1973. november 18.

Alice új verseket írt. Szerintem magával ragadhatta a közelgő karácsony bája, mert mindegyiknek ünnepi hangulata van. Kedves tőle, hogy megmutatta, tudom, hogy nem szereti másoknak mutogatni őket. Azt mondta, ezek még szerinte is egész jók lettek, úgyhogy láthatom.
Kár, hogy a többit egy titkos mappában őrzi, biztos azok is remekül sikerültek. De hát ne legyek telhetetlen!


1973. november 20.

Végre sikerült beszélnem Gwendolynnal. Megkérdeztem, hova tűnik esténként. Aranyos volt, halványan elmosolyodott, és ezt mondta:
- Figyelmes és kedves vagy, Lily. De nem kell aggódnod. Néha csak szeretnék egyedül lenni. Kiülni egy ablakba, és nézni a holdat. Sokaknak fel sem tűnik, hogy milyen gyönyörű. Máskor pedig csak úgy érzem, hogy gyakorolnom kell.
- A tanórákra? – kérdeztem.
- Az életre.
Igaza van. Durva dolgok történnek kint, és felesleges magunkat álomvilágban ringatni, csak mert a kastély falai megvédenek minket.



1973. november 24.

Ez a meccs valami borzalmas volt. Szegény hollóhátasok! De legalább nyertek.


1973. november 25.

Perselus szerint semmi baj nem volt azzal a mérkőzéssel. Néha nagyon ki tud készíteni. Mintha bizonyos időközönként elkapná valami mardekáros hév, és nem érdekelné semmi más, csak a házának a tagjai. Ilyenkor alig beszél velem, helyesli a támadásokat, amiket a többiek más, ártatlan diákokkal szemben követnek el, és épp olyan undok ő is.
Aztán valami miatt megváltozik, kedves lesz, leszólja a mardekáros barátait, ellenzi, amit tesznek és egyet ért velem. Majd kezdi elölről.


1973. december 14.

Ma este megünnepeltük Almira szülinapját. Még Roxmortsban vettünk neki néhány ajándékot közösen, ő pedig izgatottan bontotta ki őket.
- Ó, milyen szép! – vette kézbe a nyakláncot, ami a hangulatától függően változtatta a színét. Rögvest a nyakába akasztotta, az pedig sárgává változott, benne babarózsaszín mintával. Kibontotta a másik ajándékunkat is: egy plüss malac. Nevetve nézett ránk. Nem sokkal a roxmortsi hétvége előtt mesélte, hogy a farmjukon nincsenek disznók, amit igencsak nehezményez, mert régen voltak, de mindet eladták, pedig amikor kicsik, kifejezetten cukik. Úgyhogy most kapott egyet, még ha nem is igazit. Tekintve, hogy mágikus, röfögni azért tud. – Édes, kis malacom – ölelte magához vigyorogva.

A szülinapozás tehát jól telt. Sőt, mivel már tudjuk, hol a konyha, szereztünk neki sütit.
- Egyébként – mondta, miközben már vagy a hetedik szeletet tömte magába – többet nem is kell elmennünk Lumpsluck partijába. Már tudunk magunknak sütit szerezni.
Igen, ez azért nagy megkönnyebbülés.
Alice, akinek a haja mostanában a csapadékos időjárásnak köszönhetően a szélrózsa minden irányába meredezik, hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Olyan rossz az?
- A Lump-klub? – vontam fel a szemöldököm.
- Az – bólintott Gweny.
Mondjuk, hármunk közül még mindig én viseltem a legjobban. De való igaz, elég volt. Már csak Lumpit kell majd leráznunk valahogy. Elvégre, már van sütink.



1973. december 16.

Felicia kitalálta, hogy menjünk ki, és élvezzük kicsit a havat. A többieknek nem volt kedve velünk tartani, így kettesben mentünk ki a parkba. Idén elég későn kezdett havazni, mostanra viszont úgy tűnt, az időjárás próbálja behozni a lemaradását: majdnem térdig érő hó esett.
Fely vékonyka lábai mély nyomot hagytak, és gyanítottam, hogy mögöttem is hasonló a helyzet.
Amikor kikászálódtunk arról a részről, ahonnan nem takarították el a havat, figyelmetlen lépéseket tettem, és megcsúsztam a jégen. Felsikoltottam, és elkaptam a barátnőm kezét, aki nem számított erre, így őt is magammal rántva értem földet.
- Ne haragudj! – térdeltem fel. – Jól vagy?
Mosolyogva bólogatott, és óvatosan feltápászkodott a földről, de alig tett egy lépést, ismét elesett.
Térden kúszva – közben megállíthatatlanul kacagva – jutottunk át a belsőudvaron.

Amikor végre ismét a hóban lépkedtünk, megkérdeztem:
- Mit csináljunk?
- Építsünk hóembert! – indítványozta. A friss hó azonban sehogy nem akart megtapadni. Úgy tűnt, nem nagyon zavarja, mert megvonta a vállát. – Akkor csináljuk hóangyalt.

Elfeküdtünk, a fejünk összeért. Ismét hullani kezdett a hó, ő meg kinyújtotta a nyelvét. Követtem a példáját, aztán hirtelen felpattantam.
- Kapj el, ha tudsz! – kiáltottam, és amilyen gyorsan csak tudtam, szaladni kezdtem. A körülményeket figyelembe véve ez igencsak lassan ment. Fely még így is lemaradt mögöttem, egészen addig, amíg a köpenyem széle bele nem akadt egy bokor kilógó ágába. Ekkor behozta a lemaradást, és rám vetette magát, minek következtében ismét elestünk. Arccal a hóban feküdtem, és csak nevettem. Felicia kacagva megfogta a fejem, és felemelte.
- Lily! Tiszta hó lesz az arcod. Nem is... Már az – mondta.
- A tiéd is.
- Nem is!
- Már igen! – nevettem, és egy nagy adag havat nyomtam a képébe.
- Na megállj! – kiáltotta, és rám vetette magát.
Teljes erőbedobással zúdítottuk a havat a másikra. Engem szinte teljesen belepett a hó, ő meg egyszer csak felkiáltott:
- Jaj, ez bement a ruhám alá! Merlin, de hideg! A hasam! Jaj de hideg! Jaj, de hideg! – Felállt, és ugrálni kezdett, mintha attól jobb lenne. Alig bírta kiszedni, amikor viszont sikerült, fáradtan leereszkedett mellém. – Hát ez meleg volt – sóhajtotta.
- Nem inkább hideg? – érdeklődtem.
- Tudod, hogy értem – nevetett, és megdobott hóval.


1973. december 21.

Otthon, édes otthon!
A tegnapi nap kész katasztrófa volt.
Akkora hó esett, hogy a hintók nem tudtak elindulni. Addig húzták a tanárok az időt, míg végül kiderült: este kezdjük meg az utazást.
Ez egyébként nagyon hangulatossá tette az egész vonatutat. Miután felszálltunk, csodálkozva állapítottuk meg, hogy a szokásos ülések helyett ágyakat kaptunk. Odakint sötét volt már, szállingózott a hó, a kupékban és a folyosókon pedig gyér, de hangulatos világítás szolgáltatta a fényt.

A csomagjainkat lepakolva, az egymással szemben elhelyezett, három-három férőhelyes ágyakba vackoltuk magunkat. Alice és Fely között helyezkedtem el. Utóbbi hamarosan elaludt, a többiekkel pedig halkan beszélgettünk. A vonat kellemesen ringatózott, és végig az járt a fejemben, hogy hamarosan újra találkozok a családommal. Olyan jó lesz őket ismét látni! Nagyon hiányoznak minden egyes nap.
A büfés boszorkány most meleg teát árult – meg persze egy-két édességet. Lassan elkortyolgattuk, aztán Gwen és Almira is elaludtak. Alice-szel egymás felé fordulva váltottunk pár szót, de hamarosan minket is elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy pisilnem kell. Már megint a tea...
Megpróbáltam úgy kimászni az ágyból, hogy a többieket ne keltsem fel – talán sikerült, de Alice eléggé mozgolódott. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de még mindig sötét volt odakinn. A mosdónál összefutottam Remusszal. Már a kilincsen volt a keze, amikor észrevette, hogy közeledem felé. Megvárt, és mindentudó mosollyal nézett rám.
- A tea?
- A tea – bólintottam.
Előzékenyen maga elé engedett. Mint kiderült, nem csak mi ittunk abból a hülye teából, hanem néhány mardekáros, akik szintén ezt az időpontot választották, hogy meglátogassák az illemhelyet.
Így hát amikor kiléptem, nem túl szívderítő látvány fogadott. Hárman voltak, és a vonat falához szorították Remust.
- Mit ólálkodsz itt ilyenkor? – kérdezte tőle az egyik. Persze jóval idősebb volt nálunk. A kisebbeket mindig könnyebb bántani.
- Bármilyen meglepő is, azért vagyok a mosdó közelében, mert használni szeretném – közölte Remus viszonylag higgadtan. Az őt provokáló fiú behúzott neki egyet. Szinte még nekem is fájt. Azonnal rászegeztem a pálcámat, és rászórtam egy kábítóátkot.
- Hogy merészeled? – kiabálta a megmaradt kettő közül a kövérebb. Ekkor vették csak észre, hogy ott vagyok.
- Mégis mi bajotok van Remusszal?! – kérdeztem emelt hangon. Rettentően ideges voltam, mert egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy még a szünet előtti utolsó percekben, amiket együtt töltünk, muszáj szítani a feszültséget. Könyörgöm, karácsony, szeretet ünnepe, ezek meg itt balhéznak. Ráadásul pont egy olyan embert szemlélnek ki maguknak, aki soha nem ártott nekik.
- Lássuk csak: vérárulókkal barátkozik, mint Potter, sárvérűekkel, mint te; a ruhája szakadt, ő maga meg betegesnek néz. Kell a francnak, hogy ránk ragassza, bármi nyavalyája is van.

A hangos szóváltás következtében néhány kupé ajtaja elhúzódott – bizonyára felébresztettünk néhányakat.
- Nem kéne félned semmilyen betegségtől, ha távolt tartanád magad tőle! – Azért a hangomban több volt a bátorság, mint a szívemben. De nem baj, nem hagyom, hogy bántsák.
- Hagyd, Lily – szólt Remus. A kezét az arcához tartotta, az orrából folyt a vér. – Nem érdemes olyanokkal vitatkozni, akik maguk sem értik, hogy mi bajuk.
Igaza volt. Ezek mondvacsinált indokok voltak. Egyszerűen csak bele akartak kötni valakibe, és épp ő volt ott.
A mardekáros azonban nem díjazta Remus szavait, ököllel a hasába vágott, mire a fiú összegörnyedt.

Dühös voltam, nagyon dühös, és egyetlen varázslattal mindkét fiút elkábítottam, és azzal a lendülettel a folyosó másik végéig taszítottam. Utána döbbenten pillantottam a kezemre, benne a pálcámmal. Nem hittem volna, hogy tudok ilyet.
És még mindig mindenki, aki kijött a kupéjából, csak nézett. Senkiben nem volt annyi, hogy kiálljon a fiú mellett, vagy legalább most odamenjen hozzá segíteni. Átkaroltam, és a mi fülkénkhez vezettem, ahol aztán becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Jól vagy? – kérdeztem. Úgy sajnáltam!
- Persze. Egy kis orrvérzés igazán semmiség – suttogta Remus, hogy ne ébresszük fel a többieket.
- De az, ha nem magától vérzik, hanem mert képen töröltek. – Résnyire szűkített szemekkel néztem rá. – És a hasad? – kérdeztem.
- Kicsit még fáj, de megleszek.
- Ne törődj azzal, amit mondtak. Hülyék, és utálatosak – mondtam, mire egyetértően bólintott.
Visszakísértem a kupéjához. Bent Peter halkan hortyogott. Remus elhúzta a fülke ajtaját, aztán még rám mosolygott és intett egyet.


Kalandos volt tehát a hazaút. És itt még nem értek véget a dolgok.
Reggel Almira keltett minket, majd mind kimásztunk az ágyból, és a holminkkal együtt a csatlakoztunk a folyosón hömpölygő sokasághoz. A vonatról leszállva mondhatni egyenesen Gweny családjába botlottunk. Üdvözöltük Mr. és Mrs. Flintet – előbbi megtermett, magas férfi, fekete hajjal és bozontos szemöldökkel, utóbbi pedig karcsú, mindig mosolygós hölgy – akik rögvest a karjaik közé zárták egy szem lányukat, illetve köszöntünk Gabrielnek is, aki tavaly ballagott a Roxfortból. Ő is örömmel ölelte át a kishúgát. Utána azonban hozzánk fordult, pontosabban Almirához.
- A nővéred esetleg... - kezdte, de Almira a szavába vágott.
- Nem tudom, merre van, de csak megtaláljuk.
Így amíg Gweny és a szülei Galenre vártak, Almira és Gabriel Agnes keresésére indultak. Nem sokáig kellett kutatniuk, a lány szinte fellökte a peronon várakozókat, úgy futott a barátja felé. Amikor odaért, szorosan átölelte, Gabriel pedig a karjai közé zárta. Végül a lány felemelte a fejét, és heves csókolózásba kezdtek.
- Meh – kommentálta Almira. Elnevettem magam, és akármennyire is igaza volt, azért remélem, hogy egyszer nekem is lesz valami helyes fiúkám akivel így üdvözöljük egymást.

A nagy tömegben nehéz lett volna bárkit is megtalálni, azonban az emberek hamarosan egyre kevesebben lettek. Elbúcsúztam a többiektől, és útnak indultam megkeresni anyáékat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Perselus mellé keveredtem.
- Szia – köszöntem. Elég kétségbeejtő arcot vágott. – Valami baj van?
- Soroljam? – kérdezte sötéten. Bólintottam. – Nem állt volna szándékomban hazautazni, de az anyám kifejezett kérésére megtettem. Most azonban kaptam egy baglyot, hogy a várttal ellentétben nem tud kijönni elém.
- Ó. Hát gyere velünk.
- Nem akarok a terhetekre lenni.
- Hatalmas teher vagy az autónknak... Hány kiló is vagy? Csakhogy tudjam, ha esetleg miattad robbanunk le.
- Nem így értettem.
Oldalra döntöttem a fejem.
- De más módon meg végképp nem vagy a terhünkre. A szüleim bírnak téged. És mivel úgy is egy helyen lakunk, még csak nem is kell kerülőt tennünk.
Végül tehát együtt kerestük meg a szüleimet. Petunia nem jött – nem akart jönni.
Perrel beültünk hátra, és amíg anyáék a suliról kérdezgettek, karácsonyi dalokat hallgattunk.

Itthon Petunia szívélyesen üdvözölt – gondolom parancsra –, majd elvonult a szobájába.
Megreggeliztünk, közben pedig beszámoltam mindenről, amit az autóban elfelejtettem mondani. Igyekeztem azért kihagyni a mardekárosokról szóló részeket.

Napközben tévéztem – annyira hiányzik – utána pedig forró vízben megfürödtem, és bekuckóztam magam az ágyba.

Ma anyáék már dolgozni mentek, de természetesen a karácsonyt majd együtt töltjük.



1973. december 25.

Petunia továbbra is goromba, de nem foglalkozom vele. Próbálok vele nem foglalkozni.
Az elmúlt napokban többször beszólt és sértegetett, de nem reagáltam rá. Inkább sütöttem mézeskalácsot, hogy anyának már ne kelljen, valamint elmentem ajándékokat venni. Amikor a Roxfortban megkérdeztem a lányokat, hogy minek örülnének, azt felelték, hogy mindegy mit kapnak tőlem, csak lehetőleg legyen nagyon mulgis dolog.

Úgyhogy a bevásárlókörutam – ami tekintve a város méretét és boltjainak számát igencsak rövid volt –, abból állt, hogy megpróbáltam megtalálni a leghétköznapibb dolgokat.
Végül Alice számára egy könyv mellett tettem le a voksomat, Gwenynek egy elegáns tollat vettem, Almirának körömlakkot, Felynek pedig egy kis táskát, amibe be tudja pakolni a festékeit meg az ecseteket.

A szüleimnek és Perselusnak még Roxmortsban megvettem az ajándékokat: anyának angyalkás díszt, ami magától repül, apának Bűvös Bizserét, Perselusnak meg egy szép pennát. (Egyébként én Petuniának is vettem ajándékba hétköznapi kesztyűket, hogy ne kelljen aggodalmaskodnia, de neki nem tetszett. Hát persze.)

Itthon jól telt az ajándékozás a zsémbes nővérem ellenére is. Apa vett nekünk egyforma, ronda karácsonyi pulcsit, és azon nevettünk, hogy még csak el sem tudjuk dönteni, négyünk közül kinek áll a legjobban. Ezen kívül családilag kaptunk egy magnót. (Érdekelne, hogy milyen, de valamilyen rejtélyes módon már Petunia íróasztalán foglalja a helyet.)
Degeszre tömtük magunkat sütivel, és nem kapcsoltunk lámpákat – csupán a díszítés fényei világítottak. És ez így volt a legjobb.


1974. január 1.

BOLDOG ÚJ ÉVET!