A pénteki nap csigalassúsággal telt. Sirius kerülte Jamest, hogy ne kelljen vele megbeszélnie azokat a dolgokat, amiket James igenis meg akart vele beszélni – ráadásul ő úgy tervezte, hogy Regulusszal is beszélni fognak, ami így még nehezebben kivitelezhető volt –, Remus kerülte az összes szobatársát, Peter kerülte a konfliktusokat, ezáltal mindenki menekült, ha James feltűnt a színen. Márpedig ő igen gyakran feltűnt a színen, tekintve, hogy egyazon óráik voltak.
Sirius az egész napot Peter mellett töltötte, átváltoztatástanon, sötét varázslatok kivédésén és bűbájtanon is mellé ült, gyógynövénytanon pedig az ő párjaként dolgozott.
Remus kiszemelte magának Gwendolynt, és minden órán az ő tarsáságában töltötte idejét.

Az utolsó óra után Remus és Sirius olyan gyorsan futottak el az ellenkező irányba, amennyire csak tudtak. Peter vetett egy bátortalan mosolyt Jamesre – habár neki csak attól kellett félnie, hogy a másik fiú neki zsörtölődik –, és ő is szem elől tűnt.
James fáradtan indult el a kviddics edzésre, de a sport mindenképpen jót tett neki. Az edzés alatt elfelejtette minden búját-baját, így sikerült egy rövid időre kikapcsolódnia.

Este aztán újra szembesült a problémával. Egyedül üldögélt a nagyteremben, és eléggé magányosnak érezte magát, ahogy a sonkás szendvicsét eszegette. Csak pár felsőbbéves volt a helyiségben, az ő barátai pedig ki tudja, merre kóricáltak.
Lehet, hogy túl kíváncsi, és sokat akar tudni, de akárhányszor arra gondolt, hogy esetleg annyiban hagyja a dolgot, az jutott eszébe, hogy a barátainak most segítség kell. Csak ezt még ők sem tudják. És sokszor az is nagy segítség, ha valaki meghallgatja az embert.
Ezt tapasztalatból tudta. Neki is ott voltak a szülei, amikor kiderült, hogy David nem mehet a Roxfortba; bár segíteni nem tudtak, jól esett, hogy meghallgatták.

Miután befejezte a vacsorát, felment a hálótermükbe. Eredetileg úgy tervezte, hogy megfürdik, aztán lefekszik aludni, és kieszel valami tervet arra, hogy hogyan cserkéssze be menekülő barátait, a sors azonban közbeszólt.
A szobába belépve megpillantotta Siriust, aki az ablakban ücsörgött. Amikor a fiú észrevette Jamest, körbenézett a szobában valami kiutat keresve, de olyan nem taláhatott. Az egyetlen kijárat az ajtó volt, és épp az állt mellette, aki elől legszívesebben elfutott volna.
James tett pár lépést felé, majd megállt előtte, és felvonta a szemöldökét.
- Te komolyan menekülsz előlem? Mégis miféle griffendéles vagy te?

Sirius nekidőlt az ablaknak.
- Nem tudom – motyogta. Pár másodpercig hallgatott, aztán újra megszólalt. – Nem menekülök. Csak nem akarok erről beszélni... Miért fontos ez?
James átgondolta a választ.
- Hát mert... Neked is fontos volt, hogy Remusszal mi van, nem?
- De – bólintott Sirius.
- És miért volt fontos?
- Hát – ráncolta össze a fiú a szemöldökét. – Mert Remus a barátunk. Nem akarom, hogy rossz legyen neki.
- Nekem is ez a válaszom – bólintott James. – A barátom vagy, és nem akarom, hogy rossz legyen neked.
- De ez teljesen más – rázta Sirius a fejét.
- Miért is?

Sirius vállat vont, és kerülte James tekintetét.
- Amúgy meg megígérted, hogy elmondod. Ha meg nem mondod, akkor szólok McGalagonynak.
Sirius erre felmordult, aztán ráemelte a tekintetét.
- Csukd be az ajtót! – mondta morcosan.
James teljesítette a kérést, és magában megállapította, hogy a meggyőzőképessége még mindig a régi. Tökéletes.
- Szóval? – fordult meg.
- Mit akarsz hallani?
- Hát csak úgy... mesélj a családodról!

Sirius sóhajtva hátradőlt. Kezével kacska mintákat kezdett rajzolni az ablakon lévő párába.
- Jó nagy családom van – mondta elrettentően. Jamest nem lehetett elrettenteni. Erre pár másodperc után ő is rájött, szóval kénytelen-kelletlen folytatta. – Az anyám nem a legnormálisabb nő a világon. Igazából én régen azt hittem, hogy az, meg az is, hogy folyton ordít velem – meg másokkal –, csak aztán Alphard bácsi azt mondta, hogy nem az. Szerinte be kéne utaltatni a Mungóba. Meg hát én se vagyok hülye. Látom, hogy mással hogy viselkednek a szüleik. De anyám igazából mindenkivel ilyen. Regulusszal is, csak vele nem annyira. Őt szerintem szereti, engem meg utál. Ha kicsit hangosan lépkedek, már meg szokott átkozni. De engem amúgy mindenki utál. Az apám is. Nem nagyon szokott kijönni a szobájából, de ha kijön, akkor mindig van egy-két gonosz megjegyzése. A többi rokon is utál, mert mindig mondják nekik, hogy már megint mit csináltam rosszul, és alapjáraton úgy kezelnek, mintha felrobbantottam volna a fél házat. A nagyanyám, amikor még élt, mindig bezárt a szekrénybe, ha ő vigyázott rám, és nem úgy viselkedtem, ahogy azt elvárta. – A fiú elhallgatott pár másodpercre, aztán keserű hangon folytatta:

- A nagyapám meg folyton ócsárol. Ha rosszul fogom meg a bögrét, akkor ő már nekem esik, és egész nap azt hallgathatom. Cygnus bácsikám és Druella nénikém szintén utálnak. Ha náluk vagyok, mindig adnak valami könyvet, hogy abból tanuljak, aztán pár óra múlva kikérdeznek, de ha valamit elrontok, akkor megátkoznak. És a lányuk, Bellatrix ugyanilyen. Csak neki igazából indok sem kell, bárkit képes megátkozni bármiért. Narcissa nem csinál ilyeneket, de egyébként egyetért velük. Nekik van még egy testvérük, de őt meg kitagadták, mert hozzáment egy sárvérű férfihez. Pedig Andromeda egyébként egészen kedves. Apám felől kicsit normálisabb rokonaim vannak, de csak ritkán találkozom velük, és engem ők sem kedvelnek. Egyedül Regulus kedvel, vagy is kedvelt, mert most már ő sem...

Siriusnak elcsuklott a hangja, és James döbbenten vette észre, hogy egy könnycsepp is végigfolyik az arcán.
- És én nem tudom, hogy miért utálnak ennyire – folytatta –, mert tudtommal nem csináltam semmi rosszat. És igen, bántanak, ahogy épp tudnak: szóval, kézzel, átkokkal, mert utálnak, sőt, gyűlölnek. Még a házimanónk is rühell engem, érted? Pedig én próbálok mindent úgy tenni, ahogy mondják, de sehogy se jó.
Sirius ráhajtotta a fejét felhúzott térdeire, és átkarolta a lábát.
James hirtelen nem tudta, hogy mit kellene csinálnia. Próbálta magában felidézni, hogy mit szokott akkor csinálni, ha Alice sírt, vagy még kiskorukban David, de ahogy gyorsan lepörgette a fejében az emlékeket, rájött, hogy semmit, mert az anyja általában megölelgette az illetőt, bűvölt neki egy pokrócot, majd adott neki egy bögre teát. Ő meg különben is pocsékul tudott vigasztalni. Legalábbis volt egy olyan emléke, ahol a hétéves David csak még jobban bömböl, miután mondott neki pár – szerinte – vigasztaló szót.

Maradtak tehát az anyja módszereit. Odalépett Siriushoz, és óvatosan átölelte. A fiú úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.
- Őőő... Jól van. Jól van – veregette meg esetlenül Sirius hátát, aki most már nem csak könnyezett, hanem rendesen sírt. Közben úgy döntött, hogy sürgősen meg kell tanulnia valahogy, hogyan kell vigasztalni, mert rettentő bénának érezte magát. Úgy gondolta, hogy illene még valamit mondania, de fogalma sem volt róla, hogy micsodát. Szerencsére Sirius elengedte őt, megtörölte a szemét, és lehuppant az ablakpárkányról.
- Most nagyon bénának tartasz, ugye? – kérdezte kicsit megnyugodva.
James megrázta a fejét.
- Nem. A hülye családodat tartom bénának.
- Ez meg amúgy csak pollenallergia – törölgette a szemét.
- Jaa, igen, nekem is folyton könnyezik a szemem a nyíló virágoktól minden szeptemberben.

Sirius megdörzsölte az arcát, James pedig ismét megszólalt.
- De miért nem akarod, hogy szóljunk McGlagonynak? Azért ez nagyon nem normális, remélem, tudod.
- Mert azzal semmi sem változna, csak a tanárnő folyton szánakozva nézne rám. Azt meg nem szeretném. Meg gondolom írna a szüleimnek, de ők csak dühösek lennének amiatt, hogy ilyeneket mondok róluk.
James megvakarta a fejét.
- De ha esetleg elkerülhetnétek otthonról?
Sirius megrázta a fejét.
- Nem hagynák. Örökös vagyok. Elsőszülött Black-fiú a családban. Ha elvesznek tőlük, akkor bekerülök valami mugli árvaházba, ahonnan pár nap múlva elvisznek, aztán bezárva tartanak felnőtt koromig. Ne szólj McGalagonynak, kérlek!

James nem volt benne biztos, hogy ez a helyes döntés, de bólintott. Sirius halványan elmosolyodott, és visszaült az ablakba.
- Na és te? – kérdezte.
- Én mi?
- Mi van a te családoddal? – érdeklődött.
James leült a az ágyára, és a hátát nekivetette a balhátsó tartóoszlopnak.
- Nekem jó fej családom van – mondta. Sirius érdeklődve nézett rá, szóval folytatta. – Anyukám az a típus, aki esténként jóéjt puszit ad, megfőzi a kedvenc ételeimet, és sír amikor el kell búcsúznunk a kilenc és háromnegyedik vágányon. Nyilván rengeteg kínos pillanatot köszönhetek neki, de a világért sem akarnék másik anyukát. Ja, és egyébként rettentő sokat tud beszélni, be nem áll a szája. Apukám első ránézésre az a fajta, aki csak ül, és újságot olvas, de igazából minden hülyeségben benne van. Simán kimegyünk hajnali kettőkor repülni, vagy az erdőbe, hogy dirikólt keressünk.
- De dirikólok nem is élnek Angliában – szólt közbe Sirius, mire James megvonta a vállát.
- Mi azért rendíthetetlenül keressük őket. Aztán ott van még a nagyapám, aki régen a Wizengamot tagja volt, most meg azzal tölti az idejét, hogy engem pesztrál, meg kritizál. De nagyon bírom. Testvérem nincsen, mert... hát igazából az is csoda, hogy én vagyok, de hát gondolom, azt már te is észrevetted, hogy én egy csoda vagyok – nevetett. Sirius motyogott valami olyat, hogy „egoista", James pedig folytatta. – Igazából anyáék akartak még gyereket, csak nem jött össze – húzta el a száját.
- Tipikus – mondta Sirius. – Az enyémnek egy se kéne, neki bezzeg van kettő is.
James bólintott.
- Hát ja. De van egy krupunk. Groficinek hívják, és szereti megrágni a papucsokat. Főleg apáét – nevetett.

Sirius elmosolyodott, Jamesnek pedig eszébe jutott, hogy mit írtak neki a szüle: elhívhatja Siriust a téliszünetre.
- Nincs kedved nálunk karácsonyozni? – kérdezte hirtelen, igencsak meglepve barátját.
- Nem is tudom – tűrt a füle mögé egy tincset a fiú. – Nekem elvileg itt kell töltenem a szünetet.
- Anyukád csak az írta, hogy nem nálatok. Azt már egy szóval sem említette, hogy a Roxfortban kell maradnod.
- Jó, de a szüleid... - kezdte volna.
- Igazából ők írták, hogy hívjalak meg.
Sirius vonakodott kicsit.
- Nem tudom. Még átgondolom.

Peter ekkor lépett be a szobába. Látva, hogy a két fiú együtt van, meg akart fordulni, és kimenni, hogy nehogy valami vitába keveredjen, de James odaszólt neki:
- Jöhetsz, Pete, nem vitatkozunk. Megbeszéltük a dolgokat.
Peter beljebb merészkedett, de azért gyanakodva nézte a barátait.
Sirius lelógatta lábát az ablakpárkányról, és ő is megerősítette a tényeket.
- Ja, nem fogunk veszekedni.
Peter ennek láthatóan örült, így nyugodtan állt neki készülődni a lefekvéshez.

Remus már csak akkor ment be a szobába, amikor mindannyian lefeküdtek aludni. James még félálomban hallotta a szobatársa matatását, és megállapította magában, hogy a Remusszal való beszélgetés még hátra van.


Másnap reggel ő ébredt fel legkorábban. Miután ez eljutott a tudatáig, gyorsan felült az ágyában, és átgondolta a dolgokat.
Remus titkolózik, McGalagony tudja a titkát, nekik nem mondja el. Valamiért megsebesül, ha hazamegy, de a szülei nem bántják. Akkor mégis mi a nyavaja történhet?
Fáradtan visszadőlt a párnák közé, ekkor viszont Peter elhúzta az ágyfüggönyét, és halkan belebújt a papucsába.
- Ó, már ébren vagy? – nézett Jamesre, aki bólintott. – Figyelj csak, nem tudnál esetleg segíteni a bűbájtanban?
- Hát – vakarta meg a fiú a fejét. – Ma délután a kviddicscsapattal lesz haverkodós nap, de délelőtt talán belefér.
Peter szaporán bólogatott, és nekiállt átöltözni. James közben arra jutott, hogy felkelti Siriust, aztán hárman felkeltik Remust, és most már véglegesen megbeszélik a dolgokat, mert ő nem bírja elviselni, ha a fiú haragban van velük. Eddigi élete során Emil volt rá a legtovább mérges, amiért a biciklijével nekiment egy fának, és teljesen tönkrement a járgány (James mentségére legyen mondva, hogy akkor ült először kerékpáron), de az is csak három napig tartott.

Kiszállt hát az ágyából, átöltözött, és elhúzta Sirius ágyának függönyét.
A fiú hason feküdt, a kispárnáját átkarolva halkan szuszogott. A takarót félig lerúgta magáról álmában, de most teljesen nyugodtnak tűnt. Ha Jamesnek lett volna szíve, akkor hagyja tovább aludni a barátját, de ahogy azt Sirius már az év elején is megmondta, nem volt neki.
Megrázta hát a barátja vállát, aki erre nem reagált. Megismételte a műveletet, immáron kicsit erősebben, de mivel ez sem vált be, szólongatni kezdte a fiút.
- Sirius... Sirius! Kelj már föl, hallod?

Az említett hirtelen felriadt.
- Sipor volt! – közölte azonnal, és gyorsan felült.
- Mi? – nézett rá értetlenül James.
- Mi? – kérdezte Sirius is, és megigazította a haját.
- Kelj fel! Remus még alszik, felkeltjük őt is, és megbeszéljük vele a dolgokat.
Sirius ásított egy nagyot, és közben bólogatni kezdett.
- Jó, jó, de nem lehetne ezt mondjuk valami emberi időpontban, nem pedig hajnalok... hajnalán? – a kérdés végére a szemei lecsukódtak, ő pedig a térdére könyökölve tartotta a fejét.
James értetlenül nézett rá.
- Fél kilenc van.
- Az még szinte éjszaka – motyogta Sirius, és magára húzta a takaróját.
Peter nevetve figyelte a jelenetet, James pedig megforgatta a szemét.
Lerántotta a fiúról a takarót, aki erre morgással reagált. Ez őt nem nagyon hatotta meg, és mivel a fiú továbbra is csak feküdt, a lábánál fogva kezdte el őt kihúzni az ágyból.
- Mit csinálsz? Au! – Sirius hangosan puffant a padlón, James pedig húzta tovább Remus ágya felé.

Remus épp ekkor húzta el az ágya függönyét. Valószínűleg a furcsa zajokra ébredt fel, de láthatóan most sem tudta jobban megállapítani, hogy mi történik. A szeme elé táruló látvány felfogásához picit több időnek kellett volna eltelni az ébredéstől, mert nem tudta hova rakni a földön fekvő trikós-alsónadrágos Siriust, akit a lábainál fogva James húzott – egyenesen őhozzá.
- Látom, felébredtél – mondta James, és hirtelen elengedte Sirius lábait, amik nagyot koppantak a földön.
- Aha – motyogta Remus.
- Szuper. Akkor beszélhetünk.
Remus elkínzott arccal nézett rá.
- Ne kezdjük ezt megint...
- De, de, de – bólogatott James. Sirius közben morcosan feltápászkodott a földről, és lehuppant Remus mellé. – McGalagony azt mondta, hogy nem a szüleid bántanak téged, és azt is, hogy csak te...
- Ti beszéltetek McGalagonnyal? – meredt rájuk Remus.
- Lehet, hogy említettük neki...
Remus a tenyerébe temette arcát.
- Elmondta? – kérdezte; hangja csak tompán szűrődött ki az ujjai között.
Sirius megrázta a fejét.
- Nem.
- Azt mondta, hogy csak te mondhatod el – szólt közbe Peter.
- De én nem akarom elmondani – nézett rájuk.
- De miért nem? – értetlenkedett James.

- Mert ez hosszú, bonyolult, fájdalmas és undorító történet. Megutálnátok érte.
Sirius elképedve nézett rá.
- Te megöltél valakit?
- Nem – sápadt el Remus még jobban.
- Akkor megkínoztál valakit? – kérdezgette tovább.
- Nem.
- Sirius! – James sokatmondóan rámeredt, mire az grimaszolt egyet, de leállt.

Remus nagy levegőt vett.
- Nem mondhatom meg, tényleg.
- És ha magunktól találjuk ki? – vetette közbe James.
- Tényleg! Ha mi kitaláljuk, akkor...
- De nem találjátok ki – rázta Remus a fejét.
James, Sirius és Peter összenéztek.
- Dehogynem – mondták egyszerre.
Remus fáradtan nézett rájuk, James viszont fellelkesült.
- Jó, jó, tudod mit? Ha még ebben a tanévben kitaláljuk, akkor nem hazudhatsz róla, és minden részletet meg kell osztanod velünk ezzel kapcsolatban. Ha viszont nem sikerül rájönnünk a dolgokra, akkor jövőre nem firtatjuk a dolgot, és mindannyiunktól kérhetsz valamit. Na? – nézett Remusra csillogó szemekkel.
A sápadt fiú megfontolta a dolgot.
- Legyen – sóhajtotta. Elvégre hogyan is jöhetne rá három tizenkétéves az ő hatalmas titkára, amikor a legtöbb felnőtt sem képes kitalálni a dolgokat? És különben is, legalább a jövőévben békén hagyják majd ezzel. Nem is tudta, hogy mekkorát tévedett.

A délelőtt folyamán aztán James segített Peternek a bűbájtanban, ebéd után pedig a kviddicscsapat tagjaival töltötte az idejét.


Vasárnap reggel beköszöntött az október, bár ez nem nagyon tűnt fel senkinek, mivel már jóideje csak szakadt odakinn az eső.
James korán felkelt, és írt egy levelet az anyjának. Euphemia születésnapja alkalmából megpróbált neki verset költeni, bár nem sok tehetsége volt hozzá.
Amikor végül befejezte, megvárta, hogy Alice lemenjen a klubhelyiségbe, és a lány kezébe nyomta.
- Na, milyen?
Alice félve olvasta át a verset. Ismerte ő már a James által költött kínrímeket, mivel mindig neki kellett átolvasnia a fiú szörnyű alkotásait. Amikor a végére ért, egy kínos mosoly kíséretében pillantott a fiúra.
- Nos, nagyon... Huh, öhm, mi lenne, ha inkább rajzolnál neki valamit?
James kikapta a kezéből a pergament, és átolvasta a sorokat.

Eljött az október
S én elmondom neked ezredszer:
Nagyon szeretlek, anya
Tök jó, hogy te nem vagy banya
Hanem egy szép boszorkány
Bár nincs erről alkotmány
Remélem, hogy szép a napod
Általában jó a szagod
A mai nap csak rólad szól
Remélem, kapsz virágot apától
Ha nem, akkor szólj, és megverem
Amúgy szép itt a nagyterem
Bár most a klubhelyiségben vagyok
Boldog születésnapot kívánok!

- Most miért vagy ilyen gonosz? Szerintem tök jó lett!
Alice megvakarta a fejét.
- Hát végülis... jobb, mint amit hétévesen írtál. Az tényleg borzasztó volt. Ahhoz képest rengeteget fejlődtél.
James sértődötten otthagyta a lányt, és elment a bagolyházba feladni a szerinte igenis jól sikerült versét, majd a nagyterem előtt megvárta a barátait.

Miután jól bereggeliztek, a fiúk visszamentek a klubhelyiségükbe. Tervek szerint a napot kártyázással töltötték volna, de végül a terv kicsit megmásult.
Amikor a Kövér Dáma portréjához értek, Aldna Wamboldttal futottak össze. A harmadéves lány az előző tanév végén lelkesen gratulált nekik, amiért sikeresen legyőzték a mardekárosokat.
Aldna most a festmény előtt állt, és fellelkesült, amikor meglátta a fiúkat.
- Ú, de jó, hogy jöttök! Nem tudom az új jelszót, és már tíz perce itt állok.
- Reszketeg – felelte Remus, amikor odaértek hozzá.
Aldna megrázta a fejét.
- Nem, az a régi.
Mindannyian a Kövér Dámára pillantottak, aki bólogatni kezdett.
- Bizony. Azóta új jelszó van.
- Mi sem tudunk újat – rázta Peter a fejét.
- Ha nincs jelszó, nem engedhetlek be titeket.

Aldna vetett rá egy mérges pillantást, aztán letelepedett a fal tövébe. A többiek követték a példáját, és mellé ültek.
- Pedig még gyakorolnom kellett volna átváltoztatástanra – mondta a lány. A fekete hajában lévő színes csattokon megcsillant a fény, ahogy beszéd közben arrébbfordította a fejét.
- Mi meg robbantós snapszlizni akartunk – szólt James.
Ekkor azonban kinyílt a portré, és néhány elsőéves mászott ki rajta. A fal tövében üldögélő csoport gyorsan felpattant, és mindannyian bemásztak a nyitott lyukon.
- Nem jöttök oda hozzánk? – kérdezte hirtelen Aldna. – A többiek szeretnek kártyázni, és ha Ericával befejeztük az átváltoztatástant, akkor mi is szívesen beszállunk.
A fiúk rábólintottak az ötletre, mivel minél többen játszottak, annál izgalmasabb volt a dolog.

Az egyik kandalló mellet ülve játszottak az eddig csak látásból ismert harmadéves lányokkal: Naomi Hatch-csel, Ressie Gadberryvel, Anne Weeter-Gadowval, és Erica Hill-lel – meg persze Aldnával.
Az utóbbi két lány egy darabig csak az átváltoztatástanórára gyakorolt, de végül ők is csatlakoztak a játékhoz. A nap folyamán jó pár mérkőzést játszottak, mire kiderült, hogy ebben a játékban csak Remusnak és Ressie-nek van esélye nyerni.

- Ezt nézzétek – szólt Anne, amikor a fiúk épp indulni készültek volna. A lány meglóbálta a kezében tartott Reggeli Prófétát. – Megszökött egy dilis a Mungóból.
Sirius ránézett a szőke lányra.
- Tuti Tenebir professzor volt az.
Mindenki nevetni kezdett.
- Ti se bírjátok, mi? – csóválta a fejét Erica.
- Szerintem senki – fejtette ki James a véleményét.


A következő hét szerdájának reggelén mindannyian azt várták, hogy Remus, aki a reggeli tisztálkodásnak köszönhetően késve érkezett a nagyterembe, befejezze az étkezést, amikor feltűnt a színen Regulus Black. Pontosabban épp eltűnni készült a színről, ugyanis a nagyterem ajtaja felé sétált, amikor James észrevette. Gyorsan karonragadta Siriust, és a fiú értetlenkedésével mit sem törődve sietett Regulus után.
Az ifjabbik Black fiú a bejáraticsarnokban volt még, a márványlépcső felé igyekezett.
James elengedte Siriust, és odafutott annak öccséhez, majd ezúttal őt ragadta meg. Kihasználva a fiú döbbenetét, gyorsan beráncigálta a seprűtárolóba, és amikor Sirius is bent volt, magukra csukta az ajtót.
- Na szóval – kezdte, mert látta Regulus arcán az ijedtséget, és Sirius arcán az értetlenkedést – az alap konfliktus az, hogy te nem beszélsz a tesóddal, de ő meg akar veled beszélni. Vannak persze nehezítő körülmények, főleg a flúgos anyátok, de az ilyen semmiségek kiküszöbölhetők. Én persze a világért sem akarok beleszólni, szóval nyugodtan beszéljétek csak meg magatok között a dolgokat.
James hátrébblépett, és hagyta, hogy a két fiú nekikezdjen.

- Miért nem állsz szóba velem? – szegezte az öccsének a kérdést Sirius rövid idő után.
- Mert anya azt írta, hogy ne beszéljek veled.
- És akkor?
- Tudod, hogy lesznek következményei. Mindkettőnkre nézve – mondta Regulus halkan.
Sirius összeráncolta a szemöldökét.
- Mit írt neked? Várj, tudod, mit? Inkább mutasd meg a levelet!
Regulus megrázta a fejét, és közben hátrébblépet, aminek következtében pókháló ragadta a hajába.
- Nem tudom – szólt, és megpróbálta eltávolítani a ráragadt hálót. – Elvesztettem a levelet.

James megcsóválta a fejét. Hogy tudja valaki csak úgy elhagyni a leveleit? Aztán amikor rájött, hogy ő lopta el a fiúnak szánt irományt, abbahagyta a fejcsóválást, és előrébb lépett.
- Öhm... Elképzelhető, hogy azt a levelet én nyúltam le.
A másik két fiú értetlenül nézett rá, szóval hozzátette.
- De csak a ti érdeketekben tettem. Ha én nem vagyok, most sem itt dumálnátok.
- Add vissza! – nézett rá Regulus mérgesen. – Még nem tudtam rá válaszolni.
- Nyugi, Regie! – veregette vállba a fiút. – Elég annyi, hogy „Oké.". De térjünk vissza a témához. Elég életképtelennek tűntök, szóval megmondom mi lesz. Anyuci nem akarja, hogy találkozzatok, ti szeretnétek találkozni. Így a megoldás az, hogy találkoztok, csak anyátok nem fog róla tudni. Iskolai baglyokkal üzentek egymásnak, hogy kinek mikor lenne jó, aztán amikor más mardekárosok nem látnak, te kiosonsz a megbeszélt helyre, aztán megbeszélitek a megbeszélni valót. Most viszont sietnünk kéne, mert átváltoztatással kezdünk, és eléggé késésben vagyunk.

Ismét karonragadta Siriust, és rohamléptekben indultak meg az átváltoztatástan terem felé. James látta, hogy Sirius még egy bizakodó mosollyal hátranéz, szóval amikor McGalagony hosszasan magyarázott a csengetésirendről és a pontos érkezésről, valamint levont tőlük tíz pontot, akkor is csak az járt a fejében, hogy megérte.

Szombat este Sirius rettentően szenvedett. Először tette mindezt az ágyán, aztán a földön fetrengve. Közben valami francia verset szavalt siralmas hangon.
Remus az ágyán ülve szórakozott rajta, miközben csokoládét eszegetett. Peter aludni próbált volna, de még úgyis hallotta a fájdalmas hangokat, ha a párnáját a fülére szorította. James kissé összeráncolt szemmel figyelte a jelenetet, mivel eddig azt hitte, hogy nála jobban senki nem tud a földön fekve siránkozni. Azért mondjuk megállapította, hogy Sirius sem csinálja jobban, csak neki előnyére válik, hogy tud francia verseket.
- Mi bajod van amúgy? – kérdezte tőle, amikor a fiú az utolsó sort is hangosan és szenvedélyesen elmondta, majd teljesen kifeküdt.
- Úgy unatkozom – motyogta csukott szemmel.
- Látjuk – bólogatott Remus.
James a ládájához lépett, és előhalászta a láthatatlanná tévő köpenyét.
- Gyere! Járjuk körbe a kastélyt, aztán hátha eszünkbe jut valami.
Sirius felkecmergett a földről, és vidáman az ajtó felé indult.
- Ti jöttök? – nézett hátra James Peterre és Remusra. Peter már elaludt, valószínűleg amikor Sirius abbahagyta a verselést, egyből elszundított, szóval az ő reakciója csak halk horkolás volt. Remus lenyelte a szájában lévő falatot, és bólintott.
- Aha.

Sirius összeráncolta a szemöldökét.
- Hogyhogy?
Remus leugrott az ágyról, és megvonta a vállát.
- Csak úgy – mosolygott. – Indulhatunk!
A három fiú a köpeny rejtekében indult el felfedezni a kastélyt. Halk léptekkel mentek végig a folyosókon, néha pedig bementek egy-egy elhagyatott terembe. Legtöbbször nem találtak semmit, habár egyszer James rálépett egy kóbor békára, egyszer pedig Hóborccal futottak össze, aki egy táblára firkált. A kopogószellem nem vette őket észre, viszont a vén gondok előtt majdnem lebuktak. Végül egy lovagipáncél rejtekében húzták meg magukat.
Már világosodott kint, amikor visszatértek a szobájukba.



A következő hétvége még ennél is izgalmasabbnak bizonyult, ugyanis elkezdődött a kviddicsszezon, az évadnyitó meccset pedig a Griffendél játszotta a Mardekár ellen.
Szombat reggel James már félhatkor felkelt, és izgatottan mászkált a szobában, ezzel felébresztve alvó barátait.
- Miért kell neked mindig ilyen korán felkelned? – motyogta Sirius a párnájába.
James lerántotta róla a takarót.
- Ma van a kviddicsmeccs! – harsogta izgatott.
- Ja, tizenegykor. Nem az éjszaka közepén!
- Mindjárt hat óra van – közölte vele James.
- Az még bőven éjszaka...
Sirius átfordult a másik oldalára, mire James a szemeit forgatva otthagyta barátját – bár azért még ráütött a hátára egy párnával.
- Remus? Peter? Jöttök reggelizni?

Remus az ágyából pislogott rá, láthatóan azt sem tudta, hol van, pár másodperccel később pedig le is csukódtak a szemei, Peter pedig jól hallhatóan horkolt.
- Hogy ti milyenek vagytok – kommentálta a fiú a látottakat, és egyedül indult le a nagyterembe.
Szombat reggel lévén, alig akadt ott pár diák. A Griffendél asztalának végén csak két hetedéves üldögélt, de evés helyett leginkább csak smároltak, szóval James nem kívánt a társaságukban reggelizni. Az asztal közepéhez vonult, és ott állt neki zabkását szedni magának. Tett rá egy kanál mézet, aztán megszórta eperrel és áfonyával, majd büszkén megszemlélte a gusztusosan elkészített reggelijét. Ekkor Mark Stebbins vetette le magát vele szembe. A szőke fiú az évfolyamtársa volt, azonban koránt sem griffendéles. Amikor James a fiú hanyagul vállra vetett sárga sáljára pillantott feltette a kérdését.
- Te nem hugrabugos vagy?
- Hát de – mondta Mark. – De nézz má' oda – bökött lazán a Hugrabug asztalára. – Nem ül ott senki. Gondoltam jövök hozzád, mert te is itt ülsz egyedül.
- Jaa. Jó – bólintott James, és belekanalazott a reggelijébe. Eddig nem sokat beszélt Markkal, csak tavaly évelején, mert együtt jöttek át a tavon a csónakkal, aztán utána is kicsit együtt maradtak, valamint akkor, amikor a fiú fogadást kötött Davey Gudgeonnal, aminek az lett a vége, hogy a Davey szemét kiverte a fúriafűz. Meg persze váltottak egy-egy szót gyógynövénytanon, amikoris össze voltak vonva, de nem igazán lehetett elmondani róluk, hogy barátok lennének.
- Na figyuzz! – szólt aztán Mark. – Ma lesz ugye a kviddicsmeccs.
James bólintott, a szőke fiú pedig folytatta.
- Remélem, porig alázzátok a Mardekárt.
- Én is – vigyorgott James.
- Menni fog az, nem kell parázni. Én fogadtam is rátok. Tuti ti nyertek. Azt mondják, hogy Emma Vanity csak azért lett csapatkapitány, mert tavaly a pasija volt az, aztán elballagott, és nekiadta a címet. A csaj meg csak azért választotta be Shantel Shafiqet, mert szép a haja. A többiek meg leginkább csak a befolyásuk és pénzük miatt vannak ott. Szóval nem lesz semmi gáz – legyintett. James érdeklődve hallgatta a fiút. Ha ez tényleg így van, akkor nyert ügyük van. Bár ő amúgy is eléggé biztos volt magában, ezek után pedig nem is kételkedett.

A meccsen végül nem tudta meg, hogy a mardekárosok bénák-e, vagy sem.
Miután a nagyteremben összegyűlt tömeg megindult a lelátók felé, Sirius, Remus és Peter sok sikert kívántak Jamesnek, és elváltak útjaik. A fiú a csapat többi tagjával együtt ment be az öltözőbe, ahol felvették a piros Griffendéles talárokat, majd meghallgatták Gwenogot, aki még mindenképpen akart pár szót mondani a meccs kezdete előtt.
- Az a lényeg, hogy ezek mardekárosok. Uncsik, mindig uncsik. Ellenben velünk! Elvárom, hogy mindenki a legjobbat hozza ki magából. Aki miatt vesztünk, azt a csapatépítés érdekében együtt verjük meg! – harsogta. Szavai hitelességét az hazudtolta meg, hogy előző évben ő vigasztalta leginkább Ferdinand White-ot, amikor a fiúnak nem sikerült elkapni a cikeszt. – Csak ennyit akartam. Na mutassuk meg nekik!

A pályára lépve hatalmas éljenzés fogadta őket. Közben Leonard Freven, a Bűbájos Bajkeverők Kelléktárának egyik vezetője kommentálni kezdte az eseményeket.
- A griffendéles csapat a pályára lép. Nem kisebb embereket csodálhatunk meg, mint Gwenog Jones, aki már tavaly is csapatkapitányként léphetett, pontosabban szálhatott a pályára; vagy Valentine Cook, akiért minden lány szíve epekedik. Gyerünk lányok, hadd halljunk egy kis szurkolást! – nevetett Leon. Hatalmas sikítás hangzott fel a lelátókon, többszáz lány kiabált, a legtöbben csak szimplán ordítottak, vagy a fiú nevét harsogták, de akadt néhány „Szeretünk!" és „Csókolj meg!" is. James Valentine mellett állva jól látta, hogy a fiú arca elvörösödik, ő pedig volt olyan kedves, és kinevette őt.
- Itt van továbbá Agnes Selwyn is, aki többek között arról ismert, hogy Gabriel Flinttel smárol. Gabe egyébként szintén a pályán látható – folytatta Leon. Agnes minden kedvességét félretéve bemutatott neki, mire Madam Hooch felháborodottan kiabálni kezdett. – Láthatjuk még Brian Turpint is, aki Gabriellel együtt terelőként játszik, továbbá Robert Bell is itt van köztünk, aki őrzőként fog minket elkápráztatni. A csapatban egyetlen változás történ tavaly óta, Ferdinand White ugyanis elballagott a Roxfortból, a helyére pedig James Potter került, aki most fog debütálni. Kíváncsian várjuk a kissrác teljesítményét. Kívánjuk sok sikert a griffendéleseknek!

A tömeg ismét fütyöggni és éljenezni kezdett.
- Remélhetőleg nemsokára feltűnnek a mardekárosok is, mivel nem nagyon tudok már mit mondani emez csapatról – mondta Leon, felerősített hangja pedig mindenhol jól hallható volt. Pár másodperc múlva megunta, hogy a másik csapat még mindig nem lépett pályára. – Jó, akkor mivel a mardekárosoknak meggyűlik a baja az öltözködéssel, úgy mutatom be őket, hogy nincsenek itt. A csapatkapitányuk nem más, mit az elbűvölő Emma Vanity, aki hivatásos hárpiaként ismert. Egyik hatjótársa Shantel Shafiq, akinek a hisztijeit még Oroszországban is hallani lehet.
- Frven! – szólt rá McGalagony a fiúra.

- Ugyan, tanárnő, mindketten tudjuk, hogy igazam van. A harmadik hajtó Garric Newbourne, akinek sok pénze van. Róla ennyit. Terelőként láthatjuk Cameron Boyle-t, akinek bár ész nem sok jutott, izom annál több. Darius Berrow, a társa ugyanezt mondhatja el magáról. A Mardekár őrzője Damon Gosforth, aki talán az egyetlen értelmes lény a csapatban. Fogóként Ona Prangyo lesz látható. Áh, végszóra a mardekárosok méltóztatnak a pályára fáradni, de persze érthető, hogy nehezen megy a talár begombolása, majd kérvényezzük, hogy cipzáras legyen. A csapatkapitányok kezet fognak, a játkosok pedig felszállnak.

Miután Madam Hooch belefújt sípjába, a tizennégy játékos valóban felemelkedett.
James kicsit feljebb repült, és amikor körbenézett, el sem merte hinni, hogy a hollóhátas lelátó mellet a cikeszt látja. Márpedig az aranylabdácska tényleg ott volt, Ona Prangyo pedig nagyon messze röpködött, ráadásul a cikesznek és Jamesnek is háttal.
James megvonta a vállát, és előredőlt seprűjén, aminek következtében villámgyorsan megindult, pár másodperccel később pedig a markában tartotta az aranylabdácskát, ami bár menekült előle, könnyedén megszerezhető volt. Viszont nem úgy tűnt, mintha ezt bárki is észrevette volna.
- ...Berrow hatalmasat üt a gurkón, az igen! Közben Robert Bell gyönyörűen védi a griffendél karikáit...
Madam Hooch sem vette észre, hogy James már rég megszerezte a cikeszt, de a lelátókon is csak páran mutogattak rá.
Szemforgatva berepült a pálya közepére.
- Fejezzétek már be, itt a cikesz! Ti komolyan ilyen vakok vagytok, hogy nem vettétek észre, hogy elkaptam? – kiabálta.

Gabriel Flint leeresztette az ütőjét, Valentine pedig nem passzolta tovább a kezében tartott kvaffot. Madam Hooch belefújt a sípjába.
- Az igen! – kommentálta Leon. – A Potter gyerek elkapta cikeszt. Jó gyorsan ment.
- Hát ja – mondta James a körülötte lévőknek. – Én itt nyerek nektek rekordidő alatt, és senki se...
A mondatot már nem tudta befejezni, ugyanis egy hatalmas ütést érzett a fején, majd elsötétült előtte minden.


- Szerintem meghalt. – A hang James megállapítása szerint Siriushoz tartozott. Ez volt az első dolog, amit a gyengélkedőn fekve meghallott, ennek következtében pedig nevetni kezdett, mert ő azért biztos volt benne, hogy nem halt meg. Még.
- Dehogy halt meg, Sirius – ez Remus volt.
- De igen!
- Nézd már meg, hogy nevet, és nyitva van a szeme is!
James valóban kinyitotta a szemét, és a látvány, hogy Sirius a vállánál fogva rángatja Remust, miközben azt bizonygatja, hogy ő meghalt, elég abszurdnak tűnt.
- Nincs olyan szerencséd – közölte vele.
Sirius felé fordult, és amikor a saját szemével látta, hogy a barátja nem halt meg, felderült az arca.
- Azt hittük, neked annyi – mondta Jamesnek.
- Csak te hitted azt – szólt közbe Peter, mire a másik fiú csak legyintett.
- De a lényeg – közölte Remus –, hogy a meccs második percében elkaptad a cikeszt!
James bólogatni kezdett, de ezt azonnal meg is bánta, mivel rettentően fájt a feje.
- Amúgy mi történt? Úgy sajog a fejem...
- Darius Berrow fejbevágott az ütőjével. Utána azt hazudta, hogy csak a felé tartó gurkót akarta leütni, de senki nem hitt neki – mesélte Sirius. James vidáman feküdt az ágyban. Eleinte attól félt, hogy csak nekirepült egy gurkó, de az mennyivel jobb már, hogy leütötték!
- Ez, fiúk, bosszúért kiált! – mondta nevetve.

A bosszúval viszont még várnia kellett.
Madam Pomfrey egész héten a gyengélkedőn tartotta. Persze neki ez sem volt ellenére. Általában valaki más is bent volt egy rövid ideig, olyankor azzal beszélgetett, habár leginkább csak ő mesélte el lelkesen, hogy hogyan került ide. Madam Pomfrey ennek nagyon nem örült, mert közben rendszerint felült, és hadonászva imitálta a dolgokat. Pár nap után James maga is rájött, hogy ez nem a legcélszerűbb, mert utána rettentően szédülni kezdett.
Délutánonként mindig jött hozzá valaki.
Hétfőn Remus segítségével írt egy levelet a szüleinek:

Kedves anya, apa és papa!

Mint tudjátok, bekerültem a kviddicscsaptba. Na, hát most volt az első meccs, és természetesen nagyszerű voltam. Bár hajtó akarok lenni, fogóként játszottam, de hát ezen a poszton is remek vagyok, szóval kábé a harmadik másodpercben a kezemben volt a cikesz.
A többiek mind bambák voltak, habár ez már meg sem lep, és senki sem vette észre, hogy én már megint milyen jó voltam. Azért ez elég felháborító.
Ráadásul egy hülye mardekáros leütött az ütőjével, szóval most a gyengélkedőn fekszek, és Remusszal iratom a levelet, mert én rosszul vagyok a betűktől. Ezt csak azért mondom, hogy nehogy meglepődjetek azon, hogy más az írásom, mert nem az.
Értelemszerűen a mardekárosok nem ússzák meg, hogy csak úgy a gyengélkedőre küldtek, lesznek következmények.

Puszil: James és Remus
(Remus Lupin megjegyzése: én nem akartam aláírni, kényszerítettek)

A levélírás persze nem ment olyan könnyen, Remus azt állította, hogy James egy kicsit kevesebbet is dicsérhetné saját magát, James viszont azon a véleményen volt, hogy az nem lenne hiteles.
Remus végül feladta próbálkozást, hogy minden James tökéletességére való jelzőt leredukáljon, és még olyan kedves is volt, hogy feladta a barátja levelét.

Kedden a csapat tagjai mindannyian meglátogatták, és hitetlenkedve kérdezgették, hogy mégis hogyan tudta ilyen hamar elkapni az aranylabdácskát, nem sokkal azután pedig, hogy ők elhagyták a gyengélkedőn, Mary is benézett hozzá. Ez nem épp vidította fel a fiút, de legalább a nagy rajongásában hozott neki sütit.

Szerdán a griffendéles lány évfolyamtársai látogatták meg, akik voltak olyan kedvesek, hogy hoztak neki csokit, meg sajnos leckét is. Az előbbit megette, az utóbbit kidobta az ablakon.

Csütörtökön rengetegen mentek hozzá: a három szobatársa, az öt lány, a felettük járó öt lány, páran a csapatból, a hugrabugosok Mark Stebbins vezetésével, meg néhány hollóhátas is. Ez volt az a pont, amikor Madam Pomfrey mindenkit kiparancsolt, pénteken pedig senkit sem engedett be a gyengélkedőre – habár Peter beszökött pár percre, és elmesélte, hogy Sirius mekkorát esett bűbájtanra menet. Aznap délután viszont már elengedte a fiút, aki vidáman masírozott vissza a szobájukba.
Ott egyből a ládájához lépett, és komótosan elkezdett kipakolni belőle.
- Mit keresel? – kérdezte Peter.
- Ezt! – vette ki a hajszínező sampont.
A többiek érdeklődve figyelték, ahogy előveszi a flakonokat
- A drága mardekárosok támadást indítottak ellenem, én pedig nem hagyom magam – magyarázta vigyorogva. – Jöttök?
- Még szép! – nevetett Sirius.
Peter is beleegyezően bólintott, Remus viszont szomorúan megrázta a fejét.
- Nem, én most megint hazamegyek.
- Add át üdvözletünket! – mondta gyorsan James, mivel Sirius már így is fintorgott, és nem volt kedve újabb veszekedéshez. Felkapta a láthatatlanná tévő köpenyt, majd néhány tubus sampont odanyomott a barátai kezébe, és velük együtt indult meg kifelé.

A folyosókon baktatva magukra terítették a köpenyt.
- Nem tudom, miért kell folyton titkolóznia – morogta Sirius. – Beteg az anyja, de azt sem mondja meg, hogy neki mi baja.
- Hagyjuk már ezt! – legyintett James. – Majd kitaláljuk, hogy mi van velük, úgyis fogadtunk, hogy évvégiig kiderítjük, hogy mi van Remusszal. Ez gondolom hozzátartozik. Most viszont élvezzük a bosszút!
A Mardekár klubhelyiségének bejáratához érve várniuk kellett pár percet, mire valaki kinyitotta a kőfalat. Ők gyorsan beosontak, majd letelepedtek egy félreeső sarokban.
Amíg arra vártak, hogy a diákok elmejenek lefeküdni, megfigyelték a mardekárosok mindennapi életét.
Bebizonyosodott, hogy Shantel Shafiq egy hisztikirálynő („Hogy voltál képes almazöld körömlakkot hozni!? Megmondtam, hogy limezöldet akarok!"), hogy Narcissa Black egy drámakirálynő („Valóban kérdezte. Kérte, hogy segítsek, de nem tettem. Az volt a parancs, hogy nem segíthetek, hát nem fogok. Ne kérdőjelezd meg a hűségem!"), és az is, hogy Regulus Blacknek nem igazán sikerült még beilleszkednie („Húzz innen, kicsi Black, amíg szépen mondom! Menj, és nyald a bátyád talpát!").
Ezután persze elég nehéz volt megértetni Siriusszal, hogy nem szerencsés megátkozni a köpeny alól a mardekárosokat, mert lebuknak, és nem tudják véghez vinni a tervüket, amivel sokkal jobban bosszút tudnak állni.

Hajnali kettőig üldögéltek csendben. Akkora úgy gondolták, hogy már mindenki alszik, szóval először a fiúk hálószobáiba osontak be. A samponjaikat kiöntötték egy magukkal hozott tálba, a megürült flakonokba pedig beletöltötték a hajszínező változatot.
- Reget ne szivassuk meg! – suttogta Sirius, amikor az ő ágya következett.
- De az feltűnő. Azt fogják hinni, ő csinálta – mondta halkan Peter.
- Van sötétbarna – szólt James fojtott hangon. – Az nem olyan vészes.
Másokat már nem kíméltek ennyire.
- Ó, a drága Pipogyi! – nevetett halkan James, amikor a másodikosok szobájában jártak. – Mit gondoltok, melyik szín a legmegfelelőbb neki? Világosbordó? Barack? Halványkék?
- Szerintem nem is szokott hajat mosni – motyogta Sirius.
- Legyen barack – suttogta Peter, mire James vigyorogva bólintott.
Elég hosszadalmas volt minden szobát végigjárni, aztán újrakezdeni mindezt a lányoknál.
Szerencsére a nyáriszünet alatt Sirius talált otthon egy feljegyzést, mely szerint a mardekáros lányhálóhoz való bejutás kulcsa egy jelszó a fiúk számára.

Öt óra körül lehetett, amikor visszatértek a saját klubhelyiségükbe. Az egész napot átaludták, másnap pedig kissé csalódottan nézték, hogy egy mardekárosnak sem színes haja.
- Talán nem működik – véleményezte Peter.
Másnap aztán kiderült, hogy mégiscsak működik, annyi a titok, hogy a mardekárosok inkább vasárnap mosnak hajat.
Hétfő reggel a nagyteremben sorra érkeztek a színeshajú fiúk és lányok. Egyesek a süvegük alá tűrték a hajukat, mások télisapkát húztak a fejükre. Akadtak persze páran, akiket nem igazán érdekelt a hajszínváltozás, és olyan is, aki nem mosott hajat, szóval ugyanolyan volt, mint máskor.
A griffendélesek, hollóhátasok és hugrabugosok egyöntetűen jót nevettek iskolatársaikon.
Amíg Shantel Shafiq épp Lumpsluck professzornak sipákolt, addig Narcissa Black próbált méltóságteljesen ülni, és figyelmen kívül hagyni a sötétkék hajkoronáját. Regulus Black nem úgy nézett ki, mint akit zavar, hogy fekete helyett sötétbarna haja van, sőt, James meg mert volna rá esküdni, hogy a fiú somolygott az orra alatt, miközben a müzlijét eszegette.
Hatalmas büszkeséggel töltötte el, hogy Darius Berrow haja hupililán tündökölt, és bájitaltanra menet azért még küldött rá egy csiklandozó rontást. Így jár valaki, ha fejbeveri őt.

Bájitaltanon altatószert kellett készíteniük. Lumpsluck alig bírt a diákokkal, a mardekárosok mind tőle követelték, hogy mint házvezetőtanár keressen megoldást. A professzor állította, hogy már készül az ellenbájital, és azt is mondta, hogy keresik a tetteseket, de sajnos még nem találtak semmit, amiből kiderülhetnek, hogy kik voltak az elkövetők.
James ezen jót nevetett magában, és annyira vidám és önfeledt volt – főleg Piton barackrózsaszín fürtjeinek köszönhetően –, hogy amikor ki kellett vinni az elkészített bájitalokat, a talárja zsebéből vette elő az altatószert. A probléma mindössze annyi volt, hogy mindezt Lumpsluck szeme láttára tette.
- Potter!
- Igen, tanár úr? – Itt még nem tudta, hogy épp lebukott, szóval teljes lelki nyugalommal nézett a harcsabajszos férfira.
- Mért van olyan érzésem, hogy az nem az általad készített bájital.
James a kezében lévő fiolára pillantott, aztán a tanárra.
- Ja, hogy ez...
- Magyarázatot várok!
- Tetszik tudni, az úgy volt, hogy maga azt mondta, csináljunk bájitalt, de az enyém béna lett. Aztán azt mondta, vigyük a kész bájitalokat, ez meg kész van, csak nem én csináltam.
- Édes fiam, mondd, te gyengeelméjű vagy? – akadt ki Lumpsluck.
- Gyengeelémjű!? – visszhangozta James felháborodottan. – Ez egy zseniális terv! Érti!? Lenyűgöző, egyedülálló és felülmúlhatatlan vagyok, nem gyengeelméjű!
- Most már elég! Harminc pont a Griffendéltől! És este várlak bűntetőmunkára!

James felháborodva hagyta el a termet; Sirius nevetve, Peter pedig értetlenül ment utána.
- Bűntetőmunka! Nem is értem, mi baja – morogta James.
- Hogy gyengeelméjű vagy – közölte vele Sirius.
- Az, gyengeelméjű...
Peter kissé értetlenül nézett rá.
- Jól értem, hogy csaltál, lebuktál, és most azon vagy kiakadva, hogy nem tetszett neki, hogy nem dolgozol rendesen az óráján?
James megrázta a fejét.
- Pont ez az! Dolgoztam az órákon, csak rossz lett a bájitalom, hát olyanokat adtam be, amik jók.
- Nem értem – rázta Peter a fejét.
- Persze, hogy nem – morogta. Ő sem értette.