~~~Megjegyzés:

A fejezet kicsit előrébb megy az időben, mint a másik, de majd annak a végét olvasva érthető lesz, miért döntöttem úgy, hogy azt a felénél szétszedem és közé ékelem ezt, nem pedig utána töltöm fel.~~~

.

.

.

1974. március 6.

A fiúk ismét eltűntek. Ez alkalommal nem érkezett levél hosszúra nőtt hajról, így nem tudtuk, hogy mi áll a dolog hátterében. Nem jöttek reggel mágiatörire, majd Almira állítása szerint mugliismeretre sem. A bűbájtan ismét közös óránk volt, de akkor sem jelent meg egyik fiú sem. Délutánra már híre ment ennek a tanárok közt is, McGalagony minket faggatott, hogy mondjuk meg, hol vannak, ha tudjuk. Csakhogy nem tudtuk.
Este felmentünk a szobájukba is, de ott sem voltak. Különös. Bár őket ismerve, valami eszement baromságot csinálnak.


1974. március 7.

Igen, határozottan eszement baromság volt. Valami teremben töltötték az éjszakát, mert az ajtó bezárta őket. Ehhez tehetség kell...
Na mindegy. Gyógynövénytanon csoportban kellett dolgozni, én meg Felyvel voltam, és egyem meg, olyan aranyosan bánik a növényekkel. Mintha kiskutyákat gondozna, vagy én nem is tudom. Bimba professzor is értékelte a munkáját, tíz pont jutalmat adott.
- Hát nem édes? – nyomta Felicia az orrom alá a gondozott fura izénkat. Nem tudom megjegyezni ezeknek a nevét. Valami göcsörtös muskátli. Az arckifejezésem elárulhatta, hogy nem tartom annyira egetverően cukinak a növényt, mire a lány rám mordult. – Ezeknek lelke van, Lily!
Ha ő mondja, akkor biztos úgy van.


1974. március 14.

Na jó! Komolyan, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. James Potter és Leila Lavigne együtt vannak. Láttuk őket az egyik folyosón enyelegni, amikor Alice-szel vacsora után feljöttünk a klubhelyiségbe.
- És nekem nem is mondta! – bosszankodott Alice, immáron a szobánkban. – Tizennégy éve a barátja vagyok, erre összejön egy hollóhátassal, és meg sem említi.
Durcásan ledobta magát az ágyára.
- Örülj, hogy nem egy mardekárossal – pillantott rá Felicia, aki az asztalnál festegetett valamit.
Alice csak durcásan összefonta a karját.
- Szerintem is bunkó dolog, hogy nem említette Alice-nek – értettem egyet.
- Ó, de olyan cukik – mosolygott Almira.
Összeszűkítettem a szememet.
- Ugyan mi cuki van abban, hogy ott lopják a napot a folyosón?
Szőke barátnőm lemondóan megcsóválta a fejét.
- Neked semmi érzéked a romantikához.
- De van – vágtam vissza sértődötten, mire úgy bólogatott, ahogy azok szoktak, akik nem hisznek a másiknak. – Amúgy meg nem is ismerjük Leilát. Lehet, hogy ha tudnánk milyen, te sem mondanád őket cukinak.
Almira csak vállat vont, és előszedte a fésűjét.
- Lehet. Bár mugliismereten kedvesnek tűnik.
- Aha! – kiáltott fel Alice. – A mugliismeret tehet mindenről. Egy órára nem járok vele együtt, erre becsajozik, és el se mondja nekem.
- Valójában két órára nem jártok együtt – helyesbített Gweny. Macskájával az ölében az ágyon ült, és eddig merengve nézett ki a fejéből.

Alice vetett rá egy gyilkos pillantást. Felicia abbahagyta az alkotást, és békítő szándékkal Alice mellé ült.
- Lehet, még nem akarta elmondani, de mondjuk pár nap múlva már biztos annyira a dologban, hogy elárulja.
- Tényleg – kapott a szón Almira és nagy komolyan Alice-re nézett. – Ha te összejönnél valakivel, mikor mondanád el nekünk?
- Soha, mert velem senki nem jönne össze – morogta.
- Ó, tényleg? Pedig hallom, mit csiripelnek a madarak!
- Mit? – kérdeztem gyorsan, és a két lány között váltogattam a pillantásom. Aztán összeszorítottam a számat, mert a francba, miért vagyok ilyen kíváncsi? Komolyan mondom, úgy érzem magam, mint valami pletykás öregasszony. Látom magam hetvenévesen, amint az ablakból leskelődöm mások után, és gyűjtöm az információkat, hogy utána jól szétszedjek mindenkit. Hát hogy lehetek ilyen!?

Úgy tűnt a többiek nem gondolták ennyire túl a dolgot rólam, meg arról, hogy mennyire szükséges lenne valami személyiségfejlesztő kurzusra járnom, mert egy szívtelen dög vagyok. Almira felcsillanó szemekkel magyarázni kezdett.
- Danley Robins állítólag teljesen belezúgott a mi egyetlen Alice-ünkbe.
- Mi? – ráncolta a homlokát a mi egyetlen Alice-ünk.
Fely csodálkozva felkiáltott.
- Tényleg! Tegnapelőtt előtt reggeli után előre engedett minket az ajtóban. És múlt pénteken bókolt neked. Azt mondta: nagyon jól áll ez a sál. Furcsálltam is, mondom magamban: ez egy griffendéles sál. És rajtam is olyan volt. Persze nekem nem áll jól a piros, ez tény. De gondoltam, csak úgy mondja.
Alice elgondolkodva nézett maga elé.
- Nem hiszem, hogy tetszenék neki.
- Intézzek nektek egy randit? – lelkesült fel Almira, és vadul fésülte tovább a haját.
- Kösz, inkább ne.
- Akkor intézz te – bökött rá Alice-re a fésűvel.

Én közben próbáltam magamban felidézni, hogy ki is az a Danley Robins. Talán kviddicsezik, de őszintén szólva, fogalmam sincs.
- Adj annak a fiúnak egy esélyt, aranyos feje van – bizonygatta Almira.
- Tudom... De lehet nem is tetszem neki, csak kedves.
- Ugyan már! Több önbizalmat, te lány! Szép lassan megismerkedtek, és fülig belezúgtok egymásba, és ti lesztek a Roxfort álompárja – ábrándozott Almira tovább. Aztán vissza szállt a földre. – Én nem mondom, hogy hajts rá. Csak annyit, hogyha közeledik feléd, akkor ne utasítsd vissza rögtön.
Alice az égre emelte a tekintetét, de végül megadóan sóhajtott.
- Jó.

Almira úgy mosolygott, mintha legalábbis arról lenne szó, hogy Alice megházasodik. Ez után Gwenyre emelte a tekintetét.
- És te kivel fogsz összejönni?
- Senkivel.
- Pedig sokaknak tetszel.
- Tudom – érkezett az unott felelet.
- És neked senki? – pislogott rá Almira olyan buta tekintettel, mintha ezt a lehetőséget el sem tudná képzelni. – Ó, a Hidegszívű Gwendolyn, aki férfiak ezreinek szívét töri össze – mondta drámai hangon, mintha valami horror történet felvezetését kezdené mesélni.

Elnevettem magam, Hidegszívű Gwendolyn meg egyetértően bólintott.
- Így van.
- Kár. De itt van nekünk Lily, aki meghódítja majd a fiúk szívét. – Almira kíváncsi tekintete megállapodott rajtam, mire kínosan elnevettem magam. – A kérdés az, hogy ki lesz a méltó választottja? Na?
- Nem tudom.
- Valaki biztos tetszik.
- Nem.
- De elmondhatod, mert nem mondjuk meg senkinek, ígérem. Na, áruld el – kérlelt.

Tényleg elgondolkodtam, de senki olyan nem jutott eszembe, akinél lenne is esélyem, olyat meg minek mondani, akinél semmiképp?
- Most nem tetszik senki. Ha valaki külsőleg jól nézni, annak a személyiségével van bajom, aki meg kedves, az külsőleg nem az esetem. És nem arról van szó, hogy legyen tökéletes, csak azért nézzen ki valahogy.
- Hát igen – sóhajtott Almira egyet értve, majd ismét fellelkesült. – Nekem tudjátok, ki tetszik?
- Nem, mert már nem bírjuk nyomon követni – felelte Alice, mire Almira hozzá vágott egy párnát.
- Teofil Greengrass. Ő jól is néz ki, kedves is, és igazán lenyűgöző személyiség.
Felicia elfintorodott.
- Szerinted Teofil Greengrass jól néz ki? Láttad, mekkora orra van?
- És te láttad milyen gyönyörű a szeme? Az orra meg nem borzalmasan nagy, kifejezetten jól áll neki.
- Hát te tudod...
- Ha annyira tudod kritizálni Teofilt, akkor mondj jobbat.
Fely elgondolkodott, majd végül vállat vont.
- Nem mondok, mert nincs jobb meg rosszabb. Ha neked ő tetszik, akkor ő a legjobb.
Úgy tűnt Almira nem erre a válaszra számított, de tetszett neki, mert odahívta magához Feliciát egy ölelésre. Végül eltolta magától, és hogy ő se maradjon ki, megkérdezte:
- Na és neked ki a legjobb?
- Nem tudom. Nagyon sok helyes fiú jár ebbe az iskolába, de nem vagyok biztos benne, hogy szívesen összejönnék bármelyikkel is.
- Igaz is. Téged nem lökhetünk akárki kezébe.
Ebben Almirának teljesen igaza volt. Egyrészt Felicia nagyon idegesítő tudott lenni, és nem hiszem, hogy sok fiú tudná tolerálni a mindennapos hülyeségeit. Másrészt, ha az ember megszerette, akkor meg már látja, hogy annyira édes és ártatlan, hogy valami begyöpösödött, vagy hanyag srác mellett egyszerűen tönkre menne. És mi azt nem hagyjuk.


1974. március 16.

KVIDDICS MECCS! Alig várom, mi játszunk a Hugrabug ellen.
.
.
.
És mi vesztettünk. Pedig majdnem megvolt!


1974. március 25.

Az étel nem játék, de ez egy kajacsata alkalmával nem jut az ember eszébe. Azt szégyellem, hogy részben miattam alakult ki, de azt nem, hogy a lágytojás, amivel megcéloztam Traverst, a fején találta el.
Persze jó sok pontot vesztettünk. De azt hiszem, nyertem is valamit: tudom, hogy kik azok, akik akkor is kiállnak mellettem, ha annak kockázata van. És ez többet ér néhány házpontnál.


1974. április 2.

Néha azt hiszem, a hülyeségnek van határa. Nincs.

Talán már akkor sejthettem volna, hogy ma senki nem lesz eszénél, amikor reggelinél Felicia véletlenül sót tett a teájába, és emiatt képes volt elpityeredni.
A vigasztalást kénytelenek voltunk Alice-re és Gwenyre hagyni, mivel nekünk Almirával el kellett indulnunk LLG-re. (Egyébként Felynek is jönnie kellett volna, de azt mondta, ő még ott marad, és inkább sír. Hát jó.)

A nagyterem ajtaján kilépve rögtön szembe találtuk magunkat az egyik sötét sarokban röhögcsélő Jamesszel és Siriusszal.
- Min nevettek? – érdeklődött Almira, mire ők a nevetéstől görnyedezve az előcsarnok fele mutattak.
Perselus. Nyilván. Ki mást tennének nevetség tárgyává, ha nem őt?
- Most komolyan? Ennyire gyerekesek vagytok? Leragasztott pénzérme... Ez még csak nem is vicces – bámultam rájuk. Annyira elegem van már ezekből a játszmából.
- Vagy csak nincs humorérzéked – mutatott rá James. Hát persze. Nekem nincs érzékem a romantikához, nincs érzékem a humorhoz, meg semmihez se.
- Na ja. – A szemmel ölni lehetne, már rég halott lenne.
- Nyugi már – nézett rám Sirius, aki valószínűleg egy fokkal magasabb IQ-val rendelkezik, mint a barátja, és észrevette a pillantásom üzenetét. – Ne csinálj úgy, mint akit még sosem ragadt magával a helyiérdekű vasút.
- A... Mi? – Teljesen összezavarodtam. Hogy jön az ide? És most arra célzott, hogy őt elütötte a vonat? És engem is? Vagy mi? Mi van?
Almira pár másodpercig hasonlóan értelmes arckifejezést vágott, mint én, majd a homlokára csapott.
- Fú, de idióta vagy! Az a HÉV meg ez a hév nem ugyanaz.
- Ki mondta?
- Mindenki!
- És azt nekem honnan kéne tudnom? Ez egy mugli mondás.
- Nem mugli mondás – jelentette ki a lány. – Hév, mint heves, nem mint helyiérdekű vasút.
Sirius olyan arccal nézett, mintha Almira mondott volna hülyeséget, nem pedig ő.
- Érdekes, én még csak úgy hallottam, hogy „Elragadott a hippogriff". Így pedig jogos a következtetés a helyiérdekű vasútra. – Jelezvén, hogy ezzel lezártnak tekinti a vitát, elindult kifele. Almira ellenben nem így gondolta, szóval utána eredt.
- Senki nem mondja hippogriffel!

Fáradtan megdörzsöltem az arcom. Ennyit a magasabb IQ-ról. És ha ez nem lenne elég, hasonlóan értelmes barátja még mindig ott volt, és engem nézett.
- Mi van? – mordultam rá.
- Csak eszembe jutott, amit ígértem neked.
Nekem nem jutott eszembe, hogy mit ígért, de persze a világért nem vallottam volna be. Inkább maradtam a sértődöttségnél.
- És?
- És neked mikor lenne jó?
Mivel még mindig fogalmam sem volt, hogy miről beszél, megvontam a vállam.
- Még nem tudom, mostanában elég elfoglalt vagyok – állítottam. Pff...
- Oké – mondta, és közben lassan ő is elindult. – Majd szólj ha ráérsz, aztán felőlem csinálhatjuk.
Tanácstalanul néztem utána. Mégis miről van szó!?

Reméltem, hogy az LLG óra segít összeszedni a gondolataimat, de úgy látszik, ez a nap nem arra van kitalálva, hogy bármi értelmes dolog történjen. Ebshont kitalálta, hogy menjünk be a Tiltott Rengetegbe(!), ahol találtunk egy szétvágott(!) disznó szerű lényt, majd, egy szárnyasló megtaposta(!) az egyik hugrabugos lányt, a tanár meg csak örvendezett(!) a ló láttán.

Semmire nem vágytam ezek után jobban, mint egy kikapcsoló fürdőre, és hogy bevessem magam az ágyba, de a hülye ígéret nem hagyott nyugodni, szóval visszaolvastam a fél naplómat, hogy kiderítsem, miről hadovált ez a félkegyelmű. De semmi! Fogalmam sincs mit ígért, és mit akar velem csinálni! Jézusom, mibe egyeztem én bele?


1974. április 21.

Ma roxmortsi hétvége volt. A lányok közül csak Fely akart jönni, így kettesben mentünk le a faluba.
Én legfőképp azért mentem, mert a szüleimnek akartam venni valami ajándékot, és mert Perselusszal megbeszéltük, hogy tartunk egy találkozót ma délután.
Felicia nagyon kedves volt, segített kiválasztani a megfelelő ajándékokat.
- Szerinted melyik szebb? – kérdeztem egy kék és egy sárga bögre között vacillálva.
- A sárga – felelte. – A kék mellesleg unalmas szín.
Hát, ma is megtudtam valamit.
Ez után a Mézesfalásban vettem nekik pár apró finomságot, de azokat nem tudom majd saját kezűleg átadni, a nyárra megromlanának, így kénytelen leszek Tintával elküldeni őket.
Felyvel bejártuk az egész falut, és találkoztunk egy öregasszonnyal, aki gyönyörű virágokat árult. Nem akartam ilyenre költeni a pénzem, de szegénytől senki nem vásárolt, úgyhogy mégis vettem egy tulipánt. A barátnőm is szerzett egy rózsát, és láttuk, hogy a néninek nagyon jól esik.
Később viccből átadtuk egymásnak a virágokat, mintha legalább valami leánykérésre készülnénk.

Fél kettő körül Felicia visszaindult a kastélyba, én meg beültem a Három Seprűbe, ahova Perrel megbeszéltük a találkozót. Aránylag sokat kellett rá várnom, de végül csak megérkezett. Rendeltünk egy-egy korsó vajsört, és azt kortyolgattuk beszélgetés közben.
- Mivel töltötted a délelőttöd? – érdeklődött, mire elmeséltem neki az eddigi történéseket.
- Na és te? – kérdeztem, amikor a végére értem a mondókámnak.
- Aludtam. Avery olyan hangosan horkol, hogy éjszakánként erre nincs lehetőségem.
Elnevettem magam.
- Hát igen. A közös szobák nagy hátránya. Mondjuk én szerencsés vagyok, nálunk senki sem szokott hangosan horkolni. – Egy pillanatra eltűnődtem. – Lehet én horkolok.
- Nem hinném.
- Aludtál már velem, hogy ezt tudd? – néztem rá összeszűkített szemekkel.
- Nem – felelte kimérten.

Bólintottam.
- Na látod. Viszont a nyáron kempingezhetünk, és akkor letesztelheted. Úgyis unalmasan telnek a nyaraim. Bár most elvileg egész eseménydús lesz. Képzeld, Almira és Gweny összeházasodnak. Mármint a tesóik – nevettem el magam, amikor rájöttem mekkora baromságot mondtam. De ez van, ha az ember túl izgatott. És ez egy esküvő! Persze, hogy izgatott vagyok miatta. – Szóval Agnes és Gabriel.
- Lehet, nem kéne több vajsört innod – szólt rám Perselus, és mosolyogva elhúzta előlem az italt, én meg vissza.
- És elvileg pár napra átjönnek hozzám a lányok. – folytattam. – Meg ha minden igaz, felmegyünk Londonba és felköszöntjük Gwent, mert mindig az ő születésnapja marad ki.
- Gondolom, én akkor ne menjek, amikor ők is ott vannak.
Megvontam a vállam.
- Nem kedveled őket, szóval nem tudom miért pont akkor jönnél, de én biztos nem foglak elzavarni. Egyébként sem szoktunk minden nap találkozni, és nyugodtan összefuthatsz te is a te barátaiddal. Ne sajnáld ezt tőlem – néztem határozottan a szemébe. – Amúgy nem nekik ajánlottam fel a sátorozást pár másodperce.

Per halványan elmosolyodott és bólintott.
- Csak nem akarom, hogy rossz irányba vigyenek téged – magyarázta. – Miattuk több időt töltesz Potterék társaságában.
A név említésére megborzongtam.
- Ne is emlegesd! – szóltam rá, mert rögtön eszembe jutott, hogy James akar tőlem valamit, csak fogalmam sincs, hogy mit. – Inkább mondd el, mit akart Lumpsluck a múltkor.

Pár nappal ez előtt a Mardekár ház feje halaszthatatlanul beszélni akart Perselusszal, amikor a tóparton sétáltunk. Azóta nem volt időnk rendesen megbeszélni a dolgot.
- Megkért, hogy korrepetáljak néhány elsőst bájitaltanból.
- Az tök jó – derültem fel, aztán az arckifejezését látva módosítottam a kijelentésemen. – Ó, az tök béna!



1974. május 5.

Szóval volt nekem James Potterrel egy megállapodásom. A probléma az volt, hogy fogalmam sem volt, miben állapodtunk meg. Igyekeztem tehát kerülni, amennyire csak lehetett. Ma viszont utolért a vég.

A klubhelyiségben fetrengtem az egyik kanapén. Fely még aludt, nem akartam felébreszteni, a többiek meg reggelizni voltak, de én nem éreztem éhesnek magam. Szóval egy könyv társaságában kényelmesen elhelyezkedtem a klubhelyiségben, és teljesen elmélyedve olvastam. Nem meglepő tehát, hogy frászt kaptam, amikor egy hang megszólalt a hátam mögött.
- Ez tankönyv?
A könyv kiesett a kezemből, úgy megijedtem. Ezt látva James elnevette magát.
- Nem – feleltem, és még mindig szapora szívveréssel lehajoltam a könyvért.
- Bocs, nem akartalak így megijeszteni. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem volt vicces, ahogy eldobod a könyvet.
- Örülök, hogy jól szórakozol.
Nem úgy tűnt, hogy ennek hatására kellemetlenebbül érezte volna magát. Levetette magát mellém a kanapéra, és érdeklődve nézett rám.
- Most rá érsz?

Itt jöttem rá, hogy mit akar. Pontosabban, hogy azt akarja, amiről én nem tudom, hogy mi, de tudom, hogy akarja.
- Olvasok – mutattam fel a már sokat emlegetett könyvet.
- Jó, de ha nem tankönyv, akkor nem fontos.
Hogy mondhat valaki ilyet? Valószínűleg ez a gondolat az arcomra is kiült, mert rögtön helyesbített.
- Úgy értem, nincs megszabott időkeret. Nekünk viszont most lenne jó, mert eddig folyton szakadt az eső, és lehet, hogy a jövőhétvégén is fog. Most meg nagyon jó idő van.
Tény és való, eddig egyfolytában zuhogott az eső, most azonban meglepően kellemes, napsütéses időjárás volt odakint. Tehát ki akar vinni. Legalább ennyit tudok.
Várakozva nézett rám, ami egyszerre volt bizalomgerjesztő és nyugtalanító. Tudván, hogy milyen baromságokra képes... És amit én tudok, az csak az, ami kiderült.
- Tök jó lesz, ígérem.
Gyenge vagyok. Minden kétséget kizáróan gyenge vagyok. Szörnyű!
- Na jó. De csak ha nem tart túl sokáig – tettem még gyorsan hozzá, fenntartva az elfoglalt ember imidzsemet.
- Az csak rajtad áll – vont vállat vigyorogva. – De úgysem akarod majd abbahagyni.

Elindult a portrélyuk felé, én meg kétségbeesetten követtem. Mibe egyeztem bele!?
Hirtelen megtorpant, megfordult, és végi nézett rajtam.
- Nem akarsz előbb átöltözni?
- Mi?
- Hát, én a helyedben nem jönnék szoknyában. Mondjuk én amúgy sem – töprengett el.
Mivel még mindig nem tudtam, hogy mihez kéne felöltöznöm – és ezt semmi pénzért nem vallottam volna be neki – ignoráltam az utóbbi kijelentését, és egy mardekárost megszégyenítő ravaszsággal tettem fel a kérdést:
- Szerinted akkor mit vegyek fel?
Ismét végignézett rajtam, aztán kipillantott az ablakon, majd végül megint rajtam állapodott meg a tekintete.
- Jó idő van, szóval trikó meg rövidnadrág. És szerintem talár sem kell, csak akadályozna.
- Jó – mondtam, bár nem győzött meg teljesen.
- Itt megvárlak – közölte velem, és mit volt mit tennem, felmentem öltözködni.

Felnyitottam az ládámat, és kihalásztam az összes rövidnadrágomat – ami hármat jelentett. Egy sportos lila, egy farmer, meg egy elegánsabb, masnis. Gyorsan mérlegeltem, és a farmer mellett döntöttem, mivel azzal tudtam a legkevésbé mellé lőni. Belebújtam, és rátértem a következő pontra. Pántos felsőm kettő van, de az egyik elnyúzott, azt pizsinek használom, a másik meg túl kivágott. És mivel épp azzal szándékoztam nem tudom mit csinálni, aki közölte velem, hogy nincs mellem, nem szándékoztam azt a darabot választani.

Gyorsan Fely ágyához léptem, és gyengéden végigsimítottam a lány arcán, mire megébredt.
- Hmm?
- Kölcsön kérhetem az egyik felsődet?
- Amit csak akarsz – motyogta.
Kivettem a ládájából a fekete, vastag pántú trikóját és sietve magamra kaptam. Még az éjjeliszekrényemre pillantva megláttam egy hajgumit, amit gyorsan a csuklómra húztam, és visszamentem a klubhelyiségbe.

James a kanapén feküdt, és az én könyvemet olvasta. Lehet valaki ennél bunkóbb?
Kikaptam a kezéből a könyvet.
- Nem olyan rossz, bár az elején sok nevet kell megjegyezni.
- Csak négyet – keltem a könyv védelmébe. – És nem kérdeztem a véleményed.
Megvonta a vállát, és felállt.
Ismét végignézett rajtam – tíz perc alatt harmadjára, ezzel már nagyon zavarba hozott, főleg hogy nem volt rajtam talár.
- Így jó leszel – bólintott elégedetten. – Mehetünk?
- Igen – feleltem, és ezúttal én mentem előre, mintha legalábbis tudnám, hogy hova megyünk. Azzal mondjuk tisztában voltam, hogy ki, úgyhogy a tölgyfaajtóig mehettem volna elől, de James már a hetediken megragadta a karomat, és egy rejtett járat mögé húzott, hogy ott menjünk le a lépcsők helyett. A sötétben botorkálni tényleg sokkal jobb.

A földszinten kötöttünk ki, és egy szűk folyosóról a nagyterem közelében bukkantunk ki.
- Reggeliztél már? – kérdezte a fiú, mire megráztam a fejem. – Pedig kéne, szükséged lesz energiára.
Na jó, most már tényleg fogalmam sem volt, hova visz. Legnagyobb bánatomra a barátnőimmel elkerültük egymást, így kénytelen voltam egyes egyedül James Potter nemes társaságában elkölteni a reggelimet. Egyébként meglehetősen idegesítő volt, még abba is beleszólt, hogy mit és hogyan eszek. És elmesélte, ő hogyan eszi a croissant-t (amit most én is ettem), és miért úgy. Meg azt is hogy ma reggel mit evett, és mit ettek a barátai, és ő azok közül mit szeret és mit nem. Ha egyszer megbetegszik, onnan tudom majd, hogy valami baja van, hogy öt percre csöndben marad.

A nagyon hosszúnak tűnő reggelim után tehát kiléptünk a parkba. Friss virágillat szállt a levegőben, a nap pedig hét ágra sütött. Azonban egészen hűvös volt.
- Azért nincs annyira meleg, mint mondtad – szóltam, és igyekeztem úgy követni, hogy az ne tűnjön követésnek.
- Hát ja.
- Akkor miért mondtad, hogy jöjjek ilyen nyárias öltözékben? – kértem számon.
Egy pillanatra megtorpant, rám nézett, és így szólt:
- Csak reméltem, hogy ezt a nadrágot veszed fel.
Folytatta az utat, míg én ledöbbenve álltam pár másodpercig. Végül a nyomába eredtem, és már épp magyarázatot követeltem volna, amikor feltűnt, hogy merre vezet az utunk.
- Ó, kviddicsezni megyünk! – kiáltottam fel. Végre eszembe jutott az is, hogy mit beszéltünk meg a nagyteremben.

James ismét megtorpant, és őszintén felnevetett.
- Te ezt eddig nem tudtad?
- Elfelejtettem – vallottam be, mert az előző megszólalásomat már nem tudtam visszavonni, így is úgy is beégtem.
- Ezt hogy lehet elfelejteni? – kérdezte, még mindig a nevetéstől pukkadozva. – És egész eddig csak jöttél, és azt se tudtad, hova megyünk?
- Igen. Ez van. Döntsd el, hogy még nevetgélsz itt egy darabig, vagy kviddicsezünk is, mert ha nem, én visszamegyek.
Nagy nehezen abbahagyta a nevetést, és folytattuk az utat.
- Mondjuk – szólaltam meg, amikor már az öltözők közelébe értünk –, ha hoztál volna seprűt, akkor megsejtem, hogy hova megyünk.
- A tegnapi edzés után itt hagytam a sajátomat, hogy azon gyakorolhass. – Kinyitotta az öltöző ajtaját, és maga elé engedett.

Még sosem jártam itt, úgyhogy érdeklődve néztem szét. Körben majdnem végig padok álltak, csak úgy, mint a terem közepén. Jobbra elöl egy ajtó nyílt a csapatkapitányi fülkébe, hátrébb pedig a zuhanyzók felé.
- Mehetünk? – kérdezte James, miután megragadta a falnak támasztott seprűjét. Bólintottam, és kimentünk a pályára.
Furcsa volt a lelátók kereszttüzében állni, biztos nagyon izgulnék, ha nekem kéne itt megjelennem minden meccsen. Mivel a pálya szélvédett volt, most valóban egész melegnek érződött a levegő.
- Mikor repültél utoljára? – kérdezte James, amikor nagyjából a pálya közepére értünk.
- Elsőben.

Elmerengve nézett rám, és amikor észrevette, hogy ez meglehetősen zavar, kiült az arcára a szokásos idegesítő vigyora. Végül a kezembe nyomta a seprűt.
- Lássuk, mire emlékszel. Pattanj rá.
A lábam közé emeltem a márkás holmit, de még rá se engedtem a súlyom, amikor megszólalt.
- Hátrébb ülj, így nem lesz jó.
Előrébb húztam egy picit, de az valószínűleg nem volt elég, mert közelebb hajolt hozzám, és óvatosan húzott még pár centit.
- Így tökéletes – jelentette ki aztán. Nagyon kínosan éreztem magam, és valami remek mentőötleten gondolkodtam, hogy inkább örökre elhagyhassam a stadiont, de persze semmi jó nem jutott az eszembe. Jaj nekem! – Oké, a kezed nagyjából jó, csak ezt picit hátrébb – magyarázta, és közben a megfelelő helyre tette a jobb kezem –, ezt meg előrébb, így. Úgy sem volt rossz, ahogy eredetileg fogtad, de így könnyebb irányítani.
- Ühüm – bólogattam, csak hogy én is mondjak valamit.
- Na, szállj fel, de csak olyan magasra, ahol nem félsz. És ha minden jól megy, akkor tegyél egy kört – magyarázta olyan komolyan, mintha valami életmentő műtétre készülnénk. Valószínűleg ő tényleg ennyire is komolyan vette a repülést.

Bólintottam és elrugaszkodtam a földről.
Az igazság az, hogy elsőben az egyik kedvenc órám volt a repüléstan, és sajnáltam másodikban, hogy nem folytatjuk. Nem féltem a magasban, és úgy éreztem, minden tudásom, amit akkor megszereztem, most visszajött.
- Itt jó lesz? – kiabáltam le, amikor már elég magasra szálltam. James alattam meglepetten bólintott, gondolom nem számított rá, hogy ilyen magasra megyek. Pedig azt én sosem mondtam neki, hogy nem tudok repülni, csak azt, hogy még soha nem kviddicseztem. – Megyek egy kört jó? – kiáltottam, de meg se vártam, hogy ismét bólintson, elindultam a póznák felé.

A seprűje sokkal jobban repült, mint anno az a Kométa, amin gyakoroltam. Könnyebb volt gyorsítani, egyszerűbben lehetett irányítani, nem húzott félre és még csak nem is rázott. Olyan volt, mintha egy felhőn szállnék. Megkerültem a karikákat, és visszarepültem oda, ahonnan felszálltam, bár a landolásnál kicsit elszámoltam magam. Erősebben értem volna földet, mint kellett volna, és elestem.
- Jól vagy? – kérdezte James, és felsegített a földről.
- Igen, csak lehorzsoltam kicsit a... térdem – fejeztem be, de ő addigra már a seprűjét vizsgálta. Rám pillantott, és bólogatott, mintha egész eddig rám figyelt volna. – Láttam – közöltem vele.
Ártatlanul mosolygott, aztán még mentés gyanánt hozzá tette:
- Két hét múlva meccsünk lesz. – Látta, hogy ez nem elég érv számomra, így inkább témát váltott. – Nagyon jól repülsz. Egyenletesen gyorsítasz és a kanyart is szépen vetted be. A landolást viszont még gyakorolni kéne.
- Ha nem mondod, nekem eszembe se jut – pislogtam rá.
- Na menj föl, és próbáld meg megint.
Nem tetszett, hogy parancsolgat, de hát ezt vállaltam, amikor megbeszéltük, hogy ő segít nekem.

A landolás most sem ment. Valójában sosem sikerült még, elsőben is mindig úgy értem földet, hogy estem egy hatalmasat. A harmadik szerencsétlen próbálkozás után ezt kénytelen voltam neki is elmondani.
Rövid ötletelés után kitalálta, hogy szálljak kicsivel a feje fölé, és majd segít. Tettem tehát, amit mondott, ő meg nyújtózkodva megfogta a jobb kezével a seprű nyelét, a ballal meg a derekam.
- Ha most hirtelen elindulnék, te elesnél? – kérdeztem mellékesen.
- Igen, szóval ne tetted. Ugye nem akarod? – kérdezte, és láttam a tekintetén, hogy nem biztos a válaszban. Vetettem rá egy ördögi pillantást, hogy ne is legyen biztos benne. – Szóval – kezdte, és megfontoltan inkább enyhített a szorításon a derekamon –, lassan indulj lefele, de hagyd, hogy én irányítsak.
Ereszkedni kezdtem, de így, hogy segített nem egy hirtelen becsapódás lett az eredmény, hanem egy egész elfogadható landolás. Megismételtük még párszor a dolgot, végül pedig hagyta, hogy egyedül csináljam. És sikerült! Életemben először nem tanyáltam hatalmasat, ahogy a földre érkeztem a seprűvel.
A probléma nem oldódott meg teljesen, mert magasabbról és nagyobb sebességgel továbbra is bénáztam. James addig nem akart tovább menni a labdázásra, amíg ez nem megy.

Eltűnt pár percre, aztán visszatért egy másik seprűvel. Velem együtt felszállt, és lassan mutatta mellettem, hogy mit is kéne csinálnom – csakhogy így sem ment. Nem adta föl, egyik kezével átkarolt a levegőben, a másikkal meg az én seprűmet fogta.
- Nincs ennek valami kevésbé ölelkezős módja? – érdeklődtem.
- Úgy látom, neked csak így megy – vont vállat, és nem úgy tűnt, hogy nagyon bánja.
Egyébként igaza volt, mert pár gyakorló kör után megint sikerült egyedül is sikert aratnom. Még meg is tapsolt, amikor először landoltam magasról, gyors sebességről lelassítva, én meg meghajoltam, ha már egyszer ilyen jól játszotta a közönség szerepét.

Jöhettek végre a labdák. A kvaffal kezdünk gyakorolni. Nehéz volt egyszerre tartani az egyensúlyt és elkapni a labdát, de pár leejtett labda után sikerült belejönnöm a dologba. Amikor már jól ment, James nehezítés gyanánt kitalálta, hogy egymással szemben folyamatosan haladjunk körbe. Mivel így is jól ment a passzolgatás, különböző magasságokból is gyakoroltuk, végül pedig rendesen, menet közben dobáltuk a labdát. Bénáztam persze sokszor, de szerintem egy kezdőhöz képest elég jól ment.

Amikor a kvaffot meguntuk, jöttek a gurkók.
- Szerintem ezt előbb a földön próbáld meg – javasolta James, és volt ráció az ötletében. Kiengedte az egyik agresszív labdát, én meg terpeszállásban, az ütővel a kezemben vártam, hogy támadjon. Úgy éreztem magam, mint valami baseball játékos. Egy hatalmas ütéssel eltérítettem a felém közeledő labdát, és ettől olyan büszke voltam, mintha egy meteoritot ütöttem volna el, ami a Föld felé közelít.
- Sikerült! – ujjongtam, és örömömben majdnem nem vettem észre, hogy a labda ismét közelít. Nem volt időm felemelni az ütő, így inkább hasra vetettem magam.
- Látom, te ma egyfolytában a földön kötsz ki – jegyezte meg James. – Csak tudod, a kviddicset a levegőben játszák.
- Haha – szóltam, ahogy feltápászkodtam. – Akkor irány a levegő.

Kettő alkalommal sikerült kivédenem magam a gurkó ütése elől. Egyszer elrántottam a seprűt, egyszer pedig akkorát lendítettem az ütőn, hogy átfordultam a seprűn és leestem. De legalább a labdát is eltaláltam. James, aki föntről jól szórakozott rajtam vidáman lekiáltott:
- Nagyon jól megy! Szerintem kiengedhetjük a másikat is nehezítés gyanánt.
Fáradtan elterültem a földön és bemutattam neki.

Végül a cikeszt is szabadjára engedtük. Kétszer levadásztam, utána pedig versenyeztünk egyet. Egy centire volt a kezemtől, amikor elkapta előlem. Direkt hagyta, hogy azt higgyem, hamarabb elkaphatom mint ő.
- Ez gonosz volt – jegyeztem meg, amikor már a földön voltunk.
- Ilyen a sport – vont vállat önelégülten.
- Egy „Csodálatos vagy kezdőhöz képest, Lily!"-t azért megérdemelnék szerintem – jegyeztem meg büszkén.
- Igen, de akkor én is megérdemlek egy „Nem csak nagyon jól nézel ki, de fantasztikus kviddics oktató is vagy!"-ot.
- Te enélkül is épp elég egoista vagy. – Lassan sétáltunk a pálya füvén. Mostanra tényleg nagyon jó idő volt, sőt a mozgástól nagyon kimelegedtem. Próbáltam magam legyezni a kezemmel.
- Lezuhanyozhatunk, ha gondolod – biccentett James az öltözők felé.
- Köszönöm, de nekem megteszi a kastélyban is – mosolyogtam rá erőltetetten. Mik ezek a célozgatások ma? Vagy csak én vagyok tiszta hülye és gondolok bele többet? Végül is, megvárhatjuk egymást az öltözőben. És valószínűleg tényleg csak segítség gyanánt ölelt át. De a rövidnadrágos akkor mi volt? Vagy azt ironikusan mondta, és pont hogy nem tetszik neki a nadrágom? De akkor miért nézett meg annyira? Főleg úgy, hogy neki barátnője van. Vagy épp azt nézte, hogy én mennyivel rondább vagyok, mint Leila? Valaki mondja meg!


A barátnőim nem sokat segítettek.
- Lily! Hol voltál eddig? Ugye nem Pitonnal? – kérdezte Gweny számonkérően, amikor beléptem a szobánkba.
- Nem. Jamesszel – feleltem rekedtesen, mert még mindig a korábbi gondolatok cikáztak a fejemben.
- És miért van rajtad Felicia fölsője? – érdeklődött Alice. Eddig az ágyán heverve olvasta a Szombati Boszorkány legújabb számát, de most érdeklődve nézett rám.
Almira, aki a körmét lakkozta eltátotta a száját.
- Na jó! Mit csináltatok? Kiöltözöl, eltűnsz fél napra egy fiúval, majd kócosan, ziláltan és sebes térdekkel térsz vissza.
Ez így szörnyen hangzott, szóval a kezembe temettem az arcom, és kínosan elnevettem magam.