Aznap este James nem hagyta Remusnak, hogy megírja a beadandóját a másnapi átváltoztatástanra.

- Ki van zárva – jelentette ki, amikor Remus előszedte hozzá az eszközöket. A klubhelyiség egyik asztalánál ültek egy sötét zugban. – Neked normális esetben ilyenkor még a gyengélkedőn kéne pihenned.

Remus már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de James nemes egyszerűséggel elvette előle a pergamentekercset és a tintát.

- De így muszáj lesz holnap bemennem az órákra. Egyébként pedig jól vagyok. Tudod, hogy Madam Pomfrey túlaggódja a dolgokat.

James ezzel nem értett egyet, de úgy vélte, ennek hangoztatása később is ráér.

- Menj fel aludni. Én meg megcsinálom ezt.

Remus keresztbe fonta a karját, és hátradőlt a karosszékben.

- Szerinted McGalagony nem fogja észrevenni, hogy más a kézírás... – A kérdést már nem fejezte be, mivel James tökéletesen remusos betűkkel felfirkantotta rá a nevét. – Akkor sem hagyom, hogy megírd a beadandómat. Különben is, semmi értelme annak, hogy az én írásomat hamisítva, de a saját nevedet írva adod be. Így a tanárnő azt fogja hinni, hogy én írtam meg helyetted.

James lepillantott a pergamenre, amire valóban a saját nevét írta. Úgy látszik, az ilyen részletekre még figyelnie kell.

Előhalászott egy másikat, és eltökélten nekiállt megírni Remus beadandóját – immáron a megfelelő név alatt. Barátja pár percig csendben figyelte, ahogyan körmöl, aztán ellágyult a tekintete, szája sarka mosolyra görbült, és felállt.

- Köszönöm. Tényleg. Majd meghálálom valahogy, ígérem.

James csak legyintett, aztán figyelte, ahogyan Remus eltűnik a lépcsősoron. Még a beadandó negyedénél sem járt, amikor Sirius lépett be a portrélyukon. Egyenesen hozzá sétált oda – ignorálva minden nőnemű vágyakozó tekintetét – és levetette magát a karosszékbe, ahol korábban Remus ült.

Néhány másodpercig csendben nézett ki a fejéből, aztán feltűnt neki, hogy James ír valamit.

- Ez mi? – kérdezte az asztalra könyökölve.

- Remus átváltoztatástan beadandója.

- És azért te írod mert?

James letette a pennát, és felnézett Sirius arcára.

- Mert ő a világ legcukibb vérfarkasa, akinek most ki kell pihennie a telihold fáradalmait és sérüléseit, és akit ráadásul megviselt, hogy látta meghalni Nancyt.

Sirius bólintott.

- Mikorra kell ez a förtelem?

- Holnapra.

- Jó, akkor szerintem én erről nem tudtam – jelentette ki Sirius. – Nem fogom most megírni, emiatt pedig nem kelek korábban.

James erre csak vállat vont, Sirius pedig hamarosan megunta a társaságát és elment, mivel ő visszatért a feladathoz.

Alig pár perccel később Peter viharzott le a szobájukból, kezében tintával és pergamennel. Ezúttal ő foglalta el a karosszéket.

- Remus és Sirius valami beadandóról beszéltek odafent. Mi ez, miből, mennyinek kell lennie? Ó, nem hoztam pennát, nincs nálad másik?

James megrázta a fejét.

- Nincs. És két tekercsesnek kell lennie a fajok közti átváltoztatásról, McGalagony kérte.

Peter felnyögött, kinyitotta a tintát, aztán ismét nyögött egyet, mert megint tudatosult benne, hogy nincs nála penna.

- Szerintem engem McGalagony nem kedvel.

- Ezzel nem vagy egyedül – motyogta James. A körmei szinte teljesen tönkre mentek a mosogatástól. De legalább jókat beszélgetett közben Siriusszal az ikertükrökön keresztül. Habár az is igaz, hogy barátja néha lerázta – Jamesnek volt egy olyan sejtése, hogy Sirius valójában élvezi az állatok gondozását.

- Ó, nem hiszem. Téged mindenki szeret.

- Á, nem is – legyintett James, egyrészt mert Piton határozottan gyűlölte őt; másrészt mert régen az anyukája azt mondta, nem illik azt válaszolni, hogy "Valóban, de hát nem annyira meglepő, hogy egy ilyen csodalatos ember közkedvelt."; és legfőképp azért, mert már kitapasztalta, hogy az emberek ez után mindig felsorolják, hogy mennyi mindenért szerethető, és ezt szerette hallgatni. Számításai most is beváltak.

- De, kviddicsben remekelsz, kitűnő a humorod, tetszel a lányoknak – sorolta Peter, James pedig nem győzött bólogatni –, a bizonyítványod minden évben majdhogynem kitűnő, nagyon jól tudsz bátorítani másokat, derűsen látod az életet és még a kritikus gondolkodás is jól megy neked. – James szemöldöke a homlokára szalad, mert ez utóbbira ő még nem gondolt, pedig milyen igaz!

- Jó, tudod mit? Legközelebb add hozzá a felsoroláshoz, hogy önzetlen, és megírom a te a beadandódat is.

Peter a szemöldökét ráncolta.

- Tényleg?

James komolyan bólintott.

- Persze. Olyan rég volt, hogy valaki ilyen szépeket mondott rólam. Pedig megérdemlem, csak az emberek mindig azt mondják, hogy beképzelt vagyok, és emiatt nem ismerik el, hogy mennyi jó tulajdonságom van – magyarázta sanyarú sorsának okait. – A lényeg az, hogy te legalább jó úton indultál el. Mondjuk még az önzetlen mellett azt is hozzá tehetnéd, hogy bátor, szenvedélyes és sokoldalú. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha én megírom a leckéd, neked pedig lesz időd átgondolni, hogy ezek a tulajdonságok miért jellemzők rám, és további jó jellemvonásaimon elmélkedni.

Peter úgy nézett rá, mintha azt monda volna, hogy meg akarja ölelni az összes mardekárost, de Jamest nem érdekelte, várakozóan pislogott rá.

- Rendben – szólt végül Peter. – Akkor én most megyek... gondolkodni... rólad.

James elégedetten elmosolyodott, és bólintott, majd visszatért a házi feladatokhoz. Teljesen megérte ezért még egyet bevállalni.

Egyébként pedig úgy volt vele, hogyha már a barátai közül kettőnek megcsinálja a beadandóját, akkor már a harmadiknak sem fáradtság. Éjjel negyed kettőkor, a kiürült klubhelyiségben, miután befejezte Remus és Peter házi feladatát, nekiállt megírni Siriusét is, ügyelve arra, hogy másként fogalmazzon, és lehetőleg minél jobban hasonlítson az írása az övéhez.

Reggel aztán különös zajokra ébredt.

- Miért itt alszik? – kérdezte egy ismerős hang.

- Szerintem már a barátai sem bírták elviselni, és kirakták.

- Nem is, nézzétek, leckét írt, és elaludt közben. Olyan cuki!

James félálomban nem nagyon tudta beazonosítani a hangok forrását, de azt azért megállapította, hogy az utolsó személyt kedveli, és elmosolyodott.

Közben már azt is érzékelte, hogy az asztalra borulva fekszik, és ahogyan elképzelte magát kívülről – kócosan, félálomban, halvány mosollyal az arcán –, rá kellett jönnie, hogy valószínűleg már megint iszonyatosan jól néz ki. Ha jól hallotta, Lily is a beszélgetők közt volt, így már ez is kárpótolta az elgémberedett végtagokért. Csak az sajnálta, hogy Lottie nincs itt, hogy lefényképezze.

Érintést érzett a vállán, így most már kénytelen volt kinyitni a szemét.

Felicia volt, aki hozzá ért, le is guggolt elé, és most mosolyogva figyelte, ahogyan ébredezik.

- Jó reggelt! – köszöntötte vidáman.

- Szia – motyogta James. Pislogott párat, hogy kiélesedjen a látása, aztán felegyenesedett, és felpillantott a másik két lányra. – Nektek is szia. Hány óra? – dörzsölte meg az arcát.

- Még csak hét – közölte vele Almira. – Nem vagy elkésve.

- Én általában hatkor már fent vagyok. – James nem tudott elnyomni egy ásítást. Álmosan végignézett a köré gyűlt társaságon. – A többiek?

- Még alszanak, gondolom – vont vállat Lily.

James teljesen meghatódott, amiért a lány hozzászólt. Már ezer éve nem beszélgettek, pedig neki annyi romantikus terve volt vele.

- Úgy nézel ki, mint egy hajnaltündér, aki azért jött ilyen korai órán, hogy bearanyozza a reggelem, ezzel is szerencsét hozva a teljes napomra, hetemre és végül az egész életemre – mondta neki, kissé továbbra is bágyadtan.

Almira a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne nevessen fel hangosan. Felicia már nem volt ilyen tapintatos, ő hangosan kacagott, és a dermedten álló Lilyhez fordult.

- Lehet, hogy még mindig alszik.

James bólintott.

- Valóban olyan, mint egy álom – sóhajtotta, továbbra is Lily tökéletesen zöld szemébe nézve. Csak most gondolt bele, hogyha a lány is ilyen gyönyörű, és ő maga is jól néz ki, akkor minden bizonnyal csodálatos külsejű gyerekeik születnének.

Erre a gondolatra egészen kitisztult a feje.

Felállt, összerendezte a papírokat, és már majdnem megosztotta Lilyvel is a fejébe tóduló képet a kis Nimbus Potterükről, de aztán eszébe jutott, hogy a lányok szerint az ilyesféle tervek szövögetése egy kapcsolat elején még nem férnek bele a dologba, mert nekik több idő kell. Vagy valami ilyesmi.

Így az eredeti "Szeretném, ha az első gyermekünket Nimbusnak keresztelnénk el, viszont te választhatsz neki második nevet." mondatot módosította, és amikor visszafordult felé, azt mondta:

- Szeretném megragadni az alkalmat ezen a gyönyörű reggelen, hogy ünnepélyesen elhívjalak a legközelebbi roxmortsi hétvége alkalmával egy felettébb romantikus randira.

Mindhárom lány meredten bámult rá. Almira és Felicia összenéztek Lily háta mögött, és James akár meg is fejthette volna, hogy mit kommunikálnak egymásnak a szemükkel, de nem igazán izgatta. Ő csak Lilyt figyelte, aki végül kinyitott a száját, aztán becsukta, és ismét kinyitotta.

- Kösz?

- Ez egy igen? – csillant fel James szeme.

- Nem? Nem. Ez nem egy igen. Ez egy nem.

James szája legörbült.

- De miért? Ígérem, nagyon jó lesz. El is mondanám, hogy mennyire jó, de akkor már tudnád, mire számíts, és úgy oda a varázsa az egésznek – magyarázta.

Felicia szeme elkerekedett, a szája enyhén szétnyílt, és bólogatni kezdett. James értékelte, hogy legalább ő lelkesedik, ha már Lily ennyire kiábrándítóan áll a dolgokhoz.

- Nem megyek veled "randizni" – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – De ha nagyon akarsz, akkor reggelizhetsz velünk.

James elszontyolodva megrázta a fejét.

- Nem, az nem ugyanaz, ilyen aprócseprő és átlagos dolog nem kárpótolhat. És még a fiúkat is fel kell keltenem, mert ha én nem teszem meg, akkor átalusszák az egész napot; de most még egy gyors önsajnálatot is be kell iktatnom.

Azzal visszaült, hogy tényleg nyűglődhessen egy kicsit magában. Mivel a lányok továbbra is ott álltak, ő pedig időhiányban szenvedett, ezért kénytelen volt előttük elkezdeni az szomorkodást.

Keresztbe fonta karját, kinyújtotta lábát, és lecsúszott a széken, majd amikor már kellőképpen kényelmetlen helyzetben ült, elkeseredetten maga elé bámult, és a fejében lévő képek az első randijukról, az esküvőjükről és a kis Nimbusról szerte foszlottak, hogy helyét átvegyék a fájdalommal átszőtt borús jövőképek, amelyben ő maga negyvenhét éves agglegényként gondol vissza egykori szerelmére; mialatt Lily – aki hozzáment valami csökött elméjű, rusnya hollóhátashoz –, kilométerekkel arrébb, a kopottas kis házuk fürdőszobájában, szájára tapasztott kézzel zokog, amiért anno hagyta veszni a remek lehetőséget, és mostanra megbánta a döntését, amellyel mindkettejük életét örökre tönkre tette. Végül azon az estén James belehal a magányba, Lily pedig szívszaggatóan sír a temetésén, és csodás beszédet intéz holttestéhez, amelyben örök szerelméről biztosítja, és kijelenti, hogy elválik gyarló férjétől. Nem sokkal később öngyilkos lesz, mert nem tud megbirkózni a gondolattal, hogy James miatta halt meg. Végül a túlvilágon talán beteljesülhet a szerelmük, mert James megbocsájt neki; Lily pedig, rájővén, hogy szíve – immáron csak képletesen – csakis érte dobban a karjaiba veti magát, miután túlteszi magát gyötrő bűntudatán.

- Hát ez nem teljesen normális, de fogjuk arra, hogy reggel van, és azért ilyen fura, nem pedig alapjáraton az – húzta el a száját Almira. – Inkább menjünk enni.

Lily bólintott, Felicia szíve azonban megesett Jamesen.

- Menjetek csak, én megpróbálom megvigasztalni.

A két lányt nem kellett sokáig győzködni.

Felicia lehuppant James mellé, és szánakozó pillantást vetett rá.

- A romantikus lelkületű emberek érzéseivel soha, senki nem is törődik – állapította meg.

James bólintott.

- Ugye?

- Igen! Hát tényleg milyen lenne, ha elmondanád neki, hogy milyen lesz a randitok? – kérdezte a lány. – Egyrészt – mutatta fel egy ujját – jól elképzelné magának, aztán azt már nem is lehet felül múlni. Másrészt – mutatott hármat – mi abban az izgalmas, ha tudod, hogy mi lesz? Ezerszer jobb elmerengeni azon, hogy mennyi mindent tervezhetsz, és aztán csodálkozni, amikor végül valami olyannal rukkolsz elő, ami meg sem fordult a fejében.

James előre dőlt, és lelkesen nézett Feliciára.

- Pontosan! Végre akad egy normális lelkiállapotú személy ebben az iskolában. Esküszöm, ezek után simán elvinnélek randizni.

Fely elképedve megrázta a fejét.

- Tudod mi lenne jó? – kérdezte. – Egy szó arra, amikor elmennél valakivel randizni, akibe nem is vagy szerelmes, csak egy húron pendültök.

- Igen! Valami, ami több, mint egy sima baráti találkozó, de nem olyan céllal van, mint egy randi.

Elmerengve néztek maguk elé, azon tűnődve, mivel lehetne legjobban leírni ezt az érzést. A mélázásból Alice és Gwendolyn zökkentette ki őket, akik a lányok lépcsősora felől érkeztek.

- Jöttök enni? – kérdezte Alice. Felicia felpattant, és nagyot bólintott, James ellenben megrázta a fejét.

- Én megyek, felkeltem azt a lusta bagázst.

Felsietett a szobájukba, ahol a többiek még valóban az igazak álmát aludták.

James kihúzta a függönyt, aztán kitárta az ablakot, hogy friss, januári levegő beáramoljon és megtisztítsa a tüdejüket.

- Jó reggelt – fordult vissza a többiek felé. – Na kinek írtam meg a leckéjét az éjjel? – kérdezte az ébredező társaságtól. – Neked, neked és neked. Igazán nincs mit. Öltözzetek fel, aztán mehetünk reggelizni.

Kiosztotta a beadandókat, és ő maga is átöltözött (este, fürdés után, csak rávett egy talárt a pizsamájára, és úgy ment le a klubhelyiségbe).

Megvárta, hogy a többiek csigatempóban elkészüljenek, majd levonultak a nagyterembe.

A reggeli gyógynövénytanon, amint megpillantotta a lányokat, Jamesnek eszébe jutott, hogy milyen szörnyű elutasításban volt része korábban. Amíg nekiállt földet lapátolni egy kis kaspóba, úgy döntött, beszámol a történésekről a barátainak.

- ...és így már sosem lehetek boldog – fejezte be szomorúan a kiselőadást.

A jobbján dolgozó Sirius – aki már lassan a végére ért a munkának, ellenben Jamesszel – megveregette a hátát, így földes lett a talárja.

- Ne bőgj, te kis spíszer – mondta kissé vigasztalóan. – Találsz jobb csajt is, aki nem kéreti magát, hanem igent mond; és még abban az esetben is hagy élni, ha összejöttök. Addig is gondolj arra, hogy mennyivel könnyebb az életed nélküle.

James megrázta a fejét.

- Könnyebb lenne vele.

Sirius legyintett.

- Dehogy lenne. – Megigazgatta suháncfűjének csápjait, majd komolyan Jameshez fordult. – Szerinted egy olyan lány, mint Lily, hagyná, hogy éjjelente velünk tekeregj? Hogy véghez vigyük a Katica Tervet? Hagyná, hogy velünk ebédelj, és ne pedig vele? Nem, bizony. Megsértődne, ha nem azt kap karácsonyra, amit akart, de azt nem mondaná meg, hogy mit akar. Megtiltaná, hogy kviddicsezz, vajsört igyál, sőt, még azt sem engedné, hogy olyan ruhákat vegyél magadnak, mint amilyen az a ronda, majmos pulcsi volt.

James megilletődve bámult maga elé, monotonon szórta a virágföldet egy kis lapáttal bele a kaspóba. Hát ilyenek a nők? Se kviddics, se animágia, se kóborlás, és még azt a pulcsit is sajnálják tőle?

Remus kivette James kezéből a kis lapátot, helyébe egy növényt nyomott.

- Szerintem megpróbálhatnád kevésbé modorosan elhívni – javasolta közben. – Nem egy tizenkilencedik századi regény főhőse vagy.

James szomorúan vállat vont.

- Lehet, hogy egy huszonegyedik században írt regény főszereplője vagyok.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak – szólt ismét Sirius. – Ez még csak a huszadik század.

- De mindig idő kell ahhoz, hogy a remek embereket észrevegyék. És amúgy is jobb lenne, mert akkor talán valami utópisztikus környezetebe helyezhetnének, és úgy sokkal izgalmasabb lenne.

Mire az óra véget ért, ő már látta is maga előtt a jövőbeli regényt, amelyben a kilenc és háromnegyedik űrállomásról kilövik őket a Holdra – ugyanis addigra már ott lesz a Roxfort –, és megkezdődnek kalandjaik. Ebben a verzióban Tenebir minden bizonnyal egy gonosz, alakváltó űrlény lenne.

Mugliismereten csoportmunkát kaptak (mint kiderült, ez kissé kellemetlen, ha az embernek a volt barátnőjével, és a legjobb barátjába szerelmes, de elutasított személlyel kell együtt dolgoznia), de egészen jól haladtak a mugli munkalehetőségek átbeszélésével.

Bűbájtanon a suvickus varázsigét gyakorolták mosatlan edényeken (amikből Jamesnek mostanra jócskán elege volt). A bűbáj viszont jól ment neki, így hát Flitwick tíz ponttal jutalmazta a teljesítményét.

Nem úgy McGalagony. A tanárnő összeszedte a beadandókat, James pedig nem tudott neki mivel szolgálni.

- Nincs kész – vallotta be, amikor a professzor várakozóan ránézett.

- Mi? – hördült fel mellette Remus. – Tanárnő, az enyémet valójában James írta meg!

- Ahogy az enyémet is – közölte Sirius, a mellette ülő Peter pedig bólintott.

- Az enyémet is.

James alig bírt elfojtani egy mosolyt, amikor látta, hogy a tanárnő arcáról le lehet olvasni, hogy nem hisz nekik.

- Ha Mr. Potter valóban megírta az önök házi dolgozatát, akkor minden bizonnyal válaszolni tud arra kérdésre, hogy milyen alkalmazási módjai vannak a fajok közti átváltoztatásoknak.

James tudta, mert előző éjjel háromszor is leírta, de lassan megrázta a fejét.

- Nem tudom, tanárnő.

McGalagony a másik három fiúra pillantott.

- Értékelem, hogy kiállnak a barátjuk mellett, de ezt ne akkor tegyék, ha a házi feladat kapcsán kell hazudni. Potter, óra után maradjon itt.

Így történt tehát, hogy James ismételten összetűzésbe keveredett McGalagonnyal. Ezúttal a tanárnő ugyan nem fenyegetőzött kirúgással, inkább arról magyarázott, hogy megérti, hogy a Justinnal történteket nehéz feldolgoznia, de ez nem mentség sem mások megtréfálására, sem pedig a beadandók elmulasztására.

James bólogatott, és őzike szemekkel bizonygatta, hogy ő igyekszik megjavulni, aztán vidáman hagyta el a tantermet. Odakint mind a nyolcan megvárták.

- Te nem vagy normális – förmedt rá Remus rögvest. James ezzel egyet értve bólintott, és elindult a folyosón. A többek a nyomába szegődtek.

- Én még csak nem is kértem, hogy írd meg a leckémet – szólt Sirius, ahogy felzárkózott mellé.

Neki tényleg nem ígérte meg, de nem akarta, hogy esetleg ez is kiderüljön a családja számára. Nem beszéltek még arról, hogy mit reagáltak McGalagony levelére, de James gyanította, hogy semmi jót.

- Lehetnétek kissé hálásabbak – vetette a szemükre. Az lett volna a legkevesebb. De nem, ehelyett itt sopánkodtak...

Remus megrázta a fejét.

- De én azt hittem, a sajátodat már rég megírtad. Így sosem egyeztem volna bele.

Ráléptek egy elforduló lépcsősorra, James pedig legyintett.

- Ugyan már, ismersz. Nem írok meg előre beadandókat, mert még aztán kiderül, hogy mégsem kéri a tanár, én meg nem akarok fölöslegesen dolgozni.

- De ha már a miénket megcsináltad, a sajátodat miért nem? – kérdezte Peter.

- Mert elaludtam, reggel pedig közbe jött a bánatom, így nem volt rá időm. De nem hagyom veszni drága barátaimat. Én önként vállaltam ezt a nemes feladatot.

- Mindig is tudtam, hogy nem vagy normális – sóhajtott Alice. – Szerintem te még élvezed is ezt a szenvedő szerepet.

James a szívéhez kapott.

- Miféle gyanúsítgatás ez? Így legyen az ember jó másokkal. Hálátlan bitangok!

Este Remus elővette a térképet. A rétegezés problémájára még mindig nem találtak megfelelő megoldást, de már több könyvbe is belenéztek, amelyekben valamiféle praktikát reméltek. Ahogyan James elmerengve figyelte, miként tanulmányozza a térképkezdeményt, eszébe jutott, hogy még el sem mondták neki a beceneveket.

- Ki sem találod, mi történt, amíg a gyengélkedőn voltál – szólalt meg, és alig bírta elfojtani a vigyorát. – Tök jó beceneveket találtunk ki. Ha már van csapatnevünk, akkor kellenek belsős nevek is.

- Neked is kitaláltunk egyet – bólintott Peter, aki egy csokibékát eszegetett az ágyán ülve.

Remus felpillantott rájuk, és elmosolyodott.

- Ez jó ötlet, mik a nevek?

- Én Ágas lettem, Sirius Tapmancs, Peter meg Féregfark – sorolta James.

Remus a homlokát ráncolta.

- Ágas? Miért pont Ágas?

James kinyitotta a száját, aztán becsukta. Miért nem gondolt arra, hogy Remus rá fog kérdezni? Le fognak bukni!

Az ágyán könyökölve, valami motoros könyvet olvasgatva, Sirius nem esett pánikba.

- Elmondhatom – szólt, és gonosz mosolyra húzta a száját, miközben felegyenesedett. James rábámult, és próbálta kikövetkeztetni, vajon tényleg színt akar vallani, vagy már kieszelt valami tervet erre az eshetőségre. Sirius rápillantott, a tekintete azt üzente, hogy ura a helyzetnek, de volt benne valami, ami nem tetszett Jamesnek. Egy másodperccel később már azt is tudta, mi. – A válasz elég kézenfekvő, tekintettel arra, hogy egyeseknek minden reggel ágaskodik... ez elég kézenfekvő volt.

James leesett állal bámult rá. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem tudott mit mondani. Legszívesebben behúzott volna egyet a barátjának, amiért így beégette Remus előtt, de neki nem lett volna más magyarázata, így hát csak állt ott, és hápogott, miközben gyilkos pillantásokat lövellt Sirius felé.

- És Peter is hasonló okokból lett Féregfark – folytatta ezzel mit sem törődve Sirius. Peter, aki egészen addig remekül szórakozott James arcán, most felhördült. – Részemről pedig egy egész iskola szeretné, ha letapiznám a mancsaimmal, szóval így lettem Tapmancs.

Remus arcára volt írva, hogy nem egészen ilyesmi válaszokra számított, de valószínűleg már megszokta, hogy ne keresse az értelem egy halvány szikráját sem a többiekben.

- Értem, ezek igazán kedves becenevek – szólt végül. – Habár már csak félve merem megkérdezni, hogy nekem mit találtatok ki.

- Holdsáp – közölte vele Sirius. – Mert mindig sápad vagy a hold miatt.

Remust most ez a válasz lepte meg.

- Oh. Rendben. Ez jó lesz.

Sirius elégedetten visszahajolt a könyv fölé, James pedig elhatározta, hogy ezért még megfizet.

Másnap reggel időben felébredt, így aztán széthúzta Sirius ágyának baldachinját, és babarózsaszín masnikat bűvölt a hajába.

- Csodaszép vagy – motyogta. – Te kis korcs.

Mivel Sirius csak nyögött egyet félálomban, bűvölt egy kis csillámos szemfestéket is rá, meg vérvörös rúzst a szájára.

James összekészült, Sirius ellenben nagy sokára mászott csak ki az ágyból, hogy kapkodva felöltözzön. James halvány mosollyal az arcán figyelte, ahogyan indulásra készen az ajtóhoz lép. Peter alig mert ránézni, nehogy elnevesse magát, Remus azonban egészen jó színésznek bizonyult, mert képes volt a mosolyát elrejtve beszédbe elegyedni Siriusszal a bűbájtan leckéről, miközben elindultak a nagyterembe.

Ott aztán – kicsit sem meglepő módon – minden szem rájuk szegeződött, Reginald Davies pedig rákacsintott Siriusra, amikor elhaladtak a Hollóhát asztala mellett. Végül aztán találtak egy kellőképpen üres részt a saját asztaluknál, ahol helyet foglaltak, és nekiláttak az evésnek.

Nem sokkal utánuk megérkeztek a lányok is, akik csatlakoztak hozzájuk. Siriust látva igencsak különböző reakciókat produkáltak. Alice értetlenül meredt a fiúra; Lily a szája elé kapta a kezét, úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy ez most valami vicc, vagy sem; Gwendolyn csak egy futó pillanat erejéig foglalkozott a dologgal, aztán szedett magának rántottát; Feliciából kitört a nevetés; Almira szeme pedig elkerekedett, és így szólt:

- Merlinre, tökéletes ennek a rúzsnak az árnyalata! Majd megmutatod?

Sirius értetlenül pillantott rá, aztán a szájához kapta a kezét, megdörzsölte, és mérgesen nézte a tenyerén maradó vörös csíkot.

- Ez melyikőtök volt? – fordult a fiúk felé, akik végre szabadon nevethettek rajta. Kereken fél másodperc kellett neki, hogy rájöjjön, ki a bűnös. – Te szutyok! – lökte meg, mire James még jobban kacagott.

Sirius felállt, de Felicia rákiáltott.

- Ne, várj! Ide adod a masnikat? Hadd tartsam meg őket!

Sirius a hajához nyúlt, idegesen megállapította, hogy a rúzs mellé még ez is járt, és kitépkedte őket a hajából, de ahelyett, hogy átnyújtotta volna őket a lánynak, inkább hozzávágta őket Jameshez.

- Ti meg – nézett Remusra és Peterre –, ugyanolyan alantas kis mocskok vagytok, amiért nem szóltatok.

Azzal otthagyta a röhögéstől fulladozó baráti társaságot.

- Milyen rossz hangulatban van ma reggel – állapította Felicia, amíg összeszedegette a szétdobált masnikat.

Almira megköszörülte a torkát, miután kellőképpen kinevette magát a helyzeten.

- Szóval akkor, milyen árnyalatot használtál? – kérdezte Jamestől, aki erre vállat vont. Nem értett ő az ilyenekhez.

James volt olyan kedves, hogy szolidaritásból ő is késett, ha már miatta töltötte Sirius a bűbájtan óra első perceit a mosdóban. A falnak támaszkodva várta, hogy barátja lemossa magáról a sminket. Közben füstkarikákat varázsolt, és figyelte, hogyan gomolyog a tükörképük.

- Kész vagy, szépségkirálynő? – kérdezte Siriust.

A fiú dörzsölte még kicsit az arcát, és amikor megbizonyosodott róla, hogy sem a szemhéja nem csillog, sem pedig az ajka nem vöröslik, megrázta fejét, hogy lerázza róla a vizet, és elzárta a csapot.

Elindult a kijárat felé, de James mellett megtorpant.

- Egyébként... Miért is én kaptam ezt, nem pedig Pipogyi?

- Azért, amit Remusnak mondtál – vont vállat Jamest, és a Sirius arcára kiülő kárörvendő kifejés láttán nem is bánta meg, amit tett. – De ettől függetlenül még Piton is kaphat egy kis ízelítőt.

Elhagyták a mosdót, és mivel már egészen biztosak voltak benne, hogy elkéstek, nem is vették sietősre a figurát. A harmadik emeletre felérve aztán olyan látvány fogadta őket, amire korántsem számítottak.

James agya nem teljes volt képes összerakni, hogy mit lát, ezért aztán majdnem átesett egy elhajított cipőn.

- Te mégis mit csinálsz? – kérdezte, miközben összeszedte magát (és a cipőt).

A folyosó közepén, a levegőben fejjel lefelé lógó Lottie megpróbált a hang irányába fordulni.

– Ellógod az órát.

- Úgy tudtam, hogy valami béna viccet fogsz benyögni – zsörtölődött a kislány. James is megkerülte, és közben azon tűnődött, vissza tudná-e így adni rá a cipőt. Arra jutott, hogy ő ehhez nem elég magas.

- Miért vetted le a cipődet? – kérdezte végül.

- Mert nem tudtam, hogyan működik ez a varázslat, és reméltem, hogyha leveszem, akkor csak a cipő marad idefent. De, mint látjátok, nem ez történt.

- Azt hittem, csak szimplán élvezed a magamutogatást – mondta Sirius, utalva arra, hogy Lottie szoknyáját nem kímélte a gravitáció.

- Na az meg a másik! Két szoknyám van. Kettő. – A nyomatékosítás érdekében még fel is mutatta két ujját. – Ebből az egyiket már tavaly összevarrtam középen, mert Curt Sutton már akkor is mindig a seggemet nézte, pedig akkor még csak tizenkét éves voltam, aztán még famászó versenyt is rendeztünk Sylvesterrrel az év végén, szóval előre kellett gondolkodnom – magyarázta. – És annyira tipikus, hogy ma pont nem az van rajtam!

A fiúk megértően bólogattak.

- Na, leszedtek innen végre? – kérdezte Lottie.

- Mit kapunk cserébe? – tért a lényegre Sirius.

- Mit nem? – kérdezett vissza a lány. – Például nem kapsz keléskeltő rontást, vagy kötőhártyagyújtó átkot.

- Ne aggódj, meg tudjuk védeni magunkat – biztosította róla James.

- Ellenben veled – nézett Lottie-ra jelentőségteljesen Sirius, tekintve, hogy hármójuk közül ő volt az egyetlen, akit épp egy bűbáj tartott a levegőben.

- Ez nem igazságos, több mardekárossal szemben ti is itt kötnétek ki!

- Az élet nem igazságos.

Lottie vonakodni látszott, de végül megadta magát.

- Na jó. Egy-egy csokibéka.

Nem volt nagy ajánlat, de több a semminél. James a lány mögé térdelt és megfogta a vállát, hogy ne essen fejjel a kemény burkolatra.

Sirius rászegezte a pálcáját.

- Liberacorpus! – szólt, mire a Lottie-t tartó láthatatlan kötelek elszakadtak, ő pedig félig-meddig Jamesre zuhant, majd olyan gyorsan mászott el a közeléből, mintha a fiú leprás lenne. Megigazgatta a fonatból kiszabadult tincseit, és a cipőjéért nyúlt.

- Nos – mondta komolyan – a csokibékát holnap reggel oda adom.

Belebújt a cipőbe, megigazgatta a ruháit, és indulásra készen felkapta a fal mellett heverő táskáját.

- Nem szeretnéd esetleg azt mondani, hogy... – James nem ért a mondat végére.

- Nem, és te is igazán befoghatnád. Sziasztok.

Lottie elvonult a lépcső irányába, de James azért még utána kiáltott.

- ...köszönöm?

- Nincs mit!

A szemét forgatva fordult vissza Siriushoz, aki csak vállat vont. Így történt tehát, hogy az öt perces késéből tízperces késés lett egy hálátlan másodéves miatt.

Ebédnél a lányok ismét melléjük ültek le – habár erre senki sem kérte őket.

- Láttátok, hogy kiírták a következő roxmortsi hétvége dátumát? – kérdezte Almira, miközben krumplit szedett a tányérjára. – Szombaton lesz, azaz egy nappal Valentin nap után.

- A fél Roxfort ott fog őgyelegni a párjával – jegyezte meg Gwendolyn.

Almira erre csak vállat vont, James tekintete ellenben Lilyre tévedt.

- Én szívesen őgyelgek veled egy nappal Valentin nap után.

Lily rámosolygott – James nem tudta eldönteni, hogy kedvesen, vagy gúnyosan.

- Sajnos már megígértem másnak, hogy vele megyek.

- Hogy mi?!

Sirius hátba vágta Jamest – talán kissé túlságosan is erősen.

- Fel a fejjel, Ágas – szólt, mire Remus rázkódó vállal visszaköpte a vizet a poharába. – Te úgy is velünk akartál jönni, ahogyan azt már megbeszéltük.

- Nem is beszéltük meg – húzódott arrább James, és Sirius előtt áthajolva zsémbes pillantást vetett Remusra, aki összepréselt ajkakkal, az elvarázsolt mennyezetet bámulva próbálta megakadályozni, hogy kitörjön belőle a hangos nevetés. – Te is olyan gonosz vagy – mondta neki James, aztán visszafordult Lilyhez, és sajgó szívvel rákérdezett a részletekre. – Ki az a nálam sokkal rondább, hülyébb és kiállhatatlanabb alak, akivel mész?

A lány nagyot sóhajtott.

- Almira. És Fely. Meg Alice és Gwendolyn.

- Oh. – James végignézett az embereken, akiket épp most nevezett rondának, hülyének és kiállhatatlannak, majd megkönnyebbülten vállat vont. – Az nem olyan rossz. Érezzétek jól magatokat.

- Kösz – érkezett az öt, nem éppen lelkes felelet.

- De akár mehetnénk együtt is. Mind a kilencen.

- Hogy mi? – kérdezte Sirius.

- Jól hallottad.

Felicia felkapta a fejét.

- Igen! Úgyis van valami, amit meg kéne beszélnünk. Négyszemközt – suttogta bizalmasan, aztán összeráncolta a homlokát. – Vagyis inkább kilenc szem közt. Habár mindannyiunknak két szeme van, szóval...

- Micsodát? – vágott közbe Peter.

- Itt nem beszélhetünk róla. De már igencsak esedékes, különben tarthatatlanná válik a helyzet.

Így aztán senki nem tudta meg, hogy szerinte mi az a fontos téma, amiről nekik kilencen beszélniük kéne, de végül arra jutottak, hogy ez esetben lehet róla szó, hogy együtt menjenek Roxmortsba.

Este James fáradtan nyitott be a szobájuk ajtaján. Alig várta, hogy vége legyen a mosogatással töltött estéinek, akadt volna jobb dolga is. Sirius már a szobájukban volt, hamarabb végzett, mint James. Valószínűleg azért, mert míg James az ikertükrön keresztül magyarázott neki a megfelelő szemüvegkeret kiválasztásának módjairól, kezében a szivaccsal hadonászva; addig Sirius a kitámasztott tükör előtt bólogatott, és közben végezte is a feladatát.

A többiek most mind a térkép rétegzéséhez hasznos könyveket olvastak, de amint a szoba negyedik lakója is megérkezett, Sirius felnyögött.

- Annyira unatkozom!

- Valóba unalmasak ezek a könyvek – ismerte el Remus. – És még csak nem is tudjuk hasznukat venni. – Letette az éjjeliszekrényre, amit addig bújt, és kérdőn végignézett a társaságon. – Gyakoroljuk inkább a patrónusbűbájt?

Sirius felkapta a pálcáját.

- Tetszik az ötlet.

James és Peter is bólintottak, így hát folytatták a már megkezdett gyakorlást.

A helyzet az volt, hogy még dementor nélkül is kellőképpen bonyolult varázslat volt ez.

Hosszú ideig tartó, sikertelen próbálkozások sora után fáradtan hanyatlottak a földre.

- Azért ezt jócskán meghaladja a negyedéves szinten – sóhajtott Remus. – Pedig már érdekelne, milyen alakot ölt majd a patrónusunk. Ti mit gondoltok?

A többiek összenéztek. Gyanították, hogy patrónusuk megegyezik majd az animágus alakjukkal. Ezt persze nem kellett Remus orrára kötniük.

- Peteré egy malac – osztotta meg véleményét Sirius, mire az említett sértődötten felhördült. – Te meg, Remus, annyit nőttél az utóbbi időben, hogy egy zsiráf lesz.

Remus fáradtan a hajába túrt, James pedig felnevetett.

- Elképesztő ötleteid vannak, Sirius. Magadnál mire tippelsz? Netán egy baromra? – kérdezte Remus.

- Nem, az inkább Jameshez illene.

Az említett csak a szemét fogatta, aztán eltűnődött.

- Egyébként érdekes dolog ez. Hogy milyen állat tükrözi a személyiségünket. Biztosan több is illik egy emberhez, de aztán végül meglepő is lehet, hogy melyik lesz. Talán az illető maga sem gondol bele, hogy egy jellemvonása milyen mértékben meghatározza a személyiségét, és csak akkor döbben rá, amikor már látja a patrónus alakját.

Ő maga az animágia kapcsán tapasztalta ezt. Kíváncsiságból utána járt a dolgoknak, és azt találta, a szarvas a jóság, a gondoskodás, a függetlenség, a büszkeség, a megtisztulás, a bátorság és az egyediség jelképe. Ezek közül néhány tulajdonságnak tudatában volt, de párra csak akkor eszmélt rá, miután ezt elolvasta.

Sirius nagyot bólintott.

- Pontosan. Piton például nincs tudatában annak, hogy egy undorító féreg, de ha egyszer ráveszi magát, hogy megidézzen egy patrónust, akkor majd tudatosul benne.

James felnevetett.

- Szerintem a mardekárosok hányadék természetüknél fogva képtelen a patrónus megidézésére. Nem hiszem, hogy a kárörvendés valódi boldog emléknek minősül.

- Még ha képesek is lennének, képzelem, milyen állatok lennének – csóválta Remus a fejét.

- Tetű, kígyó, csótány, atka, meztelencsiga... – sorolta James az elképzeléseit, ujjain számolgatva a lehetőségeket.

Sirius felhorkantott.

- És az öcsém még azt hangoztatta régebben, hogy neki biztos oroszlán lenne. Megmondtam neki, hogy legfeljebb álmában.

- A neve miatt lehetséges – vont vállat James, és igyekezett jelentőségteljesen nézni Siriusra. Elvégre, nála igencsak bevált ez a szemlélet. Ennek ellenére Sirius legyintett, aztán megadóan az égre nézett, és biccentett.

- Sárgafejű királyka. Esetleg.

James arca felderült.

- Azok olyan picik!

- És idegesítően csipognak.

Remus nagyot nyújtózkodott.

- Na, ti se csipogjatok annyit, inkább folytassuk a gyakorlást.

Folytatták hát, hosszú órákon keresztül. A korábbi gyakorlások alkalmával eddig Jamesnek és Remusnak sikerült kiszenvedni egy-egy ezüstös felhőt, de ez volt az összes sikerélmény. Justin halála óta azonban Jamesnek sem sikerült semmi ilyesmit produkálnia. Ezt magának is csak nem rég volt hajlandó beismerni, eddig különböző kifogásokat gyártott arra, hogy aznap miért van éppen rossz passzban.

Most erősen behunyta a szemét, és igyekezett kiszorítani minden egyes negatív gondolatot az elméjéből. Felidézte azt a pillanatot, amikor először látta meg a Roxfortort; azt, amikor Sirius úgy döntött, hogy megbocsájt neki, és barátkozik vele; és azt is, hogyan remegett McGalagony orrcimpája, amikor orr-rágó csészéket tettek a mardekárosok asztalára.

De hiába mondta ki a varázsigét, valami nem volt jó.

Akkor mégis mi a boldogság, ha nem ezek a pillanatok?

Sokáig nem tűnődhetett ezen, mert Remusnak ismételten sikerült egy ködös ezüstfelhőt megidézni.

Peter tátott szájjal nézte, Remus arcára pedig levakarhatatlan vigyor ült ki.

- Hogy csinálod? – hadonászott Sirius a pálcájával, akinek sehogy sem akart menni.

Remus megszüntette a varázsigét, és vállat vont.

- Arra gondoltam, hogy a múltkor milyen boldog voltam, amikor sikerült.

- És első alkalommal mire gondoltál? – érdeklődött Peter.

Remus végignézett rajtuk, aztán zavartan legyintett.

- Nem emlékszem már.

Úgy tűnt, Remusnál beválik ez az öngeneráló folyamat. Amíg James már ott tartott, hogy lassan a földhöz vágja magát mérgében, amiért nem megy (és ettől csak még kevésbé akaródzótt neki sikerülni), addig a többiek irigykedve figyelték Remus teljesítményét, ami minden egyes alkalom után egyre erősödött.

Órákkal később, éjjel kettő környékén, Peter már az ágya szélén ült, úgy tűnt, közel áll ahhoz, hogy álomba szenderüljön; Sirius az ablakban állva próbált lehiggadni, annyira felhúzta, hogy nem sikerül neki a bűbáj; James pedig tényleg lefeküdt a földre azzal a szándékkal, hogy szenvedjen kicsit, de látva barátja sikereit, nem vitte rá a lélek, hogy elrontsa a hangulatot. Majd később.

Remus ellenben elemében érezte magát, és valóban sikerült neki megidézni egy patrónust. Az állat kiröppent a pálcájából. Tett egy kis kört a szobában, aztán megállt Remusszal szemben, akinek kiesett a pálca a kezéből. A jelenés szertefoszlott.

James felugrott a földről, Sirius pedig ellökte magát az ablakpárkánytól. Peter hármójuk között kapkodta a fejét.

Remus felsóhajtott és beletúrt a hajába, aztán megrázta a fejét.

- Remus... – kezdte volna James, de a sápad fiú egy pillantással elnémította, majd a kijárathoz trappolt, feltépte az ajtót, és leviharzott a lépcsőn.

Kínos csönd maradt utána. Nem kellettek szavak, hogy kitalálják egymás gondolatit.

James egy röpke pillanattal később már indult is Remus nyomába.

- Állj meg! – szólt rá Sirius. – Nyilván azért ment el, mert egyedül akar lenni.

- Nem akar – rázta meg a fejét, és még mielőtt Sirius vitába szállhatott volna vele, már lefelé loholt.

A klubhelyiség üresen tátongott, így hát kiugrott a portrélyukon. A folyosón hallotta, amint tőle jobbra egy ajtó csukódik be, ezért odafutott ahhoz, amelyiket a legesélyesebbnek tartotta, majd óvatosan benyitott.

Remus valóban odabent volt. Egy asztal tetején gubbasztott, fejét lehajtva morzsolgatta a talárja szegélyét. James érkeztére sem emelte fel a fejét.

A fiú becsukta maga mögött az ajtót, aztán lassan odament hozzá, és vele szemben leült egy másik padra.

Hosszú ideig egyikük sem törte meg a csendet, aztán végül James megszólalt.

- Tudom, mire gondolsz.

Remus megrázta a fejét, és végre ránézett.

- Nem, James. Fogalmad sincs arról, mit érzek.

- Nem is azt mondtam. Tényleg nem tudom, mit érzel. De azt igen, hogy mit gondolsz. Azt, hogy a patrónusod alakja biztosan azért lett farkas, mert vérfarkas vagy. Azt, hogy ez azt jelenti, hogy ilyen szinten ural, a belsőddé, a részeddé vált, meghatároz téged, és már nem is vagy önmagad, mert csak a farkas maradt.

Remus elfordította a fejét.

- Hagyd ezt abba – kérte halkan.

- De ez nem igaz! – James előrehajolt elkapta barátja hegekkel borított kezét. – Ugye tudod, hogy nem igaz? Semmi köze a kettőnek egymáshoz. – Látva Remus hitetlenkedő tekintetét, folytatta. – Ez a két farkas korántsem ugyanolyan. A te patrónusod a hűség, a bölcsesség és a védelem szimbóluma. Nem a pusztítási, a vadságé, vagy éppen az indulatoké.

Remus hosszú ideig nem szólt semmit. Aztán mikor igen, olyan halkan, hogy James alig értette.

- Akkor is utálom.

James nem vitatkozott vele. Tudta, hiába győzködné, hogy a farkasok gyönyörű állatok; hogy ez nem jelent semmit; hogy ez csak apró-cseprő ügy. Remusnak nem, és ez kizárólag róla szólt. Tényleg volt ebben valami igazán kegyetlen.

Mert Remus mindig is próbált elhatárolódni attól a farkastól, ami benne élt.

Mert ő volt a leglelkesebb a patrónusbűbáj hallatán.

Mert a legszebb emlékei csak bánatot okoztak.