1973. szeptember 1.

Különös, hogy már harmadjára indulok a Roxfortba. Nyáron mindig olyan, mintha csak álmodtam volna az egész tanévet, aztán ilyenkor fel kell szállni a vonatra, és elutazni egy varázslóiskolába. Pár éve ezt el se tudtam volna képzelni, bár persze mindig reménykedtem, hogy egyszer velem is valami különös dolog fog történni, mint a kedvenc könyveim szereplőivel. És lám, idén már harmadjára történik csoda!

Az állomáson hamar összefutottam Gwenyvel. Mindketten elbúcsúztunk a szüleinktől, aztán felszálltunk a vonatra, mert már nem sok idő volt az indulásig.
- Jól telt a nyarad? – kérdeztem, miután lepakoltuk a cókmókjainkat.
- Jól. – Ezt olyan hangon mondta, mintha épp az ellenkezőjét állította volna. – Voltam bent a minisztériumban apával, meg két hetet vidéken, a nagyszüleimnél. Otthon sütöttünk finom sütiket, és néhányszor elmentem egyedül gyümölcsöket venni, amit aztán a többiek rögvest befaltak – jelent meg egy apró mosoly a szája sarkában. – Neked? – kérdezte, és rám pislogott azokkal hatalmas, fekete szemeivel. Azt hittem, menten elsírja magát.
- Baj van?
Szégyenlősen vállat vont.
- Baj mindig van.
- Most épp mi?
Kinézett az ablakon a peronon álló felnőttekre.
- Most? Csak épp annyi, hogy idén Gabriel már nem jön a Roxfortba. Semmi tragédia, csupán hiányozni fog. Ő is.
- Meg a szüleid – döntöttem oldalra a fejem, mert teljesen megértettem, nekem is nehéz volt a családomat otthagyni.
Gweny az ajkába harapva bólintott, és eltűrt egy fekete tincset a füle mögé.
- Legalább Galen itt lesz veled – mosolyogtam rá, mire bólintott. Egy testvérére továbbra is számíthat a Roxfort falain belül. Meg persze ránk is, de az embernek mindig jól esik a tudat, hogy a családja mellette áll, és segít.

Ekkor elhúzódott a kupé ajtaja, és Alice lépett be.
- Sziasztok! – köszönt vidáman. – Mi újság veletek?
- Semmi különös – vontam vállat.
- Az nem sok – mondta. – Jaj, én annyira várom! – sikkantotta aztán. – A finom kaják, a tanórák, a sok hülyülés... Fuu! Megyünk, Roxfort! – örömködött, és elterült mellettem.
- Veled mi van? – nevettem.
- Lázban égek!
A vonat szép lassan elindult, az kupénk előtt pedig megjelent Almira. Kihúzta az ajtót, de nem foglalkozott velünk.
- Tudom, Agnes! – kiáltotta mérgesen a testvérének, aki a húga hangerejéből ítélve a vonat másik végében lehetett. Almira mérges tekintete helyét hatalmas mosoly vette át, amikor felénk fordult. – Sziasztok! Á, de jó újra látni titeket! Annyira hiányoztatok!
Na, úgy tűnik nem Alice az egyetlen, aki lázban ég.
Nem sokkal később Felicia is betoppant.

Miután Almira végigölelgetett mindenkit, és végre leült, átbeszéltük, hogy kinek hogyan telt a nyara. Alice-ék két napra elmentek valami szállodába, ahol egy hatalmas medence is volt, de egyébként a legtöbb idejét otthon vagy James Potternél töltötte. Almira elmesélte, hogy ő is volt náluk, meg hogy Gemellával elmentek sátorozni a hegyekbe.
Fely azt mesélte, hogy ő is kirándulni akart, de nem volt kivel. Végül már a húgát is magával vitte volna, de azt meg a szülei nem engedték, mondván ő még kicsi hozzá. A nyár nagy részében egyedül bóklászott a városban.

A vonatút hamar eltelt, a hosszú út után pedig jó volt végre leszállni. Csodálatos érzés volt ismét a Roxfrort falai közt járni. A beosztás és a lakoma után feljöttünk a szobánkba és befészkeltük magunk az ágyba. Olyan jó ismét elmerülni a puha takarók közt! Annyira hiányzott!



1973. szeptember 2.

ELEGEM VAN!
Hogy lehet valaki ilyen!?

Na jó.
Az egész azzal kezdődött, hogy későn keltünk fel. Mire a nagyterembe értünk, csoda, hogy volt még reggeli. Nekiláttunk az étkezésnek, amikor McGalagony lépett oda hozzánk, és kiosztotta az órarendeket. Mivel Alice úgy tudta, hogy a fiúk már voltak reggelizni, a tanárnő odaadta nekünk az övékét is.
A reggeli befejeztével visszaindultunk a klubhelyiségbe. Még mindannyiunknak jutott eszébe valami érdekes nyári sztori, így leginkább ezekről beszélgettünk a lépcsőkön masírozás közben. Almira szóba hozta, hogy náluk nyaraltam, és persze nem bírta ki, hogy el ne mondja: sikerült rávennie, hogy vegyünk melltartót.
Na és ez a szemét kihallgatta! És akkor szép csendben, magában megjegyzi? Nem! Beszólogat!
Megkérdezte, hogy minek veszünk melltartót, ha nincs is mellünk! Mi köze hozzá? Főleg, hogy amúgy van. Jó, nem nagy, de na!
És akkor, ha ez még nem lenne elég, még Alice-t is jól vérig sértette. De legalább hozzávágtam az órarendeket.

Na mindegy. A nap nagy részében felváltva szidtuk. Ez mondjuk jól esett.
Délután aztán valaki kopogtatott az ajtón. Fely vidáman kitárta. Sirius Black állt előtte, teljes valójában.
- Szia – vigyorgott rá Felicia.
Sirius, úgy tűnt, nem érti, miért vigyorog – nem mintha, mi tudnánk, de nem igen lehet levakarni a vigyort az arcáról –, így furcsa arckifejezéssel meredt rá. Végül megelégelte, hogy Fely csak áll, és mosolyog, szóval félretolta az útjából, belépett, és alaposan körülnézett. Szemügyre vette az íróasztalon heverő könyveket, az éjjeliszekrényemen álló üdítőket és Gweny ládáját. Aztán a legközelebbi ágyhoz lépett, megnyomkodta a matracot, és felháborodva pillantott fel ránk.
- Ez puhább, mint a miénk!
Almira felvonta a szemöldökét.
- Te azért jöttél, hogy megtapogasd a matracainkat? Egyáltalán, hogy jöttél fel a lépcsőn?
Sirius vállat vont.
- Én elindultam fel, de ledobott. És ezt látta az a srác, nem is tudom mi a neve, lehet Tony, de már biztos láttátok, mert minden este felmászkál a csajához. Talán hatodikos. De várj, nem. Tavaly volt hatodikos, szóval most már hetedikes. Na, és akkor ő mondta... De talán Adamnek hívják. Vagy Danielnek. Nem tudom. Ő mondta, hogy van egy ilyen trükk. Hogy hova léphetsz meg hova nem, miután kimondasz egy varázsigét. De lehet David a neve.
- Aha. És mit akarsz? – kérdezte Almira.
- Jaa! Jaa, igen. Szóval izé – nézett rám. – Jöttem a békámért.
Őszintén szólva semmi kedvem nem volt megkeresni. Szabadon engedtem a szobában, úgyhogy fogalmam se volt, merre van.
Nyűgösen feltápászkodtam az ágyamból, és elhasaltam a padlón.
- NeNi! Merre vagy, békuci?

Az állat hülye gazdája rám meredt.
- Mi az, hogy NeNi?
- Így hívom – pislogtam fel rá. – Ha te nem nevezed el, majd én.
- De nem lehet a neve NeNi – horkantotta, és keresztbe fonta a karjait.
- Azt mondtad, nincs neve, tehát elnevezhettem, aminek csak akartam – feleltem a földön csúszva.
- Jó, akkor van neve. Valami normális – közölte velem bosszúsan.
És akkor abban pillanatban megláttam Almira ágya alatt a békát. Kúszva indultam el felé.
- Igen? És mi? – kérdeztem közben.
- Fú, mit tudom én. Hildegard.

Fely felvihogott, de mi sem bírtuk ki, és nevetni kezdtünk.
- Az neked normális név?
- Nem mindegy nektek?
Elkaptam az ágy alatt bujkáló jószágot, és feltápászkodtam a földről.
- Egyrészt ezt mondhattad volna, amikor kérdeztem – néztem rá. – Másrészt nekem már örökké csak NeNi marad.
- Jó, mindegy – vont vállat, és a szürke szeme egészen kékesnek tűnt. Nem tudom, hogy a dühtől, vagy mert zavarban volt. – Csak add ide ezt a Dimitrijt, vagy kit, aztán hadd menjek.
Elnevettem magam.
- Az előbb még Hildegard volt – mondtam, de azért kezébe nyomtam a békát.
- Most meg már Justus – jelentette ki vigyorogva. – Na csá! – Azzal lépett.
- Szia! – intett neki Fely, aztán becsapta utána az ajtót.
- Ez tiszta hülye – meredtem magam elé. A többiek osztották a véleményem.



1973 szeptember 3.

Ma elkezdődött a tanítás. Életem legszörnyűbb bájitaltanán vagyok túl, azt hiszem. Két hülye osztálytársunk ugyanis nem bírt magával, és egész órán egymást dicsérgették. Mintha lenne miért...
Viszont! Az első legendás lények gondozása óra nagyon mulatságos volt, Ebshont professzor nagyon aranyos.


1973. szeptember 5.

Ma volt életem elő számmisztika órája.
Sajnos nagyon sok mardekáros jelentkezett erre az órára, ők vannak a legtöbben. Öröm az ürömben, hogy Perselus az egyikük. Na mondjuk nem vele ülök, hanem Alice-szel, de azért persze boldog vagyok, hogy ez az óránk is közös.
A tanár, Nounber professzor elég szigorú, de ezzel együtt kedves és segítőkész.
Ma még csak magáról a tudományágról tanultunk, de nagyon várom a következő órákat, mert szörnyen érdekesnek hangzik ez az egész. A számoknak elvileg nem csak mennyiségi, hanem minőségi mutatója is van. Hát, kíváncsi vagyok, nekem milyen eredmények jönnek majd ki!


1973. szeptember 14.

A mai napot Perselusszal töltöttem. A lányok nem örültek neki, szokás szerint. Őszintén szólva ez elég rosszul esik.
Nem várom el tőlük, hogy szeressék, de azért megérthetnék, hogy nekem ő is a barátom. Na, mindegy.
Körbe sétáltuk a Roxfortot, felmentünk a bagolyházba – meglátogattam Tintát –, aztán sötétedés előtt nem sokkal visszamentünk a kastélyba.
Per mesélte, hogy sikerült megint alkotnia egy varázsigét teljesen egyedül. Olyan ügyes! Én ilyenekre biztos nem lennék képes.



1973. szeptember 18.

Gondolhattam volna. Az ember alig teszi be a lábát a Roxfortba, már történik is valami.
Reggel akartam volna beszélni Perrel még az órák előtt, de persze nem volt sehol. Úgy voltam vele, hogy nem baj, úgyis együtt leszünk LLG-n, majd ott váltunk pár szót. Azt azonban sosem találtam volna ki, hogy mi miatt nem jött fel a nagyterembe.

Épp a vajas pirítósom felénél jártam, amikor egész nagy felfordulás kerekedett a nagyteremben. Először a tanárok rohantak el, aztán utánuk néhány diák.
- Mi történik? – kérdezte Alice, bár nem úgy nézett ki, hogy nagyon érdekli, mert egyből a szájába tömött egy hatalmas kanál zabkását.
- Nézzük meg! – kiáltotta Felicia lelkesen, és azon nyomban felpattant, megragadta a karomat, és a következő pillanatban már a pince felé rohantunk a többiekkel.
Az volt a szerencsém, hogy a kezemben maradt a kajám, ugyanis elég sokáig egy helyben ácsorogtunk a tömeg kellős közepén. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna visszamenni, mert még utánunk is sokan a helyszínre tódultak. Így hát, amíg vártunk – ki tudja mire, a többiek fejétől semmit nem láttam – komótosan elmajszoltam a pirítósom.
- Mi történt? – kérdezte Fely a mellettünk álló, nyakát nyújtogató Mark Stebbinstől.
- Állítólag tele van a mardekárosok klubhelyisége kígyókkal – mondta vidáman. – Fogadni mernék, hogy a legnagyobb szájhősök paráznak most a legjobban. – Mi lesz már!? – kiabált aztán előre.
- Kígyókkal? – döbbentem meg. Még a kaja is megállt a számban. – Kígyókkal?
- Aszongyák' – vont vállat a fiú.

A pletyka végül igaznak bizonyult. Miután kinyitották a klubhelyiség bejáratát, a tanárok bementek és eltüntették őket, a mardekárosokat meg kiengedték.
McGalagony nagyon dühös volt, közölte, hogyha kiderül, ki tette ezt, azt azonnal kirúgják. Persze nem jelentkezett senki.
Egész nap mentek a találgatások, de nyilvánvalóan egyik tipp sem bizonyult valósnak.

LLG-re tartva Perselus azt mesélte, hogy egy másodéves fiúnak tűnt fel először a dolog, amikor reggel elindult volna a nagyterembe. Ő figyelmeztette a többieket, de persze mindenki meg akarta magának nézni a dolgot, így szinte másodpercenként nyílt az ajtó, amíg az egyik prefektus végül bezárta.
Írtak egy levelet, amit azonban csak nehezen tudtak elküldeni, mivel sem a szobáikból, sem pedig a klubhelyiségükből nem nyílik ablak.

A levél elküldését végül úgy oldották meg, hogy az egyik ötödéves fiú baglyának a lábára kötötték, a madarat a lehető legkisebb résen kiengedték a klubhelyiségbe, majd gyorsan kimondták a jelszót, hogy belülről kinyíljon a bejárat, és a bagoly ki tudjon röpülni. Kalandos reggelük volt, az egyszer biztos.



1973. szeptember 26.

Ó, ez a hét! És még csak szerda van...
A tanárok mostanra teljes erőbedobással tanítanak, adják fel tucatszám a házikat, és ha ez nem lenne elég, Fely kitalálta, hogy szakkörre akar járni.
- Milyen szakkörre? – ráncoltam a homlokom, amikor megkért, hogy kísérjem el.
- Hát azt igazándiból még nem tudom – magyarázta. – Épp ez a lényeg. Megnézzük mindet, aztán kiválasztjuk a legszimpibbet.
Így tehát hétfő délután a harmadik emelet felé vettük az utunkat és elmentünk egy kóruspróbára.

Flitwick professzor nagyon lelkesen fogadott minket, és nyomban a kezünkbe nyomott egy kis füzetet, ami dalokat tartalmazott.
Nem mi voltunk az egyetlenek, akik most jártak először a próbán. Két negyedéves fiú, meg egy elsős lány jöttek még. (Most ugrik be, hogy én azt a kis copfost ismerem! Vele vesztem össze. Akkor azért volt olyan ismerős...)
A fiúk közül az egyik valószínűleg szintén akaratán kívül volt ott, mert vetett rám egy együtt érző pillantást, a másik hasonlóan lelkes volt, mint Felicia, a kislány meg azt bizonygatta, hogy ő nagyon jól tud énekelni.
Összességbe véve nem volt olyan rossz, de annyira nem is ragadott magával. Legalább megismertem pár varázsló dalt is. Ez az, Lily, művelődj!

Kedden művészet szakkörre mentünk, ahol aztán mágikus ecsetekkel festettünk mozgó képeket. Hát, szerintem az én képem csak akkor mozog, mikor amiatt sír, hogy milyen ronda.
Ma sakkozni voltunk. Itt szeretném megjegyezni, hogy nem tudok sakkozni. Meg azt is, hogy Fely se.
Az igazság az, hogy jók ezek a szakkörök, de szívesebben töltöm a délutánjaimat a barátaimmal vagy akár egyedül. Na meg a tanulás mellett nem is értem, kinek van még ideje meg ereje elmenni ezekre.
Már csak két napot kell kibírnom. Holnap vámpír tanulmányi szakkörre megyünk, utána meg mágia teóriára. (Most komolyan, ki jár ezekre?)


1973. szeptember 29.

Bár már igencsak a végén járunk a szeptembernek, az idő továbbra is egészen nyárias. Délután piknikeztünk egyet Gwenyvel a birtokon, és egészen sokáig kint maradtunk.
Olyan gyönyörű itt minden. A fű még mindig gyönyörű, sötétzöld, itt is és a hegyekben is. A falevelek ezer színben tündökölnek – a legtöbb még zöld, de akad már köztük narancsszín, piros és sötétbordó is. Utóbbiból egyet beletűztem Gweny hajába.
A naplemente is csodálatos volt. Ilyenkor minden narancssárgába borul, a tó pedig visszatükrözi a nap különös ragyogását. Mi csak ott ültünk, és néztük, és azt kívántam, bár több lenne az ilyen gyönyörű, nyugodt, éltető pillanat az életben.