1973. július 1.

Gyönyörű vasárnapi nap van ma, a nyári szünet kellős középén, én pedig alhattam volna, ameddig csak akarok. A szüleim dolgoznak, a nővérem a barátnőjénél aludt, egyértelmű tehát, hogy nincs semmi, ami zavarhatja a nyugalmam. Alapesetben. Csakhogy most koránt sincs alapeset. Én pedig nem arra keltem fel, hogy a csivitelő madárkák elröppennek az ablakom előtt, úgy fél tizenegy tájékán, hanem arra, hogy hajnali hétkor ez a hülye béka a fülembe brekegett.
Természetesen nem én kértem meg a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy kakast helyettesítő békát. Sőt, még csak nem is ők vették nekem. Ami azt illeti, nem is az enyém ez a béka.

Az egész akkor kezdődött, amikor a Roxfort Expresszen kiléptem a kupénkból. Úgy logikáztam, hogyha időben kimegyek a folyosóra, akkor az elsők közt szállhatok le a vonatról, és a több esélyem van arra, hogy meglássam a peronon várakozó szüleimet, mintha már mindent ellepnek a diákok.

A többiek nem osztották a nézetemet. Gweny és Almira azt mondták, ha ők időben le is szállnak, a testvéreiket akkor is meg kell várniuk, Felyt és Alice-t meg szimplán nem érdekelte, hogy kell-e keresgélniük, vagy nem. Miután elbúcsúztam tőlük és kiléptem a folyosóra, csalódottan állapítottam meg, hogy már így is elég sokan vannak. Odafurakodtam a legközelebbi ajtóhoz, és vártam, hogy megálljon a vonat. Közben egyre csak gyűltek a diákok, és egyszer már csak azt vettem észre, hogy Sirius Black áll mellettem. Jó, igazából csak azért vettem észre, mert majdnem rám esett, amikor lefékezett a vonat. Na mindegy. A lényeg, hogy megpróbált mellettem arrébb furakodni – ha jól láttam az öccséhez –, de aztán hirtelen megtorpant. A talárja zsebéhez kapott (amúgy nem is értem, minek volt még mindig talárba; én már az út felénél átöltöztem mugli ruhába), és úgy tűnt lázasan kattog valamin az agya. Közben az első diákok elkezdtek leszállni a vonatról.
A fiú visszafordult hozzám, és a kezembe nyomott egy békát.
- Vigyázz rá a nyáron – mondta, és már indult is tovább. Gyorsan elkaptam a karját, mire visszafordult.
- Mi? Miért? – kérdeztem tőle. Rápillantott a testvérére és az unokatestvérére, akik várakozva néztek rá.
- Nem vihetem haza. Majd szeptemberben visszaadod – azzal lerázta magáról a kezemet, és kedves családjának tagjaival együtt leszállt a Roxfort Expresszről.
Az autóban aztán remek volt egész hazaúton fogni. Mondjuk az mindent megért, amikor Petunia meglátta, és akkorát sikított, hogy a szomszéd átjött megkérdezni, mi történt.

Szóval így került hozzám ez az álnok béka, aki tönkre tette a reggelem.
Egyébként aranyos kis jószág, csak rettentően idegesítő. Ma írtam is egy levelet a gazdájának, hogy mondja már meg, mit csináljak vele, hogy ne keltsen fel minden áldott reggel ilyen korán. Na mit kaptam válaszul?

Nem tudom, miért csinálja. Találj ki valamit.

Köszönöm szépen. Igazán segítőkész.
Az meg a dolog másik fele, hogy fogalmam sincs, hogy hívják ezt a békát. Anya is kérdezte már, de neki se tudtam megmondani. Nem is emlékszek arra, hogy Siriusnak mióta van békája. Tavaly tuti nem volt neki. Tisztán emlékszem, hogy baglya volt. De amikor Tenebir bezárt minket, akkor meg már megvolt. Lehet, év elején kapta. De akkor miért nem viheti haza? Na jó, én írok neki még egy levelet.

...

Elküldtem, és az előbb meg is érkezett a válasz. Ameddig vártam rá, addig az Alice Csodaországbant néztem, mert Almira írt tegnap, hogy ma fogják adni, és nézzem meg, mert milyen jó. Hát, ezen vitatkozhatnánk.
De a lényeg, hogy az általam írt levél másik oldalára lekörmölte nekem a válaszokat. Így aztán a pergamen egyik felén ez állt:


Kedves Sirius!

Ha már nálam a békád – akinek mellesleg igazán elárulhatnád a nevét –, örömmel venném, ha kedvesebb és segítőkészebb lennél. Egyébként pedig azt is elárulhatnád, hogy miért nem vagy képes hazavinni ezt a szerencsétlen állatot. Amikor megkaptad, akkor azzal együtt annak felelőssége is tiéd lett, hogy gondozd, etesd, magadnál tartsd! Hozzám csak véletlenül került, mégis engem nem hagy aludni. És elárulom, hogy felelőtlen dolog volt rám bíznod, mert van egy macskám, aki bármikor bánthatja; ketrecem, amiben tarthatnám ezt a békát viszont nincs, mert nem adtál. Amúgy mi van a baglyoddal? Vagy neked nem az volt?

Üdvözlettel és válaszokra várva:
Lily


És a kedves válasz, ami a másik oldalon állt:

A békának nincs neve. Nem kaptam, hanem találtam, haza meg nem hozom, mert ha észreveszik, kinyírják. Ha annyira zavar a brekegése, szórj rá némító átkot, mielőtt mész aludni, vagy nem tudom. Ketrecem nekem sincs. Macskám se, de egy anyám igen, akivel rosszabbul jár. Van is baglyom, csak a Roxfortban felejtettem.

Tehát a mai napon megtudtam, hogy Sirius Black egy felelős állattartó, remek gazdája minden kiskedvencnek. A baglyát az iskolában felejti, a békáját meg lepasszolja. Vajon önmagáról hogy nem feledkezik meg?
A kis békucit meg persze nem bántanám, csak rá akartam ijeszteni. Azt se hagynám, hogy Lekvár ártson neki, de nem is hiszem, hogy csinálna vele valamit. Első nap gyanakodva méregette, mostanra meg nem is foglalkozik vele.


1973. július 5.

Ma Perselusszal kimentünk a játszótérre. Az ember azt hinné, hogy az ilyenkor tele van gyerekekkel, de nem. Úgy tűnik, nem bírják a hőséget.
Nagyon meleg volt, ráadásul semmi árnyék nem vetődött oda, így hamarosan mi is magunk mögött hagytuk a játszót és az erdőben kötöttünk ki, ahol sokkal kellemesebb volt az időjárás. Leültem egy farönkre, ő meg a fűbe telepedett le.
- Hogy nem sülsz meg ezekben a fekete cuccokban? – kérdeztem tőle. Mindig feketében van, mint valami gyászoló özvegy. Én bezzeg rövidnadrágban meg trikóban is úgy érzem, hogy felgyulladok.
- Így is, úgy is meleg van – vont vállat. – Arra gondoltam, hogy idén mehetnénk ketten az Abszol útra. Szerinted elengednének egyedül a szüleid?
- Londonba? – vontam fel a szemöldököm. Ezt ő sem hiheti komolyan. – Egyáltalán, hogy terveztél oda jutni?
- Busszal.
Nagyot sóhajtottam.
- Nem tudom. Majd megkérdezem.

Este, amikor anya és apa is itthon voltak már, tényleg megkérdeztem.
- Figyeljetek, Persszel ara gondoltunk, hogy idén együtt mennénk el az Abszol útra vásárolni – kezdtem óvatosan. A szülőknek mindig óvatosan kell elkezdeni adagolni a dolgokat, mert ha hirtelen rájuk ömleszt mindent az ember, akkor bepánikolnak, és azt sem engedik meg, amit egyébként meg szoktak. Tapasztalat. Kilenc éves koromban megkérdeztem, hogy ihatok-e kávét, mint néhány osztálytársam, erre még kólát se kaptam. – Busszal mennénk, délelőtt indulnánk, és még délután visszaérnénk. Persze, csak ha nem gond.
Anya olyan aggódó arccal nézett apára, mintha azt közöltem volna velük, hogy halálos betegségben szenvedek, és csoda, ha a holnap reggelt megérem. Apa ellenben tűnődve nézett engem, aztán anyára pillantott.
- Na, te mit mondasz?
- Nem tudom, Milton. Olyan kicsi még.

Az égre emeltem a pillantásom. Valóban, még járni is alig tudok. Apa látta, hogy milyen arcot vágok, úgyhogy elmosolyodott, majd visszanézett anyára.
- Tavaly Petuniát is elengedtük Leicesterbe – vetette ellen.
- Az azért mégsem egy London!
- De Lily mindig is sokkal talpraesettebb volt. És vele ráadásul nem egy sírós kislány lesz, hanem egy fiú.
Hát igen. Az én nővérem jobb társat nem is találhatott volna magának az utazáshoz, mint Ellie Parks, aki egyébként sem bír ki sok időt sírás nélkül, a nagyváros közepén meg végképp nem. Szóval a remek utazásból és városnézésből bőgés és vigasztalás lett.

Anya tépődve nézett engem, mire apa még hozzá tette:
- Lilyék ráadásul csak az Abszol út területén mozognának. Jól mondom?
- Jól – helyeseltem, mire anya végül megadta magát. – Ó, ti vagytok a legeslegjobb szülők – mondtam, és a hatás kedvéért tárt karokkal odafutottam hozzájuk. Mindekettejüket átöleltem, aztán felsiettem a szobámba, mert meg akartam írni Pernek, hogy elengedtek.

Még azon a napon, amikor a szünet elkezdődött, anyáék vettek nekem egy kis baglyot, és az állomáson már azzal vártak. Tintának neveztem el, mert az első dolga volt kiborítani az asztalomon lévő tintásüveget, amikor kiengedtem a kalitkájából.
Ha már itt tartunk, akkor igazán elnevezhetném Sirius békáját is. Most is itt ül mellettem, és figyel. De neve bezzeg nincs. Akkor az lesz a neve, hogy Neve-Nincs. Röviden NeNi. Tökéletes.


173. július 12.

Olyan remek nap volt ez a mai!
Almira idén is elhívott magukhoz. Apának egyébként is útba esett a városuk, így elvitt. Kamionnal mentünk. Mindig is imádtam azzal utazni, mert olyan magasról sokkal szebb a kilátás. A lehúzott ablakon beszállt a forró, nyári levegő, nekem meg egyfolytában lobogott tőle a hajam; nem győztem eltűrni az arcomból.
A szépséges tájak mellett elhaladva a bekapcsolt rádióval együtt énekeltük a kedvenc dalainkat, amikor pedig azt meguntuk, csak szimplán beszélgettünk. A hosszú út alatt csak kétszer álltunk meg: egyszer azért, mert már nagyon kellett pisilnem, egyszer pedig azért, mert apa tudott a környéken egy jó fagyizót. Így kaptam két hatalmas gombócot, amik olyan finomak voltak, hogy legszívesebben örökké csak azt enném.
Amikor bekanyarodtunk arra a földútra, ami Almiráék házához vezetett, már igencsak el voltak gémberedve a végtagjaim, így vidáman ugrottam ki a kamionból, amikor apa lefékezett. Odaadta a csomagjaimat, és miután elbúcsúztunk, megvártam, amíg elkanyarodik a kamionnal, aztán a kis ösvényen, ami a házhoz vezetett elindultam. Tekintve, hogy három napra jöttem, egy nagy táskát hoztam magammal és egy kisebb hátizsákot.
A teraszra felérve ledobtam a nagyobb táskát, ami hangos puffanással ért földet, majd bekopogtam. Az ajtófélfán, mivel az ajtó tárva nyitva állt, gondolom a meleg miatt, de nem akartam csak úgy berontani.

A barátnőm egyik nővére, Gemella jött oda, és amikor felismert vidáman üdvözölt. Beterelt a konyhába, ahol a legkisebb húga épp limonádét készített. Amikor ő is észrevett, boldogan a nyakamba ugrott.
- Jaj, úgy örülök, hogy idén is elengedtek – mosolygott.
- És ez semmi – vigyorogtam én is. – Azt is megengedték, hogy te és a többiek elgyertek hozzánk jövőre.
- Ó, de szuper lesz! Várj, ülj le! Kérsz inni? Most csináltam limonádét.
Leültünk a fehér faasztalhoz, és átbeszéltük, hogy mik történtek velünk az elmúlt napokban. Elmesélte, hogy voltak családlátogatóban Warringtonban, ahol aztán az idős nagynénikéje rendszerint Dorának hívta.
- És nem mondtad neki, hogy nem az a neved? – kérdeztem.
- De. Mondom neki, „Elnézést, Gertrude néni, de Almirának hívnak.", mire ő „Jól van Dorácskám, jól van.".
Én is elmeséltem neki, hogy lett egy baglyom, meg átmenetileg egy békám.
- Jövőre már nekem is saját baglyom lesz – mondta erre. – Még amikor Izabell kezdte az iskolát, akkor kapott egyet, utána közösen használták Gemellával, majd Agnesszel. Aztán amikor én kezdtem a Roxfortba járni, én is használtam, de Gemella gondozta, idén meg még Agnes, de jövő évtől már csak az enyém lesz. És mi van azzal a békával?
Elmeséltem neki NeNi történetét, mire hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Nem normális alak ez a Sirius Black.
- Hát nem.

A nagy meleg miatt nem mentünk ki a házból, inkább Almira szobájában feküdtünk a nap nagy részében. Estére lehűlt kissé a levegő, úgyhogy lementünk, és Almira körbe vezetett a farmjukon. Hát az valami csodálatos!
A háztól balra a veteményes található. Mugli gyümölcsök és zöldségek teremnek ott, szedtünk is a vacsorához egy kosárnyi paradicsomot, paprikát, retket és uborkát. A veteményes mögött egy csirkeól van, körülötte kerítéssel. A tyúkok, kiscsibék és kakasok békésen kapirgálták a sötét földet.
- Ó, pipik! – örültem meg nekik, mire a barátnőm elnevette magát.
- Meg akarod őket etetni?
- Igen! – lelkesültem fel. Még sosem etettem csirkéket, de hát olyan édesek a kis buta fejükkel.

Kaptam egy vödörnyi magot, és be lettem küldve a tyúkokhoz.
- Te nem jössz be? – kérdeztem, amikor már a kerítésen belül voltam. Így már inkább tűntek félelmetes vadállatoknak, mint aranyos kis madárkáknak. Olyan ijesztően lépegettek felém!
- Csak szórd nekik a magot – tanácsolta Almira hatalmas vigyorral az arcán. Belemarkoltam a vödörbe, és feléjük dobtam az eledelt, mire félig futva, félig repülve indultak meg felém ezek a vadállatok. Sikítva dobtam el a vödröt, aminek következtében még több csirke támadt a magokra. Visítva futottam ki a kapun, és úgy zártam be magam után, mintha vérben forgó szemű szörnyek üldöznének. Amíg én a szívre szorított kézzel lassan leereszkedtem a földre, hogy kiheverjem ezt az atrocitást, Almira rajtam nevetett.
- Látnod kellett volna magad. Nagyon városi vagy.
- Ne nevess! Ez nem vicces – mondtam, de közben már én is nevettem.
- Ezek a rémes vércsirkék – csóválta a fejét. – Na gyere, menjünk, még mielőtt megjegyzik az arcodat, és éjszaka rád támadnak.
Feltápászkodtam a földről, és leporoltam a ruhámat.
- Van rá esély?
- De mennyi!

A bestiáktól az üvegházba vezetett az utunk. Az kettő részből áll: az egyik felében hétköznapi palánták vannak, a másikban mágikus növények. Voltak ott fura, csápos példányok, tüskés sötét palánták, meg egy gyönyörű, hatalmas, ciklámen leveleket növesztő virág is. Akadt azonban ismerős növények is.
- Ó, ezek mandragórák?
- Igen. Ha már elég idősek, akkor eladjuk őket mondjuk egy bájital készítőnek, aki aztán készít valami főzetet, és eladja egy kereskedőnek, vagy ő maga árulja az Abszol úton.

Sosem gondoltam még bele, hogy hogyan kerülnek az Abszol útra az eladó termékek. Pedig egyértelmű, hogy nem ott készítik mondjuk a seprűket vagy a tankönyveket. Nyilván a bájitalokat sem. Furcsa, hogy rengeteg dolgot nem tudok még a varázsvilágról, pedig már évek óta tudok róla, hamarosan pedig a harmadik tanévet kezdem meg egy boszorkányképzőben.

Fél hétig maradtunk az üvegházban, mert akkor indult be a locsoló, és az még meg akartuk várni, hogy kicsit minket is lefröcsköljön, és felfrissüljünk tőle. Vizesen léptünk hát ki az ajtón, de a nagy melegben hamar száradni kezdünk.
Az istállók felé vettük az irányt, ahova csak benéztünk. Néhány ló és tehén volt csak bent, Almira pedig elhadarta a nevüket, de ami azt illet, egyet sem tudtam megjegyezni. Az egyik fekete paripa gyönyörűsége elvonta a figyelmem. Hogy lehet valami ilyen szép? Olyan okos, értelmes tekintettel nézett rám. Nekem is kell egy ló.

Az utolsó állomásunk a mágikus állatok lakhelye volt. Kívülről nem használt, kopottas istállónak tűnt, de belépve, mintha egy másik világba csöppentem volna. Az egész el volt varázsolva, mintha a szabad ég alatt lettünk volna. Messze el lehet látni, és úgy tűnt, kilométerekkel arrébb is csak a szabad mező van.
Az állatok nagy helyet kaptak, mindnek külön tere van, nem tudnak a különböző fajok keveredni, de látják egymást. Egy kis ösvényen végig lehet haladni köztük, oda sem tud egyikük sem kimenni.
- Ez csodálatos – néztem körül.
- Az. Tényleg gyönyörű – mosolygott Almira is. – Amikor megmutattam Gwenynek, azt mondta, olyan, mintha valaki képzeletében járnánk.
Ámulva bólintottam, mert tényleg olyan volt.
- Hogy hívják ezeket a lényeket? – kérdeztem, miközben lassan sétálni kezdünk az állatok közt.
- Az ott egy böklenc – mutatott egy hatalmas, szürkésvöröses szőrű, hajlott hátú lényre. – A szarva őrölve bájital hozzávaló. Ezért jó pénzt fizetnek, de nagyon veszélyes állat, így hamarosan eladjuk szegényt. Aztán ott vannak a búdongóink – mutatott a másik oldalra. – Melankóliakeltő melaszt termelnek.

Sétálgattunk egy darabig az állatok között. Olyan megnyugtató volt. Néhány apró lény olyan közel jött hozzánk, amennyire csak tudott, és tátott szájjal megbámult engem. Voltak lények, amelyek gyanakodva pislogtam rám, mások produkálni kezdték magukat.
- Gondolom, neked remekül fog menni a legendás lények gondozása – mondtam Almirának, amikor elindultunk visszafele.
- Hát igen. Itt azért elég sokat tanultam. De rengeteg olyan lény van, amiről még én sem hallottam.
Kifele menet óvatosan magához hívott egy porlokkot – akiről mint megtudtam, lóőrző lény. Szegény nem valami szép, hatvan centi magas, és felegyenesedve jár a patás lábán, a karjai meg tömzsi ujjakban végződnek. Fél az emberektől, de itt már megszokta, hogy esténkét átvezetik az istállóba a lovakhoz.
Miután a porlokk összegömbölyödve elhelyezkedett a lovak mellett a szalmán, Almira bezárta az istállót, és elindultunk vissza a házba.
- Szegény legszívesebben egész nap a lovakkal lenne. De akkor félő, hogy meglátják a muglik.
- Gondolom, nehéz összeegyeztetni a mugli részleget a mágikussal.
- Csak egy kicsit. Annyira nem vészes – vont vállat. – A virágokat meg akarod nézni?
Bólintottam, és a virágoskert fele indultunk. A kavicsos járda sercegett a lábunk alatt.
- A szüleid egyedül viszik ezt az egészet?
Almira megrázta a fejét.
- Nem, dehogy. Van több alkalmazott, meg így, hogy Izabell és Gemella már nem járnak a Roxfortba, ők is segítenek. De meg is kell itt szervezni a dolgokat, tudod, ellátmány, meg ilyenek, és hát az állatok és növények gondozása se egyemberes munka. Szeretnél egy liliomot? – kérdezte, mert közben odaértünk a virágokhoz.
Megráztam a fejem, és tettetett sértődöttséggel néztem rá.
- Nem. Azért, mert Lilynek hívnak, nem lesz rögtön a liliom a kedvenc virágom.
- Jogos – mutatott rá. – Akkor?
Végig néztem a gyönyörű virágokon.
- Egy tulipánt. Szeretnék egy szép tulipánt.

Almira szakított nekem egyet, mosolyogva beletűzte a hajamba, és visszamentünk a házba.

1973. július 13.

Reggel Almira anyukája csinált nekünk palacsintát, utána pedig bementünk a közeli városba. Ha nem lett volna néhány emeletes épület ott, akkor inkább hittem volna falunak. Nem sok autó jár erre, az emberek pedig köszönnek mindenkinek, ismerik egymást.
- Szóval, te melyik tantárgyat vetted még fel a legendás lények gondozása mellé? – kérdezte tőlem a barátnőm, miután egy kávézó teraszán helyet foglaltunk.
- A számmisztikát – feleltem, és szemügyre vettem a környéket. Ha tudnék festeni, biztos kedvet kaptam volna hozzá, hogy megörökítsem a pasztell színű házakat, a virágzó fákat, a mellettünk elhaladó kevés embert, a felállított napernyőket, és a sötétbarna székeket.

Almira belekortyolt a jegeskávéjába.
- Izabell is azt tanulta. Állítólag nem is olyan vészesen nehéz, csak az emberek hajlamosak megijedni a számoktól – vont vállat.
Nekem fogalmam sem volt róla, hogy a felvehető tárgyak közül melyik milyen nehéz, úgyhogy hittem neki.
- Te melyiket választottad még?
- A mugliismeretet. Te is választhattad volna azt, aztán járhatnánk arra is együtt.
- De hát én muglik közt nőttem fel – nevettem.
- Pont azért. Nem is kéne rá tanulnod. Engem meg korrepetálhatnál – vigyorgott ő is.
Csak az égre emeltem a pillantásom, aztán belekanalaztam a fagyimba.
Az egyszer biztos, hogy az osztálytársaim között egyetlen normális sem akadt. De én nem bánom.

Három perccel később már kicsit bántam. A kávézóból ugyanis elindultunk az egyik utcácskába, ahol aztán Almira nagyot sóhajtott.
- Mi az? – kérdeztem.
- Csak azon gondolkodtam, mit csináljunk. De nincs valami sok ötletem. Elég unalmas hely ez.
Megértően bólintottam.
- Tudom, nálunk is ugyanez a helyzet. Van egy játszótér, egy park meg egy kocsma. Ja, és egy templom. És persze gyárak a város szélén, de rengeteg.
- Na, hát itt gyárak nincsenek. Játszótér meg maximum az iskolaudvaron. A templom itt mondjuk nagyon szép, meg van néhány kisbolt, és kettő ruhásbolt. Ó, nincs kedved venni pár ruhát? – csillant fel a szeme.
A fülem mögé tűrtem egy tincset. Fogalmam sincs, mikor nőtt meg ilyen hosszúra a hajam, de már a derekamig ér. Elég zavaró. Pedig nem is olyan rég lett levágva... Mondjuk az az első roxforti tanév előtt történt. Akkor mégis csak régen. Pedig olyan, mintha csak tegnap lett volna.
- Hát, nem hiszem, hogy anyáék örülnének, hogy ruhákra költöm azt a pénzt, amit adtak.
- De kifizetem én. Van saját keresetem! – közölte büszkén.

Kétkedve vontam fel a szemöldököm.
- Igen? És mégis miből?
- Abból, hogy anyáék ki szokták fizetni, ha segítek nekik a farmon. Valamint egy időben ellapátoltam Mrs. Duncan háza elől a havat, Smith-éknek pedig bevásároltam, mert már mindketten nagyon öregek, és nem bírták volna el a csomagokat. És minden alkalom után fizettek. Pedig én csak azért csináltam, hogy ne haljak bele az unalomba, amíg a tesóim a Roxfortban vannak, a szüleim meg dolgoznak.
Még mindig kicsit kétkedve néztem rá. Almira az utolsó ember a földön, akiből kinézem, hogy idős emberek bejárata elől lapátolja el a havat. Vagy akár a sajátjáról.
- Jó, legyen – egyeztem bele végül, mire vidáman belém karolt. – De csak egyetlen ruhadarabot vehetsz nekem. És amúgy minden évre azt tervezed, hogy meghívsz magadhoz, aztán veszel nekem valamit?

Nevetve rázta meg a fejét, miközben bekanyarodtunk a sarkon.
- Nem. És a változatosság kedvéért, most a másik boltba viszlek.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled. De miért akarsz egyfolytában öltöztetni? Ilyen szörnyűek a ruháim? – kérdeztem, és végignéztem magamon. Fehér póló, rövid farmernadrág, tornacipő. Mondjuk az már szörnyű állapotban. De ő sem viselt nagyon mást! Csak rajta szoknya volt.
- Hát, ha őszinte akarok lenni... – csipkelődött. – Nem, amúgy semmi baj nincs az öltözködéseddel. Csak veled lehet a leginkább ilyen csajos programokat csinálni. Amikor Gweny itt volt, őt is elhívtam, de kábé mindenből csak fekete, szürke, esetleg lila tetszett neki.
Megvontam a vállam. Gweny ruhatára nagyjából tényleg csak ilyen színű darabokból állt. Fölösleges lett volna neki sárga szoknyát venni, úgysem hordaná.
- Felyvel meg tavaly összefutottam az Abszol úton – folytatta Almira –, és együtt vásároltunk. Hát én megfogadtam, hogy soha többet nem vásárolok vele.
- Olyan szörnyű volt?
- Borzalmas – nevetett. – Közölte, hogy neki szimpibb az a könyv, amin egy csokitorta van, és inkább azt veszi meg a tankönyvek helyett. Alig bírtam meggyőzni, hogy a receptes könyvvel nem sokra fog menni a Roxfortban. Szerinted ruhák közt mit csinálna?
Elképzelni is elég volt.
- Alice-t meg valahogy nem tudom elképzelni egy ruhásboltban. De ígérem, idén megkérdezem tőle, mennyire szeret vásárolni, és ha azt mondja, nagyon, akkor majd őt hívom, és nem téged. Most viszont itt is vagyunk! Csak utánad.

Mosolyogva ajtót nyitott, és beterelt az üzletbe. Végignéztük az alsó szintet – ahol találtunk egy gyönyörű blézert, szép szoknyákat, meg egy ronda esőkabátot –, aztán felmentünk egy rozoga csigalépcsőn az emeletre.
- Ó, itt csak férfiruhák, kalapok, bőröndök, meg fehérneműk vannak – állapította meg elszomorodva, és visszafordult, majd hirtelen megtorpant. – Hacsak...
- Hacsak mi? – kérdeztem, és a szemében csillogó fény csakis arra engedett következtetni, hogy valami borzalmas ötlete támadt.
- Nem akarsz melltartót venni? – kérdezte halkan, de vigyorogva.
Döbbenten néztem rá.
- Mit? Te hülye vagy?
Megfordultam, hogy lemenjek, de elkapta a kezem.
- Na, gyere már! Tök jó móka lesz.
Látta, hogy nem sikerült meggyőznie, úgyhogy elengedett, és folytatta:
- Ne már, Lily. Tizennégy évesek leszünk idén. Tökre hordhatunk már.
- Én csak jövőre leszek tizennégy – közöltem vele, mert jobb ellenérv nem jutott eszembe. Almira megforgatta a szemét. Pedig január tényleg csak jövőre lesz már.
- Nincs is itt rajtunk kívül senki, csak egy eladó, de az meg lent. Így még csak nem is ciki. És amúgy sem az. Tudod, hogy hogyan ciki melltartót kapni? – kérdezte, és közben elindult a fehérneműk közé. Én meg persze kíváncsi voltam, úgyhogy követtem. Az a rohadt kíváncsiságom! – Ha karácsonyra kapod a hetvenéves nagymamádtól, aki vélhetőleg nincs tisztában azzal, hogy a vörös, csipkés darab nem épp egy kategória egy sima, bézs színűvel, és még fénykép is készül arról, amikor kibontod. Kérdezd csak Gemellát.
Elnevettem magam, de azért hitetlenkedve néztem rá.
- Ne már!
- Tényleg így volt. Szegény lány, olyan vörös lett a feje, mint az a csipkecsoda. Majd megmutatom a képet, benne van a fotóalbumban.

Almirának egyébként valahol igaza volt. Végül persze sikerült rám beszélnie egy melltartót, de csak azzal az egy feltétellel mentem bele a dologba, hogy ő áll oda a kasszához vele, én meg a közelébe se megyek.
- Jó, ígérem úgy lesz – mondta, és belökdösött a próbafülkébe. – Majd muti, hogy áll!
Persze, majd még meztelenkedek neki!
Természetesen nem tudtam valami könnyen lerázni. A mellettem lévő fülkében ő is próbált egyet, aztán átkiabált:
- Na rajtad van?
- Igen.
Abban a pillanatban belibbent hozzám.
- Te normális vagy? Így kijöttél a fülkéből?
- Csak amíg átjöttem. Tökre nem gáz, olyan, mint a bikini. És amúgy neked nagyon jól áll. Tuti minden srácot elcsábítasz majd a Roxfortban – vigyorgott.
- Nem szándékozok senkit sem elcsábítani, főleg nem egy szál melltartóban – meredtem ré.
- Nyilván nem – nevetett. – De a fiúk megérzik az ilyet.
- Milyet?
- Hát hogy van rajtad melltartó. Más lesz tőle a kisugárzásod – bizonygatta.
Fejcsóválva néztem rá.
- Na jó, te teljesen őrült vagy.
- Jaj, csak egy kicsit!
Kilökdöstem a próbafülkéből, aztán megszabadultam a rám sózott fehér izétől, majd visszavettem a pólómat. Pár másodperccel később Almira is kilépett a próbafüléből, és ígéretéhez híven, lent egyes egyedül állt a kasszához fizetni.

A kis kalandunk után visszamentünk a házukba, megettük az ebédet, amit ezúttal Agnes készített, majd Almira, ígéretéhez híven, megkereste Gemella képét a fotóalbumban.
- Tessék! – nyomta a kezembe az albumot.
Abban tényleg ott díszelgett a kép a nővéréről. Szegény lány tizenkét-tizenhárom éves lehetett, és vörös fejjel pislogott a kamerába. Az ölében lévő, karácsonyi csomagolópapírral díszített dobozból kikandikált a vérvörös, csipkés melltartó, eltakarva a lány hóemberes pulcsiját.
Gemella azon képen nagyjából pont úgy nézett ki, mint most Almira, a legszembetűnőbb különbség az volt köztük, hogy Gemella vékonyabb volt, valamint enyhén szeplős.
Abban a pillanatban pedig, amikor visszaadtam az albumot Almirának, éppen nagyon dühös.
- Hé! Mit keres az a kép az albumban!? Anya azt ígérte, hogy nem is fogja előhívatni.
- Fogalmam sincs, hogy ki tehette – vont vállat Almira ártatlanul.
- Agnes! – kiabált Gemella.

A húga a teraszon fényezte éppen a seprűjét, most pedig bedugta a fejét a konyhába.
- Igen?
- Ez a te műved? – mutatta fel Gemella bosszúsan a képet.
- Nem. A nagyié – érkezett a szemtelen válasz.
Gemella letette az asztalra az albumot, és mérgesen elindult Agnes felé.
- De te hívattattad elő!
- Én, ugyan, Ella, ilyeneket nézel te ki belőlem? – kérdezte, de az arcára volt írva a válasz: ő volt. – És szerinted utána beragasztottam, majd mindenkinek elmondtam, hogy ott van, csak neked nem? – kérdezte felfelé görbülő ajkakkal. – Ilyennek gondolsz?
Úgy tűnt, hogy Gemella olyannak gondolta, mert felkapta az első kezébe akadó tárgyat (egy palacsintasütőt), és futva indult el vele a testvére felé, aki menekülőre fogta.
- Ilyenek az érett tizenhét és tizenkilenc éves testvéreim – nézett utánuk Almira. – Felnőttek, akik az iskolát befejezve helyt állnak életben. – Pár másodpercig csöndben meredt maga elé, aztán vállat vont. – Amúgy megnézheted a többi képet is. Van egy, amelyiken Agnes lefejeli a korlátot.

A délután nagy részét a mozgó képek nézegetésével töltöttük. Almira elmondta az érdekesebbek történetét is, a kedvencem talán az volt, amin mind ugyanolyan ruhában voltak. Azért volt érdekes, mert egyikük sem tudta, hogy a többieknek is van olyanja, és véletlenül mind ugyanazon a szombati napon vették fel először. Mondjuk az is nagyon tetszett, amelyiken az akkor négyéves Agnes fogta az újszülött Almirát. Előtte volt egy, amin Gemella fogja Agnest, azelőtt pedig amin Izabell fogja Gemellát.

Este, fürdés után pizsiben ültünk Almira szobájában földön. Meg kell hagyni, nagyon szép bútorai vannak, olyan királylányosak, de nem csicsásak.
Mielőtt feljöttünk, csinált kakaót, azt iszogattuk, amíg beszélgettünk
- Nincs kedved idén együtt menni az Abszol útra? – vetette fel. De jó, hogy ez mindenkinek most jut eszébe!
- Az az igazság, hogy már másnak megígértem, hogy vele megyek – mondtam lassan, és letettem a bögrémet.
- Kár – biggyedt le Almira szája. – Kivel mész?
- Perselusszal.
Tudtam, hogy nem fog örülni a válasznak.
- Na szép. Inkább ő, mint én?
- Ő előbb kérdezte.
- De akkor is – sóhajtotta, és elfeküdt a földön. A szőke haja szétterült körülötte, mint valami glória. – Nem értem, hogy mit eszel annyira rajta... Lily! Te szerelmes vagy belé? – ült fel hirtelen.
Elképedve meredtem rá.
- Nem, dehogy is! El se tudnám képzelni, hogy valaha... nem. Tényleg nem.
Almira pár másodpercig mustrálgatott azokkal a hihetetlenül kék szemeivel, aztán visszadőlt, és ismét nagyot sóhajtott.
- Hát úgy legyen.


1973. július 14.

Ez volt az utolsó itt töltött napom. Reggel kimentem Almirával állatokat etetni – bár a csirkéket inkább elkerültem –, aztán visszamentünk a házba reggelizni. A délelőtt folyamán lementünk a partra, ahol aztán térdig begázoltunk a vízbe (nem volt nálunk fürdőruha), dél körül pedig visszaindultunk, mert várható volt, hogy apa megérkezik értem. Fél órával később tényleg ide is ért, én pedig búcsút vettem a Selwyn családtól.
Almira kikísért, aztán jól megölelgetett.
- Majd írok, ha haza értem.
- Már várom – mosolygott rám, és miután beszálltam a kocsiba, becsapta az ajtót. Vidáman integetett, amíg el nem kanyarodunk az autóval.


1973. augusztus 5.

Mára beszéltük meg Perrel, hogy elmegyünk az Abszol útra. Mielőtt elindultam otthonról, anya egyfolytában a nyomomban járt, és ilyeneket kérdezgetett:
- A pénzt eltetted?
- Mikorra jössz?
- Biztos mára beszéltétek meg?
- Elég lesz egy akkora hátizsák?
Szórakozottan válaszolgattam a kérdéseire, és közben próbáltam nem átvenni az aggodalmát. Végül persze nagy izgalommal léptem ki a kapun – ahonnan anya még integetett, amíg el nem tűntem a sarkon –, majd a Kis utcáig mentem. Ide beszéltük meg Perselusszal a találkozót. Mire odaértem, már várt rám.
- Szia! – köszöntem neki vidáman, amikor közel értem hozzá. – Bocsi, hogy kicsit késtem, csak anya egyfolytában kérdezősködött...
- Semmi gond – mondta, és elindult a Szeder köz felé.
- Hova mész? A buszmegálló arra van – mutattam az ellenkező irányba.
- Mi nem mugli busszal fogunk menni – közölte, és határozottan ment tovább.
Rövid habozás után követtem.
- Csak azt ne mondd nekem, hogy itt az utca végén van egy varázsbuszmegálló, ahonnan pont most indul egy járat Londonba – szóltam, amíg felzárkóztam mellé.
- Majdnem – mondta sejtelmesen.

Épp közölni akartam vele, hogy hülye azért én sem vagyok, hogy ezt elhiggyem, de történt valami, ami miatt jobb megoldásnak tűnt karon ragadni őt, és beugrani Mrs. Hall hatalmas orgonabokrai közé. Reménykedtem benne, hogy az idős asszony sosem fog rájönni, hogy ilyet merészeltünk tenni. Pár éve Petunia biciklijén elromlott a fék, és egyenes behajtott a bokrok közé. Mrs. Hall akkor egy seprűnyéllel a kezében kergetett minket, nem győztünk tekerni.
- Elárulnád, hogy mégis miért... - kezdte Per, de nem hagytam, hogy végigmondja. A szájára tapasztottam a kezem, és közben kikukucskáltam a levelek között.

Két olyan ember tartott felém, akiket három éve láttam utoljára, és akikkel nem állt szándékomban összefutni még lealább harminchárom évig.
Amy Boran és Dawn Radford, az én két kiállhatatlan volt-osztálytársam tűnt fel ugyanis a színen. Ők ki nem állhattak engem, én meg ki nem állhattam őket. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy összefussunk, és belém kössenek, mert épp nem tetszik nekik a ruhám, vagy mert szerintük furcsa az orrom vonala.
Megvártam hát, hogy tovább tipegjenek, és miután megbizonyosodtam róla, hogy elmentek, rápillantottam a mellettem unott arccal ácsorgó Perselusra.
- Mehetünk – jelentettem ki.
- Csodás – felelte. – Csak utánad.
Kiverekedtem magam a sűrűre nőtt bokor ágai közül, de persze nem is én lettem volna, ha nem botlok el közben. Szerencsére nem estem el, de még így is majdnem fellöktem Mrs. Pallert.
- Ó, elnézést! – mondtam neki, amikor már végre meg bírtam állni a lábamon.
- Semmi gond, kedvesem – szólt, és kivett egy levelet a hajamból. – Végre egy kis izgalom. Nem minden nap esik meg az emberrel, hogy ilyen aranyos kamaszlánykák ütköznek neki a semmiből előtűnve – nevetgélt. – Épp a postára tartok. Hát te?
- Mi Perselusszal megyünk a...
Nem fejeztem be a mondatot, mert ekkor tűnt csak fel, hogy a fiú beleakadt az egyik ágba. Mrs. Paller tekintetének kíséretében odaléptem hozzá, és kiszabadítottam a beakadt ruháját.
- Szóval megyünk az iskolai holmikat megvenni.
- Á, az iskola! Fontos a tanulás, én mondom nektek! Hova is jártok?
Csak tudnám, minek kell ilyen keresztkérdéseket feltennie, főleg úgy, hogy már tavaly is megkérdezte. Nekem meg már fogalmam sincs, hogy akkor mit mondtam.
- A Szent... Richardba.
- Akkor az bizonyára egyházi iskola. – Ezt már tavaly is megállapította.
- Az.
Mrs. Paller nagyot sóhajtott, és bólogatott. Nagyon úgy tűnt, hogy még jó ideig ott fog állni a gondolataiba mélyedve, így megköszörültem a torkom.
- Hát, aszt hiszem, mi akkor indulunk is. Nehogy lekéssük a buszt, ugye Per? – Perselus bólintott. – Jó volt önt újra látni, Mrs. Paller, viszont látásra!

Örültem, hogy végre sikerült leráznunk a nőt.
Perselus az erdő széléhez vezetett, aztán előhúzta a varázspálcáját.
- Mit művelsz? Nem varázsolhatunk az iskolán kívül – néztem rá.
- Nem fogok varázsolni.
Valóban nem varázsolt. Csak kinyújtotta a kezét, amiben a pálcát tartotta, egy másodperccel később pedig begördült egy kétemeletes busz. Leugrott róla a kalauz, elhadart valami szöveget, amire őszintén szólva nem tudtam odafigyelni a nagy meglepettségemben.
Csak arra eszméltem, hogy egy pillanattal később már a busz egyik székén ülök, és elindul alattam a gyilkos járgány. Ezt be kéne tiltani! Ha nem estem le a székről hússzor, valamint nem estem el a székkel együtt negyvenszer, akkor egyszer se. A busz össze-vissza ugrált, amikor pedig nem, akkor hajszál híján úszta meg, hogy tömegbalesetet okozzon.

Amikor a Foltozott üstnél leszálltunk, egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig szemügyre vettem magamon a kék-zöld foltokat, amiket az út alatt szereztem.
A fogadón keresztül mentünk át az Abszol útra, ami, mint mindig, most is csodálatos volt. A színes kirakatok, a nevetgélő emberek, a különleges tárgyak most is kellemes hangulatot varázsoltak.
Először a Czikornyai és Patzába mentünk, ahol megvásároltuk az új tankönyveket: Átváltoztatástanról haladóknak, Varázslástan alapfokon 3, Számít-e a számmisztika, és így tovább. Ahhoz képest, hogy hamar megtaláltuk, amiért jöttünk, elég sok időt töltöttünk itt. Mindketten találtunk valami érdekes könyvet, amit aztán nem tudtunk letenni.

A következő utunk a talárszabászatba vezetett. Én varrattam három új talárt, meg télre egy köpenyt, Per viszont ezeket inkább használtan vette meg.
A Mágikus Menazsériában vettem Tintának egy kis bagolycsemegét, valamint NeNinek is egy kevés eledelt. Perselus azt mondta, hogy ő ugyan nem etetné Sirius Black békáját. Meg azt is, hogy az első dolga lett volna kivágni a vonat ablakán.
- Jaj, olyan gonosz vagy! – mondtam neki az üzletek közt sétálgatva. – Szegény kisállat nem tehet róla, hogy a gazdája egy idióta.
Nem úgy nézet ki, hogy a szavaim hatására meggondolta volna magát. Örülök, hogy tudok hatni az emberekre...
A patikában is rengeteg időt töltöttünk el. De hát az a rengeteg bájital, és azok alapanyagai nem hagyják csak úgy elmenni az embert! Muszáj volt mindent alaposan szemügyre venni, és kivesézni, hogy mikor, mire és hogyan használnánk fel. Csakis azért jöttünk el onnan, mert egy óra elteltével az eladó már elég furcsán nézett ránk.

A Foltozott üst felé sétálva kicsit elszomorodtam, mert nem volt még kedvem hazamenni. Amint lehetett kerestem is egy gyors kifogást:
- Hé, nem szeretnél enni egy fagyit? – mutattam a fagylaltszalonra.
Perselus arca különös színt öltött, aztán végül kibökte:
- Nincs már nálam több pénz.
- Meghívlak – jelentettem ki, és még mielőtt ellenkezhetett volna, a pulthoz léptem, és kértem mindkettőnknek két gombóc jégkrémet.
- Kösz – motyogta, amikor a kezébe nyomtam az egyik tölcsért.
- Igazán nincs mit – mosolyogtam rá.
Szép komótosan sétáltunk tovább, nem szólt egyikünk sem. Ami azt illeti, én nagyon sajnáltam őt. Persze ezt egy szóval sem említettem volna; az emberek többsége nem szereti, ha sajnálják őket. De akkor is rossz lehet úgy élni, hogy minden garast ki kell az embernek számolnia. Mi sem éltünk valami nagy gazdagságban, sőt! De a szüleim mindig tudtak annyi pénzt adni, hogy abból meglegyen, ami kell, meg még egy kis kevés maradjon is.
Fancsali arccal vettem tudomásul, hogy hazafele is azon a szörnyű járművön kell utaznunk, majd felszállás után a padlóra ültem le azon az alapon, hogy annál már nincs lejjebb.

Megjegyzés:

Boldog születésnapot  a mi egyetlen Tapmancsunkank:)<3