. Jómagam, és unokaöcsém, Sutten, az idei évtől saját kutatást indítottunk, amelynek fő témája a különböző varázslények tanulmányozása. Amikor a családtagjaim elmentek újabb eszközöket vásárolni a kutatásainkhoz, én unokatestvéremre bíztam a szükséges műszerek és könyvek beszerzését. Így történt, hogy egyedül maradtam a kúriánkban. Ám ekkor jött valaki.

A szakadó esőben állt, feje fölött fekete esernyőt tartott, és amikor kitártam az ajtót, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Mr. Pyrites volt az, minden bizonnyal Ön is ismeri. Mr. Pyrites családunk jó barátja már hosszú ideje. Behívtam, és teával kínáltam. Elfogadta az italt, és beszélgetett velem kicsit – főként a kutatási témák felől érdeklődött – ám nem maradt sokáig. Csak egy papírköteget szándékozott átadni. Kivette aktatáskájából, és megkért, vigyem fel a szüleim dolgozószobájába, mivel az ő kérésükre gyűjtötte össze ezeket a jegyzeteket.

Távozás után úgy tettem, ahogy kérte, csakhogy az egyik pergamen kiesett a kötegből. Akkor vettem észre, amikor már kifelé tartottam a szobából. Különösnek találtam, mivel a szokásossal ellentétben, teljesen fekete lap volt, írás nélkül. Néhány bonyolultabb bűbáj elvégzése után – amelyeknek szülői felügyelet nélküli elvégzésért, mint kiskorú boszorkány, vállalom a következményeket – sikerült feltárnom a pergamenre írt szavakat.

Itt kezdődtek a gondok. Az a papír valami olyat rejtett, amelyet nem lett volna szabad látnom. Véletlenül keveredett a többi közé, rajta Voldemort Nagyúr terveinek vázlatával.

Azt gyanítottam, Mr. Pyrites maga sem tudta, miféle titkokat rejt a pergamen. Féltem szólni a szüleimnek, ő nehogy gyanúba keveredjen. Vele szerettem volna beszélni első körben, és tudtam, hogy ez lehetséges.

Másnap este – azaz tegnap – Mr. Pyrites nálunk vacsorázott. Gyakran látjuk vendégül, ez alkalommal pedig sikerült úgy intéznem, hogy rövid időre kettesen maradjunk. Míg ő elment a mosdóba, én felajánlottam, hogy behozom a desszertet. A hallban megvártam, és elővettem a fekete pergament, amelyről addigra eltüntettem az írást. Korábban alaposan átolvastam, egy halálfalónak címzett levél volt az. Mr. Pyritesról sosem feltételeztem volna, hogy az, ezért azt szerettem volna megtudni, kitől kapta ezt a fekete papírt.

Átnyújtottam számára, és megmondtam, hogy véletlenül ezt is átadta nekünk. Elnézést kért, amiért egy üres pergament is összefogott a többivel. Megkérdeztem, emlékszik-e kitől kapta, mire azt felelte, egy régi ismerősétől. Szerettem volna figyelmeztetni, de sajnos a családomnak feltűnt a hiányunk, várták a desszertet.

Csakhogy onnantól valami megváltozott. A vacsora hátralévő részében magamon éreztem Mr. Pyrites tekintetét. "Hamarosan ismét találkozunk." – így búcsúzott, és félek, mi van, ha mégis tudja, mi volt arra a fekete lapra írva.

Este továbbra sem tudtam, mi tévő legyek. Talán az egész családomat bajba sodrom, ha elárulom nekik, mit tudtam meg. Mostanra belátom, szólnom kellett volna. Éjjel két óra, és hamarosan – amint reggel felébrednek – el is mondok nekik mindent. Addig is, megírom ezt a levelet, és benne részletesen azt is, mit tudtam meg: Voldemort és a halálfalók részletes tervet eszeltek ki, hónapra leb..."

A levélnek itt vége szakadt. Nem maradt más, csak egy hosszú tintacsík és egy terjedelmes paca.

Ahogy James felpillantott, sápadt arcokkal találta szembe magát. Így már volt értelme. Saderéket nem a turmalinok miatt gyilkolták meg – ez csak egy mellékes szál volt az ő történetükben –, hanem azért mert az egyik családtag olyan tudás birtokába jutott, amely romba dönthette volna az egész tevékenységüket.

És talán a levél írója okkal nem fejezte be megkezdett üzenetét. A betűket kapkodva írták, kissé remegő kézzel, és vélhetően akkor érkeztek meg a támadók, amikor a levél íródott.
- Szerintetek tényleg látták? – kérdezte halkan Felicia. – Tényleg látták a részletes tervet? Tudták, mit akarnak a halálfalók?
- Igen – bólintott Remus. – Ezért haltak meg.
- De hiszen aki a levelet írta, el sem mondta a többi családtagjának! El akarta, de nem maradt rá ideje! – fakadt ki Lily.
- Az nem számít. Volt rá lehetősége, és nem tudhatták, hogy megtette-e – pillantott a lányra James. – Arról nem is beszélve, hogyha megölik egy családtagjukat, Saderék ellenük fordulnak, eddig viszont pártatlanok voltak. Márpedig nekik igencsak nagy befolyásuk és erejük volt. Nem véletlenül éjjel támadtak rájuk.

Fájó csend telepedett a szobára. Bár nem ismerték a Sader családot, sőt, még a gyerekeiket sem, mivel magántanulók voltak, elképzelni a jelenetet, ahogyan védtelen emberekre támadnak azok a csuklyás alakok, így is fájdalmas volt. Ráadásul a levelet írón kívül egyikük sem tudta, miért.
- Akkor is ok nélkül haltak meg – jelentette ki Almira.
- Emberek halnak meg ok nélkül – nézett rá baljósan Gwendolyn. – A kérdés most nem ez. Inkább az, mihez kezdjünk a levéllel.
- Természetesen elvisszük Dumbledore-hoz – húzta ki magát Alice, mintha ez magától értetődő lenne. James azonban a fejét rázta.
- Azzal beismerjük, hogy kiszöktünk, és újra bementünk a tiltott épületbe.

Rövid tanakodást után Sirius szólalt meg.
- El kell küldenünk az eredeti címzettnek. A minisztérium talán több hasznát veszi, arról nem is beszélve, hogy folyton ezt a Mr. Pyritest emlegetik benne. Azok után, hogy ilyen csúnya véget ért a történet, feltételezhetően ő is halálfaló.
- És ha elkapják a baglyot? – aggodalmaskodott Peter.
- Az pech. De név nélkül adjuk fel, iskolai bagollyal.

- És a másik levél? – kérdezte Lily. – A Szent Mungónak? Vagy előbb az is a minisztériumnak?
Remus szeme elkerekedett.
- Nem! – szólt. – Madam Pomfrey-nak.
James értetlenül nézett rá.
- De hát ha a minisztérium engedélyezi, ő is használhatja majd.
Remus a fejét rázta.
- Nem, erre most nincs időnk. Sylvester...
James ekkor döbbent rá, hogy barátja miről is beszél. Sylvester Cook immáron pontosan abban az állapotban volt, mint a kis Nancy is korábban. Amikor legutoljára látták, úgy tűnt, legfeljebb pár napja van hátra. Az aurorok sem tudtak meg tőle semmi hasznosat, addigra újra mély, zaklatott álomba merült.
Nem volt idejük a levelet a minisztériumba küldeni, hogy aztán ott ráérősen elolvassák, engedélyezzék – ha egyáltalán rábólintanak, és nem már valami halálfaló ül a vezetői székben –, továbbítsák a Mungóba, és onnan megkapja Madam Pomfrey is az instrukciókat.
- Most azonnal szólnunk kell neki – ugrott fel az ágyáról. – Ki tudja, mennyi idő, míg elkészül az a bájital, ami lehetővé teszi, hogy a turmalinok kifejtsék a hatásukat?

Lily a kezébe vette a levelet.
- Szerintem csak néhány nap, de bonyolult, és nagyon sok hozzávaló szükséges, meg persze bonyolult varázsigék és pontos műveletek – mondta, miközben a szemével újra átfutotta a sorokat.
Alice is felállt, de szigorúan pillantott a jelenlévőkre.
- Ez azt is jelenti, hogy Madam Pomfrey lehet, kérdezősködni fog. Vállaljátok?
Egyöntetű igenlést kapott válaszul, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
- De nem kell mindenkinek vállalnia – vetette közbe Remus. – Elég, ha páran kerülünk csak bajba.

James örömmel vállalta, hogy vele tart, ahogyan Sirius is. A lányok is szerettek volna, de őket kizárták ebből. Eddig is túlságosan belefolytan a dolgokba, ők meg azt szerették, ha csak a kis négyesük tud valamiről, ráadásul ez még veszélyes volt.

Madam Pomfrey már nyugovóra tért. Sylvester üveges tekintettel meredt a plafon felé. Tüdejének hangos sípolása arra engedett következtetni, hogy minden légvételért meg kellett küzdenie. Keze úgy remegett, mintha valaki rázná a testét.
Ezen az estén csakis ő tartózkodott itt. A fiúk nem tudták, Lottie hova tűnt, de most örültek neki, hogy nincs itt, mert az akadékoskodása csak feltartóztatta volna őket.

Madam Pomfrey szobájának ajtajához léptek, és hangosan bekopogtak. Odabent fény gyúlt, amely kiszűrődött az ajtó alatti résen, rövidesen pedig kilépett a javasasszony, kezében egy félig leégett gyertyával.
- Mi történt? – kérdezte.
James most elbizonytalanodott. Az egy dolog, hogy Sylvester beteg, az meg egy másik, hogy turmalinokkal gyógyítani lehet. Az még nem jelenti azt, hogy a kövek pont arra a betegségre valók, amely a másodévesnek is van.
De az is igaz, hogy minden apró próbálkozás számít. Madam Pomfrey már ezer módon próbálta meggyógyítani Sylevstert, ám eddig nem járt sikerrel. A cél előtt nem lehet feladni.
Mire ő ezt végiggondolta, Remus már meg is szólalt.
- Találtunk valamit, ami talán hasznos lehet önnek – mondta, és átnyújtotta a pergament, amelyre Sailor Sader a levelet és a bájital receptjét írta. – Nem értünk a gyógyításhoz, de láttuk, hogy ez erről szól, ezért gondoltuk...
A javasasszony egyetlen pillantással elnémította, hogy figyelmét a szavakra összpontosíthassa.
- Használhatónak tűnik. Bárki is találta ki, nagyon okos módon áll a gyógyításhoz. Csakhogy az egész alapját turmalinok képzik, az én raktáramban azonban nincsenek ilyen kristályok, és kétlem, hogy Lumpsluck professzor tartana magánál néhányat.
- Nekünk van – szólt gyorsan James. – Egy egész ládányi. Mindet oda tudjuk adni – ajánlotta, mert ők maguk nem tudtak mit kezdeni vele.
Madam Pomfrey határozottan bólintott.
- Hozzátok. Ha minden jól megy, és hatásos a főzet, ennek a kisfiúnak talán van esélye a túlélésre. De csak kevés, sokkal előbb kellett volna megoldást találni. Iparkodjatok! – szólt aztán rájuk, mire sarkon fordultak, és már futottak is vissza a klubhelyiségbe.

James áldotta a szerencséjüket, amiért a tanév elején a javasasszony megkedvelte őket, és most nem akadékoskodott velük, vagy feltételezett rosszat a szándékaikról.

A köveket korábban beszórták egy nagypárnahuzatba, amit aztán a szobában üresen álló, ötödik ágyra raktak. Ha nem tudták volna, hogy mit rejt, maguk sem feltételezték volna, hogy bizony nem egy párna lapul huzat alatt, hanem kövek. Ahhoz, hogy bárki is rájöjjön erre, hozzá kellett érnie, és éreznie a szokatlan keménységet.
Most a huzattal és annak tartalmával együtt siettek vissza a gyengélkedőre. Madam Pomfrey, immáron munkaruhában, türelmetlenül várta őket, és átvette a turmalinokat.
- Köszönöm. Most menjetek vissza a hálókörletetekbe. Sylvesternek pihenésre van szüksége, nekem pedig csendre, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. Ráadásul a takarodó ideje is rég elmúlt.

Nehéz szívvel hagyták maguk mögött a gyengélkedőt, és mind azt remélték, Sylvester Cook felépül, és nem jut arra a sorsra, mint szegény kis Nancy Allan.